Part 24

Azután Manette doktort hallgatták ki. Rendkivüli közkedveltsége és válaszainak határozottsága nagy benyomást keltett; mikor előadását folytatta és előadta, hogy hosszas bebörtönözéséből való kiszabadulása után a vádlott volt az ő első barátja, hogy a vádlott Angliában maradt és leányát és őt is számüzetésük ideje alatt önfeláldozó szeretettel támogatta, hogy ő távol volt attól, hogy az ország arisztokratikus kormánya jóakaró szemmel nézze és őt mint Anglia ellenségét és az Egyesült-Államok barátját, életét veszélyeztető perbe keverte, – mikor mindezeket a körülményeket finom érzéssel és az őszinteség és igazság meggyőző erejével előadta, az esküdtszék és a nép egy véleményen volt. Végre, mikor névszerint hivatkozott Lorry urra, egy Angliából való itten jelenlevő urra, aki vele együtt tanuja volt annak az angol törvényszéki tárgyalásnak, aki az ő erre vonatkozó vallomását megerősitheti, az esküdtszék kijelentette, hogy eleget hallott és kész arra, hogy szavazatát leadja, ha az elnök az ő szavazatukat elfogadni hajlandó.

Minden szavazatot (az esküdtek hangosan és egyenkint szavaztak) a nép élénken helyeslő kiáltozással fogadott. Minden szavazat a vádlottra nézve kedvező volt és az elnök őt szabadnak nyilvánitotta.

Ezután olyan rendkivüli jelenet következett, melyben a csőcselék néha szeszélyét a nagylelküség és könyörület iránt való jobb hajlamát elégitette ki, vagy pedig melyet mint valami ellenszámlát tekintett véres kegyetlenségéből előállott nagy tartozásával szemben. Senki sem képes eldönteni mostan, hogy ilyen rendkivüli jelenetek milyen inditóokoknak tulajdonitandók; valószinü, hogy mind a háromnak a keveréke, melyben a második volt az uralkodó. Alig hogy a szabaddá nyilvánitó itéletet kihirdették, oly bőségesen folyt a könny, mint más alkalmakkor a vér és a fogolynak annyi mindkét nembeli személytől származó testvéri ölelést kellett elszenvednie, ahányan csak hozzájuthattak; ugy hogy hosszu és ártalmas bebörtönzése után abba a veszedelembe került, hogy a kimerüléstől elájul; ő mindazonáltal jól tudta, hogy ugyanaz a nép, más áramlat befolyása alatt, ugyanolyan dühhel rohanta volna őt meg, hogy darabokra tépje és ezeket az utcán szétszórja.

Mikor eltávolitották, hogy más vádlottaknak adjon helyet, csak akkor szabadult meg egy pillanatra a szeretet ezen megnyilvánulásától. Utána öten jelentek meg egyszerre a törvényszék előtt, mint a köztársaság ellenségei, mivelhogy azt szóval és tettel nem segitették. A Törvényszék annyira sietett, hogy magát és a nemzetet az elveszett alkalomért kárpótolja, hogy ez az öt odaért hozzá, mielőtt ő a helyet elhagyta, mind huszonnégy órán belül végrehajtandó halálbüntetésre volt itélve, az első közülök tudatta ezt vele a börtönben szokásos halál jelével – fölemelt ujj – és a többiek szóval füzték hozzá: »Éljen a Köztársaság!«

Ennél az ötnél – az igaz – nem volt hallgatóság, mely a tárgyalást hosszabbitotta; mikor ő és Manette doktor a kapuból kiléptek, nagy tömeg gyült ott össze, ugy látszott, hogy minden arc ott volt, mely a tárgyalásnak tanuja volt, kettőt kivéve, ezek után hiába nézett körül. Mikor kilépett, a tömeg ismét reárohant, sirt, átölelte őt és ujjongott, mind, egymás után és mind egyszerre, még a folyam is, melynek partján játszódott le ez az őrült jelenet, őrültnek látszott, mint a partján levő nép.

Nagy karosszékbe ültették, melyet vagy magából a törvényszék terméből, vagy egyik szobából, vagy pedig a folyosóról hoztak. A székre vörös zászlót teritettek és támlájához lándzsát kötöttek, melynek vörös sapka volt a tetején. Még a doktor kérése sem tudta megakadályozni, hogy ebben a diadalszékben a tömeg vállán haza ne vigye; mialatt egy vörös sapkákból való háborgó tenger vette őt körül és viharos hullámaiból néha olyan arcok kerültek elő, hogy több izben kérdezte önmagától, hogy eszméletnél van-e és nem viszik-e a kocsin a guillotine felé.

Vad, álomszerü menetben vitték őt és mindenkit megöleltek, akivel utjukban találkoztak és ujjongva mutattak reá. A havas utcák piroslottak a köztársaság uralkodó szinétől, amint végigvonultak rajtuk, éppen ugy, mint bepirositották azokat a hó alatt sötétebb festékkel; igy vitték őt a háznak udvarába, ahol lakott. Atyja előresietett, hogy előkészitse leányát és mikor férje eléje lépett, ájultan rogyott karjaiba.

Mikor szivéhez szoritotta őt és szép arcát a lármás tömegtől elforditotta, hogy könnyeik és ajkaik látatlanul egyesüljenek, néhányan a nép közül táncolni kezdettek. Egy pillanat alatt a többiek is csatlakoztak hozzájuk és az udvarban keringett a Carmagnola. Azután a tömegből egy fiatal leányt ültettek az üres székbe és a Szabadság Istennőjeként vitték őt el; mikor aztán a tömeg a szomszédos utcákba a folyam partján végig és a hidon áttódult, a Carmagnola mindenkit magával ragadt és őrült keringéssel forgatott.

Miután megszoritotta a doktor kezét, aki győzedelmesen és büszkén állott előtte, miután megszoritotta Lorry kezét, aki a Carmagnola őrült áradata ellen való küzdelemből lélegzet nélkül lépett be, miután a kis Luciet megcsókolta, akit hozzá fölemeltek, hogy kis karjait nyaka köré fonja, miután a mindig buzgó és hüséges Prosst megölelte, aki a gyermeket emelte föl hozzá, karjaiba ölelte feleségét és szobájába vitte.

– Lucie! Én egyetlenem! Biztonságban vagyok!

– Ó, drága Károlyom! Hadd adjak térdeimen hálát Istennek, mint ahogy könyörögtem hozzá.

Áhitattal hajoltak meg az Ur előtt. Mikor ismét karjaiban volt, igy szólt hozzá: És most beszélj atyáddal, drágám, Franciaországban egyetlen ember sem lett volna képes arra, hogy azt tegye érettem, amit ő tett.

Atyja keblére hajtotta fejét, mint hosszu-hosszu idővel azelőtt, az ő szegény feje nyugodott az ő keblén. Boldog volt, hogy hálás lehetett irányában, kárpótolva volt szenvedéseiért, büszke volt az erejére. »Ne légy gyönge, szerelmem, – bólintott feléje – ne remegj. Megmentettem őt.«

7. Fejezet. Zörgetnek az ajtón.

»Megmentettem őt« – ez nem volt olyan álmodozás, amilyenbe gyakran elmerült, ő valóban ott volt közöttük. Felesége mégis remegett és szivét megnevezhetetlen, aggasztó félelem töltötte el.

A környező levegő oly tikkasztó volt és sötét, a nép oly szeszélyes volt és olyan szenvedelmesen szomjazta a bosszut, ártatlanok határozatlan gyanu és gonosz rosszakarat miatt olyan folytonosan szenvedtek halált, olyan nehéz volt elfelejteni, hogy mások, akik éppen olyan büntelenek voltak, mint az ő férje és éppen olyan kedvesek voltak az övéiknek, mint az neki, naponta áldozatai lettek a végzetnek, melyet ő kikerült, hogy szive nem tudott annyira megkönnyebbülni a tehertől, ahogyan kellett volna. A téli délután alkonyata már beállott és a borzalmas szekerek még mindig dübörögtek az utcákon. Gondolatban követte azokat és az elitéltek között kereste őt; szorosabban ölelte karjaiba és még jobban remegett érte.

Atyja vigasztalta őt és részvéttel teljes fölényt tanusitott leányának csodálni való gyöngeségével szemben. Nem volt többé padlásszoba, cipőkészités, Százöt, Északi Torony. Véghezvitte a föladatot, melyet önmaga elé tüzött, igéretét beváltotta, megmentette Károlyt. Mind támaszkodhattak reá.

Háztartásuk nagyon szerény volt, nemcsak azért, mert ez volt a legbiztosabb életmód és keltette föl legkevésbé a nép gyanuját, de azért is, mert nem voltak gazdagok és Károlynak, bebörtönzése egész ideje alatt, sokat kellett fizetnie étkezésért, őriztetéséért és hozzá kellett járulnia a szegényebb foglyok eltartásához. Részben ezért, részben pedig, hogy kém ne legyen a házban, nem tartottak cselédet; a polgár és polgárnő, akik a főkapunál kapus szolgálatát végezték, alkalmilag segitettek nekik és Jerry (akit Lorry majdnem teljesen nekik engedett át) ugyszólván hozzátartozott a háztartáshoz és minden éjjel ott aludt.

Az Egységes és Oszthatatlan, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy Halál Köztársaságának egyik rendelete szerint minden ház kapujára vagy kapufélfájára, meghatározott nagyságu betükkel és meghatározott magasságnyira a földtől, olvashatóan ki kellett irni a ház minden lakójának nevét. Igy tehát Cruncher Jerry neve is diszitette alul a kapufélfát és mikor már alkonyodott, a név tulajdonosa is megjelent és a mázolót nézte, amint az, Manette doktor utasitása szerint, Evrémonde, másnéven Darnay Károly nevét hozzáfüzte a lakók jegyzékéhez.

Az akkor uralkodó általános félelemben és bizalmatlanságban minden legártatlanabbnak látszó dologban is óvatosságra volt szükség. A doktor kicsiny háztartásában is éppen ugy, mint sok másban, a következő nap szükségleteit esténkint, kis részletekben és különböző kis üzletekben vásárolták. Az volt az általános óhaj, hogy ne vonják magukra a figyelmet, ne adjanak alkalmat irigységre és arra, hogy beszéljenek róluk.

Néhány hónap óta Miss Pross és Cruncher közösen látták el a bevásárlásokat, az előbbinél volt a pénz és az utóbbi vitte a kosarat. Minden délután, akkortájban, mikor az utcai lámpákat meggyujtották, mentek erre az utjukra és a szükséges bevásárlást elintézték. Miss Pross már oly hosszu idő óta élt együtt egy francia családdal, hogy nyelvüket ugy érthette volna, mint az anyanyelvét, ha kedve lett volna hozzá, de nem törődött ezzel; ennélfogva nem értett többet ebből »az ostobaságból« (mint ahogy ő nevezni szerette), mint Cruncher. Ha valamit vásárolni akart, az volt a szokása, hogy a boltosnak valami főnevet vágott a fejéhez, tekintet nélkül a kivánt árunak grammatikai nemére és ha véletlenül ugy történt, hogy az nem a kivánt árunak volt a neve, körülnézett az üzletben, hatalmába keritette és kezében tartotta az árut mindaddig, mig az alkudozást befejezték. Alkudozás közben egy ujjal mindig kevesebbet mutatott, mint amennyivel a kereskedő az árat jelezte, bármilyen volt is a szám.

– Nos, Cruncher ur, – mondá Miss Pross, szemei vörösek voltak a boldogságtól – készen van, én már elkészültem.

Jerry rekedt hangon tudatta, hogy Miss Prossnak rendelkezésére áll. A rozsda már régen lekopott kezéről, de tüskés haját semmi sem volt képes lesimitani.

– Ma mindenfélére van szükségünk – mondá Miss Pross – és sok lesz a dolgunk. Egyebek között borra is lesz szükségünk. Ezek a vörösfejüek mindenütt áldomást isznak, akárhol vásároljuk is.

– Azt hiszem, hogy önnek teljesen mindegy, – válaszolt Jerry – vajjon az ön, vagy az öreg egészségére isznak-e.

– Ki az? – kérdezte Miss Pross.

Cruncher némi félénkséggel magyarázta, hogy az ördögöt gondolta.

– Ha! – mondá Miss Pross. – Nincs szükség tolmácsra, hogy megmagyarázható legyen, hogy ezek a teremtmények mire gondolnak. Csak egy gondolatuk van: éjféli gyilkosság és gonosztett.

– Csend, édes! Kérem, kérem, legyen óvatos! – kiáltotta Lucie.

– Igen, igen, igen, óvatos leszek, – mondá Miss Pross – de magunk között csak mondhatom, hogy remélhetőleg nem fojtanak meg az utcákon az ő hagyma- és dohányszagu öleléseikkel. És most, édes Katicabogaram, ne mozduljon el a tüz mellől, mig vissza nem jövök. Vigyázzon kedves férjére, akit visszakapott és ne mozditsa el szép fejecskéjét az ő válláról, mig ismét nem lát engem. Szabad valamit kérdeznem, Manette doktor, mielőtt távozom?

– Azt hiszem, hogy szabadságot vehet magának – válaszolt a doktor mosolyogva.

– Az Isten szerelmére, csak szabadságról ne beszéljen, éppen elegünk van belőle – mondá Miss Pross.

– Csönd, édes! Már ismét? – kérte Lucie.

– Nem, édesem! – mondá Miss Pross nyomatékosan bólintva. – De a veleje a dolognak az, hogy én legkegyelmesebb ő felsége III. György király alattvalója vagyok, – a név emlitésénél Miss Pross bókolt – és mint ilyen, a jelszavam: Zavard meg cselszövéseiket, hiusitsd meg álnok terveiket. Benne van a mi reményünk, Isten óvja meg királyunkat!

Cruncher lojalitástól elragadtatva, mély hangon ismételte Miss Pross szavait, mintha templomban volna.

– Örülök, hogy oly angol érzelmü, ámbár kivánom, hogy bár ne hütötte volna meg annyira a hangját, – mondá Miss Pross helyeslően – de ami a kérdést illeti, Manette doktor, van-e kilátás arra, – a jó teremtésnek az volt a szokása, hogy azt, ami mindnyájuknak nagy gondot okozott, csak ugy alkalmilag kérdezte – van-e kilátás arra, hogy elkerülünk erről a helyről?

– Félek, hogy még nincs. Még veszedelmes volna Károlyra nézve.

– Hm, hm, hm, – mondá Miss Pross és vidám arccal fojtott el egy sóhajt, mikor kedveltjének tüztől megvilágitott aranyos hajára tekintett – akkor hát türelmesen várunk, ez minden. Magasan kell fejünket hordanunk és mélyen kell küzdenünk, mint Salamon testvérem szokta mondani. Nos, Cruncher ur! Ne mozduljon, Katicabogaram!

Eltávoztak és Luciet, férjét, atyját és gyermekét otthagyták a lobogó tüznél. Lorryt várták, hogy hamarosan előkerül a bankházból. Miss Pross meggyujtotta a lámpát, de egy sarokba félreállitotta, hogy zavartalanul élvezhessék a tüz világát. Kis Lucie nagyatyja mellett ült és karját átölelte és ő suttogó hangon kezdett neki mesélni egy nagy, hatalmas tündérről, aki egy börtön falát megnyitotta és egy foglyot szabadonbocsátott, aki egykor a tündérnek szolgálatot teljesitett. Minden csendes és nyugalmas volt és Lucie nyugodtabbnak érezte magát, mint azelőtt.

– Mi az? – kiáltott fel hirtelen.

– Édesem! – mondá atyja, szünetet tartva meséjében és kezét az övére helyezte. – Uralkodj magadon. Milyen izgatott vagy! A legcsekélyebb dolog, semmi is megijeszt, _téged_, atyád leányát?

– Azt hittem, atyám, hogy idegen lépéseket hallottam a lépcsőn – mondá Lucie bocsánatkérően, sápadt arccal és remegő hangon.

– Édes gyermekem, a lépcső oly csendes, mint a halál.

Mikor ezt mondotta, hevesen megzörgették az ajtót.

– Ó atyám, atyám! Mi lehet ez? Rejtsd el Károlyt! Mentsd meg őt!

– Édes gyermekem, – mondá a doktor fölemelkedve és kezét vállára fektetve – megmentettem őt. Mily gyöngeség ez, édesem! Hadd menjek az ajtóhoz.

A lámpát kezébe vette, áthaladt a két közbeeső szobán és kinyitotta az ajtót. Lábdobogás volt hallható és négy vörössapkás, karddal és pisztollyal fegyverzett durvakülsejü ember lépett be a szobába.

– Evrémonde polgár, más néven Darnay – mondá az első.

– Ki keresi őt? – válaszolt Darnay.

– Én keresem őt. Mi keressük őt. Ismerem önt, Evrémonde; láttam önt ma a törvényszék előtt. Ön ismét a köztársaság foglya.

A négy ember körülfogta őt, amint ott állott, felesége és gyermeke ölelve csüngött rajta.

– Mondja meg, miért vagyok ujra fogoly?

– Egyenest vissza kell térnie a Conciergeriebe és holnap majd megtudja. Holnapra van megidézve.

Manette doktor szinte kővé meredt ettől a látogatástól, annyira, hogy a lámpával ugy állott ott, mint valami erre a célra való szobor; ezen szavak elhangzása után ismét megelevenedett, letette a lámpát, odalépett a beszélőhöz és megragadva őt nyitott vörös inge elején, igy szólott hozzá:

– Ismered őt, azt mondtad. Ismersz-e engem?

– Igen, ismerem, doktor polgár.

– Mind ismerjük, doktor polgár – mondá a többi három.

Szórakozottan nézett reájuk, egymásután és szünet után halkabb hangon mondá:

– Válaszoltok-e nekem az ő kérdésére? Hogyan történik ez?

– Doktor polgár, – mondá az első habozva – a Saint Antoine-bizottság vádolja őt. Ez a polgár Saint Antoineből való és a második belépőre mutatott.

A megjelölt polgár bólintott és ismételte:

– Saint Antoine vádolja őt.

– Mivel? – kérdezte a doktor.

– Doktor polgár, – mondá az első habozva, mint annakelőtte – ne kérdezzen többet. Ha a köztársaság áldozatot kiván öntől, mint jó hazafi kétségen kivül boldog lesz, ha azt megteheti. A köztársaság az első, a nép akarata parancs. Evrémonde, siessünk.

– Csak egy szót – kérte őt a doktor. – Mondja meg, hogy ki vádolja őt?

– Szabályellenes, – válaszolt az első – de megkérdezheti ezt a Saint Antoineból valót.

A doktor reánézett. Ez nyugtalanul mozgott, szakállát dörzsölte és végre igy szólt:

– Igaz! Valóban szabályellenes. De sulyosan vádolja őt Defarge polgár és polgárnő és még valaki.

– Ki az a valaki?

– _Ön_ kérdezi, doktor polgár?

– Igen.

– Akkor – mondá a Saint Antoinebeli különös tekintettel – majd holnap megtudja. Most néma vagyok.

8. Fejezet. Kártyázás.

Miss Pross, szerencsésen mit sem sejtve az otthoni uj csapásról, haladt a keskeny utcákon, a Pont Neufön áthaladt a folyón és gondolatban elszámolgatta mindazt, amit vásárolnia kellett. Cruncher a kosárral mellette lépdelt. Jobbra és balra tekintgettek az üzletekre, melyek mellett elhaladtak, óvatos szemmel megfigyeltek minden csődületet és minden izgatottan beszélő csoportot elkerültek. Borongós este volt és a folyó felől emelkedő köd miatt alig lehetett a hajókat megismerni, melyeken lobogó lámpafény lengett és ahonnan hangos kalapálás hallatszott; ezek voltak a köztársaság számára fegyvereket készitő kovácsok műhelyei. Jaj annak, aki ezt a hadsereget kijátszani merészelte, vagy abban érdemetlenül előbbre jutott! Jobb, ha szakálla sohasem nőtt meg, mert a nemzet borotvája simára borotválta.

Miután néhány füszerárut és lámpába való olajat vásároltak, Miss Pross a szükséges borra gondolt. Több kocsmába bepillantottak, »A derék köztársasági Brutus«-hoz cimzettnél megállottak, mely nem volt messzire a Nemzeti Palotától, az egykori (majd ismét) Tuileriák palotájától, mivelhogy ennek a külseje tetszett neki leginkább. Ez a kocsma csendesebbnek látszott, mint a többi, amely mellett elhaladtak, ámbár ez is eléggé piroslott a hazafiak sapkáitól, de mégsem volt olyan piros, mint a többi. Cruncher tanácsát is kérte és minthogy ő is azon a véleményen volt, gavallérja kiséretében belépett »A derék köztársasági Brutus«-ba.

Kutatva nézett a füstölgő lámpákra, a pipázó emberekre, akik zsiros kártyával és sárga dominókövekkel játszottak, egy koromtól piszkos, meztelenkeblü és meztelenkaru munkásra, aki ujságot olvasott elő, mialatt a többiek hallgatták, a fegyverekre, melyeket övükben hordoztak, vagy egyelőre félretettek, a két-három, az asztalon alvó vendégre, akik ebben a helyzetben az akkor szokásos magasvállu, rövid, bolyhos kabátban alvó medvékhez vagy kutyákhoz hasonlitottak; a két idegen vendég a bolti asztalhoz közeledve mutatta, hogy mit kiván.

Mikor a bort kimérték, egy ember az egyik sarokban bucsut vett egy másiktól és fölkelt, hogy távozzék. Miss Pross mellett kellett elhaladnia. Alighogy ő megpillantotta az arcát, fölkiáltott és kezét összecsapta.

Egy pillanat alatt az egész társaság fölugrott. Legvalószinübbnek tartották, hogy egy embert meggyilkoltak, mert nem volt egy véleményen. Mindenki arra várt, hogy valaki a földön elterüljön és csupán azt látták, hogy egy férfi és egy nő bámulnak egymásra; a férfi külseje szerint francia és jóérzésü köztársasági, a nő nyilvánvalóan angol.

Hogy a »Derék köztársasági Brutus« csalódott tanitványai mit mondottak, azt Miss Pross és kisérője éppen ugy nem értették, mintha héberül vagy káldéi nyelven beszéltek volna, ámbár csupa fül voltak. Meglepetésükben semmit sem hallottak. Megemlitendő ugyanis az, hogy nem csupán Miss Pross volt magánkivül a bámulat és izgatottság miatt, de Cruncher sem tudott hová lenni a csodálkozástól, ő azonban egészen külön, a saját számlájára látszott annak.

– Mi ujság? – kérdé az ember, aki Miss Pross kiáltozását előidézte, bosszus, rideg (ámbár halk) hangon és angolul.

– Ó, Salamon, édes Salamon! – kiáltott Miss Pross, kezét ismét összecsapva. – Miután annyi év óta nem láttalak és semmit sem hallottam rólad, most itt akadok reád!

– Ne hivj Salamonnak. Halálomat akarod okozni? – kérdezte az ember titokban és megrettenve.

– Testvérem, testvérem! – kiáltotta Miss Pross, könnyekre fakadva. – Voltam-e valaha keményszivü irántad, hogy ilyen kegyetlen kérdést intézel hozzám?

– Akkor fogd be fecsegő szádat, – mondá Salamon – és jöjj ki, ha velem beszélni akarsz. Fizess a borodért és jöjj ki. Ki ez az ember?

Miss Pross szerető és aggódó fejét rázta testvérének semmiesetre ragaszkodónak nem nevezhető eljárásán és könnyek között mondá:

– Cruncher ur.

– Hadd jöjjön ki ő is, – mondá Salamon. – Kisértetnek hisz engem?

Cruncher minden látszat szerint azt hitte, külsejéből azt lehetett következtetni. Egy szót sem szólott Miss Pross könnyein keresztül nagynehezen kutatta ki reticulejének mélységeit és fizetett a borért. Mialatt ezt tette, Salamon »A derék köztársasági Brutus« követői felé fordult és néhány szóval magyarázatot adott, ezek aztán ismét leültek és előbbi foglalkozásukhoz láttak.

– Nos, mit kivánsz tőlem? – mondá Salamon és a sötét utca sarkán megállott.

– Mily szivtelen eljárás ez egy testvér részéről, akitől az én szeretetem sohasem fordult el, – kiáltott Miss Pross – hogy igy fogadsz engem és egy csepp ragaszkodást sem mutatsz.

– Nesze! Fene vigye! Nesze! – mondá Salamon és ajkával Miss Pross ajkai felé döfött. – Megvagy most elégedve?

Miss Pross csak fejét rázta és csöndesen sirt.

– Ha azt várod, hogy én meglepődjem, – mondá Salamon testvére – hát én nem vagyok meglepetve; tudtam, hogy itt vagy; a legtöbb emberről tudok, aki itt van. Ha életemet valóban nem akarod veszélyeztetni, és hiszem, hogy azt teszed, menj az utadra oly gyorsan, amint csak lehet és hadd menjek én a magamén. Sok a dolgom. Hivatalnok vagyok.

– Az én angol Salamon testvérem, – mondá Miss Pross és könyes szemmel, gyászolóan tekintett az ég felé – akiben megvolt a tehetség, hogy hazája legjobb és legnagyobb férfia legyen, hivatalnok külföldiek között és ilyen külföldiek között. Majdnem szivesebben láttam volna a kedves fiut…

– Nem mondtam? – kiáltotta testvére, félbeszakitva őt. – Tudtam. Halálomat akarod okozni. Saját testvérem tesz gyanussá. Éppen most, mikor sorsom kezd javulni.

– A kegyelmes és könyörületes Ég óvjon meg attól, – kiáltotta Miss Pross. – Inkább sohasem akarlak látni, édes Salamon, ámbár mindig szivből szerettelek és szeretni foglak. Mondj csak egy barátságos szót és mondd, hogy nincs közöttünk semmi, ami elidegenitene, és nem tartóztatlak tovább!

Jó Miss Pross! Mintha a köztük beállott elidegenülésnek ő lett volna az okozója, mintha Lorry már évekkel ezelőtt nem tudta volna a tényt Soho csöndes sarkában, hogy az ő drágalátos testvére elverte az ő pénzét és azután otthagyta őt.

Salamon mégis kimondotta a barátságos szót, oly dacos leereszkedéssel és jóakaró pártfogással, mint amilyet az esetben nyilvánithatott volna, ha a tényleges viszony megforditva van közöttük (különben ez igy van mindenütt a világon). Cruncher ekkor vállára tette a kezét és rekedt hangon, váratlanul a következő kérdést intézte hozzá:

– Hallga csak! Szabad kérnem? Mi az ön neve, János Salamon, vagy Salamon János?

A hivatalnok hirtelen bizalmatlansággal fordult feléje. Azelőtt ez nem szólt egy szót sem.

– Nos! – mondá Cruncher. – Beszéljen, hisz tudja. János Salamon, vagy Salamon János? Ő Salamonnak hivja és neki tudnia kell, hisz a testvére. Én meg tudom, hogy ön János, van tudomása erről? Melyik jön előbb a kettő közül? És a »Pross« névre vonatkozóan szintén. Nem ez volt a neve tul a vizen.

– Mit ért ezalatt?

– Nem tudom, hogy mit értek, mert nem emlékszem arra, hogy mi volt a neve tul a vizen.

– Nem?

– Nem. De megesküszöm arra, hogy kéttagu név volt.

– Valóban?

– Igen. A másiknak a neve egytagu volt. Ismerem önt. Ön mint kém tanuskodott az Old Baileyben. A hazugságok atyja nevében, hisz ez az ön atyja, mi is volt akkor a neve?

– Barsad, – mondá egy másik hang közbeszólva.

– Ez az a név; ezer fontra mondom, – kiáltott Jerry.

A beszélő, aki közbeszólt, Carton Sydney volt. Kezét lovaglókabátja hátulsó zsebébe dugta és oly hanyagul állott Cruncher oldala mellett, mint ahogyan az Old Baileyben szokott mutatkozni.

– Ne ijedjen meg, édes Miss Pross. Tegnap este Lorry urat megleptem megérkezésemmel, megegyeztünk abban, hogy addig nem mutatkozom másutt, mig minden teljesen rendben nincsen, vagy pedig amig hasznos nem lehetek; itt azért mutatkozom, hogy testvérét néhány szóra kérjem. Bárcsak jobb foglalkozása volna testvérének, mint amilyen Barsad urnak van. Az ön érdekében óhajtanám, ha nem volna a börtönök báránya.

»Börtönök báránya« volt akkoriban a kémeknek a börtönőrök között használt gunyneve. A sápadt kém még sápadtabb lett és azt kérdezte tőle, hogy hogyan merészeli…