Part 26

– Lucie ezerfélét gondolhat, – mondá Carton – minden ilyen gondolat csak szaporitaná gyötrelmeit. Ne emlitsen engem előtte. Amint megérkezésemkor emlitettem, jobb, ha nem látom őt. Anélkül is segitségére lehetek egy kissé, ha talán alkalom kinálkozik reá. Remélem, ön odamegy hozzá? Nagyon kétségbeesett lehet ma éjjel.

– Most egyenest odamegyek.

– Ennek örülök. Annyira vonzódik önhöz és annyira bizik önben. Jó szinben van?

– Bánatos és szerencsétlen, de nagyon szép.

– Ah!

Hosszu, bánatos hang volt, mint valami sóhaj – majdnem zokogás.

Lorryt ez a hang arra késztette, hogy Carton arcába nézzen, mely a tüz felé volt fordulva. Valami fény vagy árnyék (az öreg ur nem volt képes megmondani, hogy melyik a kettő közül) tünt el róla oly gyorsan, mint valami viharos szép napon fényváltozás repül végig egy lejtőn; fölemelte a lábát, hogy visszalökje az egyik égő kis fadarabot, mely a tüzhelyből kiesőfélben volt. Akkoriban divatos fehér lovaglókabátot és lovaglócsizmát viselt és ez a világos viselet oly ellentétben volt hosszu, szabadon csüngő, szinte rendezetlen, sötétbarna hajfürtjeivel, hogy arca nagyon sápadtnak látszott. Nem törődött a tüzzel és Lorry óvatosságra intette; csizmája még mindig az égő fadarabon volt, amely lábának sulya alatt összeroppant.

– Egészen megfeledkeztem arról, – mondá.

Lorry ismét reánézett. Mikor a természettől fogva szép arc meghatottságát észrevette, a foglyok arcára emlékezett, akiket most oly gyakran volt alkalma látni.

– És az ön üzleti elfoglaltsága véget ért itten, uram? – mondá Carton, feléje fordulva.

– Igen. Mint tegnap este emlitettem, mikor Lucie olyan váratlanul idejött, megtettem végre mindent, amit tehettem. Azt reméltem, hogy biztosságban lesznek itten és elutazhatom Párisból. Megvan az utlevelem. Utra készen voltam.

Mind a ketten hallgattak.

– Hosszu életre tekinthet vissza, uram – mondá Carton elmélyedve.

– Hetvennyolcadik évemben vagyok.

– Egész életében hasznos volt; kitartóan és állandóan munkálkodott; bizalommal, tisztelettel nézték.

– Üzletember voltam, mióta férfi vagyok. Sőt, mondhatom, hogy már fiukoromban is az voltam.

– És látja, hogy mily helyet foglal el hetvennyolc évvel. Mennyinek fog hiányozni, ha ez a hely egykor üres lesz?

– Magányos agglegény, – válaszolt Lorry fejét rázva – nincs senki, aki értem könnyezzen.

– Hogy mondhat ilyet? Hát Lucie nem siratná önt? És az ő gyermeke?

– Igen, igen, hála Istennek. Nem egészen ugy gondoltam, amint mondottam.

– Ez ok arra, hogy Istennek hálát adjak; vagy nem?

– Bizonyára, bizonyára.

– Ha ma éjjel azt mondaná magányos szivéhez: nem nyertem meg egy emberi teremtménynek sem a szeretetét és vonzalmát, háláját vagy tiszteletét; egy sziv sem gondol reám gyöngéden, senki sem emlékszik reám, hogy segitettem, vagy szolgálatot teljesitettem volna valakinek, akkor az ön hetvennyolc éve hetvennyolc sulyos átok volna; nemde?

– Igaza van, Carton ur, ugy volna.

Sydney ismét a tüz felé forditotta tekintetét és néhány pillanatnyi hallgatás után igy szólt:

– Szeretném kérdezni öntől: vajjon gyermekkora távolnak látszik-e ön előtt? Azok a napok, mikor anyja ölében ült, nagyon távolinak látszanak? Lorry megfelelő gyöngédséggel válaszolt.

– Husz év előtt annak látszott, de mostan nem. Mert mennél inkább jutok a véghez, aközben haladok és közeledem az elejéhez. Ez a távozás barátságos enyhülésének és előkészülésének látszik. Szivemet most sok emlék érinti, mely azelőtt szunnyadt; emlékszem szép fiatal anyámra (és én oly öreg vagyok) és azokra a napokra, mikor az, amit életnek mondunk, nem látszott előttem olyan valónak és hibáim még nem váltak szokássá.

– Értem ezt az érzést! – kiáltott föl Carton és mélyen elpirult. – És attól jobban érzi magát?

– Remélem.

Carton ekkor megszakitotta a beszélgetést, fölkelt és fölsegitette kabátját. – De ön még fiatal – mondá Lorry, visszatérve a tárgyra.

– Igen, – mondá Carton – nem vagyok öreg, de nem olyan módon töltöttem el ifjuságomat, mely öreg korhoz vezetne. Rólam elég.

– Rólam is, bizonyára – mondá Lorry. Elmegy?

– Elkisérem a kapuig. Ismeri kóborló szokásomat és nyughatatlan természetemet. Ha sokáig kóborolnék az utcákon, ne aggódjék; reggel ismét megjelenek. Elmegy holnap a tárgyalásra?

– Sajnos, igen.

– Én is ott leszek, de csupán a tömegben. Kémem majd talál helyet a számomra. Fogadja karomat, uram.

Lorry elfogadta, lementek a lépcsőn, ki az utcára. Néhány perc alatt Lorry rendeltetési helyére jutottak. Carton ott elhagyta őt; de egy kis távolságra megállott, visszatért a kapuhoz, mikor az bezárult és megérintette. Hallotta, hogy Lucie naponta elment a börtönhöz. – Itt jött ki, – mondá ő maga körül tekintve – erre fordult, ezeken a köveken lépdelt. Követem lépéseit.

Esti tiz óra volt, mikor La Force börtönhöz ért, ahol ő százszor is állott. Egy kis favágó, aki műhelyét már becsukta, kapujában pipázott.

– Jó estét, polgár! – mondá Carton Sydney, menetközben megállva, mert az ember kutatóan nézte őt.

– Jó estét, polgár.

– Hogy van a köztársaság?

– Ön a guillotinet gondolja? Nem rosszul. Ma hatvanhárom. Nemsokára százig jutunk. Sámson és emberei néha panaszkodnak, hogy fáradtak. Ha, ha, ha! Mulatságos fickó ez a Sámson. Micsoda borbély!

– Gyakran megy oda, hogy lássa őt?

– Borotválni? Mindig. Minden nap. Micsoda borbély! Látta őt munkában?

– Soha.

– Menjen oda és nézze meg, ha munkában van. Képzelje el, polgár, ma hatvanhármat borotvált kevesebb, mint két pipa ideje alatt! Kevesebb két pipánál. Szavamra mondom!

Mikor a vigyorgó kis szörnyeteg pipáját fölemelte, hogy megmutassa, hogyan ellenőrizte a hóhér idejét, Cartonban olyan heves vágy támadt, hogy leüsse őt, hogy elfordult tőle.

– De ön nem angol, – mondá a favágó – ámbár angol ruhát hord?

– De igen – mondá Carton, szünetelve ismét és vállán keresztül válaszolt.

– Ugy beszél, mint egy francia.

– Itt tanultam.

– Ah, ah, tökéletes francia! Jó éjt, angol!

– Jó éjt, polgár!

– De menjen oda és nézze meg azt a mulatságos kutyát, – kiabált utána a kis ember. – És vigyen pipát magával!

Sydney még nem jutott messzire, mikor az ut közepén egy pislogó lámpa alatt megállott és ceruzával egy szelet papirra irt. Azután olyan ember határozott lépteivel, aki az utat jól ismeri, több sötét, piszkos utcán haladt keresztül, – a szokottnál is piszkosabbak voltak, mert ebben a rémidőben még a legelőkelőbb utcákat sem tisztitották – megállott egy gyógyszerész üzlete előtt, melyet a tulajdonos éppen bezárni készült. Kicsiny, homályos, ferde üzlet volt, egy lejtőn emelkedő, görbe utcában, tulajdonosa is kicsiny, görbe és sötét volt.

Ezt a polgárt is jóestével köszöntötte, amint asztala elé állott, és a szelet papirost eléje helyezte.

– Huj! – fütyörészett a gyógyszerész halkan, amint elolvasta. – Hi, hi, hi.

Carton Sydney nem ügyelt reá és a gyógyszerész kérdé:

– Az ön számára, polgár?

– Igen.

– Legyen óvatos és tartsa ezeket külön, polgár! Ismeri, hogy mi a következménye, ha elkeverődnek?

– Teljesen.

Néhány apró csomagot készitett és átadta neki. Ő egyenkint kabátja belső zsebébe dugta, leszámolta az érte járó pénzt és nyugodtan távozott az üzletből.

– Holnapig nincsen semmi tennivalóm. Aludni nem tudok – mondá ő a holdra tekintve.

Nem a régi, mivel sem törődő módon mondotta hangosan e szavakat a gyorsan vonuló felhők alatt, nem volt az az önmagán kétségbeeső, bizalmatlan mód. Fáradt ember határozott hangja volt, aki hosszas, fárasztó bolyongás után megtalálta a helyes utat és maga előtt látja utazása végét.

Hosszu idővel azelőtt, mikor mint nagy reményekre jogositó ifju hires volt iskolatársai között, atyját sirjához kisérte. Anyja évekkel azelőtt halt meg. Lelkében fölelevenedtek azok az ünnepélyes szavak, melyeket a pap mondott atyja sirján, most, mikor ott járt a sötét utcában az éjszaka sötét árnyaiban, mialatt fölötte a felhők gyorsan vonultak el a hold előtt:

»Én vagyok a Feltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az örökké él, még ha meghal is: és aki itten él és bennem hisz, az nem hal meg soha«.

Egy városban, melyben a bárd uralkodott, éjszaka egyedül, természetes részvétet érezve a hatvanháromnak sorsával, akiket ma kivégeztek és a holnapi nap áldozataival, akik a börtönökben vártak sorsukra és az azután való holnap és más holnap áldozataival; ez a gondolatmenet elevenitette föl emlékében azokat a szavakat. Nem kutatott utánuk, de elismételte azokat és tovább haladt.

Meghatott érdeklődéssel haladt el a megvilágitott ablakok mellett, ahol az emberek pihenőre tértek, hogy néhány nyugodt órán át elfelejtsék a környező borzalmakat, a templomok tornyai mellett, melyekben már nem mondottak imákat, mert a papoknak sok éven át folytatott csalásai, fosztogatásai és feslett életmódja a hitet már teljesen lerombolta; a távollevő temetők mellett, melyeknek kapuira ezt irták: »örök nyugalomnak szentelve«; a zsufolt börtönök mellett; és az utcákon, amelyeken hatvanankint gördültek az áldozatok a halál felé, amely oly közönséges és mindennapossá vált, hogy a nép között a guillotine véres munkájáról még szomoru kisértetes monda sem támadt soha; meghatottan érdeklődve a város élete és halála iránt, mely őrjöngésében rövid éjjeli szünetre készült, haladt át Carton Sydney a Szajnán, a világosabb utcák felé.

Kevés fogat volt látható, mert aki kocsin járt, könnyen volt gyanuba fogható, az előkelőség fejét vörös hálósapkába rejtette, nehéz cipőt huzott fel és gyalog járt. De a szinházak zsufolásig megteltek és a nép vidáman tódult ki belőlük, mikor elhaladt mellettük és csevegve ment hazafelé. Az egyik szinház kapujában egy kis leányka állott az anyjával, az utca sarán átjárót kerestek. Ő átvitte a gyermeket és mielőtt a félénk kar elszabadult nyakától, csókot kért tőle.

»Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az örökké él, még ha meghal is; és aki itten él és bennem hisz, az nem hal meg soha.«

Most, mikor az utcák elcsendesedtek és az éjszaka beállott, ezeket a szavakat hangoztatták vissza léptei, tele volt velük a levegő. Menetközben higgadtan és nyugodtan ismételgette magában; de mindig hallotta azokat.

Az éjszaka eltünt és amint ott állott a hidon és a viz csobogását hallgatta, mely Páris szigetének partjait mosta, a házak és templomok festői zavarban ragyogtak a hold fényében, hidegen közeledett a nappal, mint valami halott arca, ugy tekintett ki az égből. Majd elsápadt a hold, az éj, a csillagok is meghaltak és egy pillanatig ugy látszott, mintha a teremtés a halál birodalmába került volna.

De a felkelő nap rásütött e szavakra és ugy látszott, mintha ragyogó, hosszu, meleg sugarai egyenesen szivébe hatoltak volna. És amint alázattal emelte fel tekintetét a mennybolt felé, ugy látszott, mintha fénysugarakból való hid képződött volna a levegőben közötte és a nap között, alatta pedig ragyogott a folyó.

Az erős, gyors, mély és biztos áradat olyan volt a hajnali csendben, mint egy hasonló hangulatban levő jóbarát. Végigment a folyó partján, messzire a házaktól és a meleg napfényben a parton elszunnyadt. Mikor fölébredt és fölkelt, még egy ideig ott állott és egy örvényt nézett, mely céltalanul keringett, forgott, mig a folyó elnyelte és a tenger felé vitte. »Mint engem.«

Majd csónak jött lassan lefelé a folyón, vitorlája lágy, holt levélhez hasonló szinü volt, elhaladt mellette és eltünt a messzeségben; mihelyt a csendes barázda eltünt a vizben, befejezte imáját, hogy vétkei és hibái könyörületesen mérlegeltessenek, e szavakkal: »Én vagyok a Feltámadás és Élet«.

Lorry már nem volt otthon, mikor ő hazaért és könnyen volt gyanitható, hogy a jó öreg ember hová ment. Carton Sydney csupán egy csésze kávét ivott, kevés kenyeret evett hozzá és miután megmosakodott és ruhát váltott, hogy felfrissüljön, a tárgyalás helyére ment.

A tárgyaló terem már eleven és hangos volt, mikor a fekete bárány – aki elől sokan félénken visszavonultak – őt a tömeg között egy sötét sarokba vezette. Lorry ott volt, Manette doktor is ott volt, Lucie is ott volt, atyja mellett ült.

Mikor férjét bevezették, reánézett vigasztalva, bátoritva őt, pillantása tele volt bámulatos szerelemmel és gyöngéd részvéttel és az ő kedvéért bátor volt, ugy hogy a fogolynak arcába tódult a vér, pillantása ragyogott és szivét uj élet töltötte el. Ha valaki látta volna azt a hatást, melyet Lucienek Carton Sydneyre vetett pillantása előidézett, ugyanazt az eredményt látta volna rajta is.

Ennél az igazságtalan törvényszéknél kevés vagy egyáltalán nem volt tárgyalási rend, mely a vádlottnak megfelelő meghallgattatást biztositott volna. De hisz forradalom se lehetett volna ilyen, ha a törvényekkel, formákkal és ceremóniákkal nem éltek volna vissza oly borzalmas módon, hogy a forradalom bosszuja öngyilkos volt, mely mindezzel nem törődött.

Minden szem az esküdtszék felé fordult. Ugyanazok a határozott hazafiak és jó köztársaságiak, mint tegnap és tegnapelőtt, mint holnap és holnapután. Különösen feltünt közöttük egy mohóarcu férfi, kinek ujjai folyton ajkai körül mozogtak, az ő külseje nagyon kielégitette a hallgatóságot. Életre éhes, kannibálkülsejü, vérszomjas esküdt, Jacques Három, Saint Antoineből. Az egész esküdtszék kutyák esküdtszékének látszott, mely az erdő vadjai fölött itélkezik.

Minden szem azután az öt biró és a közvádló felé fordult. Gyöngédségre ott nem lehetett számitani. Kegyetlen, törhetetlen, gyilkos arcok. Azután minden szem egy más szemet keresett a tömegben és helyeslő pillantást váltott azzal; a fejek bólintottak egymásnak, mielőtt feszült figyelemmel előrehajoltak.

Evrémonde, más néven Darnay Károly. Tegnap szabadonbocsátották. Tegnap ujra bevádolták és elfogták. Tegnap éjjel kézbesitették neki a vádat. A köztársaságnak gyanus és bevádolt ellensége, arisztokrata, zsarnok családnak tagja, egyike annak a fajnak, mely proscribáltatott, mert megszüntetett privilégiumait a nép aljas elnyomására használta. Evrémonde, más néven Darnay Károly a proscripció értelmében a törvény szerint föltétlen halott.

Ennyit mondott a közvádló, kevés, vagy talán még ennél is kevesebb szóval.

Az elnök azt kérdezte, hogy a vádlottat nyiltan vagy titkon jelentették-e föl.

– Nyiltan, elnök.

– Ki?

– Három egyén. Defarge Ernő, korcsmáros Saint Antoineban.

– Jó.

– Defarge Teréz, felesége.

– Jó.

– Manette Sándor, orvos.

Nagy lárma támadt a teremben, melynek közepében látták, amint Manette doktor sápadtan és reszketve ugrott föl helyéről.

– Elnök, ezen állitás ellen méltatlansággal óvást emelek, az csalás és hamisitás. Tudja, hogy a vádlott leányom férje. Leányom és hozzátartozói kedvesebbek nekem életemnél. Hol van és ki az a hamis összeesküvő, aki azt mondja, hogy én vádolom gyermekem férjét?

– Manette polgár, legyen nyugodt. Ha megtagadja a törvényszék tekintélye iránt való engedelmességet, önmagát is törvényenkivüli állapotba juttatja. Ami pedig azt illeti, hogy mi kedvesebb önnek, mint az élet, jó polgárnak semmi sem lehet oly kedves, mint a köztársaság.

Hangos helyeslés követte ezt a rendreutasitást. De az elnök csengetett és melegséggel folytatta:

– Ha a köztársaság gyermekét követelné áldozatul, nem volna más kötelessége, mint hogy azt áldozza fel. Figyeljen arra, ami következik. Addig pedig legyen csendben.

Őrjöngő helyeslés támadt ismét. Manette doktor leült és remegő ajakkal nézett körül; leánya közelebb huzódott hozzá. Az esküdtszékben a mohó ember kezét dörzsölte és azután ujjait ismét szája elé helyezte.

Mihelyt a teremben a csend annyira helyreállott, hogy a tárgyalás folytatható volt, Defargeot szólitották föl, aki röviden előadta, hogy már fiukorában a doktor szolgálatában volt, elmondotta az ő elfogatását, megszabadulását, és azt az állapotot, amelyben a doktor volt, mikor megszabadulása után neki átadták. Ezt még rövid kihallgatás követte, mert a törvényszék gyorsan végezte dolgát.

– Polgár, ön jó szolgálatot teljesitett a Bastille bevételénél?

– Azt hiszem.

Ekkor egy izgatott asszony visitott a tömegből:

– A legjobb harcosok egyike volt ott. Miért ne mondjuk? Az nap tüzér volt ott és az elsők között volt, akik az átkozott várba beléptek, mikor azt elfoglalták. Hazafiak, igazat mondok!

A Bosszuangyal volt, aki, a hallgatóság élénk helyeslése közben, beleszólt a tárgyalásba. Az elnök csöngetett, de a Bosszuangyal fölhevülve a helyesléstől, kiabálta: »Mit törődöm azzal a csengővel?« Akkor aztán ismét élénken helyeseltek.

– Mondja el a törvényszéknek, polgár, hogy mit tett azon a napon a Bastillenál?

– Tudtam, – mondotta Defarge – mialatt feleségére nézett, aki a lépcső alján állott és szilárdan reánézett – tudtam, hogy a fogoly, akiről beszélek, Százöt Északi Torony nevü cellába volt bebörtönözve. Őtőle magától hallottam. Nem ismerte önmagát más néven, mint Százöt Északi Torony, mikor felügyeletem alatt cipőket készitett. Mikor ágyum mellett szolgáltam, azt határoztam, hogy ha a vár elesik, azt a cellát megvizsgálom. A vár elesett. Felmászok a cellába, egy polgár, aki az esküdtek között ül, elkisért, a börtönőr vezetett. Alaposan átkutatom. A kémény egy repedésében, ahol egy követ kiemeltek, egy teleirott papirost találok. Ez az a tele irott papir. Manette doktor kezeirásának néhány próbáját megvizsgáltam. Ez Manette doktor kezeirása. Ezt a papirt, Manette doktor kezeirását, az elnök kezébe teszem.

– Felolvasandó.

Halotti csendben és nyugalomban – a vád alatt levő fogoly gyöngéden nézett feleségére, felesége csak akkor forditotta el tekintetét róla, ha aggodalmas részvéttel atyjára nézett, Manette doktor tekintetét az olvasóra függesztette, Defarge pedig sohasem kerülte el feleségének élvezettől kéjelgő tekintetét, mind a többi tekintet a doktort nézte, aki senkit sem látott körülötte – fölolvasták a papirt, amint következik.

10. Fejezet. Az árnyék lényege.

»Én, Manette Sándor, szerencsétlen orvos, születtem Beauvaisban és későbben Párisban telepedtem le, irom ezt a szomoru történetet, a Bastilleban levő gyászos cellámban, az 1767. év utolsó hónapjában. Lopott időközökben, nagy nehézséggel irom. A kémény falában szándékozom elrejteni, ahol lassan és fáradsággal biztos helyet készitettem számára. Valami könyörületes kéz talán rátalál ott, mikor én és az én bánatom már porrá váltak.

Ezeket a szavakat egy rozsdás vasszeggel irom, a kéményből kapart és vérrel kevert korommal, fogságom tizedik évének utolsó hónapjában. Remény már eltünt a szivemből. Borzasztó jelekből tudom, melyeket magamon észleltem, hogy agyam már nem lesz sokáig gyöngitetlen, de ünnepiesen kijelentem, hogy ezidőszerint szellemi erőmnek teljes birtokában vagyok, hogy emlékezőtehetségem pontos és megbizható és hogy az igazságot irom, minthogy ezen szavaimért, akár ember elolvassa vagy sem, az Örökkévaló Biró előtt megfelelek.

Egy borus, holdvilágos éjjelen, december harmadik hetében (azt hiszem, hogy a hó huszonkettedikén) 1757-ik esztendőben, a Szajna-part egy elhagyott részén sétáltam, hogy a hideg levegőben felfrissüljek, egy órai távolságra az orvosi iskola utcájában levő lakásomtól, mikor egy gyorsan robogó kocsi jött utánam. Félreálltam, hogy a kocsi elkerüljön, mivel különben elgázolt volna, egy fej nyult ki a kocsiablakon és egy hang a kocsist megállásra szólitotta.

A kocsi megállott, mihelyt a kocsis a lovakat megfékezte és ugyanaz a hang nevemen szólitott. Válaszoltam. A kocsi ezalatt annyira előre került, hogy két ur kinyithatta az ajtót és kiszállhatott, mielőtt én odaértem. Észrevettem, hogy mind a ketten köpenybe voltak burkolva, hogy fölismerhetők ne legyenek. Mikor egymás mellett a kocsiajtó közelében állottak, azt is észrevettem, hogy mind a kettő körülbelül az én koromban levőnek látszott, vagy talán még fiatalabbnak és hogy nagyon hasonlitottak egymáshoz, alakban, tartásban, hangban és (amennyire láthattam) arcban is.

– Ön Manette doktor? – kérdé az egyik.

– Én vagyok.

– Manette doktor, azelőtt Beauvaisban, – mondá a másik – a fiatal orvos, eredetileg gyakorlott sebész, aki az utolsó néhány év alatt Párisban olyan nagy hirnévre tett szert?

– Uraim, – válaszoltam – én vagyok az a Manette doktor, akiről önök olyan kegyesen beszélnek.

– Lakásán voltunk – mondá az első – és minthogy nem voltunk olyan szerencsések, hogy otthon találtuk volna és hallottuk, hogy talán ebben az irányban sétál, követtem, abban a reményben, hogy utólérjük. Sziveskedjék a kocsiba szállani.

Mindkettőnek a modora parancsoló volt és ezen beszélgetés alatt ugy helyezkedtek el, hogy ők közöttem és a kocsi ajtaja között állottak. Ők fel voltak fegyverkezve. Én nem voltam.

– Uraim, – mondám én – bocsássanak meg, de én rendszerint előbb tudakozódom, hogy ki tisztel meg azzal, hogy segitségemet igénybe veszi és hogy milyen természetü az eset, amelyhez hivnak.

Az erre való választ a második adta meg.

– Doktor, kliensei előkelő osztálybeli emberek. Ami pedig az eset természetét illeti, az ön gyakorlottságában való bizalmunk biztosit bennünket arról, hogy azt ön jobban tudja majd megállapitani, mint mi azt leirni képesek vagyunk. Elég. Sziveskedjék a kocsiba szállani.

Nem tehettem egyebet, mint hogy beletörődtem és hallgatva beszállottam. Mind a ketten beszállottak utánam, az utolsó beugrott, miután a lépcsőt fölhajtotta. A kocsi megfordult és az előbbi sebességgel elhajtott.

Egészen pontosan ismétlem ezt a beszélgetést, ahogyan megtörtént. Nem kételkedem, hogy szóról-szóra ugyanolyan volt. Mindent pontosan leirok ugy, ahogyan történt és arra kényszeritem agyamat, hogy ne térjen el a tárgytól. Ahol ezt a jelet alkalmazom, amely itt következik, ott egy időre félbehagyom és papirosomat rejtekhelyére dugom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kocsi gyorsan elhagyta az utcákat, áthaladt az északi sorompón és az országutra került. Körülbelül háromnegyed órányira a sorompótól – akkor nem becsültem meg a távolságot, de egy más alkalommal, mikor arra haladtam – a kocsi letért az országutról és mindjárt azután megállott egy magányos ház előtt. Mind a hárman kiszállottunk és puha, nedves gyaloguton egy kerten haladtunk át, ahol a ház előtt egy elhanyagolt szökőkut állott. A csengő hangjára nem nyitottak azonnal ajtót és vezetőim egyike az ajtót kinyitó embert sulyos lovaglókeztyüjével arculvágta.

Ebben a műveletben nem volt semmi, ami különösen megragadta volna figyelmemet, mert gyakran láttam, hogy a népet ütötték, mint a kutyát. De a kettő közül a másik, aki szintén bosszus volt, hasonló módon, kezével ütötte meg az embert; a testvérek külseje és magatartása annyira hasonlitott egymáshoz, hogy akkor vettem észre először, hogy ikertestvérek voltak.

Attól az időtől kezdve, mikor a külső kapunál kiszállottunk (mely zárva volt és amelyet a testvérek egyike nyitott ki és bocsátott minket be, majd ismét bezárta), egy felső szobából származó kiáltást hallottam. Egyenesen ebbe a szobába vezettek, a kiáltás hangosabbá vált, amint a lépcsőn fölmentünk és egy ágyban fekvő lázas beteget találtam ottan.

A beteg fiatal, nagyon szép nő volt és bizonyára nem volt több husz évesnél. Haja kuszált és zilált volt és karjai zsebkendőkkel és övekkel oldalához voltak kötve. Észrevettem, hogy ezek a kötelékek mind férfiruházat részei voltak. Egyiken, mely diszöltözethez való rojtos vállszalag volt, nemesi cimert és »E« betüt láttam.

Mindezt az első percben vettem észre, mikor a beteget néztem, aki nyugtalan mozgásai közben az ágy szélén arcára feküdt, a vállszalag végét szájába vette és a megfulladás veszélyének volt kitéve. Első műveletem az volt, hogy karomat kinyujtottam és lélegzetvételét megkönnyitettem; mikor a vállszalagot félretoltam, pillantottam meg annak a sarkán levő himzést.