Part 25

– Megmagyarázom, – mondá Sydney – véletlenül láttam meg, Barsad ur, amint a Conciergerie-börtönből kijött és én egy vagy két órával ezelőtt annak a falait nézegettem. Önnek feltünő arca van és nekem jó az emlékezőtehetségem. Az a körülmény, hogy önt ottan láttam, fölkeltette kiváncsiságomat és minthogy okom van arra (ez nem ismeretlen ön előtt), hogy önt egy nagyon szerencsétlen barátunk szerencsétlenségével összeköttetésbe hozzam, követtem önt. Mindjárt ön után beléptem ide ebbe a kocsmába és a közelében ültem. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy mivel foglalkozik, az ön kiméletlen beszélgetéséből és abból, ami az ön bámulói között szájról-szájra járt. És lassan az, amit csak találomra csináltam, bizonyos céllá alakult ki, Barsad ur.

– Micsoda céllá? – kérdezte a kém.

– Fáradságos és veszedelmes volna azt itt az utcán megmagyarázni. Megtisztelhetne-e egy bizalmas beszélgetéssel, például Tellson bankjában?

– Fenyeget?

– Ó, azt tettem?

– Minek menjek akkor oda?

– Valóban, Barsad ur, azt nem vagyok képes megmondani, ha nem teheti.

– Azt gondolja, hogy nem akarja megmondani, uram? – kérdezte a kém határozatlanul.

– Nagyon jól megértett, Barsad ur. Nem akarom.

Carton hanyag, de mégis határozott viselkedése, gyorsaságának és ügyességének hatalmasan segitségére jött abban az ügyben, melyet titkon eszében forgatott és olyan emberrel szemben, mint amilyennel dolga volt. Gyakorlott szeme észrevette ezt, és a lehető legjobban kihasználta.

– Nos, mondtam neked, – mondá a kém szemrehányóan pillantva testvérére – ha ebből valami baj származik, te vagy az oka.

– Jöjjön, jöjjön, Barsad ur! – kiáltott fel Sydney. – Ne legyen hálátlan! Nővére iránt való tiszteletem nélkül talán nem ilyen barátságos módon inditványoztam volna azt, amit kölcsönös megelégedésünkre mondandó leszek. Velem jön a bankba?

– Meghallgatom, hogy mit akar mondani. Igen, önnel megyek.

– Először is azt ajánlom, hogy testvérét kisérjük el utcájának sarkáig. Nyujtsa karját, Miss Pross. Nem ajánlatos, hogy ebben a városban, ebben az időben, védelem nélkül járjon; és minthogy kisérője ismeri Barsad urat, magammal viszem őt is Lorry urhoz. Készen vagyunk? Menjünk tehát!

Nemsokára azután Miss Pross visszaemlékezett arra és élete végéig sem felejtette el, hogy mikor ő karját Sydney karjába füzte és kérően nézett reá, hogy Salamonnak bajt ne okozzon, Sydney karjában határozott akarat, szemében pedig valami lelkesedés látszott, ez nem csupán ellentétben volt az ő gondtalan viselkedésével, hanem a férfit is megváltoztatta és felemelte. Akkor testvére iránt való aggodalma, aki oly kevéssé érdemelte meg az ő szeretetét és Sydney megnyugtató kijelentése annyira elfoglalta, hogy nem volt képes eléggé értékelni azt, amit látott.

Az utca sarkán elhagyták őt és Carton Lorry lakása felé fordult, amely csak néhány percnyire volt onnan. Barsad János, vagy Pross Salamon mellette haladt.

Lorry éppen befejezte ebédjét és barátságos tüz mellett ült. A lobogó lángban talán annak a fiatalabb Tellson bankjából való öreg urnak a képét látta, aki sok évvel ezelőtt Doverben, a »György király« szállóban az izzó parázsba bámult. Megfordult, mikor ők beléptek és meglepődött, mikor az idegent meglátta.

– Miss Pross testvére, uram, Barsad ur – mondá Sydney.

– Barsad? – ismételte az öreg ur. – Barsad? Emlékszem a névre és az arcra.

– Mondtam önnek, hogy az arcát nem lehet elfelejteni – jegyezte meg Carton hidegen. – Kérem, üljön le!

Mikor ő is székett vett elő, Lorry emlékezetének segitségére sietett és ráncolt homlokkal mondá:

– Tanu volt annál a tárgyalásnál. – Lorry most azonnal visszaemlékezett reá és leplezetlen borzalommal nézett uj vendégére.

– Miss Pross fölismerte Barsad urat, a gyöngéd testvért, akiről ön már hallott, – mondá Sydney – ő elismerte a rokonságot. Rosszabb hireim is vannak. Darnayt ismét elfogták.

Rémülettől megdermedve kiáltott föl az öreg ur:

– Mit mondott? Két órával ezelőtt hagytam őt el biztonságban és szabadon és éppen azon vagyok, hogy visszatérjek hozzá!

– Mégis el van fogva. Mikor történt, Barsad ur?

– Éppen most, ha ugyan megtörtént.

– Barsad ur a képzelhető legnagyobb tekintély, uram, – mondá Sydney – hallottam, amint Barsad ur mondotta barátjának egy másik kémnek, egy üveg bor mellett, hogy az elfogatás megtörtént. Ő a kapunál hagyta el a törvényszék kiküldöttjét és látta, amint a kapus bebocsátotta őket. Kételkedni sem lehet abban, hogy ujra elfogták.

Lorry üzleti szeme a beszélő arcából olvasta, hogy tiszta időveszteség, ha erről tovább beszélnek. Zavart volt ugyan, de érezte, hogy lélekjelenléte fontos lehet, erőt vett magán és figyelmesen hallgatott.

– Remélem, – mondá neki Sydney – hogy Manette doktor neve és befolyása segitségére lesz holnap. – Ön mondotta, hogy holnap lesz ismét a törvényszék előtt, Barsad ur?

– Igen, azt hiszem.

– Annyira segitségére lesz holnap, mint ma volt. De lehetséges, hogy nem ugy lesz. Megvallom önnek, Lorry ur, hogy megingott az ebben való bizalmam azért, mert Manette doktornak nem volt hatalmában, hogy megakadályozza az elfogatását!

– Talán nem volt előzetesen tudomása erről, – mondá Lorry.

– Éppen ez a nyugtalanitó körülmény, ha elgondoljuk, hogy mennyire azonositotta magát vejével.

– Ez igaz, – ismerte be Lorry, mialatt kezét nyugtalanul állához emelte és bánatos tekintetét Cartonra függesztette.

– Röviden, – mondá Carton – ez kétségbeejtő idő, mikor kétségbeejtő játszmát, kétségbeejtő tétekért játszanak. A doktor hadd játsszék a nyerés eshetőségére; én a vesztés eshetőségére játszom. Egy ember életét sem érdemes itt megvenni. Akit ma a nép diadalban visz haza, holnap el lehet itélve. A Conciergerieben levő barátunk a tét, akiért a legrosszabb eshetőség esetére játszani akarok. És Barsad ur az a barát, akit én megnyerni óhajtok.

– Akkor jó kártyája legyen, uram, – mondá a kém.

– Beléjük nézek; hadd lássam, mi van a kezemben. Lorry ur, tudja, hogy milyen állat vagyok. Kérem, adjon egy kis brandyt.

Eléje tette s Carton megivott egy pohárral, megivott még egy pohárral, és gondolatokkal eltelve, félretolta a palackot.

– Barsad ur, – mondá olyan ember hangján, aki valóban végignézte a kezében levő kártyákat – börtönök báránya, köztársasági bizottságok kiküldöttje, majd börtönőr, majd fogoly, mindig kém és titkos feljelentő, itt annál értékesebb mint angol, mert ilyen minőségben kevésbé van kitéve a megvesztegetés gyanujának, mint egy francia, kenyéradójánál hamis néven jelentkezik. Ez jó kártya. Barsad ur, aki most a francia köztársasági kormány szolgálatában van, azelőtt az angol arisztokratikus kormány szolgálatában volt, mely ellensége Franciaországnak és a szabadságnak. Ez kitünő kártya. A bizalmatlanság ez országában a napnál is világosabb, hogy Barsad ur még mindig az angol arisztokratikus kormány zsoldjában van, Pittnek a kéme, a köztársaság keblén melegszik és annak árulója és ellensége, angol áruló és mindannak a gonoszságnak az okozója, akiről annyit beszélnek és akit olyan nehéz megtalálni. Ez olyan kártya, melyet nem lehet leverni. Ismeri most a kártyámat, Barsad ur?

– Nem tudom, hogyan fog játszani, – válaszolt a kém kissé nyugtalanul.

– Én ászomat játszom, Barsad ur. Bevádolom a legközelebbi bizottságnál. Nézze meg a saját kártyáit, Barsad ur, hogy mi van a kezében. Ne siessen!

A palackot közelébe huzta, öntött egy ujabb pohár brandyt és kiitta. Jól látta, a kém attól tart, hogy addig iszik, mig olyan izgatottságba kerül, hogy azonnal feljelenti őt. Amint ezt észrevette, ujra töltött magának és a telt poharat kihajtotta.

– Gondosan nézze meg kártyáit, Barsad ur, vegyen időt magának hozzá!

Kártyája rosszabb volt, mint Carton gondolta. Barsad olyan rossz kártyákat is látott közöttük, melyekről Carton Sydney nem tudott. Angliában tiszteletreméltó állásából kidobták, mert nagyon gyakran, eredmény nélkül, hamisan esküdött, – nem pedig azért, mintha ott reája már nem volna szükség – átjött a csatornán és Franciaországban vállalt szolgálatot, először mint kisértő és hallgatozó ottan élő honfitársai között, lassankint pedig, mint kisértő és hallgatózó a bennszülöttek között. Tudta, hogy ő a megdöntött uralomnak Saint Antoine és Defarge korcsmájába kiküldött kéme volt, hogy az éber rendőrségtől részletes információt kapott Manette doktor bebörtönzésére, kiszabaditására és történetére vonatkozóan, mely elegendőnek látszott arra, hogy Defargeékkal bizalmas beszélgetést kezdjen; hogy ezt Defargenénál megkisérelte, de terve fényesen megbukott. Mindig félelemmel és borzalommal gondolt erre a rettenetes asszonyra, aki kötött, mialatt ő beszélt és veszedelmet sejtetően nézett reá, mialatt ujjai mozogtak. Látta őt azóta a Saint Antoine-bizottságban, amint állandóan magával hordta kötött lajstromát és bevádolt embereket, akiknek az életét azután a – guillotine nyelte el. Tudta, hogy senki sincs biztonságban, akinek a foglalkozása olyan, mint az övé; hogy menekülés lehetetlen; hogy szorosan oda van kötve a bárd árnyékához; hogy aljas szolgálatkészsége és a rémuralomnak teljesitett árulkodásai ellenére is egy szó elegendő arra, hogy a bárd lesujtson. Ha egyszer bevádolják, olyan sulyos okok miatt, mint amilyenek mostan eszébe jutottak, sejtette, hogy ez a rettenetes asszony, aki könyörtelen jellemének annyi bizonyságát adta, felfogja mutatni az ő végzetes lajstromát és életbenmaradásának utolsó reményét is széjjelzuzza. Eltekintve attól, hogy mindazok, akik titokzatos életmódot folytatnak, könnyen megrémithetők, elegendő rossz kártyája is volt, hogy sápadtnak lássék, miközben azokon végignézett.

– Ugy látszik, hogy kártyái nem nagyon tetszenek önnek – mondá Sydney nagy nyugalommal. – Játszik?

– Azt hiszem, uram, – mondá a kém hizelegve, miközben Lorry felé fordult – hogy szabad az ön korában levő és olyan jóakaratu urat, mint ön, arra kérnem, hogy magyarázza meg ennek a fiatalabb urnak azt, vajjon bármilyen körülmények között állásával összeegyeztethetőnek tartja-e annak az ásznak a kijátszását. Beismerem, hogy kém vagyok és hogy ez a foglalkozás megbecstelenitő – ámbár valakinek ezzel is kell foglalkoznia; de ez az ur nem kém, és miért alacsonyitaná ő le magát annyira, hogy önmagát azzá tegye?

– Ászomat játszom, Barsad ur, – mondá Carton, magára véve a válaszolást és az órára nézett – néhány perc mulva, minden lelkifurdalás nélkül.

– Azt remélem, – mondotta a kém még mindig Lorryra tekintve és őt beszédre birva – hogy az uraknak nővérem iránt való tisztelete…

– Nővére iránt való tiszteletemnek nem adhatnám jobb bizonyságát, mint ha véglegesen megszabaditom őt testvérétől – mondá Carton Sydney.

– Azt hiszi, uram?

– Megalkottam erre vonatkozó határozott véleményemet.

A kém sima modora, mely oly különös ellentétben állott tüntetően viselt durva ruhájával és talán szokásos viselkedésével is, annyira levertnek látszott Carton kérlelhetetlensége által, – aki okosabb és becsületesebb emberek előtt is rejtély volt – hogy nyugtalan lett. Mialatt még ingadozott, Carton ujra beszélni kezdett, mintha még mindig kártyáit nézegetné…

– És valóban, ha jobban megfontolom, erős a meggyőződésem, hogy egy másik jó kártyám is van itten, melyet még nem soroltam föl. Az a barátja és báránytársa, aki azt állitotta önmagáról, hogy ő a vidéki börtönökben legelész; ki is volt az?

– Francia. Ön nem ismeri őt – mondá a kém gyorsan.

– Francia? Ah! – ismételte Carton elmélyedve, mintha nem is hallgatna reá, ámbár ismételte az ő szavát. – Igen, lehet.

– Az, biztositom, – mondá a kém – ámbár nem fontos.

– Ámbár nem fontos, – ismételte Carton az előbbi gépies módon – ámbár nem fontos. Nem, nem fontos. Nem. De azért én mégis ismerem azt az arcot.

– Nem hiszem. Biztos vagyok abban, hogy nem. Lehetetlen – mondá a kém.

– Le-he-tetlen – mormogta Carton Sydney elmélyedve, mialatt poharát ismét megtöltötte (szerencsére kicsiny volt). – Lehe-tet-len. Jól beszélt franciául. De mégis idegen kiejtéssel; azt vettem észre.

– Vidéki – mondá a kém.

– Nem. Idegen! – kiáltá Carton, kezével az asztalra ütve, mintha valami hirtelen eszébe jutott volna. – Cly! Álruhában ugyan, de ugyanaz a férfi. Ott volt előttünk az Old Baileyben.

– Ebben elhamarkodott, uram – mondá Barsad mosolyogva és sasorra még külön is egyik oldal felé fordult – ebben az esetben előnyben vagyok. Cly (miután már annyi idő telt el azóta, nyiltan beismerem, hogy társam volt), már több év óta halott. Betegségében én ápoltam őt utoljára. Londonban van eltemetve, a Saint Pancras temetőjében. Az ő akkori, a csőcselékkel való népszerütlensége megakadályozott abban, hogy földi maradványait a temetőbe kisérjem, de én magam segitettem, mikor őt a koporsóba fektették.

Lorry ekkor üléséből különös, kisértetszerü árnyékot látott meg a falon. Keletkezését kutatva, felfedezte, hogy Crunchernek különben is tüskés, merev haja különös módon meredt az égnek.

– Értsük meg egymást, – mondá a kém – és legyünk méltányosak. Hogy bebizonyitsam önnek, hogy mennyire téved és mennyire alaptalan az ön állitása, bemutatom önnek a Cly eltemetését igazoló bizonyitványt, mely véletlenül azóta zsebkönyvemben van – nyugtalan sietéssel elővette és felnyitotta.

– Itt van. Nézze meg, nézze meg! Kezébe veheti; nem hamisitvány!

Lorry ekkor észrevette, hogy a falon levő árnyék meghosszabbodik, hogy Cruncher fölkel és előrelép.

A kém nem vette észre, hogy Cruncher mellette állott és kezét vállára helyezte, mint valami rendőr kisértete.

– Ezt a Cly Rogert, mester. – mondá Cruncher hallgatag és áthatolhatatlan arckifejezéssel – ugy tehát _ön_ fektette koporsójába?

– Igen.

– De ki vette őt ki onnan?

Barsad hátraesett székében és dadogott:

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt gondolom, – szólott Cruncher – hogy ő sohasem volt benne. Nem. Egész bizonyosan nem. Vágják le a fejemet, ha ő benne volt.

A kém ránézett a két urra felváltva; mind a ketten elnémult csodálkozással tekintettek Jerryre.

– Én megmondom, – folytatta Cruncher – köveket és földet temetett el abban a koporsóban. _Nekem_ ne jöjjön ilyen mesével, hogy Clyt temette el. Csalás volt. Én és még két más ember tudjuk.

– Honnan tudja?

– Mi köze hozzá? – dörmögte Cruncher. – Ön az, akivel már régen akarok leszámolni, aljas csalása miatt, melyet tisztességes iparosokon elkövet! Torkon fogom és egy fél guineáért megfojtom.

Carton Sydney, aki Lorryval együtt a bámulattól megnémult ezen a fordulaton, felszólitotta most Crunchert, hogy mérsékelje magát és magyarázza meg az ügyet.

– Más alkalommal, uram, válaszolt ő kitérően – ez az idő nem alkalmas a magyarázásra. Megmaradok amellett, amit ő jól tud, hogy Cly sohasem volt abban a koporsóban. Ha csak egy szóval, egy szótaggal is meri ezt állitani, vagy torkán fogom és megfojtom őt egy fél guineáért, – Cruncher ugy emlitette ezt, mint valami nagylelkü ajánlatot – vagy pedig elmegyek és feljelentem őt.

– Hm! Egy bizonyos, – mondá Carton – hogy még egy jó kártyám van. Lehetetlen, hogy ön itt, a dühöngő Párisban, ahol a levegő tele van gyanuval, tuléljen egy vádat, hogy ön egy más arisztokrata kémmel érintkezik, akinek az előélete olyan, mint az öné, akinél azonkivül még az a gyanus körülmény is megfontolandó, hogy halottnak szinlelte magát és ismét föltámadt! Börtönösszeesküvés, melyet az idegen szőtt a köztársaság ellen. Erős kártya – biztos guillotine-kártya! Játszik-e?

– Nem – válaszolt a kém. – Föladom a játszmát. Bevallom, hogy mi annyira népszerütlenek voltunk a fegyelmezetlen csőcselék szemében, hogy én csupán azzal a kockázattal tudtam Angliából elszabadulni, hogy vizbe fullasztanak, Clyt pedig annyira hajszolták, hogy ezen szégyenletes csalás nélkül ő sem tudott volna elmenekülni. De hogy ez az ember, hogyan tudja azt, hogy csalás volt, ez reám nézve csodák csodája.

– Sohase törje a fejét ezen az emberen, – válaszolt a harcias Cruncher – elég dolga lesz, hogy arra az urra figyeljen. És nézzen ide. Ismét mondom! – Crunchert alig lehetett visszatartani, hogy nagylelkü ajánlatát tüntetően bemutassa. – Torkán fogom és egy fél guineáért megfojtom.

A börtönök báránya Carton Sydney felé fordult és nagyobb határozottsággal mondotta:

– Jussunk megállapodásra. Nemsokára állomásomra kell mennem és nem maradhatok el sokáig. Azt emlitette, hogy ajánlani akar valamit: mi az? Nem használ önnek semmit, ha tulsokat kiván tőlem. Ha olyasvalamit követel hivatalos minőségemben, ami fejemet különösen veszélyezteti, akkor inkább bizom életemet egy tagadó, mint igenlő válaszra. Röviden, én azt választanám. Ne felejtse el, hogy én önt is bevádolhatom, ha jónak találom. Én kőfalakon keresztül is kiesküszöm magamat, ezt mások is megtehetik. Nos, mi az, amit tőlem kiván?

– Nem sok. Ön börtönőr a Conciergerieben?

– Mondom önnek egyszer és mindenkorra, onnan nem lehet elmenekülni – mondá a kém szilárdan.

– Minek mond nekem olyat, amit nem kérdeztem? Ön börtönőr a Conciergerieben?

– Néha.

– Akkor lehet, amikor akarja.

– Be és ki járhatok, amikor akarok.

Carton Sydney egy ujabb pohár brandyt töltött, lassan kiöntötte a tüzhely mellé és nézte, amint széjjelfolyik. Mikor az utolsó csepp is elfolyt, fölkelt és mondá:

– Eddig két tanu előtt beszéltünk, azért, hogy kártyáim erejét ne csupán mi ketten tudjuk. Jöjjön ide, ebbe a sötét szobába, hadd beszéljünk még egy pár szót egyedül.

9. Fejezet. Az elfogadott játszma.

Mialatt Carton Sydney és a börtönök báránya a szomszéd sötét szobában tartózkodtak és oly halkan beszéltek, hogy abból egy hang se volt hallható, Lorry kételkedően és bizalmatlanul nézett Jerryre. A becsületes iparos nem valami bizalmat keltő módon fogadta ezt a pillantást; annyiszor váltogatta pihenő állását, mintha legalább is ötven lába volna és mind kipróbálná; körmeit vizsgálgatta gyanus figyelemmel; valahányszor Lorry pillantásával találkozott, sajátságos, száraz köhögés lepte meg, mely arra késztette, hogy tenyerét szája elé tartsa; ez a mozdulat általában olyan gyöngeség jele, mely ritkán van kapcsolatban a jellem őszinteségével.

– Jerry, – mondá Lorry – jöjjön ide!

Cruncher oldalvást közeledett, egyik vállát előretolta.

– Mi volt a foglalkozása azonkivül, hogy hirvivő volt?

Némi megfontolás után, mely idő alatt figyelmesen nézett jóakarójára, Cruncher arra a fényes ötletre jött, hogy ezt válaszolja:

– Földmivelő személy.

– Rossz a sejtelmem, – mondá Lorry és ujjával fenyegette őt – hogy Tellsonék nagy és tiszteletreméltó házát hamis cégérül használta és a legelvetemültebb tiltott foglalkozásnak élt. Ha ezt tette, ne remélje, hogy egy jó szót is szóljak az érdekében, ha Angliába visszatérünk. Ha ezt tette, ne remélje, hogy titkát megőrzöm. Tellsonékat nem lehet megcsalni.

– Remélem uram, – könyörgött a megszégyenült Cruncher – hogy olyan ur, mint ön, akinek hirvivőszolgálatot teljesitettem, amig megőszültem, kétszer is meggondolja, hogy nekem ártson, még ha ugy volna is, de nem mondom, hogy ugy van, hanem ha ugy volna is. És amellett még megfontolandó, hogy még ha ugy volna is, még akkor is, minden hiba nem csupán az egyik oldalon van. Két oldala van az éremnek. Vannak orvosok, akik ebben az órában guineákat keresnek, mikor egy becsületes iparos egy garast sem keres! – Garast! Nem, még egy felet se! Felet! Nem, még egy negyedet se! – Akiknek olyan betétjük van Tellsonéknál, mint a pinty és akik titkon orvosi szemükkel az iparosra pillantanak, mikor a bankból kijőve kocsijukba szállanak, mint a pinty és még jobban. Nos, ez is Tellsonék megcsalása! Nem lehet mártást adni csupán a lud mellé, a gunár mellé pedig nem. Aztán meg itt van Cruncherné, vagy legalább is ott volt a vén Angliában való tartózkodásunk idején, és holnap reggel, ha alkalom volna rá, térden csuszkálna az üzlet ellen anyira, hogy azt tönkre teszi, teljesen tönkre. Ezeknek az orvosoknak a feleségei nem csuszkálnak a térdükön; és ha csuszkálnak is, csak azért teszik, hogy több pácienst kapjanak; és hogy lehet az egyiket megkapni, a másik nélkül? Aztán ott vannak a temetési vállalkozók, az egyház hivatalnokai, a sirásók, a temetőőrök (mind pénzsóvár és mind benne van), ezek mind gondoskodnak arról, hogy az ember ne keressen mellette, még ha igaz volna is. És azt a keveset, amit az ember keresne, az sohasem válnék javára, Lorry ur. Igen, sohasem volnék javára; szivesen lemondana erről a foglalkozásról, csak tudná, hogy hogyan kerüljön ki belőle. – ha már egyszer belejutott – még ha igaz volna is.

– Fuj! – kiáltott Lorry, ámbár szelidebben nézett reá. – Rémület fog el, ha látom.

– Amit alázattal akartam kérni, uram, – folytatta Cruncher – még ha ugy volna is, de nem mondom, hogy ugy van…

– Ne kerteljen – mondá Lorry.

– Nem, semmiesetre sem, uram, – válaszolt Cruncher, mintha mi sem volna távolabb gondolataitól vagy cselekvésétől – amit alázatosan kérni akartam, uram, az a következő. Ott, azon a széken, ott a Temple Bar mellett, ott ül a fiam, növekszik, férfivá fejlődik; ez a fiu hirt vihet önnek, ellát minden szolgálatot, amit csak kiván. Ha ugy volna is, de én nem mondom, hogy ugy van, (mert nem akarok kertelni, uram), engedje meg, hogy az a fiu elfoglalja atyja helyét, hadd gondoskodjék anyjáról; ne árulja el ennek a fiunak az atyját, ne tegye, uram; hadd legyen az apa tisztességes sirásó és tegye jóvá azt a gonoszat, amit kiásással elkövetett, még ha ugy volna is, hadd ássa el azokat tisztességesen és becsülettel és gazember legyen, ha valaha megengedi, hogy azokat kiássák. Ez az, Lorry ur, – mondá Cruncher és kabátja ujjával megtörülte homlokát, annak jeléül, hogy beszédje végéhez közeledik – ez az, amit tisztelettel kérni akartam, uram. Az ember itten nem tudja elképzelni, hogy milyen rettenetes a fejnélküli állapot. Istenem, hisz annyi van, hogy ugy lenyomják az árat, hogy még a vitel dija sem kerül ki belőle, még az sem. Ezek az én gondolataim, még ha ugy volna is és kérem, ne tessék elfelejteni, hogy azt, amit mondottam, jó szándékkal mondottam, holott hallgathattam volna is.

– Ez legalább igaz – mondá Lorry. – Ne beszéljen erről többet. Lehet, hogy segiteni fogom, ha megérdemli és tettekkel, nem szavakkal mutat megbánást. Több szót nem akarok.

Cruncher homlokához ért, mikor Carton és a kém visszatértek a sötét szobából.

– Isten önnel, Barsad ur, – mondá az előbbi – igy most már megállapodtunk és tőlem nincs mit tartania.

Leült a tüzhely mellett egy székre, Lorryval szemben. Mikor egyedül maradtak, Lorry azt kérdezte tőle, hogy mit végzett vele.

– Nem sokat. Ha a fogoly ügye rosszul állana, biztositottam magamat, hogy egyszer bejuthatok hozzá.

Szomoru csalódás látszott Lorry arcán.

– Ez minden, amit tehettem, – mondá Carton – tulsokat kivánni, ennek az embernek a fejét a bárd alá juttatná, és amint ő maga mondja, rosszabb ugy sem történhetik vele, ha följelentjük is. Ez volt helyzetünk gyönge oldala. Ezen nem lehet segiteni.

– De a hozzá való bejutás, – mondá Lorry – ha rosszul jár a törvényszék előtt, nem menti meg őt.

– Ezt sohasem mondtam.

Lorry szeme a tüzet kereste, Lucie iránt való részvéte és ennek a második elfogatásnak a sulyos csapása fokozatosan gyöngitette a látását; öreg ember volt már, akit az utóbbi időben sok csapás sujtott és könnyek perdültek végig az arcán.

– Ön jó ember és hű barát, – mondá Carton változott hangon – bocsássa meg, hogy észreveszem meghatottságát. Atyámat sem láthatnám sirva, nem volnék képes gondtalanul ott ülni mellette. Ha atyám volna, sem tisztelhetném jobban a bánatát. De ettől a szerencsétlenségtől meg van kimélve.

Ámbár ez utolsó szavakat régi szokott módján mondotta, mégis hangjában is és meghatottságában is, igazi érzelem és tisztelet nyilvánult, ugy hogy Lorry, aki őt jobb minőségében sohasem ismerte, teljesen meglepődött, kezét nyujtotta neki és Carton azt gyöngéden megszoritotta.

– De hogy visszatérjünk szegény Darnayra, – mondá Carton – ne szóljon Lucienek erről a beszélgetésről, vagy megállapodásról. Reánézve nem volna lehetséges, hogy lássa őt. Ő azt hihetné, hogy legrosszabb esetben arra szolgálhat, hogy módot nyujthat neki, hogy az itéletet megelőzze.

Lorry erre nem gondolt és gyorsan Cartonra nézett, hogy lássa, vajjon ilyesmire gondol-e. Ugy látszott; viszonozta pillantását és nyilvánvalóan megértette.