Part 21

– Hazudik – kiáltá a kovács. – A határozat óta ő hazaáruló. – Élete a népé. Átkozott élete már nem az övé.

Abban a pillanatban, amint Darnay a tömeg szemében látta, hogy az reá akar rohanni, a postamester a lovat az udvarba vezette, a fedezet szorosan hozzácsatlakozott és a postamester bezárta és bereteszelte a rozoga kaput. A kovács kalapácsával döngette, a tömeg orditott, de egyéb nem történt.

– Mi az a határozat, amelyről a kovács beszélt? – kérdé Darnay a postamestertől, mikor köszönetet mondott neki és mellette állott.

– Egy határozat, mely az emigránsok vagyonának eladását rendeli el.

– Mikor kelt?

– Tizennegyedikén.

– Angliából való elutazásom napján.

– Mindenki azt mondja, hogy ez csak egy a sok közül és még több más követi – ha ugyan már nincs itten, mely minden emigránst számüz és a hazatérőket halálra itéli. Ez az, amit gondolok, mikor azt mondotta, hogy élete nem az öné.

– De még nincsenek ilyen határozatok?

Mit tudom én – mondá a postamester vállát vonogatva – talán itt van, talán itt lesz. Mindegy. Mit kiván?

Szalmán pihentek egy félszerben éjfélig és ismét tovább lovagoltak mikor a város aludt. A sok vad változás között, mely közönséges dolgokon volt észrevehető és amely ezt a vad lovaglást olyan különösnek tüntette föl, nem volt a legutolsó, hogy ugy látszott, hogy senki sem alszik. Miután sokáig puszta, és elhagyatott vidékeken lovagoltak végig, egy csomó nyomoruságos kunyhóhoz jutottak, mely nem merült sötétségbe, hanem világitástól ragyogott; lakói a csendes éj közepén kisértetszerüen táncoltak egy kiszáradt szabadságfa körül, vagy fölállottak és szabadságdalt énekeltek. Szerencsére, az éjjel Beauvaisban oly mélyen aludtak, hogy biztosságban jutottak ki a kapukon és nemsokára ismét a magános országuton voltak. A korai hidegben és nedvességben lovagoltak tovább, kizsarolt földek mentén, melyek ebben az évben nem termettek, és füsttől fekete, elégett házak romjai mellett; magános lovaglásuk hirtelen változáshoz jutott azáltal, hogy hazafiak körjárata közeledett feléjük, akik minden országut fölött őrködtek.

Hajnalhasadtakor végre Páris falai alá érkeztek. A sorompó el volt zárva és erős őrizet alatt volt, mikor odalovagoltak.

– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – kérdezte egy határozottnak látszó előljáró, akit az őrség előhivott.

A kellemetlen szó, természetesen, föltünt Darnay Károlynak és azt jegyezte meg az előljárónak, hogy ő francia polgár és szabad elhatározásból utazik, fedezet alatt, melyet az ország fejetlen állapotában reákényszeritettek és amelyért ő fizetett.

– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – ismételte ugyanaz a személy, anélkül, hogy ügyet vetett volna rá.

A részeg hazafi sapkájában voltak és az előmutatta azokat. Ugyanaz a hatósági személy, mikor reápillantott Gabelle levelére, zavartnak és meglepettnek látszott és nagy figyelemmel nézett Darnayra.

Azonban szó nélkül hagyta ott a fedezetet és a fedezettet és bement az őrszobába; azalatt ők a kapu előtt nyeregben maradtak. A szünet alatt Darnay Károly körülnézett és azt vette észre, hogy a kaput vegyes katonákból és polgárokból álló őrség őrizte, az utóbbiak azonban számra sokkal többen voltak; az is föltünt neki, hogy élelmiszerekkel terhelt és hasonló célu kocsik könnyen jutottak be, de a kijutás még a legártatlanabb embereknek is nagyon nehéz volt. Férfiak és asszonyok tarka tömege, az állatokat és különféle fajta kocsikat nem is emlitve, várakozott a kapu kinyitására; a személyazonosság megállapitása azonban olyan szigoru volt, hogy csak egyenkint és nagyon lassan juthattak ki. Nehányan tudták, hogy még sokáig tart, mig a vizsgálatban reájuk kerül a sor és lepihentek a földön, aludtak és pipáztak, mig mások beszélgettek és ácsorogtak. A vörös sapka és háromszinü kokárda, férfiak és asszonyok között is, általános volt.

Mikor Darnay körülbelül félórája ült már nyergében és figyelt mindenre, ugyanaz a hivatalos személy ismét kijött és meghagyta az őrségnek, hogy a kaput nyissa ki. Azután a fedezetnek – a józannak és a részegnek – elismervényt adott a fedezett átvételéről és felszólitotta őt, hogy szálljon le. Darnay leszállott, és a két hazafi, az ő fáradt lovát vezetve, megfordult, anélkül, hogy a városba lépett volna.

Vezetőjét az őrszobába kisérte, mely rossz bortól és dohánytól büzlött, és ahol egy csomó katona és hazafi feküdt vagy álldogált, alva vagy ébren, józanon vagy részegen, vagy pedig változatos neutrális állapotban volt az alvás és ébrenlét, a józanság és részegség között. Az őrszoba világitása is megfelelően határozatlan állapotban volt, amennyiben részben az elalvó olajlámpából, részben pedig a borus naptól származott. Néhány jegyzőkönyv feküdt nyitva egy asztalon és egy közönséges, sötét tekintetü tiszt ült előtte.

– Defarge polgár, – szólt ez Darnay vezetőjéhez, miközben egy papirszeletet vett elő, hogy arra irjon, – ez Evrémonde, az emigráns?

– Ez az.

– Kora, Evrémonde?

– Harminchét.

– Nős, Evrémonde?

– Igen.

– Hol nősült?

– Angliában.

– Helyes. Hol a felesége, Evrémonde?

– Angliában.

– Helyes. La Force börtönbe kerül, Evrémonde.

– Igazságos Ég! – kiáltott Darnay – milyen törvény szerint és milyen vétek miatt?

A tiszt egy pillanatra föltekintett irásából.

– Uj törvényeink vannak, Evrémonde, és uj vétkek, mióta ön itt volt – mondá a tiszt gunyosan mosolyogva és folytatta irását.

– Kérem, vegye figyelembe, hogy én önként jöttem ide, földimnek a kérvénye birt rá, mely ott fekszik ön előtt. Nem kivánok egyebet, adjanak nekem alkalmat arra, hogy késedelem nélkül segitségére lehessek. Erre talán van jogom?

– Emigránsoknak nincsenek jogai, Evrémonde, – volt a közömbös válasz. A tiszt irt, mig elkészült, elolvasta még egyszer, amit irt, beporozta és Defargenak nyujtotta át e szavakkal: »Titkos börtönbe«.

Defarge intett a fogolynak a papirossal, hogy kövesse őt. A fogoly engedelmeskedett és két hazafiból álló őrség kisérte őket.

– Ön az, – kérdezte Defarge halk hangon, mikor az őrház lépcsőjén lejöttek és Páris felé fordultak – aki Manette doktor leányát vette el feleségül, aki egykor, a most már nem létező Bastille foglya volt?

– Igen – mondá Darnay és meglepetve nézett reája.

– Az én nevem Defarge, Saint Antoineban korcsmám van. Valószinüleg hallott rólam.

– Feleségem az ön házába ment atyjáért? Igen?

A »feleség« szó komor emléket látszott Defargeban kelteni és hirtelen türelmetlenséggel mondá:

– Annak az ujonszületett nőnek a nevében, akit La Guillotine-nak hivnak, kérdem, minek jött ön Franciaországba?

– Egy perccel ezelőtt hallotta, hogy miért. Azt hiszi talán, hogy nem igaz?

– Szomoru igazság önre nézve – mondá Defarge és homlokát ráncolva nézett maga elé.

– Valóban elvesztem. Itten minden annyira megváltozott, minden oly hirtelen, oly méltánytalan, hogy teljesen elvesztem. Akar-e egy kissé segiteni?

– Nem – mondá Defarge, mindig maga elé tekintve.

– Akar-e egyetlen kérdésre válaszolni?

– Talán. A kérdés természetétől függ. Kérdezzen.

– Közlekedhetem-e a külvilággal abból a börtönből, ahová olyan igazságtalanul vetnek?

– Majd meglátja.

– Talán csak nem temetnek oda, itélet nélkül, anélkül, hogy alkalmat adnának a védelemre?

– Majd meglátja. És aztán? Azelőtt más emberek, hasonló módon, rosszabb börtönökbe jutottak.

– De nem általam, Defarge polgártárs.

Válasz helyett Defarge komoran nézett reá és konok hallgatásba merülve, haladt mellette. Mennél mélyebbé vált az ő hallgatása, annál halványabb volt a remény, – azt hitte Darnay – hogy őt meglágyitja. Ezért gyorsan folytatta.

– Óriási fontosságu reám nézve (ön jól tudja, polgártárs, talán jobban mint én, hogy mennyire fontos), hogy tudathassam Lorry urral Tellson bankjában, egy angol urral, aki most Párisban van, az egyszerü tényt, minden magyarázat nélkül, hogy a La Force börtönébe vetettek. Megteszi ezt nekem?

– Semmit sem teszek önért – válaszolta Defarge dacosan. – Kötelességem hazámé és polgártársaimé. Mindkettőnek felesküdt szolgája vagyok, ön ellen. Nem teszek semmit sem önért.

Darnay érezte, hogy mennyire reménytelen ennek az embernek a kérlelése és azonkivül büszkesége is sértve volt. Amint hallgatagon egymás mellett haladtak, észrevette, hogy a nép mennyire hozzászokott ahhoz a látványhoz, hogy foglyokat kisérnek az utcákon. Még a gyermekek sem hederitettek reá. Néhány arramenő megfordult, néhányan kezükkel fenyegették őt, az arisztokratát; egyébként nem találták különösebbnek, hogy jól öltözött embert börtönbe kisérnek, mintha munkás a zubbonyában munkájába sietett. Egy szük, sötét, piszkos utcában, melyen áthaladtak, egy izgatott szónok széken állva beszélt izgatott hallgatóságnak a király és a királyi családnak a nép ellen elkövetett vétkeiről. Egy pár szóból, mit arramenőben felkapott, tudta meg Darnay Károly, hogy a király börtönben van és hogy az idegen nagykövetek mind eltávoztak Párisból. Az uton (Beauvaist kivéve) semmit sem hallott. A fedezet és az általános éberség teljesen elszigetelte őt.

Hogy a veszedelem sokkal nagyobb arányokat öltött, mióta Angliát elhagyta, azt jól tudta. Hogy a veszedelem növekedett körülötte mind gyorsabban és gyorsabban, azt is jól tudta most. Belátta, hogy nem tette volna meg ezt az utazást, ha néhány nap eseményeit előre láthatta volna. Gonosz sejtelmei mégsem voltak olyan komorak, mint amilyennek látszottak volna a későbbi idők világitásánál tekintve. Bármilyen komor volt is a jövő, mégis ismeretlen volt és komorsága némi bizonytalanság reményét engedte fölmerülni. A rettenetes, napokon és éjjeken át folyó öldöklésről, mely nagy, véres jellel volt ellátandó az aratás áldott idejét, mielőtt még néhány kört is irt le az óra mutatója, éppen olyan keveset tudott, mintha csak százezer esztendő mulva következnék el. Az »éles ujszülött nő, kinek La Guillotine volt a neve«, alig volt ismerős előtte és a nép tömege előtt. Azok a rémtettek, melyeket nemsokára elkövettek, talán még azoknak az agyában sem születtek meg, akik azokat véghezvitték. Hogyan találhattak volna helyet egy gyöngéd lélek homályos sejtelmeiben?

Hogy hosszu fogságban, durva bánásmódban és hogy felesége és gyermekétől való kegyetlen elválasztásban lesz része, azt valószinünek, majdnem bizonyosnak sejtette; de ezen kivül semmi mástól határozottan nem tartott. Ily gondokkal lelkében, melyek elegendő sulyosak, ha valakit egy iszonyatos börtön udvarába kisérnek, érkezett meg La Force börtönhöz.

Duzzadt arcu ember nyitotta ki a sulyos ajtót, ennek Defarge bemutatta »Evrémonde, az emigránst.«

– Mi az ördög! Mennyi lesz még! – kiáltotta a duzzadt arcu ember.

Defarge átvette tőle az elismervényt, anélkül, hogy törődnék a felkiáltással és eltávozott a két hazafival.

– Az ördögbe, mondom ismét! – kiáltotta a börtönőr, aki egyedül maradt feleségével. – Mennyi lesz még!

A börtönőr felesége nem tudta, hogy mit mondjon erre a kérdésre, csupán ezt válaszolta:

– Türelmesnek kell lenni, édesem! – Három őr belépett a csengő hangjára, ezek ismételték az asszony tanácsát és az egyik hozzáfüzte: a szabadság szeretete kedvéért – ezen a helyen ez a megjegyzés nem hallatszott éppen alkalomszerünek.

La Force iszonyu börtön volt, sötét, piszkos és az egészségtelen álom rettenetes szagától büzlött. Sajátságos, hogy milyen hamar észrevehető ilyen gondozatlan helyeken a bebörtönözött álom undoritó párája!

– Titkos börtönbe is! – dörmögte a börtönőr, az irott papirra tekintve. – Mintha máris nem volna minden pukkadásig tele.

Rosszkedvüen füzte a papirost egy türe, ahol már jó csomó volt; Darnay Károly fél óra hosszat várt további gyönyöreire, néha föl és alá járt az erősen boltozott szobában, néha egy kőpadon ült; szándékosan tartották ott, hogy a főbörtönőr és alárendeltjei arckifejezését emlékükbe véssék.

– Jöjjön, – mondá a főbörtönőr végre, fölemelve kulcsait – jöjjön velem, emigráns!

A fogoly a börtön komor félhomályában követte őt folyosókon és lépcsőkön végig, sok ajtó csörömpölve záródott be utána, mig egy nagy, alacsony, boltozatos terembe jutottak, mely mindkét nembeli fogollyal volt zsufolva. Az asszonyok hosszu asztalnál ültek és irtak, olvastak, kötöttek, varrtak és himeztek; a férfiak a székeik mögött állottak, vagy a teremben föl és alá jártak.

A foglyok ösztönszerü gondolatmenetével, szégyenletes bün és vétekre gondolva, az uj jövevény irtózott a társaságtól. Hosszu, valótlannak látszó lovaglását elképzelhetetlenségben messze felülmulta az a látvány, mikor mind egyszerre fölemelkedtek és az akkori idők minden finomságával és az előkelőség minden megnyerő bájával és udvariasságával köszöntötték őt.

Ez a látvány oly elszomoritó volt a fegyház komorságában, oly kisértetiesnek látszott a környező szenny és kiáltó nyomorral szemben, hogy Darnay Károlynak ugy tünt fel, mintha halottak társaságában állana. Mind kisértet! A szépség kisértete, az előkelőség kisértete, az elegáncia kisértete, a büszkeség kisértete, a frivolság kisértete, a humor kisértete, az ifjuság kisértete, az öregség kisértete; mind arra vártak, hogy eltávolitsák őket erről az elhagyatott partról; mind rátekintett oly szemmel, melyet a halál megváltoztatott. Mind el voltak jegyezve a halálnak, mikor ide beléptek.

Megdermedt a látványtól. A mellette álló és a többi ott járkáló börtönőr, akiknek a külseje foglalkozásuk rendes gyakorlásában eléggé türhető lett volna, oly rettenetesen közönségesnek látszott az itt jelenlevő gyászoló anyák, viruló leányok – a kokett, ifju szépség és az érett, előkelő nevelésü urnővel szemben, hogy ez az álomvilágból való kép, mely minden tapasztalat és valószinüség megforditottját mutatta, elszéditette a szemlélőt. Bizonyos, hogy mind kisértet! Bizonyos, hogy a hosszu, álomszerü lovaglás betegség volt, amely őt ide, a komor árnyak közé hozta.

– A szerencsétlenség összegyült bajtársai nevében – mondá egy udvari megjelenésü és modoru ur előlépve – tisztelettel üdvözlöm La Forceban és őszintén fájlalom azt a csapást, mely közénk hozta. Legyen gyors és boldog vége! Másutt udvariatlanság volna nevét és állását kérdezni, de itt nem!

Darnay Károly föleszmélt, megadta a kivánt felvilágositást megfelelő szavakkal.

– De remélem, – mondá az ur a főbörtönőrre tekintve, aki a termen végighaladt – hogy nincs titkos börtönben?

– Nem tudom, hogy ez a kifejezés mit jelent, de hallottam, hogy azt mondották.

– Ó, mily kár! Mennyire sajnáljuk! De bátorság! Társaságunk több tagja titkos börtönben volt eleinte, de ez csak rövid ideig tartott.

Azután emeltebb hangon szólott:

– Őszinte fájdalommal tudatom a társasággal, hogy titkos börtön.

Részvét mormogása hallatszott, mikor Darnay Károly a termen keresztül egy rácsos ajtóhoz ment, ahol a börtönőr várakozott reája és sok hang – melyből a lágy részvéttel tele női hangok kihallatszottak – szerencsét és bátorságot kivánt neki. A rácsos ajtónál megfordult, hogy hálásan köszönetet mondjon, az ajtó bezárult és a jelenség eltünt szeme elől örökre.

Az ajtó egy fölfelé vezető főlépcsőre nyilott. Mikor már negyven fokot haladtak (a félóra óta fogoly már számolta azokat) a börtönőr felnyitott egy alacsony fekete ajtót és beléptek egy magános cellába. A levegő hideg és nedves volt, de a cella nem volt sötét.

– Az öné – mondá a börtönőr.

– Miért zárnak be engem egyedül?

– Hogyan tudjam én?

– Vehetek-e tintát, tollat és papirt?

– Erre nincs utasitásom. Majd meglátogatják önt és akkor megkérdezheti. Egyelőre ételét vásárolhatja és semmi egyebet.

A cellában volt egy szék, egy asztal és egy szalmazsák. Mikor a börtönőr távozása előtt vizsgáló tekintetet vetett ezekre a tárgyakra és a négy falra, a falhoz támaszkodó fogoly zavart fantáziájában azt képzelte, hogy a börtönőrnek arca és teste oly természetellenesen puffadt, mintha vizbefult volna és tele volna vizzel. Mikor a börtönőr eltávozott, ugyanolyan zavart fantáziával azt gondolta: »Most oly egyedül vagyok, mintha meghaltam volna«. Majd megállott, hogy a szalmazsákot megnézze, undorral fordult el és azt gondolta: »És itt a mászkáló férgek között van a test halál utáni első állapotában«.

– Öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles. – A fogoly föl és alá járt cellájában és fölmérte; a város zugása ugy hangzott, mint tompitott dobolás, melybe néha vad kiáltás vegyült. – Cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett. – A fogoly ismét számolta a méretet és gyorsabban lépdelt, hogy gondolatait az utolsó ismétléstől elterelje. – A kisértetek, melyek eltüntek, mikor az ajtó becsukódott. Volt közöttük egy alak, egy feketébe öltözött hölgy, ablakmélyedéshez támaszkodott, napsugár esett aranyos hajára és ő hasonlitott… Kegyelmes Isten, hadd lovagoljunk ismét a megvilágitott falun keresztül, ahol a nép mind ébren van!… cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett… Öt lépés hosszú, négy és fél széles! – Mialatt ily töredékek szálltak föl lelke mélyéből és fejében kavarogtak, a fogoly mind gyorsabban lépkedett és konokul számlált és számlált; a város zugása megváltozott, még mindig ugy hangzott, mint tompa dobolás, de a zugásból panaszos hangok hallatszottak ki, melyeket ismert.

2. Fejezet. A köszörükő.

Tellsonék bankja Páris Saint Germain városrészében egy nagy ház egyik szárnyában volt, ahová az utcáról, magas fallal és erős kapuval elzárt udvaron keresztül lehetett bejutni. A ház előkelő ur tulajdona volt, aki benne lakott addig, mig a zavargások elől saját szakácsa ruhájában el nem menekült és átjutott a határon. Vadászok elől menekülő hajszolt vad létére metempsychosisában is ugyanaz a Monseigneur volt, akinek, mielőtt csokoládéját ajkaihoz emelte, három erős férfi segitségére volt szüksége, a kérdéses szakácsot nem számitva.

Mikor Monseigneur eltávozott, a három erős férfi feloldozta önmagát az alól a bün alól, hogy tőle nagy fizetést kapott, azáltal, hogy nagyon szivesen vállalkozott arra, hogy az ő torkát a hajnalodó Egységes és Oszthatatlan Köztársaság és a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy a Halál oltárán elvágja; Monseigneur házát először zár alá vették, majd konfiskálták. Minden oly sebesen mozgott és egyik határozatot a másik oly vad gyorsasággal követte, hogy most, szeptember őszi hónapjának harmadik estéjén, a törvény hazafias kiküldöttei birtokba vették Monseigneur házát, a háromszinü zászlóval megjelölték és fogadótermeiben pálinkát ittak.

Olyan üzlethelyiség Londonban, mint amilyen Tellsonéké Párisban volt, a céget gyorsan kiforgatta volna valójából a Hivatalos Közlönybe. Ugyan mit mondott volna megállapodott brit felelősségtudás és tekintélyesség ahhoz, hogy egy bank udvarában narancsfák állanak és a számolóasztal fölött Cupido alakja látható? És mégis ugy volt. Tellsonék átfestették ugyan Cupidót, de az még mindig fölismerhető volt a menyezeten, ahol szükös fehérnemüben, nyilával reggeltől estig az aranyra célzott (amint azt egyébként is gyakran teszi). Ez a fiatal pogány Londonban, a Lombard-streeten feltétlenül csődbe került volna és ugyanezt a szomoru hatást idézte volna elő a halhatatlan fiu mögötti lefüggönyözött alkóv, a falba illesztett tükör és az öregnek nem mondható alkalmazottak, akik a legcsekélyebb felszólitásra nyilvánosan táncoltak. De a francia Tellsonék mindezek ellenére is kitünően megállhattak és addig, amig a viszonyok elviselhetők voltak, senki sem botránkozott meg ezen és nem vette ki a pénzét a bankból.

Hogy mennyi pénzt fognak Tellsonék bankjából kivenni és mennyi marad ottan elveszetten és elfelejtve, hogy mennyi ezüst és ékszer vesziti el fényét Tellsonék rejtekhelyein, mialatt elhelyezői a börtönben sinylődnek, vagy nemsokára erőszakos halállal meghaltak, hogy Tellsonéknál hány számlát sohasem lehetett ezen a világon lezárni és átvitelezni kellett a másvilágra, azt ezen az estén senki sem volt képes megmondani, még Lorry Jarvis sem, ámbár ő ezeket a kérdéseket alaposan megfontolta. Frissen gyujtott fa tüzénél ült (a gonosz terméketlen esztendő időnek előtte hideg volt) és becsületes, bátor arcán sötétebb árnyék ült, mint amilyet a függőlámpa, vagy bármilyen más a szobában levő tárgy vethetett volna – a borzalom árnyéka.

A bank szobáiban lakott, oly hüséges volt a cég iránt, hogy annak részévé vált, mint valami erős borostyángyökér. A főépületnek hazafias birtokbavétele folytán a bankot valami biztonság vette körül, de a hüséges öreg ur sohasem gondolt erre. Ilyen körülmények közömbösek voltak reá nézve, ha kötelességének meg tudott felelni. Az udvar végében, egy kolonád alatt, volt egy kocsifélszer, ahol Monseigneurnek még tényleg ott állott néhány kocsija. Két oszlopra két hatalmas, magasan lángoló fáklya volt kötve és azoknak fényében a szabad ég alatt látszott egy nagy köszörükő: durván készült szerszám, melyet hirtelen hoztak ide valami szomszéd kovács- vagy más műhelyből. Lorry fölkelt, az ablakon át kinézett erre az ártatlan szerszámra és hideg borzongás futott rajta végig, visszaült a tüz melletti székére. Nem csupán az ablakot, hanem az előtte levő jalousiet is kinyitotta, majd ismét bezárta; hideg rázta egész testét.

A falon és kapun tul levő utcákból a város szokásos éjjeli zugása hallatszott, melybe olykor-olykor valami leirhatatlan földöntuli hang keverődött, mintha hajmeresztően szokatlan hangok tódulnának az Ég felé.

– Hála Istennek, – mondá Lorry imára kulcsolt kézzel – hogy senki sincs ma éjjel ebben a borzalmas városban, aki szivemhez közel áll. Könyörüljön Ő mindazokon, akik veszedelemben vannak.

Nemsokára azután hangzott a nagy kapu csengője és ő azt gondolta »Visszajöttek!« és hallgatózott. De nem hallott hangos lármát az udvarban, amint remélte, a kapu ujra becsukódott és minden csendben volt.

A nyugtalanság és idegesség, mely valóját eltöltötte, okozta a bankért való meghatározhatatlan aggodalmát. Pedig jól őrizték. Éppen fölkelt, hogy a megbizható emberek közé menjen, akik őrt állottak ott, mikor ajtaja hirtelen kinyilt és két alak rohant be, akiknek láttára a bámulattól hátraesett.

Lucie és atyja! Lucie karját nyujtotta feléje, arcán a régi mély komolyság kifejezése ült, annyira megerősödve, hogy ugy látszott, mintha azért fejeződött volna ki, hogy élete e nehéz órájában arcának erőt adjon.

– Mit jelent ez? – kiáltotta Lorry zavartan, lélegzetét vesztve.

– Mi ujság? Lucie! Manette! Mi történt? Miért jöttek ide? Mit jelent ez?

Mereven reábámuló szemekkel, sápadt, zavart arccal, könyörögve sóhajtott karjai között:

– Ó, barátom! A férjem!

– A férje, Lucie?

– Károly.

– Mi van Károllyal?

– Itt van.

– Itt, Párisban?

– Néhány nap óta itt van, – három vagy négy napja – nem tudom, hogy hány napja, nem tudom gondolataimat összeszedni. Egy nemes vállalkozás birta utjára, tudtomon kivül; a kapunál föltartóztatták és börtönbe vetették.

Az öreg ember akarata ellen felkiáltott. Majdnem ugyanabban a pillanatban a nagy kapu csengője ujra megszólalt és nagy tömeg kiabálva és üvöltve tódult az udvarba.

– Milyen lárma ez? – kérdé a doktor az ablakhoz fordulva.

– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry. – Ne nézzen ki! Manette, ha élete kedves, ne érintse a függönyt!

A doktor megfordult, keze az ablak kilincsén volt és nyugodt, bátor mosollyal mondá:

– Kedves barátom, ebben a városban az én életemnek varázshatalma van. Én a Bastille foglya voltam. Nincs olyan hazafi Párisban – egész Párisban – Franciaországban – aki, ha tudja, hogy én a Bastille foglya voltam, érintene engem, kivéve, hogy ölelésekkel agyonszoritsanak, vagy diadalban körülhordjanak. Az én régi bánatom hatalmat adott nekem, mely keresztülvitt minket a sorompón és ott Károlyról hireket szerzett és minket idehozott. Tudtam, hogy ugy lesz; tudtam, hogy Károlyt kimenthetem minden veszedelemből; megmondottam Lucienek. Mi ez a lárma? – Keze ismét ott volt az ablak kilincsén.

– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry teljesen kétségbeesve. – Ne, édes Luciem, ön se! – Karját köréje fonva tartotta vissza. – Ne ijedjen meg annyira, édesem. Ünnepiesen esküszöm önnek, nem tudok arról, hogy Károlyt baj érte volna, hogy nem is sejtettem, hogy végzetes helyre jött. Melyik börtönben van?

– La Forceban!