Part 29

– Akkor tehát – mondá Lorry és megszoritotta az ő mohó, de mégis nyugodt és szilárd kezét – nem függ minden egy öreg embertől, egy ifju és tevékeny ember is ott lesz az oldalamon.

– Isten segitségével ott lesz! Igérje meg nekem ünnepélyesen, hogy semmi által sem fogja magát befolyásoltatni, hogy más módot válasszon, mint amiben mostan megállapodtunk.

– Ugy lesz, Carton.

– Emlékezzék holnap e szavakra: az ut megváltoztatása vagy elhalasztása – bármilyen okból – azt eredményezheti, hogy talán egyetlen életet sem lehet megmenteni és sok életet elkerülhetetlenül föl kell áldozni.

– Emlékezni fogok reájuk. Remélem, hogy a magam részét hüségesen elvégzem.

– Én is remélem, hogy megteszem a magamét. Most pedig Isten önnel!

Ámbár komoly mosollyal mondta ezt, sőt az öreg ember kezét is ajkához emelte, nem vált el tőle akkor. Segitett neki, hogy az elalvó tüz előtt még folyton hajlongó alakot fölkeltse, hogy az köpenyt, kalapot öltsön magára és távozásra birták azzal, hogy padjának és munkájának a keresésére mennek, melyet még mindig jajveszékelve kért. Carton haladt az egyik oldalán és elkisérte annak a háznak az udvaráig, ahol az a lesujtott sziv – mely oly boldog volt akkor, mikor az ő elhagyatott szivét föltárta előtte – virrasztott a borzalmas éjszakában. Belépett az udvarba és néhány pillanatig ott egyedül maradt és feltekintett szobájának megvilágitott ablakára. Mielőtt távozott, áldást és istenhozzádot lehelt feléje.

13. Fejezet. Ötvenkettő.

A Conciergerie fekete börtönében a nap elitéltjei sorsukra várakoztak. Annyian voltak, mint ahány hétje van az évnek. Ötvenkettőnek kellett azon a délután a város életének folyamán a határtalan, örökkévaló tengerbe gördülnie. Mielőtt még elhagyták celláikat, már uj lakók voltak kijelölve; mielőtt vérük még elkeverődött volna az előtte való napon kiontottak vérével, már el volt különitve a vér, mely holnap az övékével fog elvegyülni.

Ötvenkettőt számoltak le. A hetvenéves nagybérlőn kezdve, aki minden gazdagságával sem vásárolhatta meg az életét, a huszéves varrónőig, akit szegénysége és ismeretlensége sem tudott megmenteni. Fizikai betegségek, melyeket emberi vétek és késedelem okoz, minden rendből szedik az áldozataikat; a borzalmas erkölcsi járvány is, melyet kimondhatatlan fájdalom, elviselhetetlen elnyomás és szivtelen közömbösség szült, egyformán, különbség nélkül sujtott.

Darnay Károly, cellájában egyedül, nem vigasztalta magát hizelgő ámitással, amióta a törvényszéktől oda visszatért. Az elbeszélés minden sorából hallotta halálos itéletét. Teljesen megértette, hogy semmilyen személyes befolyás nem mentheti őt meg, hogy tulajdonképpen milliók itélték őt el és egyesek érette semmit sem tehetnek.

Még sem volt könnyü, hogy szeretett felesége friss emlékével, nyugodt lélekkel készüljön arra, amit el kellett szenvednie. Az élethez füző kötelék erős volt és nehéz, nagyon nehéz volt azt meglazitani; ha lassan és nagy fáradozás árán itt meglazult kissé, annál szorosabbra füződött amott; és ha minden erejét az egyik kéz ellen forditotta és az engedett, a másik ismét bezárult. Minden gondolatában lázas sietség volt, szive hevesen és izgatottan dobogott és minden lemondásnak elleneszegült. Ha egy pillanatra érezte is a lemondást, ugy látszott, hogy felesége és gyermeke, akiknek még őutána élniök kellett, óvást emeltek ellene és azt önzőnek mondották.

Mindez azonban csak eleinte volt. Nem tartott sokáig és belátta, hogy sorsa, melynek elébe ment, nem volt szégyen, hogy igazságtalanul elitélve, naponta annyian mentek szilárd léptekkel ugyanarra az utra. Ezt azután az a gondolat követte, hogy szeretteinek jövő lelki nyugalmára nézve nagyfontosságu, hogy ő nyugodt magatartást tanusitson. Hangulata igy fokonkint megnyugodott, ugy hogy lelke fölemelkedhetett a magasba és onnan merithetett vigasztalást.

Még mielőtt besötétedett elitéltetésének estéjén, már ennyire jutott utolsó utjában. Megengedték neki, hogy irószereket és gyertyát vásároljon és nekifogott, hogy addig irjon, mig a börtönben minden világot el kellett oltani.

Hosszu levelet irt Lucienek, melyben elmondotta neki, hogy addig, mig őtőle magától nem hallotta, nem tudott semmit atyja bebörtönzéséről és hogy éppen olyan kevéssé tudta, mint ő, mig azt az irást föl nem olvasták, hogy atyja és nagybátyja voltak okozói az ő atyja szenvedésének. Megmagyarázta már neki, hogy atyja – mostan teljesen érthető okból – eljegyzésükkor egyedüli föltételnek kötötte ki és házasságuk reggelén még külön is megigértette, hogy nevét, melyről lemondott, eltitkolja. Atyja kedvéért kérte őt, hogy sohase kutassa, vajjon atyja megfeledkezett-e annak az irásnak a létezéséről, avagy pedig az a Tower-ról szóló elbeszélés emlékeztette-e arra, azon a régen elfeledett vasárnapon, a kertben, a kedves platán alatt. Ha volt arra vonatkozó határozott emléke, ugy bizonyára meg volt győződve arról, hogy az a Bastilleal együtt elpusztult, minthogy nem emlitették azt a foglyok emlékiratai között, amelyeket az ostromlók ott fölfedeztek és amelyekről a világ összes lapjai irtak. Arra kérte őt, – ámbár hozzáfüzte, hogy nagyon jól tudja, hogy az milyen fölösleges – hogy atyját azzal vigasztalja, hogy minden alkalommal kiméletesen hangsulyozza az igazságot, hogy ő nem tett semmi olyant, amiért ő önmagának indokoltan valamit is szemére vessen, sőt, hogy ő az ő kettejük érdekében mindent elfelejtett. Miután még arra kérte, hogy az ő hálás szerelmére és áldására örökké emlékezve, küzdje le bánatát, hogy szeretett gyermekükről gondoskodhasson és minthogy a mennyben találkoznak, megeskette őt arra, hogy atyját vigasztalni fogja.

Atyjának ugyanolyan módon irt; azonkivül még azt is mondotta neki, hogy feleségét és gyermekét különösen az ő gondjaira bizza. Ezt lelkére kötötte annak a reményében, hogy ezáltal megóvja őt attól, hogy lehangolttá váljék, vagy hogy visszaessék régi, veszedelmes állapotába, melytől nagyon is kellett tartani.

Lorrynak mind a kedveseit szivébe ajánlotta és vagyoni helyzetét elmagyarázta. Miután ezt megtette és hozzáfüzte hálás barátságának és meleg vonzalmának nyilvánulását, mindent elvégzett. Cartonra egyszer sem gondolt. Lelke annyira tele volt az övéivel, hogy egyszer sem gondolt reá.

Elég ideje volt, hogy befejezze ezeket a leveleket, mielőtt kioltották a lámpákat. Mikor szalmazsákjára lefeküdt, azt hitte, hogy ezzel a világgal végzett.

De álmában feléje intett ujra és ragyogó alakokban mutatkozott előtte. Szabadon és boldogan tért vissza ismét Sohoba, a régi házba (ámbár egészen másmilyennek látszott, mint a valóságos ház), megmagyarázhatatlan módon szabadult meg és gondoktól menten együtt volt Lucievel ismét, ő azt mondotta neki, hogy csak álom volt az egész, és hogy ő sohasem távozott. Feledés szünete következett, majd szenvedett és ismét visszajött hozzá, halottan és békeségben és mégsem volt különbség közöttük. Feledés egy ujabb szünete és fölébredt a komor reggelen, anélkül, hogy tudná, hogy hol van, vagy mi történt, mig lelkén végigcikázott:

– Ez halálom napja!

Igy haladt keresztül az órákon addig az ideig, amikor az 52 fő volt lehullandó. Most, mialatt higgadt volt és remélte, hogy nyugodt hősiességgel megy végének elébe, ébredező gondolatai uj munkába fogtak, nehezen voltak megfékezhetők.

Sohasem látta az eszközt, mely életét volt elveendő. Mily magas volt, hány lépcsője volt, hová állitják, hogyan érintik őt, hogy a kezek, melyek megragadják, vörösek lesznek-e a vértől, hogy mely oldalra forditják a fejét, hogy első lesz-e vagy az utolsó; ilyen és ehhez hasonló kérdések számtalanszor, akaratlanul tolultak lelkébe. Nem voltak félelemmel egybekötve: öntudatában nem volt félelem. Inkább attól a különös, mindig ujra feltoluló kivánságtól származtak, hogy tudni óhajtotta volna, hogy mit tegyen, ha az ő ideje elérkezik; oly kivánság, mely óriási aránytalanságban volt azzal a néhány pillanattal szemben, amelyekre vonatkozott; csodálkozás, mely inkább egy benne levő más lélek csodálkozása volt, mint az övé.

Az órák elteltek, amint föl és alá járkált és a harang azokat az órákat verte, melyeket ő többé sohasem fog hallani. Kilenc elmult mindörökre, tiz elmult mindörökre, tizenegy elmult mindörökre, tizenkettő közeledett, hogy elmuljon. Erős akarattal leküzdötte az utolsó hangulatot is, mely annyi gondolatot keltett benne. Föl és alá járt és lassan ismételte neveiket. A legnehezebb küzdelem elmult. Képes volt arra, hogy föl és alá járjon, zavaró gondolatoktól menten, magáért és övéiért imádkozott.

Tizenkettő elmult, mindörökre.

Mondották neki, hogy három lesz az utolsó óra és tudja, hogy valamivel előbb szólitják őt elő, minthogy a szekerek nehezen és lassan dübörögtek végig az utcákon. Azt határozta tehát, hogy a két órára gondol, hogy ez az ő órája és a közbeeső időben ugy megerősödik, hogy azután képes legyen másokat bátoritani.

Amint szabályosan, mellén keresztbefont karokkal járt föl és alá, egészen más ember volt, mint a La Forcebeli fogoly, aki ottan járkált föl és alá és meglepetés nélkül hallotta, amint egyet ütött az óra. Ez az óra olyan lassu volt, mint a többi. Hálát rebegett az Égnek, hogy visszanyerte önuralmát és azt gondolta, még egy óra, és megfordult, hogy tovább járkáljon.

Az ajtó előtt, a kőfolyosón léptek hallatszottak. Megállott.

A kulcsot a zárba dugták, megfordult. Mielőtt az ajtó kinyilott, vagy amikor kinyilott, egy férfi halk hangon angolul mondotta:

– Sohasem látott itt engem; kikerültem utjából. Menjen be egyedül; itt várok. Ne veszitsen időt!

Az ajtó gyorsan kinyilt és becsukódott és előtte állott Carton Sydney, nyugodtan és higgadtan, mosollyal az arcán és ujja figyelmeztetően az ajkaira volt fektetve.

Valami derült, ragyogó és különös volt arcának a kifejezésében, ugy hogy a fogoly az első pillanatban nem tudta, hogy a jelenés nem fantázia-e. De ő szólott és az ő hangja volt; megragadta a fogoly kezét és az igazi kéz nyomása volt.

– A világ összes emberei közül legkevésbbé remélte, hogy engem fog látni – mondá ő.

– Nem tudtam elhinni, hogy ön az. Még most is alig tudom elhinni. Ön nem fogoly? – Ez a félelem ötlött hirtelen az agyába.

– Nem. Véletlenül hatalmam van az őrök egyike fölött és annak a felhasználása által állok itten ön előtt. Tőle jövök, feleségétől, kedves Darnay.

A fogoly megszoritotta a kezét.

– Kérést hozok tőle.

– Mi az?

– Fölötte komoly, sürgős és határozott kivánságot, mely az ön előtt oly drága szónak legmeghatóbb hangján szól önhöz, melyre ön oly jól emlékszik.

A fogoly arcát félig elforditotta.

– Nincsen ideje arra a kérdésre, hogy miért hozom én, hogy mit jelent; nekem nincs időm, hogy elmondjam önnek. Teljesitenie kell; vesse le cipőit és huzza fel az én csizmáimat.

A cella falánál, a fogoly mögött egy szék állott. Carton villámgyorsasággal belenyomta őt és mezitláb állott előtte.

– Huzza föl csizmámat. Huzza kezével, minden erejével. Gyorsan!

– Carton! Erről a helyről nem lehet elmenekülni; nem lehet keresztülvinni! Velem együtt meghal! Őrültség!

– Őrültség volna, ha fölszólitanám, hogy meneküljön; de teszem-e? Ha arra szólitanám föl, hogy menjen ki ezen az ajtón, mondja, hogy őrültség és maradjon itt. Cserélje el nyakkendőjét és kabátját az enyémmel. Mialatt ön azt teszi, hadd vegyem ki ezt a szalagot hajfürteiből, és rázzam szét haját ugy, amilyen az enyém.

Bámulatos gyorsasággal és oly akarat- és cselekvési erővel, mely csodálatosnak látszott, reákényszeritette ezeket a változtatásokat. A fogoly olyan volt kezében, mint egy gyermek.

– Carton, édes Carton! Őrültség! Nem lehet keresztülvinni, nem történhetik meg, megkisérelték, de sohasem sikerült. Könyörgök, hogy halálával ne szaporitsa az enyémnek a keserüségét!

– Kedves Darnay, arra szólitom-e fel, hogy menjen ki ezen az ajtón? Ha arra szólitom fel, utasitsa vissza. Itt van tinta, toll és papiros az asztalon. Elég szilárd a keze ahhoz, hogy irjon?

– Az volt, mikor ön belépett.

– Szilárditsa meg ismét és irja, amit diktálok. Gyorsan, barátom, gyorsan!

Darnay kezét lázas homlokához nyomta és az asztalhoz ült. Carton, jobbkezével keblében, egészen közelében állott.

– Irja pontosan, amit mondok.

– Kinek cimezzem?

– Senkinek. – Cartonnak még mindig keblében volt a keze.

– Keltezzem?

– Nem.

A fogoly minden kérdésnél föltekintett. Carton kezével keblében, mellette állt és reánézett.

– Ha emlékszik, – diktálta Carton – azokra a szavakra, melyeket régen mondottunk egymásnak, akkor könnyen megérti ezt, ha meglátja. Tudom, hogy emlékszik reájuk. Nem az ön természete, hogy elfelejtse azokat.

Kivonta kezét kebléből, de a fogoly éppen mostan föltekintett zavart csodálkozással és a kéz valamit markolva, megállott.

– Leirta: »hogy elfelejtse azokat«? – kérdé Carton.

– Igen. Fegyver van a kezében?

– Nem, nem vagyok felfegyverkezve.

– Mi az a kezében?

– Mindjárt megtudja. Irja, csak néhány szó van még. Ismét diktált: Hálás vagyok, hogy eljött az idő, hogy bebizonyithatom. Hogy igy cselekszem, nem okoz nekem sem fájdalmat, sem bánatot.

Mikor ezeket a szavakat mondotta, szemét az iróra függesztette és kezét lassan és gyöngéden az iró arca elé helyezte.

A toll kiesett Darnay kezéből az asztalra és zavartan nézett körül.

– Micsoda gőz ez? – kérdezte.

– Gőz?

– Valami, ami előttem lebegett.

– Nem tudok semmiről; nem lehet itt semmi. Vegye a tollat és végezze be. Siessen, siessen!

Mintha emlékezete meggyöngült volna, vagy lelke megzavarodott volna, ugy erőlködött a fogoly, hogy figyelmét összeszedje. Amint homályos szemmel és lassuló lélegzettel tekintett Cartonra, keze ismét a keblében volt és szilárdan nézett reája.

– Siessen, siessen!

A fogoly ismét a papiros fölé hajolt.

– Ha másként lett volna, – Carton keze ismét óvatosan és lassan lefelé lopódzott – sohasem használtam volna föl a kinálkozó alkalmat. Ha másként lett volna, – a kéz a fogoly arca előtt volt – annál inkább kellett volna helyt állanom érte. Ha másként lett volna… – Carton a tollat nézte és azt vette észre, hogy már csupa olvashatatlan jeleket irt.

Carton keze nem mozdult többé keble felé. A fogoly szemrehányó tekintettel felugrott, de Carton keze egészen közel volt arcához és balkarjával derekát ölelte át. Néhány pillanatig gyöngén védelmezte magát a férfi ellen, aki azért jött, hogy életét az övé helyett föláldozza; de egy perc eltelte után eszméletlenül terült el a földön.

Carton gyorsan és habozás nélkül öltötte fel a fogoly levetett ruháit, haját hátrafésülte és megkötötte azzal a szalaggal, melyet a fogoly viselt. Azután halkan szólott:

– Lépjen be, jöjjön be! – és a kém megjelent.

– Látja? – mondá Carton, föltekintve, amint ott térdelt féltérdén az eszméletlen alak mellett és a papirost a keblébe dugta – nagy az ön veszedelme?

– Carton ur, – válaszolta a kém félénken csattantva ujjával – az itteni nagy forgalomban ez nem veszedelmes reám, ha ön az ajánlatát hüségesen véghezviszi.

– Tőlem ne féljen. Én hü leszek halálig.

– Az ötvenkét számnak teljesnek kell lenni. Ha ön ebben az öltözetben teljessé teszi, nem félek.

– Ne féljen! én nemsokára nem leszek már utjában és nem árthatok önnek és a többiek, ha Istennek, ugy tetszik, nemsokára messze lesznek innen. Most hivjon segitséget és vigyen engem a kocsiba.

– Önt? – kérdé a kém nyugtalanul.

– Őt, ember, akivel én cseréltem; azon a kapun megy ki, amelyen engem behozott?

– Természetesen.

– Gyönge voltam és szédültem, mikor jöttem és most, hogy távozom, elájultam. A bucsu elszéditett. Ilyesmi itten gyakran, nagyon is gyakran megtörtént. Élete saját kezében van. Gyorsan, hivjon segitséget!

– Esküszik, hogy nem árul el? – kérdé a reszkető kém, mikor még egy pillanatra szünetelt.

– Ember, ember, – válaszolta Carton lábával dobogva – nem esküdtem elégszer ünnepélyesen, hogy ezt keresztülviszem, hogy most e drága pillanatokat vesztegeti? Vigye maga az udvarba, amelyet ismer, helyezze el maga a kocsiban, mutassa meg őt Lorryéknak, és mondja neki, hogy nincs más élesztőszerre szükség, mint a friss levegőre és hogy emlékezzék tegnap esti szavaimra és igéretére és hogy hajtson el azonnal.

A kém eltávozott és Carton az asztalhoz ült és homlokát kezébe támasztotta. A kém azonnal visszatért két emberrel.

– Hogy-hogy? – mondá az egyik a földön heverő alakot látva. – Annyira lesujtotta az a hir, hogy barátja a Saint Guillotine sorsjátékban a főnyereményt nyerte meg?

– Jó hazafi, – mondá a másik – nem lehetne jobban lesujtva, ha az arisztokrata semmit sem nyert volna.

Felemelték az eszméletlen alakot, ráhelyezték egy hordágyra, melyet a kapuból hoztak és lehajoltak, hogy elvigyék.

– Az idő rövid, Evrémonde – mondá a kém figyelmeztető hangon.

– Tudom, – válaszolt Carton – vigyázzon barátomra, könyörgöm és hagyjon magamra.

– Jöjjetek, tehát, fiaim, – mondá Barsad – emeljétek fel és vigyétek el.

Az ajtó bezárult és Carton egyedül maradt. Feszült figyelemmel hallgatózott, minden hangra figyelt, mely gyanut vagy veszedelmet jelezhet. Nem hallott semmit. Kulcsok fordultak, ajtók csapódtak, távoli folyosókról lépések hallatszottak, szokatlan kiabálás vagy sietés nem volt hallható. Kis idő mulva szabadabban lélegzett föl, az asztalhoz ült és ismét hallgatózott, mig az óra kettőt ütött.

Olyan hangok hallatszottak, melyektől nem félt, mert képzelte, hogy mit jelentenek. Egymás után több ajtót nyitottak ki, végül az övét. Egy börtönőr a kezében levő jegyzékbe tekintett és csupán ennyit mondott: »Evrémonde, kövessen!« És ő távolról egy nagy sötét terembe követte őt. Sötét téli nap volt és a teremben uralkodó és a külső sötétség is okozta, hogy alig tudta felismerni a többieket, akiket ide behoztak, hogy karjaikat megkötözzék. Némelyek álltak, mások ültek. Egyesek jajveszékeltek és nyugtalanul jártak föl és alá, de ilyen csak kevés volt. A nagy többség nyugodt és néma volt és mereven a földre nézett.

A fal mellett egy sötét sarokban állott, mialatt az ötvenkettőből még néhányat őutána hoztak be, az egyik megállott, amint elmenőben volt, hogy őt, mint ismerőst, megölelje. Megrettent, hogy fölfedezik, de az ember tovább haladt. Néhány pillanattal később, egy leányos termetü, kedves, sápadt arcu, nagy, türelmes szemü nő kelt föl a padról, ahol ült és odajött hozzá, hogy beszéljen vele.

– Evrémonde polgár, – mondá megérintve őt hideg kezével – szegény kis varrónő vagyok, együtt voltam önnel La Forceban.

Válasz helyett maga elé mormogta:

– Igaz, elfelejtettem, hogy mivel vádolták.

– Összeesküvéssel. Az igazságos ég tudja, hogy ártatlan vagyok. Ugyan ki gondolna arra, hogy összeesküdjék ilyen szegény, gyönge teremtéssel, mint én vagyok?

Szomoru mosollyal mondotta és ez annyira meghatotta őt, hogy könnyek szöktek a szemébe.

– Nem félek a haláltól, Evrémonde polgár, de én nem tettem semmit. Szivesen meghalok, ha a köztársaság, mely annyi jót akar velünk tenni, szegényekkel, nyer valamit a halálommal. De nem értem, hogy ez hogy lehet, Evrémonde polgár. Ily szegény, gyönge kis teremtés!

– Hallottam, hogy szabadonbocsátották, Evrémonde polgár. Reméltem, hogy igaz.

– Igaz volt. De ismét elfogtak és elitéltek.

– Ha a kocsin önnel megyek, Evrémonde polgár, megengedi, hogy kezét fogjam? Nem félek, de kicsi vagyok és gyönge és az több bátorságot ad nekem.

Mikor a türelmes szemek arcába tekintettek, hirtelen kétséget látott bennük, majd csodálkozást. Ő megszoritotta a munkában eldurvult, éhségtől lesoványodott, fiatal kezet és ajkait érintette.

– Érte hal meg? – suttogta ő.

– És felesége és gyermekéért. Csend! Igen.

– Ó, idegen, megengedi, hogy bátor kezét fogjam?

– Csend! Igen, szegény testvérem; az utolsó pillanatig.

Ugyanazok az árnyékok, melyek a börtönt érik, a kora délután ugyanazon órájában beárnyékolják a sorompót és a körülötte levő tömeget, mikor egy Párisból távozó kocsi hajt oda, hogy megvizsgálják.

– Ki megy itt? Ki van benne? Utleveleket!

Az utleveleket kinyujtják és elolvassák.

– Manette Sándor. Orvos. Francia. Melyik az?

Ez az; ez a tehetetlen, tagozatlan hangokat mormogó, tébolyodott öreg ember.

– Ugy látszik, hogy a doktor polgár nincsen észnél. A forradalmi láz nagyon heves volt reá nézve.

– Nagyon is.

– Hah! Sokan szenvednek emiatt. Lucie. Leánya. Francia. Melyik az?

– Ez az.

– Nyilvánvalóan kell, hogy az legyen. Lucie, Evrémonde felesége; ugy-e?

– Igen.

– Hah! Evrémonde máshová van idézve. Lucie, a gyermeke. Angol. Ez az?

Ez és nem más.

– Csókolj meg, Evrémonde gyermeke. Most jó köztársasági embert csókoltál meg; valami uj a családodban; emlékezz reá! Carton Sydney. Ügyvéd. Angol. Melyik az?

– Itt fekszik a kocsi sarkában. Megmutatják őt a kérdezőnek.

– Ugy látszik, hogy az angol ügyvéd elájult.

– Remélhető, hogy a friss levegőben magához tér. Láthatóan nincsen jó egészségben és megrázóan bucsuzott el egy barátjától, aki a köztársaság neheztelését vonta magára.

– Ez az egész? Ez ugyan nem sok! Sokan vonták magukra a köztársaság neheztelését és ki kell tekinteniök a kis ablakon. Lorry Jarvis. Bankár. Angol. Melyik az?

– Én vagyok az. Természetesen, minthogy utolsó vagyok.

Lorry Jarvis válaszolt mind az előző kérdésre. Lorry Jarvis kiszállott és ott áll, kezével fogva a kocsi ajtaját és válaszol a hivatalnokcsoportnak. Lassan körüljárják a kocsit, kényelmesen fölszállnak a tetejére, hogy lássák, micsoda podgyász van ott; a falusi nép körülötte áll, közelebb jön a kocsi ajtajához és kiváncsian belebámul; egy kicsiny gyermeknek anyja, aki hordozta őt, kinyujtotta a karját, hogy megérinthesse a guillotine alatt meghalt arisztokrata feleségét.

– Fogja utleveleit, Lorry Jarvis, alá vannak irva.

– Lehet elutazni, polgár?

– Lehet. Előre postakocsis! Szerencsés utat!

– Üdvözlöm, polgárok. És az első veszedelem elmult.

Ezek ismét Lorry Jarvis szavai voltak, amint kezeit imára kulcsolja és fölfelé tekint. Rémület keletkezik a kocsiban és sirás, az eszméletlen utas nehezen lélegzik.

– Nem haladunk nagyon lassan? Nem lehetne biztatni őket, hogy gyorsabban hajtsanak? – kérdi Lucie aggodalmasan az öreg embertől.

– Menekülésnek látszanék, édesem. Nem szabad őket nagyon sürgetnünk; gyanut keltene.

– Nézzen hátra, nézzen hátra, nem üldöznek-e?

– Az ut szabad, édesem. Eddig még nem üldöznek.

Házak kettes-hármas csoportokban, magános gazdaságok, rombadőlt épületek, festő- és bőrgyárak, és más ehhez hasonló épületek, majd nyilt vidék, lombtalan fasorok haladnak el mellettünk. Alattunk a kemény, egyenetlen kövezet, oldalt a puha, mély sár. Néha a feneketlen sárba hajtunk, hogy elkerüljük a kövek rázását, néha megakadunk a mély pocsolyában és gödrökben. Ilyenkor olyan nagy a türelmetlenségünk gyötrelme, hogy vad félelmünkben és sietésünkben inkább kiszállanánk és rohannánk vagy elrejtőznénk, bármit tennénk inkább, mint megállani.

A nyilt vidékről ismét düledező épületek, magános gazdaságok, festő- és bőrgyárak és ilyenhez hasonló épületek, majd kettes-hármas házcsoportok, lombtalan fasorok közé kerülünk. Megcsaltak ezek az emberek és más uton visszavittek? Nem ugyanaz a hely ez? Hála Égnek nem! Falu. Nézzen hátra, nézzen hátra, hogy nem üldöznek-e! Csend! A postaház!

Kényelmesen fogják ki négy lovunkat; kényelmesen áll a kocsi a kis utcán, lovaitól megfosztva és nincs remény arra, hogy ismét mozgásba jöjjön; a lovak lassan láthatók lesznek, egyik a másik után, az uj kocsisok kényelmesen követik és uj csomókat kötözgetnek ostoraikra; az előbbi kocsisok kényelmesen számolják pénzüket, rosszul adják össze és hibás eredményre jutnak. Az egész idő alatt szivünk oly gyorsan ver, hogy a leggyorsabb ló leggyorsabb vágtatása sem érné utól.

Végre az uj kocsisok nyergükben ülnek és a régiek mögöttünk maradnak. Áthaladtunk a falun, föl a dombon, le a lejtőn és vizenyős sikságon hajtunk. A kocsisok hirtelen élénk mozdulattal kezdenek beszélni és a lovakat hevesen visszarántják. Üldöznek!

– Ha! Itt benn a kocsiban. Beszéljen!

– Mi az? – kérdi Lorry kitekintve az ablakon.

– Mennyit mondottak?

– Nem értem önt.

– Az utolsó posta. Hány volt ma a guillotine alatt?

– Ötvenkettő.

– Mondtam! Derék szám. Polgártársam itt, csak negyvenkettőt mondott. Tiz fejjel több; ez is valami. A guillotine szépen dolgozik. Imádom őt. Előre, előre!