Part 23

És mégis, az ellenmondás különös törvénye szerint, mely ilyen esetekben mindig mutatkozik, az idő lassan telt el, pedig gyorsan haladt. Forradalmi törvényszék a fővárosban és negyven- vagy ötvenezer forradalmi bizottság végig az egész országban; gyanusitó törvény, mely a szabadság és az élet minden biztonságát elsodorta és minden jó és ártatlan egyént a gonoszok és bünösök kezébe juttatott; a börtönök zsufolva voltak olyanokkal, akik vétséget nem követtek el és nem tudták kieszközölni, hogy meghallgattassanak; mindez rendszeres, magától értetődő, régi szokásnak látszott, mikor még csak néhány hét óta volt érvényben. Mindezen kivül egy rémületes látvány oly megszokottá vált, mintha a világ teremtése óta naponta látták volna: az éles nő, La Guillotine látványa.

Tréfálódzás kedvelt tárgya lett; legjobb orvosság volt a fejfájás ellen, csalhatatlanul elejét vette a haj megőszülésének, az arcszinnek különös gyöngédséget adott, ez volt a nemzet borotvája, mely nagyon simán borotvált; aki megcsókolta La Guillotinet, kis ablakon nézett keresztül és zsákba tüsszentett. Az emberi nem ujjászületésének volt a jele. A kereszt helyébe lépett. Kicsinyitett alakját az emberek keblükön viselték, meghajoltak előtte és hittek benne és a keresztet megtagadták.

Annyi főt sujtott le, hogy állványa és helye vértől átázott. Széjjelszedték, mint valami ifju sátán részére való játékszert és ismét összerakták, ahol szükség volt reá. Elhallgattatta az ékesen szólót, lesujtotta a hatalmast, elpusztitotta a szépet és a jót. A közélet huszonkét előkelőségének, huszonegy élő és egy halottnak a fejét egy reggelen, ugyanannyi perc alatt vágta le. A főhivatalnok, aki működésbe helyezte, az ószövetség erős emberének nevét örökölte; de ilyen fegyverrel ő hatalmasabb volt, mint névrokona, és vakabb, Isten tulajdon templomának a kapuit naponta széjjelzuzta.

Ilyen borzalom és az abból élő fajzat között a doktor nyugodt fővel járkált, bizott hatalmában, óvatosan törekedett célja felé és sohasem kételkedett abban, hogy végül kiszabaditja Lucie férjét. De az idők folyása oly sebesen és mélyen rohant el mellette és oly vadul ragadta magával az időt, hogy Károly már egy év és három hónap óta sinylődött a börtönben, mikor a doktor még mindig nyugodt volt és bizott. A forradalom ebben a decemberi hónapban oly gonosz és dühöngővé vált, hogy a délvidéken a folyók medre megtelt az éjszakánkint erőszakosan beléfullasztottak tetemeivel és a délies téli nap fényénél a foglyokat sorokban és négyszögekben lőtték agyon. És a doktor a borzalmak között még mindig nyugodt fővel járkált. Abban az időben férfit nem ismertek jobban, mint őt; senki sem volt különösebb helyzetben. Hallgatag, emberszerető, nélkülözhetetlen volt kórházban és börtönben, gyilkost és áldozatot egyformán részesitett tudásában és önmagának élt. Művészetének gyakorlása, megjelenése és a Bastileban való bebörtönzésének története különbbé tette őt minden más embernél. Nem gyanusitották, nem kételkedtek benne, mintha valóban föltámadt volna tizennyolc évvel ezelőtt, vagy pedig mintha szellemként járt volna a halandók között.

5. Fejezet. A favágó.

Egy év és három hónap. Ez alatt az egész idő alatt Lucie a nap egy órájában sem volt biztos, hogy a következő napon a guillontine nem sujtja-e le férje fejét. Naponta nehézkesen gördült az utca kövezetén az elitéltekkel zsufolt szekér. Szépséges hajadonok, barna, fekete és őszfürtü, gyönyörü asszonyok; ifjak, erőteljes férfiak és aggastyánok; nemesek és parasztok: mind vörös bor La Guillotine számára, naponta hozták őket napvilágra a borzalmas börtönök sötét pincéiből és vitték hozzá az utcákon végig, hogy pusztitó szomjuságát eloltsa. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál – ez utóbbi legkönnyebben szerezhető meg tőled, ó Guillotine!

Ha szerencsétlenségének hirtelensége és az idő kerekének rohamos forgása a doktor leányát ugy elkábitotta volna, hogy tétlen kétségbeesésben várta volna a végét, ő is ugy járt volna, mint sok más. De ő attól az órától kezdve, mikor Saint Antoine padlásszobájában viruló keblére ölelte az ősz fejet, hü maradt kötelességeihez. A megpróbáltatás idejében volt a leghivebb, amint az rendesen ugy történik csendesen lojális és jó emberekkel.

Mihelyt uj lakásukban berendezkedtek és atyja ismét hivatásának szentelte magát, kis háztartását teljesen ugy vezette, mintha férje velük volna. Mindennek meg volt a maga meghatározott helye és ideje. A kis Luciet oly rendszeresen tanitotta, mintha mindannyian együtt volnának angol otthonukban. Azok a kis ravaszságok, melyekkel önmagát ámitotta annak a látszatával, hogy nemsokára ismét egyesülnek, – a korai visszatérésére vonatkozó apró előkészületek, székének odaállitása, könyveinek az elhelyezése, – ezek és az esténkint a börtön nyomorultjai és a halál árnyai között, különösen egy szeretett fogolyért elrebegett forró fohászok, volt sulyos bánatának egyedüli vigasza.

Külseje alig változott. Az egyszerü sötét ruhák, majdnem gyászruhákhoz hasonlók, melyeket ő és leánya viseltek, oly csinosak és oly gondozottak voltak, mint boldogabb napok fényes öltözékei. Arcszine elveszett és a régi, feszülten figyelő kifejezés állandóan, nem csupán alkalmilag ott ült az arcán, egyébként oly csinos és bájos volt, mint azelőtt. Néha, mikor este atyját megcsókolta, előtört a nap folyamán elfojtott bánata és azt mondotta neki, hogy ő az egyedüli vigasza az ég alatt. Ő mindig határozottan válaszolt:

– Tudtom nélkül semmi sem történhetik vele és én tudom, hogy megmenthetem őt, Lucie.

Még nem sok hét telt el azóta, hogy uj életmódjukat megkezdették, mikor atyja egy este hazajövetelekor igy szólt hozzá:

– Kedvesem, a börtönnek van egy magas ablaka, amelyhez Károly néha délután három órakor hozzájuthat. Ha ő odajuthat, – ez sok bizonytalanságtól és véletlentől függ – lehet, hogy megláthat téged az utcán, ha te egy bizonyos ponton állasz, melyet én megmutathatok neked. De te, szegény gyermekem, nem láthatod őt, még ha lehetséges volna is, veszedelmes volna reád nézve magadat megismertetni.

– Ó, mutasd meg nekem ezt a helyet, atyám és én naponta odamegyek.

Ettől az időtől kezdve minden időjárásban, két óra hosszat várt ottan. Mikor az óra kettőt ütött, már ott volt és négy órakor lehangoltan távozott. Ha nem volt nagyon hideg vagy nedves, gyermekét is magával vitte, együtt mentek; máskülönben egyedül volt; de sohasem mulasztott el egyetlenegy napot sem.

Ez a hely egy sötét, piszkos, görbe utca sarkán volt. Egy favágó kunyhója volt az egyedüli ház ezen a sarkon; minden egyéb fal volt. Odajövetelének harmadik napján a favágó észrevette őt.

– Jónapot, polgárnő!

– Jónapot, polgár!

A megszólitásnak ez a módja volt most határozattal előirva. A tökéletesebb hazafiak között már régebben szokásban volt; de most törvényesen kötelező volt mindenkire nézve.

– Ismét itt sétál, polgárnő?

– Amint látja, polgár!

A favágó, aki élénk mozdulatu ember volt (valamikor utkaparó volt), a börtönre pillantott, ujjával reámutatott, tiz ujját arca elé tartotta, hogy a vasrostélyokat jelképezze és nevetve nézett rajtuk keresztül.

– De ez nem az én dolgom, – mondá és tovább fürészelt.

A következő napon már várt reá és megszólitotta azonnal, mihelyt odajött.

– Micsoda! Már ismét itt sétál, polgárnő?

– Igen, polgár!

– Ah! és gyermekkel. Anyád, ugy-e, kis polgárnő?

– Mondjam, hogy igen, mama? – suttogta a kis Lucie hozzásimulva.

– Igen, drágám!

– Igen, polgár!

– Ah! De hisz ez nem az én dolgom! Munkám az én dolgom. Nézze fürészemet. Kis Guillotineomnak nevezem. La, la, la, la, la. És a feje le van vágva.

A fatörzs a földre esett, mialatt beszélt és kosárba dobta.

– A favágó guillotine Sámsonjának nevezem magamat. Nézzen ide, ismét! Lu, lu, lu, lu, lu, lu. És lent van a feje. Most egy gyermek. Tikl, tikl, pikl, pikl. És lent van a feje. Az egész család!

Lucie megborzadt, mikor még két fatörzset dobott a kosárba, de lehetetlen volt ott lenni a favágó munkája közben, anélkül, hogy az ő látását el lehetett volna kerülni. Ezért aztán ettől kezdve ő szólott hozzá előbb és hogy jóindulatát megnyerje, gyakran borravalót adott neki, amit ez szivesen elfogadott.

Kiváncsi fickó volt és néha, ha megfeledkezett róla, mikor a börtön teteje és rostélyai felé nézett és szivével férjéhez emelkedett, hirtelen fölfedezte, hogy az padjára térdelve, fürészét pihenteti és őt nézi.

– De nem az én dolgom, – mondá ilyen alkalmakkor és ismét fürészeléshez látott.

Minden időjárásban, a tél hidegében és havazásában, a tavasz metsző szeleiben, a nyári nap hevében, az őszi esőben és ismét a tél hidegében és havazásában Lucie két órát töltött el ottan naponta; és naponta elmenetelekor megcsókolta a börtön falát. Férje látta őt (mint atyjától megtudta) talán öt vagy hat alkalommal, néha kétszer, háromszor egymásután; néha egy vagy két hétig sem. Elég volt az a tudat, hogy láthatta és látta is őt, ha alkalma volt reá és erre az eshetőségre várt volna ott az egész napon át, hetenkint hét napig.

Ilyen elfoglaltsággal telt el az idő december hónapig, melynek borzalmai között atyja nyugodt fővel járkált. Egy délután csöndesen havazott, mikor odaérkezett a szokott sarokra. Valami vad öröm napja és ünnep volt. Jövetelekor látta, hogy a házak kicsiny dárdákkal vannak földiszitve, melyekre apró vörös sapkák voltak tüzve; továbbá háromszinü szalagokkal és az állandó fölirással (háromszinü betük voltak a legkedvesebbek): Egységes és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, vagy Halál!

A favágó nyomorult kunyhója oly kicsiny volt, hogy felületén ennek a fölirásnak alig volt helye. Valakivel leiratta magának és a »Halál« szót csak nagy nehézséggel tudta belészoritani. A háztetőn ott diszlett a lándzsa és a sapka, mint ahogy az jó polgárhoz illett, egyik ablakban ott volt a fürész, ezzel a fölirással: »Kis Szent Guillotine«, a nagy éles nőt akkor ugyanis a nép szentté avatta. A kunyhó zárva volt. Ugy látszik, a favágó elment hazulról. Nagy megkönnyebbülés volt Lucie szivének, hogy egyedül lehetett.

Nem távozott messzire, mikor hirtelen egy közeledő embertömeg lármáját és üvöltését hallotta, mely aggodalommal töltötte el. Egy pillanattal később vad tömeg tódult a börtönfal sarka felé, közepében ott volt a favágó, aki a Bosszuangyalt fogta kézen. Vagy öt-hatszázan lehettek, de ugy táncoltak, mint ötezer démon. Nem volt más zene, csak saját énekük. A kedvelt forradalmi dal dallamára táncoltak, olyan vad taktussal, melynek összehangzása fogcsikorgáshoz volt hasonló. Férfiak táncoltak asszonyokkal, asszonyok egymással, férfiak egymással, amint a véletlen összehozta őket. Eleinte csak vörös sapkák és durva gyapjurongyok tömegének látszott, de mihelyt az utca megtelt, táncra megállottak Lucie közelében; dühössé vált körtáncnak borzalmas torzszelleme lett láthatóvá. Egyesek előreléptek, majd hátráltak, egymás kezét verték, egymás fejét megragadták, körben forogtak, egymást megragadták és páronkint forogtak, mig legtöbbje kimerülten terült el a földön. Mialatt ezek fekve maradtak, a többiek egymás kezét fogták és mind körben táncoltak; azután feloszlott a kör és kettesével, négyenkint tovább forogtak; majd egyszerre mind megállottak, ujra hozzákezdtek, kezükkel tapsoltak, egymást megragadták és ellenkező irányban tovább forogtak. Hirtelen ismét megállottak és uj taktussal kezdették, az utcán végig sorokat alkottak és mélyen lehajtott fejjel és magasan kinyujtott karral, vad üvöltéssel elrohantak. Semilyen küzdelem, még megközelitően sem lehetett volna olyan borzalmas mint ez a tánc. Teljesen elfajult tánc volt, azelőtt ártatlan dolog, mely most a sátán hatalmába került, az azelőtt egészséges szórakozás, a vért lángbaboritó, az érzékeket megzavaró, a szivet megkeményitő eszközzé vált. A benne mutatkozó kecsesség még undoritóbbnak tüntette fel, mert azt mutatta, hogy a természetüknél fogva jó dolgok mennyire elfajulhatnak és megromolhatnak. A táncban meztelenné vált a leánykebel, a szép, majdnem gyermeki korra valló fej, mely izzott az őrülettől, a gyöngéd láb, mely ebben a vérből és szennyből való pocsolyában táncolt, a kificamodott kornak voltak tipusai.

Ez a Carmagnola volt. Mikor elrohant mellette, Lucie rémülten és megdöbbenve állott a favágó házának kapujában, de a hópelyhek oly csendesen szálldogáltak és oly puhán, fehéren terültek el a földön, mintha ez a látvány sohasem létezett volna.

– Ó, atyám! – mert ő állott előtte, mikor tekintetét ismét fölemelte, melyet egy pillanatra kezével elfödött. – Micsoda kegyetlen, gonosz látvány.

– Tudom, édesem, tudom. Én gyakran láttam. Ne félj! Egyik sem bántana közülök.

– Nem magam miatt félek, atyám, de ha férjemre gondolok és ennek a népnek a könyörületére.

– Nemsokára nem lesz neki szüksége ezeknek a könyörületére. Elhagytam őt, mikor az ablakra kapaszkodott és azért jöttem, hogy neked ezt megmondjam. Senki sem láthat itten. Csókot vethetsz, oda, a legmagasabb ferde tető felé.

– Megteszem, atyám és lelkemet is vele küldöm!

– Te nem láthatod őt, szegény gyermekem.

– Nem, atyám – mondá Lucie forró könnyek között, csókot hányva. – Nem.

Lépés a hóban. Defargené.

– Üdvözlöm, polgárnő. Üdvözlöm, polgár. – Csak ennyit mondott, mikor elhaladt mellettük. Defargené eltünt, mint egy árnyék a fehér uton.

– Nyujtsd karodat, édesem. Az ő kedvéért távozz innen vidám, bátor arccal. Ezt jól csináltad. – Elhagyták a helyet. – Nem hiába történt, Károly holnapra van megidézve.

– Holnapra?

– Nincs veszteni való idő. Jól elkészültem, de oly óvatosságot kell alkalmazni, mely nem volt alkalmazható, mielőtt tényleg nem idézik a törvényszék elé. Ő még nem kapta meg a hirt, de én tudom, hogy tüstént megkapja a holnapra szóló idézést és a Conciergeriebe szállitják át; én jó előre értesülök. Nem félsz?

Alig tudott válaszolni:

– Benned bizom.

– Megteheted, föltétlenül. Bizonytalanságod már végéhez közeledik, drágám; néhány óra mulva a tied lesz ő ismét; minden elképzelhető védelemmel körülvettem őt. Lorryval kell beszélnem.

Megállott. Kocsik tompa dübörgését lehetett a közelben hallani. Mindketten nagyon jól tudták, hogy mit jelentett. Egy. Kettő. Három. Három kocsi haladt arra a puha havon, halálnak szentelt rakományával.

– Lorryval kell beszélnem – ismételte a doktor és más irányba fordult vele.

A derék öreg ur még mindig ott volt bizalmi helyén; sohasem hagyta el. Őt és könyveit gyakran megkérdezték a konfiskált és nemzeti vagyonná vált birtokokat illetőleg. Amit lehetett, azt megmentette a tulajdonosok számára. Nem volt élő ember, akire jobban rá lehetett volna bizni, vagy aki jobban titokban tartotta volna azt, amit Tellsonéknál letétbe helyeztek.

Homályos, vörös és sárga égboltozat és a Szajna fölött emelkedő köd hirdette az alkonyat közeledtét. Már majdnem sötét volt, mikor a bankhoz értek. Monseigneur hatalmas palotája magányos és elhagyatott volt. Az udvarban egy halom hamu és por fölött olvasható volt a fölirás: Nemzeti Vagyon. Egy és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál.

Ki lehetett Lorrynál, – a széken levő lovaglókabát tulajdonosa – akit nem szabad látni? Milyen uj jövevénytől jött ő ki, izgatottan és meglepetten, hogy kedveltjét karjaiba ölelje? Kinek ismételte az ő akadozó szavait, mikor emelt hangon fejét az ajtó felé forditotta, ahonnan most jött ki és mondta:

– A Conciergeriebe szállitották és holnapra megidézték?

6. Fejezet. Diadal.

A rettegett öttagu törvényszék, a közvádló és az elszánt esküdtszék naponta ülésezett. Minden este elküldötték jegyzéküket, melyet a különböző börtönök őrei foglyaik előtt felolvastak. A börtönőrök állandó tréfája ez volt: Ti, idebenn, jöjjetek ki és hallgassátok meg az esti lapot!

– Evrémonde Károly, másként Darnay.

Igy kezdődött, végre, La-Forceban az esti ujság.

Ha egy nevet szólitottak, tulajdonosa elkülönült a többitől és arra a helyre lépett, mely az ilyen végzetes módon kihirdetettek részére volt fenntartva. Evrémonde Károly, másként Darnaynak volt oka, hogy ismerje ezt a szokást; százakat látott igy eltünni.

A duzzadtarcu börtönőr, aki szemüveget viselt olvasáskor, fölötte tekintett el, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy ő megfelelő helyre lépett-e, végigolvasta a jegyzéket és minden névnél hasonló kis szünetet tartott. Huszonhárom név volt rajta, de csak huszan jelentkeztek; a megidézett foglyok közül egyik meghalt a börtönben és elfelejtették, kettőt pedig már guillotineoztak és szintén elfelejtették. A jegyzéket abban a boltozatos teremben olvasták föl, ahol Darnay megérkezése éjjelén az összegyült foglyokat látta. Ezek már mind elpusztultak az öldöklésben; minden emberi teremtmény, akivel törődött azóta és akit távozni látott, a vérpadon halt meg.

Néhány szóval Istenhozzádot mondottak és a bucsuzásnak gyorsan vége volt. Mindennapos esemény volt. A La Forcebeli társaság azzal volt elfoglalva, hogy estére zálogosdit és koncertet előkészitsen. A rácshoz tolakodtak és ottan hullatták könyeiket; de a tervezett esti mulatság husz szerepét ujra kellett betölteni és a záróóráig az idő nagyon rövid volt. Ekkor a közös termeket és folyosókat nagy kutyákra bizták, ezek őrködtek ott az éjszakán keresztül. A foglyok nem voltak érzéktelenek vagy szivtelenek; az ő viselkedésük az akkori idők viszonyaiból származott. Hasonlóan, ámbár finom különbséggel, valami fajta lelkesedés vagy részegség néhány embert arra csábitott, mint az ismeretes, hogy szükségtelenül izgassa a guillotinet, hogy általa halált szenvedjen. Ez nem volt csupán hencegés, hanem a hevesen megrázott közvéleménytől származó fertőzés. Járványos időben némely ember titokban vonzódik a betegséghez és rettenetes a vágya, hogy általa meghaljon. Mindannyiunk kebelében vannak ilyen csodák elrejtve, melyek csak alkalmas körülményre várnak, hogy fölébredjenek.

A Conciergeriehez vezető ut rövid és sötét volt; férgektől hemzsegő celláiban az éjszaka hosszu és hideg volt. Következő reggelen tizenöt fogoly lépett a sorompó elé, mielőtt Darnay Károlyt szólitották. Mind a tizenötöt halálra itélték, perük tárgyalása nem vett másfél órát igénybe.

Evrémonde Károly, másnéven Darnayt végre előszólitották.

Birái tollas kalapban ültek az emelvényen; de egyébként a durva vörös sapka és a háromszinü kokárda volt az uralkodó fejdisz. Mikor az esküdtekre és a lármás hallgatóságra nézett, azt hihette volna, hogy a dolgok szokott rendje megváltozott és a gazemberek itélkeznek a becsületes emberek fölött. Egy városnak legaljasabb, legkegyetlenebb és leggonoszabb lakossága, melyből aljas, kegyetlen és gonosz elem sohasem hiányzik, irányitotta a tárgyalást, lármásan beleszólt, helyeselt és feddett, siettette és előzően befolyásolta az itéletet, megakadályoztatás nélkül. A férfiak legnagyobb része különböző módon volt felfegyverkezve, az asszonyok közül némelyek kést, mások tőröket hordottak, mások ismét ettek és ittak, mialatt odanéztek, sokan kötöttek. Ez utóbbiak között volt egy asszony, aki egy darab kötést tartott hóna alatt, mialatt dolgozott. Az első sorban ült férje mellett, akit a sorompóhoz való megérkezése óta nem látott; Defarge volt; azonnal fölismerte őt. Észrevette, hogy felesége egyszer vagy kétszer suttogott a fülébe; de a mi leginkább föltünt neki a két alakon, az volt, hogy ámbár közvetlenül az ő szomszédságában ültek, sohasem néztek őreá. Ugy látszott, hogy dacos elszántsággal várnak valamire és csupán az esküdtszékre néztek, semmi másra. Az elnök alatt ült Manette doktor, közönséges, egyszerü ruhájában. Amennyire a fogoly láthatta, ő és Lorry voltak az egyedüli férfiak, a törvényszékhez tartozó személyeken kivül, akik közönséges ruhájukat viselték és nem voltak a Carmagnola jelmezébe öltözve.

Evrémonde Károly, másnéven Darnayt a közvádló vád alá helyezte, mint emigránst, akinek életével a köztársaság rendelkezett azon határozat értelmében, mely minden emigránst halálbüntetés terhe alatt számüzött. Közömbös volt, hogy a határozat Franciaországba való visszatérése után kelt. Ő itt volt és ott feküdt a határozat; Franciaországban elfogták és fejét követelték.

– Üssétek le a fejét! – kiáltotta a hallgatóság. – Ő a köztársaság ellensége.

Az elnök csengetett, hogy a kiáltozást csendesitse és azt kérdezte a fogolytól, hogy nem volt-e igaz, hogy ő sok évig Angliában élt?

Kétségtelenül igaz volt.

– Nem volt-e tehát akkor emigráns? Minek mondotta magát?

– A törvény szelleme értelmében nem az volt, remélte ő.

– Miért nem? – óhajtotta az elnök tudni.

– Mert ő önként mondott le egy cimről, mely neki ellenszenves volt, egy állásról, mely neki gyülöletes volt és elhagyta hazáját – akkor, mikor az »emigráns« szó a törvény által mostan értelmezett módon még nem volt használatban, – jegyezte meg tisztelettel – hogy inkább saját munkájából éljen meg Angliában, mint a tulterhelt nép veritékéből Franciaországban.

– Micsoda bizonyitékai vannak erre?

Két tanu nevét nevezte meg: Gabelle Theophil és Manette Sándor.

– De Angliában megnősült? – figyelmeztette őt az elnök.

– Igaz; de nem angol nőt vett el feleségül.

– Francia polgárnőt?

– Igen. Születésénél fogva az.

– Neve és családja?

– Manette Lucie, egyedüli leánya Manette doktornak, annak a jó orvosnak, aki ott ül.

Ennek a válasznak kedvező volt a hatása a hallgatóságra. A jól ismert orvost éltető kiáltások rengtek a tárgyalási teremben. A nép oly szeszélyes hangulatban volt, hogy könnyek peregtek azonnal sok kegyetlen szemből, akik még egy pillanat előtt oly dühvel néztek reá, mintha égnének a türelmetlenség vágyától, hogy őt az utcára hurcolják és agyonverjék.

Veszedelmes utjának ezen néhány lépését Darnay Károly Manette doktor ismételt utasitása szerint tette meg. Ugyanez az óvatos tanácsadó irányitotta minden lépését, melyet még meg kellett tennie és előkészitette utjának minden hüvelyknyi távolságát.

Az elnök kérdezte, hogy miért tért vissza Franciaországba éppen akkor és nem előbb.

Azt válaszolta, hogy azért nem tért vissza Franciaországba elébb, mert nem volt, hogy miből éljen meg Franciaországban, kivéve azt a vagyont, amelyről lemondott; mig ellenben Angliában a francia nyelv és irodalom tanitásából élt meg. Egy francia polgár sürgős irásbeli kérésére tért vissza Franciaországba, aki tudatta vele, hogy távolléte folytán az ő élete veszedelemben forog. Visszatért, hogy egy polgár életét megmentse, hogy minden személyes veszedelemre való tekintet nélkül az igazság mellett tanuskodjék. Vétek ez a köztársaság szemében?

A csőcselék lelkesedve kiáltotta: Nem! Az elnök csengetett, hogy lecsendesitse őket; de ez nem sikerült neki, mert az folytatta kiáltozását: Nem! Mig saját akaratából nem hallgatott el.

Az elnök ennek a polgárnak a nevét kérdezte. A vádlott kijelentette, hogy ez az ő első tanuja. Bizalommal hivatkozott azonkivül annak a polgárnak a levelére, melyet a sorompónál elvettek tőle és amely kétségtelenül ott fekszik az elnök előtt levő papirosok között.

A doktor gondoskodott arról, hogy ott legyen és megbizonyosodott afelől, hogy ott van; a tárgyalás ebben a stádiumában felmutatták és felolvasták. Gabelle polgárt előszólitották, hogy a levelet azonositsa és ő ezt megtette. Gabelle polgár rendkivüli gyöngédséggel és udvariassággal rámutatott arra a körülményre, hogy az az óriási elfoglaltság, mely a törvényszéket igénybe veszi, hogy a köztársaság oly nagyszámu ellensége fölött itélkezzék, okozta, hogy róla az Abbaye börtönben kissé megfeledkeztek – tényleg inkább kiesett a törvényszék hazafias emlékezéséből – egész három nappal ezelőtt való időig, mikor megidézték és szabadságát visszaadták; az esküdtszék kijelentette, hogy az ellene felhozott vádat elejti, mivelhogy Evrémonde, más néven Darnay polgár, önként jelentkezett az ő állitásának igazolására.