Part 27

Gyöngéden megforditottam, kezemet mellére helyeztem, hogy megnyugtassam és visszatartsam, és arcába tekintettem. Szeme merev és zavart volt és folytonosan sikoltozva kiabált és ezeket a szavakat ismételte: »Férjem, atyám, testvérem«, azután tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Egy pillanatig szünetelt csupán, nem tovább, hogy hallgatózzon és azután ujra kezdte a jajgatást és ismételte a szavakat: »Férjem, atyám, testvérem«, tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Mindig ugyanazon sorrendben és ugyanolyan módon. Félbeszakitás nem volt, a kis szünetet kivéve.

– Mióta tart ez? – kérdeztem.

Megkülönböztetés végett a testvéreket idősebb és fiatalabbnak fogom nevezni; az idősebbnek azt gondoltam, aki nagyobb tekintélyt gyakorolt. Az idősebb válaszolt:

– Körülbelül az elmult éjszaka ugyanez órája óta.

– Van neki férje, atyja és testvére?

– Testvére.

– Nem a testvérével beszélek?

Nagy megvetéssel válaszolt:

– Nem.

– Gondolatai a tizenkettes számmal vannak összefüggésben?

Az ifjabb türelmetlenül vetette közbe:

– Tizenkét óra.

– Nézzék, uraim, – mondtam én – mialatt kezem a mellén pihent – mennyire hasznavehetetlen vagyok itten így, mint ahogyan engem idehoztak. Ha tudtam volna, hogy mit találok itten, elláthattam volna magamat. Igy időt kell vesztenünk. Ezen a magányos helyen nem lehet orvosságot kapni.

Az idősebb testvér a fiatalabbra nézett, aki közönyösen válaszolt:

– Van itt egy gyógyszerszekrény – egy mellékszobából előhozta és az asztalra helyezte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány palackot kinyitottam, megszagoltam és a dugóval ajkamat érintettem. Ha valami mást akartam volna alkalmazni, mint narkotikus szereket, amelyek már magukban véve is mérgezők, azok közül egyiket sem lett volna szabad használnom.

– Nem bizik ezekben? – kérdé az ifjabb testvér.

– Látja, hogy alkalmazni akarom – válaszoltam és többet nem szólottam.

Nagynehezen és nagy fáradsággal sikerült hogy a beteg a kivánt adagot lenyelte. Minthogy bizonyos idő eltelte után meg akartam azt ismételni és a hatását is meg kellett figyelnem, leültem az ágy mellé. Félénk, nyomott hangulatu nő ápolta (a lépcső alján lévő ember felesége), egy sarokban állott. A ház nedves és roskadozó volt, közepesen butorozott – nyilvánvalóan csak röviddel ezelőtt költöztek belé és csak ideiglenesen lakták. – Az ablakok elé régi, vastag szőnyeget szegeztek, hogy a kiabálás hangját tompitsák. »Férjem, atyám, testvérem«, tizenkettőig számolt, azután »csend!« A roham oly heves volt, hogy a karjait lekötő kötelékeket nem távolitottam el; de gondom volt reá, hogy fájdalmat ne okozzanak. Az egyedüli bátoritó körülmény az volt, hogy a beteg mellén pihenő kezemnek olyan nyugtató hatása volt, hogy a testet néhány percre lecsendesitette. A kiáltásra nem volt hatása, óra ingája nem lehetett rendszeresebb.

Minthogy kezemnek ilyen hatása volt, félórája ültem az ágy mellett, a két testvér nézte, majd az idősebb igy szólott:

– Egy másik beteg is van itt.

Megijedtem és kérdeztem:

– Sürgős az eset?

– Jobb, ha látja – válaszolt közömbösen és egy lámpát fogott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A másik beteg egy hátulsó szobában feküdt, melyhez külön lépcső vezetett, a szoba tulajdonképpen egy istálló fölötti padlás volt. Egyik részén alacsony gipszmenyezet volt; a többi része nyitva volt a háztető mestergerendájáig és a menyezet helyén egyes gerendák voltak. Abban a részben széna és szalma volt felhalmozva, tüzifacsomók és egy halom alma homokba rakva. Ezen a részen kellett áthaladnom, hogy a másikba jussak. Emlékezőtehetségem pontos és megbizható. Ilyen részletekkel teszem próbára és most, fogságom tizedik esztendejének végén, itt a Bastilleban levő cellámban oly tisztán látok mindent magam előtt, amint azt akkor éjjel láttam.

A földön, egy csomó szénán, párnával a feje alatt, feküdt egy csinos parasztfiu, nem lehetett több, mint tizenhét éves. Hátán feküdt, fogait összeszoritotta, jobbkezét mellére nyomta, villogó szeme a magasba nézett. Nem láthattam, hogy hol volt a sebe, amint melléje térdeltem és föléje hajoltam; de láttam, hogy haldokolt.

– Én orvos vagyok, szegény fiu, – mondám – hadd vizsgáljam meg.

– Nem akarom, hogy megvizsgáljon, – válaszolta – hagyja!

A seb keze alatt volt, annyira megnyugtattam őt, hogy megengedte, hogy kezét eltávolitsam. A seb kardszurás volt, 20–24 órai keletü, de nem volt menthető, még ha késedelem nélkül is kezelték volna. Gyorsan haldoklott. Mikor az idősebb testvérre néztem, láttam, hogy ugy tekint le erre a csinos, haldokló fiura, mintha valami sebesült madár vagy nyul volna; mintha nem is volna embertársa.

– Hogyan történt ez, uram? – kérdeztem.

– Egy közönséges fiatal veszett kutya! Jobbágy! Testvéremet arra kényszeritette, hogy kardot rántson és testvérem kardjától esett el, mint valami ur.

Egy szikrányi részvét, szánalom vagy emberi érzés sem volt e válaszban. Ugy látszott, hogy a beszélőre kellemetlen volt, hogy ez a másfajta teremtmény ilyen módon haldoklott és hogy jobb lett volna, ha ő, féregéletének szokásos sötét folyamán halt volna meg. Teljesen képtelen volt arra, hogy szánalmat vagy részvétet tanusitson a fiu végzete iránt.

A fiu szeme lassan feléje fordult, mialatt beszélt, azután lassan felém nézett.

– Doktor, ezek a nemesek nagyon büszkék; de mi közönséges kutyák is büszkék vagyunk néha. Ők kirabolnak, ütnek, vernek, megölnek minket, de néha mégis marad egy kevés büszkeségünk. Ő… Látta őt, doktor?

A jajgatás és kiabálás idehallatszott, ámbár a távolság tompitotta. Ugy kérdezősködött utána, mintha ott feküdnék előttünk.

– Láttam, – mondám.

– Ő az én testvérem, doktor. Ezek a nemesek sok éven át gyakorolták szégyenletes jogaikat testvéreink szemérmével és erényeivel szemben, de még voltak jó leányok is közöttünk. Tudom, és atyám is beszélt erről. Ő jó leány volt. Derék fiatalembernek volt a jegyese; egyik bérlőjének. Mi mind az ő bérlői voltunk, azé az emberé, aki ott áll. A másik a testvére, egy gonosz fajnak a legrosszabbja.

Csak nagy nehézséggel gyüjtött a fiu elegendő testi erőt, hogy beszéljen; de lelke borzasztó hangsullyal beszélt.

– Az az ember, aki ottan áll, teljesen kirabolt minket, mint ahogyan mindnyájunkkal, közönséges kutyákkal, cselekszenek ők, a felsőbb lények. Könyörület nélkül megadóztatott, kényszeritett arra, hogy fizetés nélkül dolgozzunk neki; kényszeritett, hogy gabonánkat az ő malmán őröljük; kényszeritett, hogy szelid madarainak seregét a mi nyomoruságos termésünkkel etessük és halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy egyetlen madarat tartsunk; annyira kirabolt és kiszipolyozott, hogy ha néha véletlenül akadt egy darabka husunk, zárt ajtóknál, csukott ablakok mellett ettük meg, attól való félelmünkben, hogy emberei meglátják és elveszik tőlünk; mondom, annyira kiszipolyozott, meghajszolt és megkinzott, hogy atyánk azt mondotta: rettenetes dolog gyermeknek életet adni és inkább imádkozzunk, hogy asszonyaink terméketlenek maradjanak és nyomorult fajunk kipusztuljon.

Sohasem láttam azelőtt, hogy az elnyomatás érzéke ilyen lángként törjön ki. Gyanitottam, hogy szunnyad valahol a népben, de sohasem láttam a kitörését, mig ennél a haldokló fiunál nem tapasztaltam.

– Testvérem mégis férjhez ment, doktor. A szegény fickó akkor beteg volt és ő hozzáment kedveséhez, hogy ápolhassa, gondozhassa kunyhónkban, kutyaólunkban, mint ahogy az az ember nevezné. Még csak néhány hete volt férjnél, mikor ennek az embernek a testvére meglátta őt és megtetszett neki és kérte azt az embert, hogy neki kölcsönözze… Minek vannak férjek közöttünk! Ő hajlandó volt erre, de testvérem jó és erényes volt és gyülölte az ő testvérét olyan gyülölettel, mint én. Mit tett most ez a kettő, hogy férjét rábirja arra, hogy feleségével szemben befolyását gyakorolja és őt engedékenységre birja?

A fiu szemei, melyek eddig reám voltak szegezve, lassan a nézők felé fordultak és én a két arcban láttam, hogy mindaz, amit mondott, igaz volt. Még most is itt a Bastilleban látom ezt a két ellentétes büszkeséget; a nemesnél csupa hanyag közönyösség, a parasztnál letiport érzés és szenvedélyes bosszu.

– Ön tudja, doktor, hogy ezen nemesek jogai közé tartozik, hogy minket közönséges kutyákat szekérbe foghatnak és hajthatnak. Befogták és hajtották őt. Ön tudja, hogy jogaik közé tartozik, hogy minket az egész éjjel kertjeikben ébren tarthatnak, hogy a békákat elcsendesitsük, hogy az ő nemes álmuk ne zavartassék. Egész éjjel virrasztania kellett az egészségtelen ködben és nappal ismét befogták őt. De ő nem volt rábirható. Nem! Mikor egy délben kifogták, hogy egyen, – ha ugyan képes volt ételt találni – tizenkétszer zokogott, minden harangütésre egyet és felesége keblén meghalt!

Semmi egyéb nem lett volna képes a fiut még életben tartani, mint az az elhatározás, hogy minden baját elmondja. A halál gyülekező árnyait visszakényszeritette, mint ahogy ökölbe fogott jobbkezét kényszeritette, hogy ökölbe fogva maradjon és sebét befogja.

– Azután annak az embernek az engedelmével és segitségével testvére elvitte őt; annak ellenére, amit ő megmondott testvérének – és hogy az mi volt, az nem lesz sokáig titok ön előtt, doktor – testvére elvitte őt egy kis időre való gyönyörére és szórakozására. Láttam, amint elhaladt mellettem az uton. Mikor a hirt hazavittem, atyám szive meghasadt; sohasem szólott egy szót sem arról, ami szivét eltöltötte. Hugomat (mert még egy van) olyan helyre vittem, ahol ez az ember nem érheti el és ahol ő sohasem lesz a jobbágya. Azután fölkutattam a testvérét itt és az elmult éjjel bemásztam – én, a közönséges kutya, karddal a kezemben. – Hol van a padlásablak? Itt volt valahol?

A szoba elsötétült előtte, a világ szükebb lett körülötte. Körültekintettem és észrevettem, hogy a széna és szalma a padlón le van tiporva, mintha küzdelem folyt volna ottan.

– Testvérem meghallott és berohant. Mondottam neki, hogy ne jöjjön közelembe, mig meg nem ölöm azt. Először néhány pénzdarabot hajitott nekem a cudar, majd ostorral felém sujtott. De én, a közönséges kutya, ugy elvertem őt, hogy kardját kényszerült kihuzni. Hadd törje annyi darabra, amennyire akarja, azt a kardot, melyet az én véremmel festett meg: kirántotta kardját, hogy védekezzék, – minden művészetével védte az életét.

Csak néhány perccel azelőtt pillantottam meg egy széttört kard darabjait a széna alatt. Nemesember kardja volt. Egy más helyen egy más régi kard hevert, mely katona kardjának látszott.

– Emeljen föl most, doktor, emeljen föl. Hol van ő?

– Nincs itt – mondám, abban a hiszemben, hogy a testvéréről beszél, miközben felemeltem.

– Ó! Mily büszkék ezek a nemesek, de mégis fél a tekintetemtől. Hol van az a férfi, aki itt volt? Forditsa arcomat feléje.

Ugy cselekedtem és a fiu fejét térdemre fektettem. De egy pillanatra rendkivüli erővel felruházva, teljesen fölemelkedett és engem is arra kényszeritett, különben nem támaszthattam volna őt.

– Marquis, – mondá a fiu, fölemelve jobbját és tágra nyilt szemmel nézett reá – arra a napra, mikor mindezekért a tettekért meg kell felelni, megidézem önt és gonosz fajzatának minden leszármazóját, hogy feleljen ezekért a tettekért. Ezzel a véres kereszttel jelölöm meg, annak bizonyságául, hogy megidéztem. Arra a napra, amikor mindezekért a tettekért meg kell felelni, megidézem testvérét, gonosz fajának leggonoszabbját, hogy ezekért a tettekért még külön megfeleljen. Ezzel a véres kereszttel jelölöm őt meg idézésem bizonyságául.

Kétszer nyult kezével a mellén levő sebbe és mutatóujjával keresztet rajzolt a levegőbe. Felemelt ujjal állott még egy ideig és mikor a kéz lehanyatlott, ő is vele zuhant és én lefektettem – a halottat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor visszatértem a fiatal nő betegágyához, azt találtam, hogy ugyanazon sorrendben és ugyanolyan folytonossággal félrebeszél lázában. Tudtam, hogy sok óráig tarthatott még és hogy az valószinüen a halál csendjében ér majd véget.

Megismételtem az orvosságot, melyet azelőtt beadtam neki és ott ültem ágya mellett, mig az éjszaka jó messzire haladt. Visitó kiáltozása nem csökkent, a szavak és azoknak a sorrendje nem változott. Mindig ugyanaz a »Férjem, atyám, testvérem! egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tiz, tizenegy, tizenkettő. Csend!«

Huszonhat óra mult el azóta, hogy láttam őt. Kétszer távoztam el és jöttem vissza és ismét ott ültem mellette, mikor gyöngülni kezdett. Megtettem azt a keveset, ami ilyen körülmények között megtehető, lassankint lethargiába merült és ugy feküdt ott, mint egy halott.

Olyannak látszott, mint mikor hosszadalmas, rettenetes vihar után a szél és eső megszünik. Megszabaditottam karjait, előhivtam az asszonyt, hogy segitsen, hogy megfelelő helyzetbe fektessem és tépett ruháját rendbehozzam. Akkor vettem csupán észre, hogy állapota olyan volt, melyben rövid idővel azelőtt, első izben keletkeztek anyai remények, ekkor aztán még az a kevés reményem is elveszett, amelyet eddig tápláltam.

– Meghalt? – kérdé a márki, akit még mindig az idősebb testvérnek nevezek, és aki lóhátról, csizmában, sarkantyusan jött be a szobába.

– Nem halt meg, de haldoklik, – mondám.

– Micsoda erő van ezekben a közönséges testekben! – mondá és kiváncsian nézett reá.

– Csodálatos erő van a fájdalomban és a kétségbeesésben, – válaszoltam.

Először nevetett szavaimon, majd homlokát ráncolta. Lábával széket tolt az enyém mellé, az asszonynak megparancsolta, hogy menjen ki és halk hangon mondá:

– Testvéremet ebbe a kellemetlenségbe keveredve találtam és azt ajánlottam neki, hogy az ön segitségét vegye igénybe. Önnek nagy a hirneve és mint fiatal ember, aki a jövője előtt áll, valószinüen vigyáz az érdekeire. Amit itt látott, az olyan, hogy azt csupán látni lehet, de nem szabad róla beszélni.

A beteg lehelletét figyeltem és elkerültem a válaszadást.

– Megtisztel a figyelmével, doktor?

– Uram, – mondám – az én hivatásomban a betegek közléseit mindig bizalmasnak vesszük. – Óvatos voltam válaszomban, mert nyugtalanitott, amit láttam és hallottam.

Lélegzetvétele annyira elgyöngült, hogy szivét és ütőerét vizsgáltam. Még volt benne élet. Mikor körültekintettem, láttam, hogy mind a két testvér figyelmesen néz reám.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az irás nagy nehézséget okoz, olyan nagy a hideg és tele vagyok aggodalommal, hogy rajtaérnek és földalatti sötét cellába visznek, ugy hogy az elbeszélést meg kell röviditenem. Emlékezőtehetségem zavartalan, hű; minden szóra, mit a két testvérrel váltottam, tisztán emlékszem vissza.

Még egy hétig kinlódott, a hét vége felé, mikor odahajoltam ajkaihoz, megértettem néhány szótagot, mit hozzám intézett. Azt kérdezte tőlem, hogy hol van, megmondottam neki, továbbá azt is, hogy ki vagyok. Hiába kérdeztem őt, hogy mi a családi neve. Fejét rázta a párnán és megóvta titkát, mint a fiu.

Nem volt alkalmam, hogy mást kérdezzek tőle, mig a testvéreknek megmondottam, hogy végéhez közeledett és nem éli meg a következő napot. Mindaddig kivülem és az asszonyon kivül senki sem mutatkozott a beteg előtt, ha az öntudatnál volt, de az egyik vagy a másik testvér mindig féltékenyen ott ült az ágy fejénél levő függöny mögött, valahányszor ott voltam. Mikor azonban már ilyen állapotban volt, közömbösnek látszott előttük, hogy mit beszélek vele; mintha – az a gondolat merült föl bennem – én is haldokolnék.

Mindig észrevettem, hogy büszkeségük mélyen meg volt sértve, hogy a fiatalabb testvér (ahogy én nevezem) kardját összemérte egy paraszttal, egy parasztfiuval. Az egyedüli gondolat, mely mind a kettőt bántotta, az volt, hogy ez az eset lealacsonyitja nagy mértékben a családot és hogy nevetségessé teszi. Valahányszor az ifjabb testvér pillantásával találkoztam, kifejezéséből azt vettem észre, nagyon neheztel reám amiatt, hogy ezt a körülményt a fiutól megtudtam. Udvariasabb, előzékenyebb volt velem szemben, mint az idősebb; de ezt mégis észrevettem arckifejezéséből. Az idősebb tekintetében azt is láttam, hogy alkalmatlan vagyok neki.

Betegem két órával éjfél előtt meghalt, órám szerint majdnem ugyanabban a percben, mint amikor először láttam őt. Egyedül voltam mellette, mikor szegény fiatal feje gyöngéden oldalt hanyatlott és minden földi baja és bánata véget ért.

A testvérek a földszinten levő szobában türelmetlenül vártak arra, hogy ellovagolhassanak. Mialatt egyedül voltam a beteg ágyánál, hallottam, amint lovaglóostorukkal csizmájuk szárát verdesték és föl és alá járkáltak.

– Meghalt végre? – kérdé az idősebb, mikor beléptem.

– Meghalt, – mondám.

– Gratulálok, testvér, – mondá, mikor megfordult.

Már előzetesen pénzt ajánlott föl nekem, ennek az elfogadását azonban késleltettem. Most egy tekercs aranyat adott. Elvettem a kezéből és az asztalra tettem. Megfontoltam a dolgot és arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogadok el semmit.

– Kérem, bocsásson meg, – mondám – de ilyen körülmények között nem.

Egymásra pillantottak; ők is meghajoltak, mikor én meghajoltam előttük és elváltunk anélkül, hogy csak egyetlen szót is mondottunk volna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fáradt, fáradt, fáradt vagyok, – ennyi bánat lesujtott. Nem tudom elolvasni, amit lesorvadt kezemmel irtam.

Korán reggel egy nevemmel ellátott szekrénykében leadták lakásomon a pénztekercset. Az első pillanattól kezdve aggodalmasan megfontoltam, hogy mit kell tennem. Azon a napon elhatároztam, hogy privátim irok a miniszternek, tudatom vele a két esetet, melynél segitségemet igénybe vették és a helyet, ahová hivtak, szóval minden részletet. Tudtam, hogy milyen hatalmas volt az udvari befolyás és hogy milyen jogai vannak a nemességnek és azt vártam, hogy a dologról soha többé nem lesz szó, de lelkiismeretemet óhajtottam megkönnyebbiteni. Az ügyet szigoruan titokban tartottam, még feleségem előtt is és azt határoztam, hogy ezt is fölemlitem levelemben. Tényleges veszedelemtől nem tartottam, de tudtam, hogy másokra veszedelmes lehet, ha megtudják azt, amiről nekem volt tudomásom.

Azon a napon nagyon el voltam foglalva és este nem fejezhettem be levelemet. Másnap reggel a szokottnál jóval korábban keltem föl, hogy befejezhessem. Az év utolsó napja volt. A levél befejezetten feküdt előttem, amikor jelentették, hogy egy urnő látni óhajt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A feladat, melyet magam elé tüztem, mindinkább meghaladja erőmet. Oly hideg, oly sötét van, érzékeim oly tompák és a reám nehezedő komor hangulat oly borzasztó.

Az urnő fiatal, kellemes és szép volt, de külseje szerint nem hosszu életü. Nagyon izgatott volt. St. Evrémonde márki feleségének mutatkozott be. Én azt a cimzést, mellyel a parasztfiu az idősebb testvért megszólitotta, a vállszalagon látott kezdőbetüvel hoztam kapcsolatba és könnyen jutottam arra a következtetésre, hogy azt a nemesembert rövid idővel azelőtt láttam.

Emlékezetem még mindig pontos, de nem irhatom le ennek a beszélgetésnek a szavait. Gyanitom, hogy szigorubban megfigyelnek, mint azelőtt és nem tudom, hogy mely időben figyelnek meg. Az urnő részben gyanitotta, részben felfedezte a kegyetlen történet főadatait, tudott arról, hogy férjének része volt abban és hogy az én segitségemet vették igénybe. Nem tudta, hogy az a nő meghalt. Azt remélte, hogy titokban tudathatja vele részvétét, amint nekem nagy aggodalommal mondotta. Remélte, hogy az Ég haragját elforditja a családról, mely hosszu idő óta gyülöletes volt sok szenvedő előtt.

Volt oka azt hinnie, hogy van egy élő nőtestvér, és legforróbb vágya az volt, hogy ezen a testvéren segitsen. Nem mondhattam neki egyebet, mint hogy csakugyan van ilyen testvér; azon kivül semmit sem tudtam. Bizva titoktartásomban, azzal a reménnyel jött hozzám, hogy képes leszek az emlitett leány nevét és tartózkodási helyét neki megmondani. Mind e szomoru óráig egyiket sem tudom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Papirszeleteim kifogynak. Tegnap fenyegetés közben elvettek tőlem egyet. Följegyzéseimet ma be kell fejeznem.

Kegyes, részvéttel teljes urnő volt, házassága nem volt boldog. Hogy is lehetett volna! A testvér nem bizott benne és gyülölte őt és minden befolyását ellene forditotta; félt tőle és férjétől is. Mikor a kapuhoz kisértem, kocsijában egy gyermek ült, két-három éves szép kis fiu.

– Ő érette, doktor, – mondá és könnyezve reámutatott – szeretnék jóvátenni annyit, amennyi gyönge tehetségemtől kitelik. Máskülönben öröksége sohasem lesz áldás reá. Érzem, hogy ha másképpen nem engesztelik ki ezt a bünt, egy napon az ő vétkéül fogják azt betudni. Amit magaménak mondhatok, – nagyon kevés, csak néhány ékszer – ez legyen életének első kötelessége, hogy azt halott anyjának részvéte és mély bánata kiséretében ennek a megsértett családnak adja, ha a leány fölfedezhető.

Megcsókolta a fiut és dédelgetve mondá:

– A te drága érdekedben történik. Te hüséges leszel, Károlyka.

A gyermek bátran válaszolt:

– Igen.

Kezet csókoltam neki, ő karjába vette, dédelgette a fiut és elhajtott. Sohasem láttam többé.

Minthogy férje nevét abban a hiszemben emlitette, hogy én ismerem, nem emlitettem azt levelemben. A levelet lepecsételtem és minthogy másban nem biztam, aznap magam kézbesitettem.

Ez este, az év utolsó estéjén, kilenc óra tájban, feketébe öltözött ember csengetett kapumon és óhajtott látni engem. Nesztelenül követte szolgámat a lépcsőn, egy fiatal fiut, Defarge Ernőt. Mikor szolgám a szobába lépett, ahol feleségemmel ültem, – ó feleségem, szivem szerelme! Szép fiatal, angol hitvesem! – láttuk, hogy az az ember, akiről ő azt hitte, hogy a kapunál maradt, szótlanul ott áll mögötte.

– Sürgős eset Rue St. Honoréban, – mondá. – Nem tartóztatja sokáig, kocsi vár.

Ide hozott, ide hozott a siromba. Mikor házamból kiléptem, hátulról fekete kendőt dobtak arcomra és szájam fölött szorosan összehuzták, karjaimat megkötözték. A két testvér egy sötét sarokból átkerült az utca másik oldaláról és kézmozdulattal azonositotta személyemet. A másik, zsebéből elővette levelemet, megmutatta nekem és egy lámpás lángjánál elégette, melyet egy szolga odatartott és lábával a hamut széttaposta. Egy szót nem szólottak. Ide hoztak, ide hoztak elevenen a siromba.

Ha Istennek ugy tetszett volna, hogy mind e borzalmas évek alatt, a két testvér közül bármelyik kemény szivének azt sugallta volna, hogy hirt juttasson hozzám szeretett feleségemről, – csak egyetlen szót, hogy él-e vagy meghalt – azt hihettem volna, hogy Ő nem hagyta el őket teljesen. De most hiszem, hogy a véres kereszt jele végzetes reájok és nekik az Ő könyörületében nem lesz részük. Őket és leszármazottjaikat, fajuk utolsó tagjáig én, Manette Sándor, szerencsétlen fogoly, az 1767-ik év utolsó éjszakáján, elviselhetetlen gyötrelmemben vádolom arra az időre, mikor mindezekért a tettekért meg kell felelni. Bevádolom őket Ég és föld előtt.«

Rémületes üvöltés támadt, mikor ennek az okmánynak a fölolvasását befejezték. Éktelen orditás, melyből csak a vér után való mohó szomjuság volt kivehető. Az elbeszélés a kor legbosszuvágyóbb szenvedelmét keltette föl és nem volt olyan fej az országban, amely ezért a halált elkerülhette volna.

Mi szükség e törvényszék és e hallgatóság előtt kiemelni azt, hogy Defargeék ezt a papirost nem hozták nyilvánosságra, mint a Bastilleban felfedezett többi emlékiratot, hanem megtartották, hogy az alkalmas időt kivárják? Minek kiemelni azt, hogy ezt a gyülölt családot Saint Antoine már régen kiátkozta és hogy az bele volt kötve a végzetes lajstromba? Az az ember sohasem élt, akinek erényei és szolgálatai megóvták volna ezen a helyen, ezen a napon és ilyen váddal szemben.