Part 31

– Egy óra alatt megsiketült? – mondá Cruncher elgondolkozva, nyugtalan hangulatban. – Mi történt vele?

– Ugy érzem, – mondá Miss Pross – mintha villámlott és dörgött volna és az a dörgés lett volna az utolsó hang, melyet az életben hallottam volna.

– Átkozott legyek, ha nincsen valami különös állapotban! – mondá Cruncher, mindinkább jobban megzavarodva. – Mit vehetett be, hogy bátorságát megóvja? Hallga! Ime, itt dübörögnek ezek a borzasztó szekerek. Ezt csak hallja, Miss?

– Nem hallok semmit – mondá Miss Pross, látva, hogy ő beszél hozzá. – Ó, jó ember, először nagy dörgés volt és azután nagy csend és ugy látszik, hogy ez a csend maradandó és változhatatlan, sohasem törik meg, ameddig csak élek.

– Ha nem hallja ezeknek a rettenetes szekereknek a gördülését, most, mikor azok utjuk végéhez közel vannak, – mondá Cruncher vállán át arra tekintve – az a véleményem, hogy ebben a világban többet nem fog hallani soha.

És valóban sohasem hallott.

15. Fejezet. A lépések elhalnak örökre.

Tompán és sulyosan dübörögnek a halottas-szekerek Páris utcáin végig. Hat szekér viszi naponta a bort La Guillotine számára. Minden mohó és telhetetlen szörny alakja, melyet emberi képzelet csak kieszelhetett, beleolvadt ebbe az egybe, a guillotineba. És mégis nincsen Franciaországban, klimájának és talajának nagy változatossága mellett is, egy füszál, egy levél, egy gyökér, egy ág, egy borsszem, mely természetesebb körülmények között érett volna meg, mint ez a borzalom. Taposd szét az emberiséget még egyszer hasonló kalapácsütésekkel és az ismét ugyanazt az eltorzult alakot igyekszik fölvenni. Vesd el ismét a sóvár kicsapongás és zsarnokságnak ugyanazt a magvát és bizonyára ismét ugyanazt a gyümölcsöt fogja teremni.

Hat szekér dübörög az utcákon. Idő, hatalmas tündér, változtasd vissza ezeket ismét azzá, amik voltak és ismét korlátlan fejedelmek diszkocsijai, hübérurak fogatai, festett arcu Jezabelek diszruhái, templomok, melyek nem az Ur házai, hanem latrok barlangjai és milliónyi éhező paraszt kunyhóivá változnak ismét! Nem; a hatalmas tündér, aki magasztosan viszi végbe a Teremtő által megállapitott rendet, nem változtatja vissza az alakjukat.

– Ha Isten akarata változtatott erre az alakra, – mondják a bölcs arab mesék jóslói az elvarázsoltnak, – maradj ugy! De ha ezt az alakot csak muló igézet által kaptad, akkor vedd föl ujra előbbi alakodat!

Változatlanul, reménytelenül dübörögnek végig a szekerek.

Mikor ennek a hat szekérnek komor kerekei fordulnak, ugy látszik, mintha hosszu, görbe barázdát vonnának az utcán a nép között. Arcok hantjait veti erre és arra az oldalra és az ekék nyugodtan haladnak előre. A házak rendes lakói annyira megszokták a látványt, hogy némely ablakban nem állanak emberek és másutt a kezek foglalkozása sem szünik meg, mialatt a szekerekben levő arcokat nézik. Néha látogatója van a lakónak, hogy a látványt szemlélje; ilyenkor aztán mint valami gondnok vagy hivatalos magyarázó, ujjával mutat erre, majd arra a szekérre, és ugy látszik, hogy azt mondja el, hogy ki ült benne tegnap vagy tegnapelőtt.

A szekérben ülők közül néhányan ezt és más jelenséget, utolsó utjukban, közönyös, merev szemmel nézik; mások még érdeklődnek az emberek és az élet iránt. Néhányan lehorgasztott fővel ülnek; mások pedig külsejükkel törődnek és ugy tekintenek a tömegre, mint ahogy azt szinházakban vagy képeken látták. Sokan szemüket behunyják és gondolkodnak, vagy kóborló gondolataikat igyekeznek összeszedni. Egy félig őrült külsejü, nyomorult teremtés a halálfélelem és rettegéstől annyira megtörött és megrészegedett, hogy énekel és táncolni akar. Egyetlenegy sem folyamodik a nép részvételéhez sem mozdulattal, sem pillantással.

Néhány lovasból álló őrség veszi körül a szekereket és gyakran fordulnak az arcok feléjük és kérdezősködnek. Ugy látszik, hogy a kérdés mindig ugyanaz; mert a válasz után a nép a harmadik szekér köré tódul. A szekér melletti lovasok kardjukkal gyakran mutatnak egy férfira. Mindenki tudni akarja, hogy melyik az; lehajtott fővel áll a szekér hátuljában és társalog egy leánnyal, aki mellette ül a szekérben és kezét fogja. Nem kiváncsi és nem törődik a körülötte levő jelenettel, csak a leánnyal beszél mindig. A hosszú Saint Honoré-utcában néha kiáltás hallatszik ellene. Ha meg is hatják őt, csupán nyugodt mosolyra késztetik, hajfürteit rázza, hogy kissé lazábban hulljanak arcába. Arcát nem képes érinteni, minthogy karjai meg vannak kötözve.

Egy templom lépcsőjén áll a kém és börtönök báránya, várja a szekereket. Betekint az elsőbe: nincs ott. Betekint a másodikba: nincs ott. Már kérdezi önmagát »föláldozott engem?« Arca kiderül, mikor a harmadikba tekint.

– Melyik Evrémonde? – kérdi egy ember mögötte.

– Az, ott hátul.

– Akinek kezét a leány fogja?

– Igen.

Az ember kiált: »Le Evrémonde-dal! A guillotinehoz mind az arisztokratákat! Le Evrémonde-dal!«

– Csend, csend! – kéri őt a kém félénken.

– És miért nem, polgár?

– Most fizeti meg a betétjét; öt perc mulva befizette. Hadd legyen békében!

– De az ember folytatja a kiabálást:

– Le Evrémondeval!

Evrémonde arca egy pillanatra feléje fordul. Evrémonde akkor meglátja a kémet, figyelmesen néz reá és tovább megy utjában.

Az órák hármat ütnek, és a nép közé vont barázda megfordul, hogy a kivégzés helyére, végéhez jusson. Az erre és arra az oldalra hányt hantok most ismét összehullanak és bezárulnak az utolsó eke mögött, amint az elhaladt, mert mind követik a guillotinehoz. Szemben levő székeken asszonyok ülnek, mint valami nyilvános kertben, szorgalmasan kötnek. A legelől levő székek egyikén áll a Bosszuangyal és barátja után nézelődik.

– Teréz! – kiáltja visitó hangon. – Ki látta őt? Defarge Teréz!

– Még sohasem hiányzott – mondja egy kötögető asszonytestvér.

– Nem. Most sem fog hiányozni! – kiáltja a Bosszuangyal haragosan. – Teréz!

– Hangosabban, – ajánlja neki az asszony.

Igen! Hangosabban, Bosszuangyal, sokkal hangosabban, még akkor is alig hall meg téged. Még hangosabban, Bosszuangyal, szitkozódva, és még az sem hozza őt el. Küldj más asszonyokat minden irányba, hogy keressék őt, hol kóborol; és ámbár küldötteid borzasztó tetteket vittek végbe, kérdéses, vajjon saját akaratukból elég messzire mennek-e, hogy megtalálják őt!

– Mily csapás! – kiáltja a Bosszuangyal, lábával dobbantva székén. – És itt vannak a szekerek! Evrémonde egy pillanat alatt ki lesz végezve és ő nincs itt. Itt a kötése a kezemben és vár reá az üres szék. Sirok haragomban és bosszuságomban.

Mikor a Bosszuangyal leszáll emelvényéről, hogy ezt megtegye, a szekerek kezdik lerakni terhüket. Szent Guillotine papjai fel vannak öltözve és készek. Zuhanás! Egy fejet mutatnak föl és a kötő asszonyok, akik még alig hogy föltekintettek egy pillanat előtt, hogy lássák őt, mikor még gondolkodni és beszélni tudott, egyet számolnak.

A második szekér kiürül és tovább halad, a harmadik közeledik. Zuhanás! – És a kötő asszonyok, akik munkájukban nem zavartatják magukat, és nem szünetelnek, kettőt számolnak.

Az állitólagos Evrémonde leszáll, a varrónőt mindjárt őutána kiemelik. Leszállás közben nem bocsátotta el türelmes kezét, még mindig tartja, amint megigérte. Gyöngéden ugy helyezi el őt, hogy háttal fordul a gépnek, mely folytonosan suhog föl és le. A leány arcába néz és köszöni a gyöngéd figyelmet.

– Nélküled, drága idegen, nem volnék ilyen nyugodt, mert én természettől fogva szegény kis jószág vagyok, remeg a szivem, nem is emelhetném gondolataimat Hozzá, aki a halált szenvedte el, hogy ma itten reményünk és vigaszunk legyen. Azt hiszem, hogy az Ég küldötte nekem.

– Vagy téged nekem – mondja Carton Sydney, – nézz reám, édes gyermekem, és ne gondolj másra.

– Semmire se gondolok, mig kezedet fogom. Semmire se fogok gondolni, ha majd elbocsátom, ha sietnek.

– Sietni fognak. Ne félj!

Ez a kettő az áldozatok mindinkább kisebbedő tömegében áll, de ugy beszélnek, mintha egyedül volnának. Szem a szemben, hang a hangban, kéz a kézben, sziv a szivben, a közös Anyának ez a két gyermeke, egyébként oly távoliak, oly különbözők egymástól, a sötét uton összekerültek, hogy együtt térjenek haza és hogy ott pihenjenek a keblén.

– Bátor és nemeslelkü barátom, megenged nekem egy utolsó kérdést? Tudatlan vagyok és nyugtalanit – egy kissé.

– Mondd meg, mi az?

– Van egy unokatestvérem, egyedüli rokonom, árva mint én, nagyon szeretem őt. Öt évvel fiatalabb, mint én, egy földmives házában él a délvidéken. A szegénység elválasztott minket egymástól és ő nem tud semmit sorsomról – mert nem tudok irni – ha tudnék is, hogyan tudathatnám vele! Jobb ugy, amint van.

– Igen, igen: jobb ugy, amint van.

– Mikor idejöttünk, gondoltam arra és most is arra gondolok, mikor kedves, bátor arcodba nézek, mely engem bátorit; ez az. Ha a köztársaság valóban jót cselekszik a szegényekkel és azoknak majd kevesebbet kell éhezniök és kevesebbet kell szenvedniök, ő akkor sokáig élhet; ő még öreg is lehet.

– És aztán, édes testvérem?

– Mit gondolsz, – a csendesen szenvedő szemek megtelnek könnyekkel, az ajkak kissé fölnyitódnak és megremegnek – mit gondolsz, hosszunak tetszik-e majd nekem, mig reá várok ott a jobb hazában, ahol, remélem, mi ketten részvéttel teljes védelemre találunk?

– Nem lehet hosszu, gyermekem; ott nincs idő és nincs bánat.

– Annyira vigasztalsz engem! Én oly tudatlan vagyok. Csókoljalak meg most? Itt-e a pillanat?

– Itt.

Megcsókolja ajkát; Carton is az övét; ünnepélyesen megáldják egymást. A sovány kéz nem remeg, mikor elbocsátja; a türelmes arcon csupán kedves, derült állhatatosság látszik. Közvetlenül előtte megy – eltávozott; a kötőasszonyok huszonkettőt számolnak.

– Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Ur, aki bennem hisz, még ha meghalt is, örökké fog élni: és aki itten él és bennem hisz, nem hal meg soha.

Sok hang mormol, sok arc arra fordul, sok lépés előrenyomul a csoport széléről, ugy, hogy a tömeg előre tódul, mint egy nagy vizhullám; minden eltünik. Huszonhárom.

Akkor este azt mondották róla a városban, hogy a legbékésebb ember arca volt, melyet ott valaha láttak. Sokan még azt füzték hozzá, hogy prófétainak, magasztosnak látszott.

Ugyanennek a bárdnak egyik legérdekesebb áldozata – egy nő – nem sokkal azelőtt, ugyanannak a vérpadnak a lábánál engedelmet kért arra, hogy leirhassa a gondolatokat, melyek eltöltik. Ha kinyilvánithatta volna gondolatait – és azok prófétai gondolatok voltak – igy hangzottak volna:

– Látom, hogy Barsad és Cly, Defarge, a Bosszuangyal, az esküdt, a biró, az uj zsarnokok hosszu sora, akik a réginek a kiirtásából támadtak, ugyanettől a megtorló eszköztől pusztulnak el, mielőtt még mostani működését beszüntetné! Látom, hogy egy gyönyörü város, egy ragyogó nép kiemelkedik ebből a mélységből és küzdelmeiben valóban szabaddá válik, diadalaiban és vereségeiben hosszu, hosszu éveken át halad, látom, hogy ennek és az előtte való kornak gonoszsága, melynek ez a természetes sarjadéka, fokozatosan önmagát engeszteli ki és eltünik.

– Látom azoknak az életét, akikért a magamét feláldoztam, békésen, hasznosan, szerencsésen és boldogan abban az Angliában, melyet én már nem fogok látni soha. Látom őt, keblén egy gyermekkel, mely az én nevemet viseli. Látom atyját, öreg és meghajlott, de egyébként helyreállott, mindenkinek hüséges orvosa és önmagával is megbékült. Látom a jó öreg embert, oly hosszu ideig jó barátjukat, tiz év mulva minden vagyonát reájukhagyja örökül és nyugodtan távozik megjutalmaztatása felé!

– Látom, hogy én szentség vagyok a szivökben és utódjaik szivében, még emberöltők után is. Látom őt, idős asszony, sir értem ennek a napnak az évfordulóján. Látom őt és férjét, megfutották pályájukat, egymás mellett pihennek utolsó földi pihenőjükben, és tudom, hogy az egyiknek a lelke nem tisztelte és áldotta jobban a másikat, mint mindkettejük lelke engem.

– Látom azt a gyermeket, aki nevemet viselte, mint férfiut, hogy szerencsésen halad azon az életpályán, mely egykor az enyém volt. Látom, hogy oly sikeresen halad előre, hogy az én nevem hiressé válik az övének a fényénél. Látom, hogy eltünnek a foltok, melyeket én szórtam reá. Látom őt, hogy az első az igazságos birók között és nagyrabecsült a férfiak között, hogy egy fiut, aki az én nevemet viseli, akinek a homlokát és aranyos haját ismerem, idevezet erre a helyre – mely akkor barátságos lesz és megszabadul ennek a napnak torzitó foltjaitól – és hallom, amint a gyermeknek lágy és remegő hangon elmondja történetemet.

– Amit most teszek, az sokkal, sokkal jobb, mint amit valaha cselekedtem; az a nyugalom, melynek elébe megyek, sokkal, sokkal üdvözitőbb, mint amilyet valaha ismertem.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Január 13-tól szeptember 29.]

[Footnote 2: Táblán játszották, kockákkal és alakokkal.]

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |más valakira |más valakire

73 |utazgaztott |utazgatott

74 |gonoszásga |gonoszsága

76 |alyan pontosan |olyan pontosan

81 |megszakitsom |megszakitsam

88 |Ősizntén fájlalom |Őszintén fájlalom

98 |nap sugrai |nap sugarai

103 |mondá Styrver |mondá Stryver

104 |egy pillanarta |egy pillanatra

112 |azt niszi |azt hiszi

166 |mondá Styver |mondá Stryver

235 |tekintetebn ugy |tekintetben ugy

238 |pil anatra |pillanatra

269 |majd az az ég |majd az ég

280 |Anglia. |Anglia.«

282 |hallga ói |hallgatói

296 |korcs mám |korcsmám

296 |Defargeban-kelteni |Defargeban kelteni

306 |ugy lászott |ugy látszott

307 |késégbeesve |kétségbeesve

348 |Nesze!« – mondá |Nesze! – mondá

355 |végztes |végzetes

373 |plllantást |pillantást

398 |alkonyat utan |alkonyat után

406 |hosy neki |hogy neki

408 |hajston el |hajtson el

424 |15. Fejezet |14. Fejezet

434 |kétségtelenül jó köztársásági |kétségtelenül jó köztársasági

435 |kivéve! |kivéve!«

437 |megggondolta |meggondolta

441 |Le Evrémonde-dal! |Le Evrémonde-dal!«

441 |– »Le Evrémondeval! |– Le Evrémondeval!]