Part 22

– La Forceban! Lucie, gyermekem, ha ön valaha bátor és tetterős volt életében – és ön az volt mindig, nyugodjék meg most és tegye azt, amit mondok; mert attól sokkal több függ, mint elképzelheti, vagy amint azt én önnek mondhatom. Saját erejével ma éjjel Károly érdekében semmit sem tehet; teljesen lehetetlen, hogy kimenjen. Azért mondom ezt, mert az, amit Károly érdekében kérnem kell, a legnehezebb minden tekintetben. Ettől a pillanattól kezdve engedelmesnek, némának és nyugodtnak kell lennie. Meg kell engednie, hogy itt egy hátulsó szobában elhelyezzem. Két percre egyedül kell hagynia engem atyjával és nem szabad késlekednie.

– Engedelmeskedem önnek. Látom az arcán, hogy ön tudja azt, hogy mást nem tehetek. Tudom, hogy ön mily ragaszkodó.

Az öreg ember megcsókolta őt, hirtelen szobájába vezette és az ajtót bezárta; majd sietve visszajött a doktorhoz, kinyitotta az ablakot, félrehuzta kissé a függönyt, kezét a doktor karjára tette és vele együtt kinézett az udvarra.

Egy csomó embert láttak, férfit és nőt, – nem voltak annyian, hogy az udvart megtöltötték volna – negyvenen vagy ötvenen lehettek mindössze. Azok, akik a házat birtokba vették, beeresztették őket a kapun, ők betódultak, hogy dolgozzanak a köszörükövön, melyet itt valószinüen az ő rendelkezésükre állitottak föl, minthogy ez a hely alkalmas és a tolongástól távol volt.

De micsoda borzasztó munkások és mily borzasztó munka!

A köszörükőnek kettős forgatója volt, melyet két férfi őrült sebességgel forgatott, arcuk forgatás közben láthatóvá lett, mikor hajuk hátrahullott; borzalmasabb és kegyetlenebb kifejezés ült rajtuk, mint a legvadabb kannibálokén. Hamis szemöldököt és álbajuszt viseltek és undoritó arcuk izzadtsággal és vérrel volt fedve és az őrült üvöltésből görcsösen eltorzult szemük az álmatlanság és állati izgalom folytán kimeredt és vésztjóslóan bámult. Miközben ezek a dühöngők forgatták a követ és undoritó hajfürteik majd arcukat boritották el, majd pedig vállukra hullottak vissza, néhány asszony bort nyujtott ajkukhoz, hogy igyanak; a csepegő vértől, a csepegő bortól, a köszörükő forgatásakor fölszálló szikraesőtől gonosz lehelletük tüzesnek és véresnek látszott. Egyetlenegy alakot nem lehetett közöttük felfedezni, mely ne lett volna vérrel mocskolt. Egymást lökdösve, hogy a köszörükőhöz jussanak, állottak ottan a férfiak, övig meztelenül, karjaik és mellük vérrel volt bemázolva; rongyokba, vértől mocskos rongyokba burkolt férfiak, ördögi módon csipkékkel, selyemmel és női ruhákról való szalagokkal diszitett férfiak, minden rongy vérrel itatva és szennyezve. Fejszék, kések, bajonettek, kardok, melyeket köszörülésre hoztak oda, mind piroslott a vértől. Néhányan csorba kardjaikat vászonrongyokkal és női ruhákból való foszlányokkal csuklóikhoz kötözték, ezek a szalagok is bár különböző szinüek, mind egyformán véresek voltak. Mikor a fegyvereknek őrült veszettséggel eltelt birtokosai ezeket kirántották a szikraesőből és az utcákba rohantak, ugyanaz a piros szin ragyogott dühödt szemükben; olyanok voltak ezek a szemek, hogy minden szemlélő, akiben még volt emberi érzelem, husz évet adott volna életéből, ha jól irányzott lövéssel fényüket kiolthatta volna.

Mindezt egy pillanat alatt látták, mint valami vizbefulónak, vagy más halálos veszedelemben lebegő emberi teremtménynek a vizióját. Visszaléptek az ablaktól és a doktor kérdezően tekintett barátja halálsápadt arcára.

– Ezek a foglyokat gyilkolják, – suttogta Lorry és félénken tekintett az elzárt ajtó felé. – Ha bizonyos abban, amit mond, ha tényleg olyan hatalma van, amint hiszi, – én hiszem, hogy van – ismertesse meg magát e sátánok előtt és vitesse magát La Forceba. Talán már késő; nem tudom; de egy pillanatig se várjon tovább.

Manette doktor megszoritotta Lorry kezét, hajadonfővel kisietett a szobából és az udvarban volt már, mikor Lorry ismét az ablakhoz lépett.

Hosszu, fehér fürtjei, sajátságos arca, fellépésének feltétlen biztossága, mellyel a fegyvereket félretolta, egy pillanat alatt a tömeg közepébe vitte őt, ahol a köszörükő állott. Néhány percre szünet állott be, tolongás, zugás támadt körülötte és hangja érthetetlenül hallatszott; Lorry látta azután, hogy mind körülveszik őt, vállukra emelik és elrohannak ezzel a kiáltással: »Éljen a Bastille foglya! Segitsük a Bastille-fogoly rokonát La Forceban. Helyet a Bastille foglyának ott elől! Mentsük meg Evrémonde foglyot La Forceban!« – Ezernyi hang ismételte a kiáltozást.

Aggódó szivvel leeresztette a függönyt, ismét bezárta az ablakot, Luciehez sietett és elmondotta neki, hogy a nép segiti atyját és hogy férjét kutatják. Gyermeke és Miss Pross nála volt, de eszébe sem jutott, hogy látásukon meglepődjék, csak jó idővel később, amint figyelve nézte őket oly nyugalommal, amilyenre ezen az éjjelen képes volt.

Ezalatt Lucie tompa kábultsággal terült el a földön és görcsösen szoritotta Lorry kezét. Miss Pross a gyermeket Lorry ágyára fektette és feje nemsokára kicsiny védettje mellé a párnára hanyatlott. Ó, a hosszu, hosszu éjszaka, a szegény feleség nyögése! És a hosszu, hosszu éjszaka, anélkül, hogy atyja hirekkel visszajönne!

A sötétségben még kétszer hangzott a nagy kapu csengője, a tömeg megfordult és forgatta a szikrát szóró köszörükövet.

– Mi ez? – kiáltotta Lucie megrémülve.

– Csend! A katonák köszörülik kardjaikat, – mondá Lorry. – A ház most nemzeti vagyon és fegyverkovácsműhelynek használják, édesem.

Csak kétszer; de az utolsó alkalommal a munka már gyöngén, szakadozottan haladt. Nemsokára virradni kezdett és Lorry gyöngéden kiszabaditotta kezét a görcsös ölelésből és óvatosan ujra kinézett. Egy ember, aki annyira tele volt vérrel, hogy sulyosan sebesült katonának tünhetett fel, aki a harcmező halottai közül ismét öntudatra jutott, a köszörükő melletti kövezetről fölkelt és zavart tekintettel körülnézett. Nemsokára azután az elfáradt gyilkos, a hajnal bizonytalan homályában meglátta Monseigneur egyik kocsiját, a diszhintó felé támolygott, beszállott, ajtaját betette maga után és a pompás párnákon pihent.

A nagy köszörükő, a Föld, megfordult, mikor Lorry ismét kitekintett az ablakon és a nap pirosan sütött az udvarba. A kisebb köszörükő egyedül állott a nyugodt reggeli levegőben. Piros volt. Szinét nem a naptól kapta és az nem is vehette el.

3. Fejezet. Az árnyék.

Mikor az üzleti órák ideje elérkezett, Lorry üzleti szellemében az volt az első gondolat, hogy neki nem volt joga ahhoz, hogy Tellsonék üzletét veszedelemnek tegye ki azzal, hogy egy börtönben levő emigráns feleségét a bank épületében elhelyezte. Saját vagyonát, biztonságát, életét, pillanatnyi habozás nélkül kockára tette volna Lucieért és gyermekéért; de az a vagyon, melyért felelős volt, nem volt az övé és ő üzleti ügyekben szigoru üzleti ember volt.

Először Defargera gondolt, hogy fölkeresi őt korcsmájában és tanácsát kéri arra nézvést, hogy a város rendezetlen viszonyai között melyik a legbiztosabb tartózkodási hely. De ugyanaz a gondolat, mely őt eszébe juttatta, elejtendőnek találta; Defarge ugyanis a legvadabb városrészben lakott, ott kétségtelenül befolyásos is volt; de mélyen elmerült annak veszedelmes műveiben.

Minthogy dél is elmult és a doktor még nem jött vissza és minden percnyi késedelem Tellsonékat még jobban veszélyeztette, Lorry Lucievel tanácskozott. Lucie azt mondotta, hogy atyja ebben a városrészben, a bank közelében, rövid időre lakást akar bérelni. Minthogy ez üzleti szempontból kifogásolható nem volt és Lorry előrelátta, hogy még abban az esetben is, ha Károly ügye kedvezőre fordul és őt szabadon bocsátják, sem remélheti, hogy a várost elhagyhatja, eltávozott, hogy ilyen lakást keressen. Talált is alkalmasat, messze egy félreeső mellékutcában, ahol egy háztömeg lezárt és lefüggönyözött ablakai melankólikusan jelezték, hogy a ház üres.

Ebbe a lakásba vitte azonnal Luciet, gyermekét és Miss Prosst; ottan kényelmesen elrendezett mindent, ugy hogy az még az övénél is kellemesebb volt. Otthagyta Jerryt kapusnak, majd visszatért a bankházba, hogy folytassa félbehagyott munkáját, de a nyugtalanság és a sulyos gondok elvonták figyelmét a munkától és lassan telt el a nap.

A nap véget ért és Lorry munkaképessége is, mikor a bank bezárult. Ismét egyedül volt a szobájában, mint az előtte való este, meghányva-vetve, hogy mi a legközelebbi teendő, mikor hallotta, hogy valaki jön a lépcsőn. Néhány pillanat mulva egy ember állott előtte, aki, élesen reátekintve, nevén szólitotta őt.

– Szolgálatjára – mondá Lorry. – Ismer engem?

Sötétfürtü, hatalmas termetü ember volt, negyvenöt-ötven éves lehetett. Válasz helyett megismételte a kérdést, anélkül, hogy hangsulyozná:

– Ismer engem?

– Láttam valahol.

– Talán korcsmámban?

Lorry feszülten és izgatottan kérdezte:

– Manette doktortól jön?

– Igen. Manette doktortól jövök.

– És mit mond? Mit küld?

Defarge egy nyitott papirszeletet nyujtott át. A doktor kezeirása volt:

– Károly biztosságban van, de én nem hagyhatom még el nyugodtan e helyet. Megadták nekem a kedvezményt, hogy e sorok átadója Károlytól néhány sort vigyen feleségének. Hadd lássa az üzenetvivő Luciet.

La Forceból volt keltezve, egy órával azelőtt.

– Elkisér engem felesége lakásához? – kérdezte Lorry megkönnyebbült szivvel, miután a papirszeletet hangosan elolvasta.

– Igen, – válaszolt Defarge.

Lorrynak alig tünt fel, hogy Defarge milyen különösen tartózkodó, gépies hangon beszélt. Kalapját vette és lement vele az udvarba. Itt két asszony várakozott; az egyik kötött.

– Defargené asszony, ugy-e? – mondá Lorry, aki őt majdnem ugyanabban a helyzetben hagyta el körülbelül tizenkét év előtt.

– Ő az, – jegyezte meg férje.

– Madame velünk jön? – kérdezte Lorry, mikor látta, hogy ő is utnak indult.

– Igen. Hogy képes legyen fölismerni az arcokat és megismerje a személyeket. Az ő biztosságuk érdekében történik.

Defarge hangja megdöbbentette Lorryt és kétkedően nézve reá, előreindult. Mind a két asszony követte; a másik asszony a Bosszuangyal volt.

Gyorsan áthaladtak a közbeeső utcákon, fölmentek az uj lakás lépcsőjén, Jerry beeresztette őket és Luciet egyedül találta, sirva. Majdnem elájult arra a hirre, melyet Lorry hozott neki férjéről és megragadta a kezet, mely a papirszeletet átadta.

– Kedvesem, légy bátor. Jól vagyok és atyádnak van befolyása körülöttem. Nem válaszolhatsz. Csókold meg gyermekünket helyettem.

Ennyi volt az irás. Ő neki ez oly sok volt, hogy Defargetól felesége felé fordult és egyik kötő kezét megcsókolta. Szenvedélyes, hálás, szerető, nőies cselekedet volt, de a kéz nem válaszolt, – hanem hidegen, sulyosan lehanyatlott és ismét kötéséhez fogott.

Volt valami az érintésében, ami Lucienek feltünt. A papirost éppen keblébe akarta rejteni, de megállott és megrémülve tekintett Defargenéra. Defargené a pillantást ráncolt homlokkal és hideg, közömbös tekintettel viszonozta.

– Kedvesem, – szólt közbe Lorry magyarázóan – az utcákon gyakran vannak zavargások; és ámbár nem valószinü, hogy önnek nyugtalanságot okozzanak, Defargené látni óhajtja, hogy ismerje azokat, akiket ilyen esetekben befolyásával megvédelmezhet, hogy személyük azonosságát megállapithassa. Azt hiszem, – mondá Lorry, aki nyugtató szavaiban megakadt, mikor mindinkább feltünt neki annak a három alaknak kőkemény, hideg közömbössége – ez a tény, Defarge polgártárs?

Defarge komoran tekintett feleségére és nem adott más választ, csak helyeslően dörmögött.

– Jó volna talán, kedves Lucie, – mondá Lorry oly hangon, hogy mindenkit megnyugtasson – ha a drága gyermek is bejönne és a jó Pross is. A mi jó Prossunk, Defarge, angol nő és nem tud franciául.

A kérdéses hölgy, aki szentül meg volt győződve, hogy bármilyen idegennel is fölveszi a küzdelmet és akit szükség vagy veszedelem sem félemlithetett meg, keresztbefont karral lépett be és angolul igy szólott a Bosszuangyalhoz, akit először pillantott meg:

– Nos! Én biztosságban vagyok, szemtelen pofa! Remélem, hogy jól vagy?

Defargenéról is megemlékezett ilyenfajta angol köhögés kiséretében, de mind a kettő alig törődött vele.

– Ez az ő gyermeke? – kérdé Defargené és először állott meg munkájában, kötőtüjével mutatván a kis Luciere, mintha az a Végzet ujja volna.

– Igen, asszonyom, – válaszolt Lorry – ez a mi szegény foglyunk kedves leánya és egyetlen gyermeke.

Defargené és kisérőinek árnyéka oly komoran és fenyegetően látszott a gyermeket érni, hogy anyja ösztönszerüen letérdelt mellé a földre és keblére ölelte. Defargené és kiséretének árnyéka ekkor mind a kettőt, anyát és gyermekét is fenyegetően és komoran látszott érni.

– Elég, férjem, – mondá Defargené. – Láttam őket. Mehetünk.

Tartózkodó viselkedésében fenyegetés volt, – nem volt látható vagy kifejezésre juttatott, inkább türtőztetett és sejthető; – ez Luciet arra birta, hogy könyörgő kezével Defargené ruháját megfogja.

– Kegyes lesz szegény férjem irányában? Nem fog neki ártani? Segiteni fog, hogy meglássam őt, ha lehet?

– Férjével itt semmi dolgom, – válaszolt Defargené, teljes nyugodtsággal nézve le reája. – Itt csak az ön atyja leányával van dolgom.

– Hát énértem, legyen könyörületes férjem iránt! Gyermekemért! Kicsiny kezét összekulcsolja és ő is könyörög önnek, hogy legyen könyörületes. Sokkal jobban félünk öntől, mint a többiektől.

Defargené ezt bóknak vette és férjére nézett. Defarge zavartan harapdálta hüvelykujja körmét és feleségére nézve, szigorubb kifejezést erőltetett arcára.

– Mit mond férje abban a kis levélben? – kérdé Defargené fenyegető mosollyal. – Befolyásról mond valamit?

– Hogy atyámnak – mondá Lucie sietve, kivéve a papirost kebléből, de aggódó tekintete a kérdezőt, nem a papirost nézte – nagy a befolyása körülötte.

– Az bizonyára kiszabaditja őt – mondá Defargené. – Bizonyosan.

– Mint feleség és anya, – kiáltott Lucie meghatottan – könyörgök, szánakozzék rajtam és hatalmát ne érvényesitse ártatlan férjem ellen, hanem őérette. Ó, feleség… testvérem, gondoljon reám. Mint anya, mint feleség.

Defargené szokott hidegséggel nézett a könyörgőre és barátjához, a Bosszuangyalhoz fordulva mondá:

– Azokra az anyákra és feleségekre, akiket mi láttunk, mióta oly kicsinyek voltunk, mint ez a gyermek és még kisebbek, nem nagyon voltak figyelemmel! Elég gyakran láttuk, hogy férjeiket és atyáikat börtönbe vetették és ott tartották. Egész életünkön át láttuk, hogy asszonytestvéreink és gyermekeik nyomort, meztelenséget, éhséget, szomjuságot, betegséget, elnyomatást és minden más elhanyagoltatást szenvedtek!

– Nem láttunk mást – válaszolt a Bosszuangyal.

– Sokáig türtük ezt – mondá Defargené, ismét Luciere tekintve. – Itéljen önmaga! Valószinü-e, hogy _egy_ anyának és feleségnek a bánata meghasson minket mostan?

Ismét kötéséhez fogott és kiment; a Bosszuangyal követte őt. Defarge utolsónak ment ki és betette az ajtót.

– Bátorság, édes Luciem – mondja Lorry, mikor fölemelte őt. – Bátorság, bátorság! Eddig minden jól megy, sokkal, sokkal jobban, mint az utolsó időben sok szegény teremtésnek ment. Legyen bátor és adjon hálát.

– Nem vagyok hálátlan, remélem, de ez a borzalmas asszony, ugy látszik, árnyékot vetett reám és minden reményeimre.

– Csitt, csitt, – mondá Lorry – mit jelent a kétségbeesés ebben a bátor szivecskében? Valóban csak árnyék, nincs benne tartalom, Lucie!

De az árnyék, melyet Defargeék viselkedése terjesztett, őt is elboritotta és szive mélyén nagyon elszomoritotta.

4. Fejezet. Szélcsend.

Manette doktor távolléte negyedik napjának reggelén tért vissza. Amennyit csak el lehetett titkolni abból, ami abban a borzalmas időben történt, ismeretlen maradt Lucie előtt, csak sokkal később, mikor ő és Franciaország messze távol voltak egymástól, tudta meg, hogy ezeregyszáz, mind a két nemhez tartozó, minden koru, védtelen foglyot gyilkolt le a lakosság; hogy négy nap és négy éjszaka elsötétült a borzalom e művétől; hogy a környező levegő sóhajokkal volt tele. Ő csupán annyit tudott, hogy a börtönöket megtámadták, hogy mind a politikai foglyok veszedelemben forogtak és hogy a csőcselék néhányat kihurcolt és meggyilkolt.

Lorryval tudatta a doktor, szigoru titoktartás mellett, – melyet nem kellett nagyon hangsulyoznia – hogy a tömeg őt a gyilkoló csőcseléken keresztül La Force börtönhöz vitte. Ott a börtönben egy önkényesen kinevezett törvényszék ülésezett; a foglyokat egyenkint hozták eléje és ez a törvényszék gyors egymásutánban osztogatta a parancsot eltávolitásukra, hogy lemészárolják vagy szabadon bocsássák őket, vagy pedig (ritka esetben), hogy visszavigyék celláikba. Vezetői e törvényszék elé vitték őt, ott tudomásukra adta nevét, foglalkozását és hogy 18 évig titokban, kihallgatás nélkül, a Bastilleban fogva tartották; a biráskodók egyike felállott és a tényeket és személyazonosságát igazolta. Ez az ember Defarge volt.

Ő azután az asztalon levő jegyzőkönyvekből megbizonyosodott afelől, hogy veje az élő foglyok között volt és könyörgött a törvényszéknek, melynek tagjai közül egyesek aludtak, mások ébren voltak, némelyek gyilkolástól véresek, mások tiszták voltak, némelyikük pedig józan, másik részeg volt – az ő élete és szabadságáért. A vad demonstrációban melylyel őt, mint a megdöntött rendszer kiváló áldozatát üdvözölték, megigérték neki, hogy Darnayt e törvénytelen törvényszék elé vezetik és kihallgatják. Már azon a ponton volt, hogy szabadonbocsátják, mikor ebben a kedvező hangulatban hirtelen (a doktor előtt érthetetlen) változás állott be, melynek rövid, titkos tanácskozás volt az eredménye. Az elnök tudatta a doktorral, hogy a fogolynak börtönben kell maradnia, de az ő kedvéért sérthetetlennek nyilvánitják. Erre azután egy jelre a foglyot ismét a börtön belsejébe vitték vissza; a doktor azután arra kért engedelmet, hogy ottmaradhasson és megbizonyosodhassék az irányban, hogy vejét sem rosszakaratból, sem gonosz véletlenségből nem szolgáltatják ki a gyilkos csőcseléknek, melynek a kapuk előtt való üvöltése gyakran a tárgyalást is tulharsogta. Ezt az engedelmet megkapta és addig maradt a vértörvényszék közelében, mig minden veszedelem elmult.

Amit ott látott, – az alvás és étkezés rövid időközeit kivéve – az maradjon elmondatlan. A megmenekült foglyok őrjöngő öröme kevésbé ejtette őt csodálkozásba, mint az az őrjöngő vadság, mellyel a többieket darabokra vagdalták. Egy fogolyról elmondotta, hogy a törvényszék szabadonbocsátotta, egy dühöngő azonban kimenetelekor tévedésből dárdájával megsebezte. Őt arra kérték, hogy segitségére siessen és sebét kötözze be. Ő akkor ugyanazon a kapun kisietett és a sebesültet a Szamaritánus társaság karjaiban találta, akik áldozataik tetemein ültek. Oly következetlenséggel, mely éppen olyan szörnyü volt, mint minden egyéb ebben a rémületes álomban, az orvosnak segitségére jöttek, a sebesültet gyöngéd kézzel ápolták – hordóágyat készitettek és gondosan elvitték őt – és azután ismét megragadták fegyvereiket és ismét oly rettenetes öldöklést vittek végbe, hogy a doktor kezével elfödte a szemét és közöttük elájult.

Mikor Lorry mindezt meghallotta és barátja arcát figyelte, aki most már hatvankét éves volt, aggodalom támadt lelkében, hogy ilyen rémületet keltő élmények nem elevenithetik-e föl a régi veszedelmet. De sohasem látta barátját mostani megjelenésében, sohasem ismerte őt mostani jellemében. Ez volt az első eset, mikor a doktor érezte, hogy szenvedése erőt és hatalmat adott neki. Ez volt az első eset, hogy ő abban a lángoló tüzben lassan kovácsolta a vasat, mellyel leánya férjének börtönajtaját föltörheti és őt kiszabadithatja.

– Minden jó véghez vezetett, barátom, nem volt az csupa veszteség énreám. Amint szeretett gyermekem segitett nekem, hogy ismét önmagamra találjak, segiteni fogok most abban, hogy visszaadjam neki, ami neki legkedvesebb. Isten segitségével véghez viszem. – Igy beszélt Manette. Mikor Lorry Jarvis látta a ragyogó szemeket, a határozott arcot, és ennek a férfiunak a nyugodt, öntudatos magatartását, akinek élete olyannak tünt fel előtte, mint egy óra, mely hosszu ideig állott és azután ismét energiával megindult, akkor: hitt.

Nagyobb dolgokat is keresztülvitt volna kitartásával, mint amivel akkor kellett megküzdenie. Mialatt ő, mint orvos, rendeltetése helyén volt, akinek mindenféle fajta emberrel, fogollyal és szabaddal, gazdaggal és szegénnyel, jóval és gonosszal volt dolga, személyes befolyását oly bölcsen használta föl, hogy hamarosan három börtönnek, köztük La Forcenak is, felügyelő-orvosa lett. Luciet most megnyugtathatta, hogy férje már nem volt egyedül, hanem a foglyok közös társaságában; férjét hetenkint látta és közvetlenül az ő szájából kapott gyöngéd üzeneteket; néha levelet küldött neki (ámbár sohasem a doktor közvetitésével), de nem volt szabad válaszolnia, mert a börtön-összeesküvésektől való sok aggodalom leginkább az emigránsok felé irányult, akikről tudták, hogy sok a barátjuk és állandó összeköttetésük van a külföldön.

A doktornak ez az uj életmódja mindenesetre aggodalommal teljes volt; de az éleslátásu Lorry észrevette, hogy azzal uj, erőt nyujtó büszkeség volt kapcsolatban. Nem volt ebben a büszkeségben semmi hozzá nem illő; természetes és méltó volt de ő különösnek találta. A doktor tudta, hogy ezideig leányának és barátjának a gondolatmenete nem tudta az ő bebörtönöztetését elkülöniteni személyes szenvedésétől, lehangoltságától és gyöngeségétől. Most ez megváltozott, ő tudta, hogy régi megpróbáltatása oly erővel ruházta föl, melyet mind a ketten Károly biztosságának és megszabadulásának tekintettek. Ez a változás annyira fölemelte, hogy ő vette át tőlük, a gyöngéktől, a vezetést és irányitást és azt kivánta, hogy benne, az erősben, megbizzanak. Az a helyzet, mely azelőtt közte és Lucie között volt, most megváltozott, de csak ugy, ahogy azt a legforróbb hála és szeretet változtathatta meg, mert nem volt más büszkesége, mint hogy szolgálatot teljesitsen neki, aki oly önfeláldozó volt ő iránta. – Különös látvány, – gondolta magában Lorry barátságos ravaszsággal – de természetes és helyes; vegye át a vezetést, kedves barátom, és tartsa kezében; jobb kézben nem lehet!

Ámbár a doktor fáradtságot nem kimélt és sohasem szünt megkisérelni, hogy Darnay Károly szabadságát visszaszerezze, vagy legalább azt eszközölje ki, hogy ügye tárgyaltassék, az idők folyása gyorsan és állandóan ellene dolgozott. Uj korszak vette kezdetét; a király felett törvényt láttak, elitélték és lefejezték; a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség vagy Halál Köztársasasága kijelentette, hogy győz vagy meghal a világ fegyvereivel szemben, a Notre Dame tornyain éjjel-nappal lobogott a fekete zászló; háromszázezer ember emelkedett fel hivására a föld zsarnokai ellen Franciaország legkülönbözőbb vidékeiről; mintha tele kézzel vetették volna el a sárkány fogait és az mindenütt, völgyben és hegyeken, sziklán, homokban és iszapban, a dél mosolygó ege alatt és az észak felhői alatt, erdőn és mezőn, szőlőkben és olajfaligetekben, a széles folyók terméketlen partjainak elnyomorodott füvében és kóróin és a tengerpart homokjában is, gyümölcsöt termett volna. Micsoda magángond állhatott meg a szabadság első évének vízözönében, mely alulról emelkedett a magasba és nem felülről esett és az éj ablakai elzárultak, nem kinyiltak előle!

Nem volt szünet, könyörület, béke, szelidülő pihenés, sem időmérés. Ámbár nappal és éjszaka szabályosan követték egymást körfutásokban, mint akkor, mikor az idő még fiatal volt és az este és a reggel volt az első nap, más időszámitás nem létezett. Az eziránt való érzék elpusztult egy nemzet dühöngő lázában, mint ahogy ez a beteg lázában megtörténik. Megtört most az egész város természetellenes hallgatása és a hóhér a király fejét mutatta a népnek, majd szinte ugyanabban a pillanatban szép felesége fejét, akinek a haja nyolc hosszu hónap bebörtönzésétől és a nyomoruságtól megőszült.