Part 3

– Nem magának köszönheti, barna, ha föleszmél. Szép gyönyörüségem!

– Remélem, – mondá Lorry ujabb szünet után, kevés részvéttel és alázattal – hogy elkiséri Miss Manettet Franciaországba?

– Nagyon valószinü – válaszolt az erős nő. – Ha valaha az volt elhatározva, hogy átkeljek a sós vizen, azt hiszi, hogy a Sors egy szigeten jelölte volna ki hazámat?

Minthogy ez ismét olyan kérdés volt, melyre nehéz válaszolni, Lorry visszavonult, hogy azt megfontolja.

5. Fejezet. A csapszék.

Nagy hordó bort ejtettek le az utcán, szétpukkadt. A baleset a szekérről való lerakodáskor történt; a hordó gyorsan legurult, abroncsai megpattantak és ott feküdt a kövezeten a csapszék bejárata előtt, mint egy széttört dió héja.

A környék minden népe beszüntette munkáját vagy tétlenségét, hogy odasiessen és a bort feligya. Az utca durva, faragatlan köve minden irányba nyuló csucsaival hihetően arra volt szánva, hogy minden élő lényt bénává tegyen, aki közelébe kerül. A bor kis pocsolyákba oszlott, területéhez képest kisebb-nagyobb csoportok vették körül. Néhány férfi letérdelt, két tenyerét összetéve, meritőnek használta és belőle szörpölt, vagy a válluk fölé hajló asszonyoknak igyekeztek juttatni belőle, mielőtt a bor ujjaik között kifolyt. Egyes férfiak és asszonyok, törött cserépedényeket meritettek a pocsolyába vagy az asszonyok fejéről való kendőt, melyet aztán a csecsemők szájába facsartak; mások sárból kicsiny gátakat csináltak, hogy a bort folyásában föltartóztassák; ismét mások, a magas ablakokból szemlélőktől irányitva, ide s tova futkostak, hogy a kisebb borpatakok utját elvágják, melyek uj irány felé igyekeztek; némelyek a bortól átázott és seprőtől megfestett dongákkal foglalkoztak, azt nyalták, sőt mohó vággyal meg is rágták a bortól legjobban átázott darabokat. Nem volt csatorna, melyen a bor lefolyhatott volna, mégis nemcsak hogy az egészet fölszitták, hanem annyi sarat is hordtak el, hogy utcaseprésnek tetszhetett azoknak, akiknek ilyen művelet nem volt ismeretlen, ha ugyan hihettek ilyen csoda létezésében.

Harsogó nevetés, vidám csevegés – férfiak, asszonyok és gyermekek hangja – visszhangzott az utcában, amig ez a borral való játék tartott. Kevés durvaság és jó hangulat kisérte a játékot. Különös barátságos érintkezés nyilvánult meg benne, mindegyiken észrevehető volt a hajlandóság, hogy a másikhoz csatlakozzék és ez különösen a szerencsésebbek és kedélyesebbek között vidám ölelkezést, egymásra köszöntést, kézfogást, sőt, összefogózkodva, körtáncot is eredményezett. Mikor a bor elfogyott és azokat a helyeket, ahol legbőségesebb volt, ujjaikkal megjelölték, a tüntetés is megszünt oly hirtelen, mint ahogyan keletkezett. Az ember, aki otthagyta fürészét a fában, amelyet fürészelt, ismét munkához látott; az asszony, aki a kapu lépcsőjén hagyta forró hamuval telt kis fazekát, amelyen kiaszott kezének és lábának vagy gyermekeinek ujjait melengetni igyekezett, visszatért oda; mezitelen karu, kuszálthaju, fakószinű férfiak, akik pincelakásaikból bujtak elő a téli nap fényébe, ismét leszállottak oduikba és homály borult az esemény szinhelyére, mely sokkal természetesebben illett oda, mint a nap fénye.

A bor vörös volt, és ott, ahol kiömlött, megfestette Saint Antoine, Páris külvárosa szük utcájának kövezetét. Megfestett sok kezet is és sok arcot, sok mezitelen lábat és sok facipőt. A favágó keze vörös nyomot hagyott a fán, melyet fürészelt; a gyermekét szoptató asszony homlokát megfestette az öreg rongy, melyet ismét fejére tekert. Azoknak, akik mohón rágták a hordó dongáit, tigrishez hasonlóan véres volt a szájuk; és egy karcsu, ilyen módon bekent bohóc, akinek a feje kilátszott, hosszu, piszkos zsákszerü hálósapkájából, sáros boriszapba mártott ujjával egy falra ezt mázolta: Vér.

Eljövendő volt az idő, mikor az a bor is kiömlött az utca kövére és annak foltja sok helyen piroslott.

Most, hogy a köd ismét ráborult St. Antoinera, melyet egy pillanatnyi napfény elüzött az ő szent arcáról, sötétsége sulyos volt – hideg, szenny, nyavalya, tudatlanság és szükség voltak a kamarások, akik ő Szentségét kiszolgálták – mind nagyhatalmu nemesek; de legkivált az utolsó. Egy népnek mintapéldányai, amely nép a malomban rettenetes őrletésen ment annyiszor keresztül és bizonyára nem a mesebeli malomban, mely az öregeket ifjakká őrölte, a hidegtől remegtek minden sarkon, ki- és bejártak minden kapun, kitekintettek minden ablakon, rongydarabokban lebegtek, melyeket a szél megrázott. A malom, mely őket leőrölte, az a malom volt, mely ifjakat vénekké őröl; a gyermekeknek öreg volt az arcuk és komoly a hangjuk; a felnőttek arcába és az életkor minden ráncába mélyen volt bevésve az Éhség. Mindenütt ez uralkodott. Éhség áradt ki a magas házakból a nyomoruságos ruházatban, mely a rudakon és köteleken függött. Éhség volt beléjük foltozva szalmával, rongyokkal, fával és papirral. Éhség, ezt ismételgette a szegényes tüzifának minden porcikája, melyet a favágó fürészelt. Éhség meredt le a füsttelen kéményekről és riadt föl a piszkos utcán, melynek szemetjében nem akadt megehető hulladék. Éhség volt a cégtábla a pék üzletében, beleirva csekély készletének minden hitvány kenyerébe és a hentes üzletében, a döglött kutya husából való készitménybe, mely eladásra kinálkozott. Éhség csörgette száraz csontjait a forgó hengerben pörkölődő gesztenye között. Éhséget szeleteltek atomokba, minden fillér áru tányér levesbe, apró néhány csepp undoritó olajban piritott krumpliszeletkék alakjában.

Lakóhelye alkalmas volt minden tekintetben. Keskeny, kanyargó utcák, tele szeméttel és büzzel, melyekből más keskeny, görbe utcák ágaztak szét, mind rongyokkal és hálósapkákkal népes, és mind rongyoktól és hálósapkáktól büzlött, minden látható tárgy külseje betegséget sejtető. A nép üldözött tekintetében vadállati gondolat volt, annak a lehetősége, hogy üldözője ellen fordul. Ámbár nyomott és alázatos volt a lelkületük, izzó szemekben nem volt hiány, sem összeszorult ajkakban, sem homlokokban, melynek ráncai hasonlók voltak a hóhér köteléhez; erről álmodoztak a szenvedők és boszut lihegők. A cégtáblák (annyi volt, mint ahány az üzlet) mind a Szükség ijesztő képei voltak. A mészáros és hentes csak a legsoványabb csontos husdarabkát festette reá; a pék a legdurvább apró kenyérkéket. A csapszékeken az esetlenül festett képeken iddogáló nép zsörtölődött a vékony sör és bor kurta mértékén és vésztsejtő bizalmassággal sugdolódzott. Semmi sem volt viruló állapotban jelképezve, a szerszámokat és fegyvereket kivéve; ellenben a késmüves kései és baltái élesek voltak és ragyogók, a kovács pörölyei sulyosak és vérszomjas a fegyverkovács készlete. Az utca burkolatának, bénitó köveivel és sok apró sár- és vizpocsolyájával, nem volt gyalogjárója, hanem közvetlenül a kapukig ért. A csatorna az utca közepére folyt, ha ugyan folyt általában, csak heves esők után, akkor aztán szeszélyesen változó rohamokban folyt be a házakba. Az utcán keresztben nagy távolságokra nehézkes lámpák lógtak csigán és kötélen; éjjel, ha a lámpagyujtó leeresztette, meggyujtotta és ismét felhuzta ezeket, egy sor pislogó kanóc inogott szédülést keltő módon a magasban, mintha a tengeren volnának. Valóban a tengeren is voltak és a hajót és legénységét is veszedelmes vihar fenyegette.

Mert eljövendő volt az az idő, mikor ennek a környéknek lesorvadt madárijesztői tétlenségükben és éhségükben addig figyelték a lámpagyujtót, mig arra a gondolatra jutottak, hogy megjavitsák az ő módszerét és embereket huznak föl a kötelekkel és csigákkal, hogy vakitó fényt vessenek az ő állapotuk sötétségére. De még nem jött el az ideje, minden szél, mely Franciaország fölött fujdogált, hiába rázta a madárijesztők rongyait, mert a széphangu és tollazatu madarak nem ügyeltek a figyelmeztetésre.

A csapszék saroküzlet volt és külseje szerint jobbnak látszott, mint a többi; gazdája az ajtó előtt állott sárga mellényben és zöld nadrágban és a borért folyó küzdelmet szemlélte.

– Nem az én hibám – mondá végre vállát vonogatva. – A vásár népei okozták. Hozzanak másik hordót.

Véletlenül megpillantotta a karcsu bohócot, amint tréfáját a falra irta, átkiáltott hozzá az utcán keresztül:

– Mondd csak, Gaspard, mit csinálsz ottan?

A legény nagy fontossággal mutatott tréfájára, mint a hozzá hasonlóak tenni szokták. De eltévesztette célját, nem volt hatása, amint az szintén gyakran megesik az ő fajtájával.

– Mit jelentsen ez? Őrültek házának vagy-e a jelöltje? – mondá a kocsmáros, átment az utca másik oldalára, letörülte a tréfát egy marék sárral, melyért lehajolt és a falra mázolta.

– Mit firkálsz itt a nyilt utcán? Mondd csak, nincs más hely, hogy ilyen szavakat irj?

Kérdezősködés közben másik tisztább kezét (talán véletlenül, talán nem) a bohóc szivére tette. A bohóc kezével ráütött, felugrott a levegőbe és fantasztikus tánchelyzetben jutott ismét a földre, egyik foltos cipőjét lábáról lehuzva, kezében kifelé nyujtva tartotta. Ebben a helyzetben nagyon is praktikus, majdnem kegyetlen jellemü bohócnak látszott.

– Huzd föl, huzd föl, – mondá a másik – kiáltsd bor, bor és vess véget. – Ezzel a tanáccsal piszkos kezét a bohóc ruhájához törölte, az is olyan volt – szándékosan tette, mert kezét őmiatta piszkolta be; azután visszakerült az utca másik oldalára és belépett a kocsmába.

A kocsmáros bikanyaku, harcias tekintetü 30 éves férfi volt, forró lehetett a vére, mert, ámbár hideg volt, a kabát nem volt rajta, hanem vállára vetette. Ingujja is föl volt gyürve és barna karjai könyökig meztelenek voltak. Fején sem volt egyéb, mint rövidre nyirt göndör, fekete haja. Általában fekete volt, jó szemeiben széles, nyilt tekintet. Jókedélyünek, de engesztelhetlennek is látszott; nyilván szilárd elhatározásu, erős akaraterejü egyén volt; olyan ember, akivel nem kivánatos találkozni, ha szük ösvényen előresiet, melynek meredek van minden oldalán; őt aligha lehetne visszatéritésre birni.

Madame Defarge, a felesége, az üzletben a számolóasztal mögött ült, mikor ő belépett. Defargené termetes, férjekorabeli asszony volt, figyelő szeme ritkán látszott valamire tekinteni, nagy keze tele volt gyürüvel, arca nyugodt, vonásai durvák, modora higgadtnak látszott. Külseje szerint Madame Defargeról bátran lehetett állitani, hogy számadásaiban aligha hibázott a saját kárára. Minthogy Madame Defarge érzékeny volt a hideg ellen, prémbe volt burkolva és nagy, tarka kendő volt feje köré tekerve, ugy azonban, hogy nagy fülönfüggői láthatók voltak. Kötése előtte feküdt, de félretette, hogy fogait piszkálja. Ebben az elfoglaltságban jobbkarja balkezére volt támasztva; mikor férje belépett, nem szólott semmit, éppen csak alig hallhatóan köhécselt. Ez a köhécselés és éles fekete szemöldökének egy vonallal való emelkedése tudatta férjével, hogy jól teszi, ha a vendégek között az ujabban érkezettek felé néz az üzletben, akik azalatt jöttek be, mig ő az utcán állott.

A kocsmáros ehhezképest körültekintett; szeme megakadt egy öreges uron és fiatal hölgyön, akik egy sarokban foglaltak helyet. Más társaság is volt ott; kettő kártyázott, ketten dominót játszottak, három a számolóasztalnál állott és egy kevés bort lassan iddogált. Mikor ő a számolóasztal mögé lépett, észrevette, hogy az időses ur tekintetével mintha ezt mondta volna a fiatal hölgynek: »ez a mi emberünk«.

– Mi az ördögöt keresel _te_ itt ezen a gályán? – mondá Monsieur Defarge magában. – Nem ismerlek.

De ugy tett, mintha a két idegent nem venné észre és beszédbe elegyedett a három vendéggel, akik a számolóasztal mellett ittak.

– Hogy megy, Jacques? – szólott egyik a három közül Defargehoz.

– Fölitták a kiömlött bort mind?

– Minden csöppet, Jacques – válaszolt Defarge.

Mikor ez a keresztnéven való kölcsönös megszólitás megtörtént, Madame Defarge, aki még mindig nyugodt higgadtsággal piszkálta fogait, ismét köhécselt és szemöldökét egy vonallal ismét feljebb huzta.

– Nem gyakori, – mondá a második a három közül Defargehoz – hogy ezeknek a nyomoruságos teremtéseknek alkalmuk van valami más egyébnek is megismerni az izét, mint a fekete kenyér és a halálét. Nem igaz, Jacques?

– Ugy van, Jacques – válaszolt Defarge.

Mikor igy másodszor keresztnéven szólitották egymást, Defargené még mindig nyugodt higgadtsággal piszkálva fogait, ismét egyet köhécselt és szemöldökeit egy vonallal ismét feljebb huzta.

A három közül az utolsón volt most a sor, hogy beszéljen, letette üres poharát és ajkával cuppantott.

– Ó, annál rosszabb! Ezeknek a nyomorult teherhordóknak mindig keserü a szájuk ize és keserves életet élnek, Jacques. Igazam van, Jacques?

– Igazad van, Jacques – volt Defarge válasza.

Ez a harmadszori keresztnéven szólitás éppen elhangzott, mikor Defargené letette fogpiszkálóját, szemöldökét felhuzta és székén alig észrevehetően megmozdult.

– Várj csak! Igaz! – morgott a férj.

– Uraim – feleségem!

A három vendég megemelte kalapját Defargené előtt és feléje bókolt. Ő üdvözlésüket feje meghajtásával fogadta és hirtelen rájuk tekintett. Azután mintegy véletlenül körülnézett az üzletben, nagy nyugalommal és higgadtsággal elővette kötését és belemélyedt.

– Jó napot, uraim! – mondta Defarge, feleségét élénk szemeivel figyelve.

– Az a butorozott legényszoba, melyet látni óhajtottak és amely után kérdezősködtek, mikor az ajtón kiléptem, az ötödik emeleten van. A lépcsőföljárat a kis udvarban van, mindjárt itt balra – kezével az irányt mutatta – üzletem ablaka mellett. De most jut eszembe, hogy egyikük már ott volt és ő megmutathatja az uraknak az utat. Uraim, Isten önökkel!

Megfizették borukat és eltávoztak. Defarge felesége kötését figyelte, mikor az időses ur előjött a sarokból és őt néhány szóra kérte.

– Szivesen, uram – mondta Defarge és nyugodtan az ajtóhoz lépett vele. Beszélgetésük rövid, de határozott volt. Már az első szónál Defarge fölriadt és nagyon figyelmessé vált. Egy percig sem tartott, egyet bólintott és kiment. Az ur intett azután a fiatal hölgynek és ők is kimentek. Defargené gyors ujjakkal kötött, szemöldökei nem mozdultak, nem látott semmit.

Mikor Lorry Jarvis és Miss Manette igy elhagyták a kocsmát, Defargehoz csatlakoztak a kapualjban, ahová ő éppen az imént utasitotta a másik társaságot. Ez egy kicsiny, büzös, sötét udvarnak volt a kijárata és nagy háztömeghez vezető közös bejárás, ahol nagyon sokan laktak. A sötét téglázott bejáratban, amely a homályos, téglázott lépcsőházba vezetett, Defarge letérdelt öreg gazdája gyermeke előtt és kezét ajkához emelte. Gyöngéd cselekedet volt, de a kivitel módja nem volt gyengédnek mondható; arca nehány másodperc alatt csodálatos változáson ment keresztül. Nem volt már kedélyes, nyilt a tekintete, titkolódzó, dühös, veszedelmes emberré változott.

– Nagyon magas; kissé nehéz fölmenni. Jobb, ha lassan kezdjük – szólt Defarge kemény hangon Lorryhoz, amint a lépcsőn fölfelé kezdtek menni.

– Magában van? – suttogta az utóbbi.

– Egyedül! Isten segitse őt, ki legyen vele! – válaszolt a másik halkitott hangon.

– Tehát mindig egyedül van?

– Igen.

– Saját kivánságára?

– Saját kényszere folytán. Ugy van még mostan is, ahogyan akkor volt, amikor először láttam őt, mikor engem megtaláltak és megkérdeztek, hogy magamhoz veszem-e őt? Megmondották, hogy biztonságom érdekében tartsam titokban az ő ittlétét.

– Nagyon megváltozott?

– Megváltozott!

A korcsmáros megállott, kezével a falra ütött és iszonyuat káromkodott. Egyenes válasznak nem lett volna ilyen hatása. Lorry kedélye mindinkább nyomottabbá vált, mennél magasabbra jutott két társával.

Ilyen lépcső, az ő járulékaival a régebbi Páris sürün lakott részében mostan elég kellemetlen volna; de akkor undoritó volt arra nézve, aki ehhez nem szokott hozzá és érzékei nem fásultak el. Ebben a nagy piszoktól duzzadó háztömegben minden kicsiny lakás hulladékait a lépcsőn hagyta, kivévén azt, amit az ablakon át kidobtak. Az ezáltal keletkezett rothadás megfertőzte a levegőt, melyhez még hozzájárult a szegénység- és szükségnek megmagyarázhatatlan szennyessége. Ez a két forrás egyesülve, a levegőt türhetetlenné változtatta. Ilyen légkörben, meredek, sötét méreggel és piszokkal telitett aknán vezetett az ut. Lorry a saját, valamint ifju kisérője folyton növekedett izgalmainak hatása alatt kétszer megállt, hogy pihenjen. Minden ilyen pihenőnél egy szük ablakrostély nyilott, amelyen az a kevés, talán még meg nem romlott levegő is elillanni látszott és az undoritó párák beáradtak. A rozsdás lemezek között a vad rendetlenségben össze-vissza halmozott házak tömkelegét lehetett megpillantani; semmi, ami közelebb vagy távolabb volt a szemhatárhoz, nem mutatta egészséges életnek, fejlődő jövőnek nyomát.

Végre elérték az utolsó lépcsőt és harmadszor is megpihentek. Még egy lépcsőn kellett felkapaszkodni, amely még meredekebb és szükebb volt, mielőtt a padlásszobákhoz jutottak. A korcsmáros, aki kissé előrement és mindig Lorry oldalán haladt, mintha attól tartana, hogy a fiatal hölgy kérdést találna hozzá intézni, itt megfordult, kabátja zsebeit tapogatta, melyet vállára vetve viselt és kulcsot vett elő.

– Az ajtó tehát zárva van, barátom, – mondá Lorry meglepődve.

– Igen – volt Defarge válasza.

– Szükségesnek tartja, hogy a szerencsétlen uriember ilyen magányban tartassék?

– Szükségesnek tartom, hogy zár alatt legyen. – Defarge ezt fülébe suttogta, miközben egészen odahajolt hozzá és homlokán komor ráncok jelentkeztek.

– Miért?

– Miért? Mert olyan sokáig élt bezárva, hogy félne, dühöngne, darabokra tépné önmagát, meghalna, vagy nem tudom, hogy micsoda veszedelembe kerülne, ha ajtaja nyitva maradna.

– Lehetséges ez? – kiáltott föl Lorry.

– Lehetséges! – ismételte Defarge keserüen.

– Igen! Szép világot élünk, ha ez lehetséges, és sok más ilyen dolog is lehetséges, nemcsak lehetséges, de meg is történik ez alatt az ég alatt mindennap. Az ördög sokáig él. De menjünk.

Ez a párbeszéd oly halk hangon folyt, hogy egy szó sem érte az ifju hölgy fülét. Azonban ő a heves felindulástól ugy remegett, arcán oly rettenetes gyötrelem, rémület és borzalom fejeződött ki, hogy Lorry szükségesnek látta, hogy egy-két nyugtató szót szóljon hozzá.

– Bátorság, drága Miss! Bátorság! Üzlet! A legrosszabb elmulik egy perc alatt; csak a szoba ajtaján kell áthatolni és a legrosszabb elmult. Akkor aztán kezdődik mindaz a jó, vigasz, szerencse, amit hoz neki. A mi jó barátunk támogatni fogja a másik oldalon. Ez helyes, Defarge barátom! Jöjjön most! Üzlet! Üzlet!

Lassan és óvatosan haladtak fölfelé. A lépcső rövid volt és hamar elérték utolsó fokát. Minthogy ott hirtelen megfordult, egyszerre a három férfi előtt állottak, ezeknek a feje egymáshoz közel hajolt és néhány hasadékon és a falban lévő lyukon keresztül feszült figyelemmel néztek a szobába, amelyhez az ajtó tartozott. Mikor lépéseket hallottak maguk mögött, megfordultak. A három egynevü ember volt, aki a korcsmában iddogált.

– Látogatásán való meglepetésemben megfeledkeztem róluk – magyarázta Defarge. – Menjetek, jó fiuk, dolgunk van itt.

A három ember elsiklott mellettük és csöndben lefelé ment. Más ajtó azon az emeleten nem volt és a korcsmáros éppen e felé az ajtó felé közeledett. Mikor ismét egyedül maradtak, Lorry félig halkan, szemrehányóan kérdezte tőle:

– Ön Manette urat mutogatja?

– Megmutatom őt, ugy, amint látta, néhány kiválasztott egyénnek.

– Helyes ez?

– Azt hiszem, hogy az.

– Ki az a néhány? Hogy válogatja ki őket?

– Valódi férfiakat választok ki, akik az én nevemet viselik, – Jacques a nevem – akikre ez a látvány hasznos lesz. De elég! Ön angol; ez nem tartozik ide; kérem, várjon itten egy pillanatig.

Visszamaradást jelző kézmozdulattal lehajolt és a falon levő repedésen benézett. Majd kiegyenesedett, kétszer-háromszor az ajtóra ütött – nyilván azzal a céllal, hogy zajt üssön. Ugyanazzal a célzattal a kulcsot három- vagy négyszer végighuzta az ajtón, mielőtt ügyetlenül a zárba dugta és a lehető legnagyobb zaj kiséretében felnyitotta.

Az ajtó lassan nyilt befelé. Defarge benézett és valamit mondott. Gyönge hang válaszolt valamit. Nem igen beszélhettek többet egy szótagnál, mindkét részről.

Defarge vállán keresztül visszanézett és intett nekik, hogy lépjenek be. Lorry átkarolta a leány derekát és szorosan fogta őt, mert érezte, hogy összeesik.

– Ü… ü… üzlet, üzlet! – biztatta őt, s nedvesség volt az arcán, mely nem látszott üzletszerünek…

– Jöjjön be, jöjjön be!

– Félek – válaszolta remegve.

– Mitől? Kitől?

– Tőle. Atyámtól.

Lorry szinte kétségbeesetten fonta nyaka köré a vállán remegő kart, fölemelte a leányt és ugy vitte a szobába. Az ajtó mellett letette és tartotta, mialatt a leány beléjekapaszkodott.

Defarge kihuzta a kulcsot, betette az ajtót és belülről bezárta, a kulcsot aztán ismét kihuzta és kezében tartotta. Mindezt rendszeresen végezte, oly zaj kiséretében, amilyet csak ütni képes volt. Végül sulyos lépésekkel a szobán végigment az ablakhoz. Ott megállt és megfordult.

A padláskamra, mely arra a célra épült, hogy tüzifának legyen a lerakóhelye, szük és sötét volt. Ablaka tulajdonképpen ajtó volt, fölötte emelődaru, hogy az utcáról a fát felhuzzák; üveg nem volt rajta, közepén két szárnnyal záródott, mint más francia szerkezetü ajtó. Hogy a hideg levegő ne tóduljon be, az ajtó egyik szárnya be volt téve, a másik kissé nyitva állott. Ilyen módon olyan kevés világosság jutott a kamrába, hogy belépéskor nehezen lehetett valamit is látni és csak hosszas megszokás képesitett arra, hogy ebben a homályban csinosságot igényelő munkát lehessen végezni. És mégis ilyen munkát végeztek a padlásszobában; u. i. háttal az ajtónak és arccal az ablak felé fordulva, ahonnan a korcsmáros nézte őt, őszhaju férfi ült alacsony padon, előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett.

6. Fejezet. A cipész.

– Jó napot! – mondá Defarge – és az ősz fejre letekintett, mely mélyen ráhajolt a cipőkészitésre.

A fej egy pillanatra fölemelkedett és gyönge hang válaszolt a köszöntésre, mintha távolról jönne.

– Jó napot!

– Látom, hogy még mindig keményen dolgozik.

Nagy szünet után a fej ismét felemelkedett egy pillanatra és a hang válaszolta:

– Igen, dolgozom.

Ezuttal zavart szempár tekintett a kérdezőre, majd az arc ismét lehajolt.

A hangnak szintelensége részvétet keltő és rettenetes volt. Nem fizikai gyöngeség okozta, ámbár a hosszas bebörtönözésnek és sovány élelmezésnek is része volt benne. Sajnálni való sajátosságát az egyedüllét és a nem használás eredményezte. Olyan volt, mint gyönge visszhangja a régen elhangzott szónak. Teljesen elvesztette az emberi hang életerejét és hangzóképességét, és az érzékekben olyan benyomást keltett, mint valami egykori szép szin, amely alig látható halvány folttá fakult. Nyomott és tompa volt, hogy földalatti hangnak tünt föl. Oly kifejezően beszélt egy reménytelen, elveszett teremtményről, hogy valami éhező vándor, aki kimerült a pusztában való magános vándorlástól, hazáját és barátait ilyen hangon emlithette, mielőtt lefeküdt, hogy meghaljon.

Néhány perc csendes munkában telt el és a fakó szemek ismét fölpillantottak, nem érdeklődés vagy kiváncsisággal, hanem tompán, gépiesen észlelték, hogy az a hely, amelyen az egyedül észrevett látogató állott, nem volt még üres.

– Szeretnék több világosságot ide bebocsátani. El tud viselni egy kissé többet? – mondá Defarge, aki nem forditotta el tekintetét a cipésztől.

A cipész megállott munkájában, üres tekintettel nézett maga mellett a földre először az egyik, azután a másik oldalra és végül föltekintett a beszélőre.

– Mit mondott?

– El tud viselni kissé több világosságot?

– El kell viselnem, ha beereszti. (A második szót alig észrevehetően hangsulyozta.)