Part 20

– És én el is megyek, egész komolyan. Az az igazság, kedves Károly. – Lorry a távolabb levő »cégre« pillantott és hangját halkitotta. – Nincsen fogalma arról, hogy üzletünk milyen nehézségekkel küzd, hogy okmányaink és könyveink odaát milyen veszedelemben forognak. A jó Isten tudja csak, hogy hány ember, mily sulyosan volna kompromittálva, ha okmányaink közül néhány idegen kézbe kerülne, vagy elpusztulna; és ez minden pillanatban megtörténhetik, mint ön tudja; ki mondhatja, hogy Párist nem gyujtják-e föl ma, vagy rabolják-e ki holnap? Kivülem alig képes valaki azokat (értékes időveszteség nélkül) óvatosan kiválogatni, elásni, vagy valami más módon biztonságba helyezni. És én nyugodtan üljek, mikor Tellsonék ezt tudják és mondják, Tellsonék, akiknek kenyerét hatvan év óta eszem, – azért, mert tagjaim kissé merevek lettek? Micsoda? Én még fiu vagyok, uram, egy féltucat itteni öreg fickóhoz képest!

– Mennyire csodálom az ön bátorságát és ifju lelkületét, Lorry ur!

– Ah! Ostobaság, uram! És kedves Károly, – mondá Lorry ismét a »cégre« tekintve, – fontolja meg, hogy teljesen lehetetlen mostan Párisból valamit kihozni, teljesen közömbös, hogy mi az. Okmányokat és értékes holmikat még ma is a legkülönösebb hirvivők hoztak ide hozzánk (legnagyobb titokban mondom; még önnek sem volna szabad elmondanom), el sem tudná képzelni és mindegyiknek az élete hajszálon függött csupán, mikor a sorompón keresztülment. Más időkben a mi csomagjaink oly akadálytalanul jönnek és mennek, mint az üzletszerü vén Angliában; de most mindent megállitanak.

– És ön tényleg ma éjjel elutazik?

– Tényleg ma éjjel elutazom, mert az ügy oly sürgős, hogy nem tür késedelmet. Mindenféle embert ajánlottak nekem kiséretül, de nem akarom, hogy bármi dolgom is legyen velük. Jerryt szándékozom magammal vinni, Jerry hosszu idő óta a testőröm vasárnap éjjel, már megszoktam őt. Jerryt senki sem fogja gyanusitani, hogy valami egyéb, mint egy angol buldogg, vagy hogy más szándéka van, mint hogy bárkire rátámadjon, aki gazdáját érinteni meri.

– Ismét azt kell mondanom, hogy szivből csodálom az ön bátorságát és ifjuságát.

– Nekem pedig ismét azt kell mondanom, ostobaság, ostobaság! Ha ezt a kis megbizást véghezvittem, talán elfogadom Tellsonék ajánlatát, hogy visszavonuljak és tetszésem szerint éljek. Akkor aztán elég időm lesz, hogy a vénülésre gondoljak.

Ez a párbeszéd Lorry szokott asztala mellett folyt; néhány lépésnyire tőlük hencegett Monseigneur, – egész tömeg – hogy rövid időn belül milyen módon fog bosszut állni ezen a gazember népségen. Monseigneurre vallott egészen a mód, ahogyan beszélt, annak a védelme alatt, hogy politikai menekült, másrészt meg a született brit orthodoxiát jellemezte az a hang, mellyel erről a rettenetes forradalomról beszéltek; hogy az volt az egyedüli aratás az ég alatt, melyet nem vetettek, mintha sohasem történt volna semmi, vagy nem mulasztottak volna el soha semmit, amely ezt eredményezte, mintha azok, – akik megfigyelték Franciaország nyomorultjainak millióit és a rosszul és helytelenül alkalmazott eszközöket, melyek arra voltak szánva, hogy az országot boldogitsák, – nem látták volna, hogy a forradalom elkerülhetetlenül bekövetkezik, és nem nyilvánitották volna elég érthetően azt, amit eljövendőnek láttak. Ez a hencegés, mely párosul Monseigneur csapongó terveivel, hogy milyen módon igyekszik majd a dolgoknak azt a rendjét visszaállitani, mely önmagát tette tönkre és az ég és föld türelmét kimeritette, – elviselhetetlen volt minden józaneszü emberre, aki ismerte az igazságot, anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Ez a fülébe tóduló hencegés Darnay Károlyra ugy hatott, mint valami zavart okozó vértolulás, vagy lelkét eltöltő gond és állandó nyugtalanságot okozott lelkében.

A beszélgetők között volt a King’s Bench törvényszékbeli Stryver is, aki már jó messzire haladt abbeli törekvésében, hogy az állam előkelő hivatalba helyezze és ennélfogva különösen hangosan beszélt; kifejtette terveit Monseigneur előtt, hogy a népet röpitsék a levegőbe, pusztitsák el a föld szinéről és éljenek meg nélküle és még sok más hasonló ilyen célu tervet, mely lényegében mind hasonlitott ahhoz, hogy a sasok faját ugy pusztitsák ki, hogy sót hintsenek a farkára. Darnay különös ellenszenvvel hallgatta az ő beszédét és éppen azon töprengett, hogy távozzék-e, hogy ne halljon belőle többet, avagy pedig ottmaradjon és óvást emeljen a mondottak ellen, amikor olyasvalami történt, mely ebben az ingadozásában határozó volt.

A »cég« odalépett Lorryhoz és egy piszkos, zárt levelet tett eléje és azt kérdezte tőle, hogy fölfedezett-e már valami nyomot arról a személyről, akinek a levelet cimezték. A »cég« letette a levelet; Darnay oly közel volt, hogy a cimzést meglátta, annál is gyorsabban, mivel az az ő igazi neve volt. A cimzés igy szólott: »Nagyon sürgős. Az egykori St. Evremonde márki urnak Franciaországból. Kézbesités végett: Tellson és Társa bankár uraknak, Londonban, Anglia.«

A házasság reggelén Manette doktor határozottan arra kérte Darnayt, hogy nevének titka – kivévén, ha ő, a doktor, ez alól feloldja – kettőjük között maradjon. Senki sem tudta, hogy ez volt a neve, még felesége sem gyanitotta; Lorrynak sejtelme sem lehetett róla.

– Nem, – mondá Lorry, válaszolva főnökének – megmutattam az urak közül itten mindenkinek és senki sem tudja, hogy az az ur hol található.

Minthogy az óra mutatója a bank záróraidejéhez közeledett, a távozók folyama Lorry asztala mellett haladt el. Ő kérdezősködve tartotta a levelet kezében, Monseigneur ránézett, – a terveket szövő és méltatlankodó menekült személyében, – ennek is annak is, mindegyiknek volt valami becsmérlő megjegyzése, angol vagy francia nyelven, a fel nem található márkira vonatkozóan.

– Azt hiszem, hogy unokaöccse – mindenesetre elfajult utód – a nagyrabecsült márkinak, akit meggyilkoltak – mondá az egyik. – Boldog vagyok, hogy sohasem ismertem őt.

– Gyáva, aki elhagyta állomását már évekkel ezelőtt, – mondá egy másik Monseigneur – aki fejével lefelé bujt el egy kocsi szénában és félig megfulladva került ki Párisból.

– Az uj doktrinák megfertőzték, – mondá egy harmadik – ellentétbe jutott az utolsó márkival és lemondott az uradalmakról, mikor azok reászállottak örökségül és átengedte azt a gazember népségnek. Remélem, hogy ezek most majd megjutalmazzák ugy, ahogy megérdemli.

– Micsoda? – kiáltotta a nagyhangu Stryver. – Tényleg ugy cselekedett? Olyan fajta fickó? Hadd lássuk az ő alávaló nevét! F… e vigye őt!

Darnay nem volt képes magát tovább tartóztatni, kezét Stryver vállára tette és azt mondotta: Én ismerem ezt a fickót!

– Igazán? – válaszolt Stryver. – Zeusra mondom, hogy sajnálom önt.

– Miért?

– Miért Darnay ur? Hallotta, hogy mit cselekedett? – Ne kérdezze, hogy miért, ilyen időben!

– De én kérdezem, hogy miért?

– Én akkor is azt mondom, Darnay ur, hogy sajnálom önt. Sajnálom, hogy ön ilyen különös kérdéseket intéz. Itt van egy fickó, akit megfertőzött ez a legpestisesebb és legistentagadóbb ördögi doktrina, melyet valaha ismertek; aki átengedi birtokait a föld legaljasabb csőcselékének, amely a gyilkosságot nagyban üzi és ön, aki az ifjuságot tanitja, azt kérdezi, hogy miért sajnálom önt. Jó, tehát válaszolok önnek. Sajnálom önt, mert azt hiszem, hogy ilyen gazember önt is megfertőzheti. Ezért!

Darnay igéretére emlékezve, csak nehezen tudta magát tartóztatni és igy szólott: Talán ön nem érti meg ezt az urat.

– Értek hozzá, hogy _Önt_ sarokba szoritsam, Darnay ur, – mondá Stryver – és meg is teszem. Ha ez a fickó ur, akkor _én_ nem értem őt. Ezt megmondhatja neki, tiszteletem kiséretében. Megmondhatja továbbá azt is neki az én nevemben, hogy miután minden vagyonát és pozicióját ennek a mészárló csőcseléknek engedte át, csodálkozom azon, hogy miért nem áll az élükre. De nem, uraim, – mondá Stryver körültekintve és ujjaival csattintva – én ismerem az emberi természetet és mondom önöknek, hogy sohasem találnak fickót olyat, mint ez, aki ily drága védettek könyörületére bizná magát. Nem uraim, ő elszelel, amily gyorsan csak lehet.

Ezekkel a szavakkal, utolsót csattantva ujjaival, Stryver kitolakodott a Fleet-streetbe, hallgatói általánosan helyeseltek. Az általános távozás után Lorry és Darnay egyedül maradtak az iróasztalnál.

– Átveszi a levelet? – kérdi Lorry. – Ön tudja, hogy hol kell kézbesiteni?

– Igen.

– Magyarázza meg neki, hogy ide cimezték, abban a hiszemben, hogy mi képesek leszünk azt kézbesiteni és hogy már jó ideje itt fekszik.

– Megteszem. Innen utazik Párisba?

– Innen, nyolc órakor.

– Visszajövök, hogy elbucsuzzam.

Darnay nagyon elégületlen volt önmagával, Stryverrel és a többiekkel is, lehető gyorsan a Temple csöndes vidékére sietett, felbontotta a levelet és elolvasta. Igy hangzott:

»Abbaye börtön, Páris, 1792. junius 21.

Uram, egykori Márki ur,

Miután életem a falu kezében hosszu ideig veszedelemben forgott, nagy erőszak és méltatlansággal elfogtak és az egész hosszu uton végig gyalog Párisba hoztak. Az uton sokat szenvedtem; de ez nem minden; házamat lerombolták, – a földdel tették egyenlővé.

A bün, melyért bebörtönöztek, uram, ezelőtt Márki ur, és amely miatt a törvényszék előtt kell megjelennem és életemet is elveszitenem (az Ön nagylelkü segitsége nélkül), amint ők mondják, a nép ő felsége ellen elkövetett árulás, amennyiben ellene, egy emigráns érdekében működtem. Hiába állitottam, hogy én, az Ön utasitásához képest az ő érdekében és nem az ellen cselekedtem. Hiába állitottam, hogy én még az emigránsok vagyonának elkobzása előtt elengedtem az adókat, melyet a nép megszünt fizetni, hogy nem szedtem be a bért és nem pereltem őket. Az egyedüli válasz az, hogy egy emigráns érdekében működtem, és hogy hol van az az emigráns?

Ó, kegyelmes uram, ezelőtti Márki ur, hol van ez az emigráns? Álmomban kiabálom, hol van ő? Az Eget kérdezem, eljön-e, hogy engem megszabaditson? Nincs válasz. Ó, uram, ezelőtti Márki ur, reménytelen kiáltásomat a tengeren át hangoztatom, talán füleihez jut a nagy Tellson-bank utján, mely Párisban is ismerős.

A Mindenható szerelmére, a nagylelküség, az igazság, előkelő nevének becsülete nevében könyörgök Önhöz, uram, ezelőtti Márki ur, jöjjön segitségemre és szabaditson meg.

A borzalom ezen börtönéből, ahol minden óra közelebb visz a halálhoz, biztositom Önt, uram, ezelőtti Márki ur, fájdalommal teljes és szerencsétlen szolgálatkészségemről.

Az Ön lesujtott _Gabelleje_.«

A Darnay lelkében rejtőző nyugtalanságot ez a levél hatalmasan megelevenitette. Egy régi, hű szolgának a veszedelme, akinek egyedüli büne az ő családja iránt tanusitott hűsége volt, oly szemrehányóan meredt az arcába, hogy, amint ott járt föl és alá a Templeben, megfontolva a teendőt, majdnem eltakarta az arcát a járókelők előtt.

Jól tudta, hogy a cselekedet fölötti borzalmában, hogy nagybátyja ellen való gyanujában, hogy abban az irtózatban, mellyel lelke a roskadozó épületet tekintette és amelynek támogatásával gyanusitották, ő csak félmunkát végzett. Jól tudta, hogy Lucie iránt való szerelme miatt mondott le társadalmi állásáról és hogy ez a tette – ámbár lelke előtt nem látszott ujnak – mégis elhamarkodott és hiányos volt. Jól tudta, hogy rendszeresen és óvatosan kellett volna tervét kidolgozni, és hogy szándékában is volt ennek a megtétele és hogy ez mégsem történt meg.

Magaválasztotta angol otthonának boldogsága, az a szükség, hogy állandóan el volt foglalva, az idő gyors változásai és nyugtalanságai, melyek oly gyorsan követték egymást, hogy e hét eseményei az előbbi hét meg nem ért terveit megsemmisitették és a következő hét eseményei pedig mindent ismét ujjáalakitottak, ő tudta jól, hogy ezen események kényszerének engedett, nem gond nélkül, de mégis állandó és tartós ellenállás nélkül. Ő várt a cselekvés pillanatára, de az események forgatagában az idő elmult, a nemesség minden uton csoportosan hagyta el Franciaországot, vagyonukat elpusztitották és konfiskálták, nevüket eltörülték, ezt ő mind jól tudta, mint bármilyen ujonnan keletkezett hatalom Franciaországban, amely őt emiatt talán vád alá helyezte.

De hiszen ő nem nyomott el senkit, nem börtönzött be senkit; oly távol volt attól, hogy szigoruan követelte volna járandóságait, hogy saját akaratából lemondott mindenről, és uj világba vetette magát, melyben ránézve kedvezmény nem volt, abban kiküzdötte a maga helyzetét és megkereste a kenyerét. Gabelle kezelte a tönkrejutott és eladósodott birtokot irásba foglalt rendelkezések szerint, melyek utasitották őt, hogy a szegény népet kimélje, hogy azt a keveset, ami elajándékozható volt, nekik adja, télen annyi tüzelőfát és nyáron annyi gabonát, amennyit a szorongató hitelezők meghagytak, hogy minden eshetőségre számitva, a saját biztonsága érdekében ezt a körülményt irásba foglalta, ugy hogy ennek most napfényre kellett kerülnie.

Ezek a körülmények érlelték meg Darnay Károlynak azt a kétségbeejtő elhatározását, hogy Párisba utazik.

Igen. Mint a régi monda hajósát, a szél és áradat a mágnes szikla hatáskörébe hajtotta és vonzotta őt, ugy hogy mennie kellett. Minden, ami képzelete előtt felmerült, mind gyorsabban hajszolta őt, mind inkább növekedő erővel a borzalmas vonzóerő karjaiba. Lelkének nyugtalanságát az okozta, hogy boldogtalan hazájában rossz célok elérésére alkalmatlan eszközöket használtak és hogy ő, aki tudta, hogy jobb amazoknál, nem volt ott jelen, hogy megkisérelje, vajjon tehet-e valamit a vérontás beszüntetésére és hogy a könyörület és emberiesség követelményeit érvényre juttassa. Ez a félig elnyomott és félig szemrehányó gond arra késztette őt, hogy párhuzamot vonjon maga és a bátor öreg ur között, akiben olyan nagy volt a kötelességtudás; ezt a reánézve hátrányos összehasonlitást nyomban követték Monseigneur becsmérelő nyilatkozatai, melyek őt annyira megsértették, és Stryveréi, melyek régi okok miatt kétszeresen sértők voltak reánézve. Majd Gabelle levele érkezett meg, egy ártatlan, halálveszedelemben lebegő fogolynak az ő igazságosságához, becsületéhez és jóhirnevéhez való könyörgése.

Elhatározása megszilárdult. Párisba kell mennie.

Igen. A mágnesszikla vonzotta őt, előre kellett eveznie, mig zátonyra kerül. Nem volt szikláról tudomása; veszélyt alig látott. A szándék, amely szerint cselekedett és ahogyan cselekedett, még ha nem volt is teljesen befejezett, az ő eljárását olyan világitásba helyezte, hogy azt Franciaországban hálásan ismerik majd el, különösen ha személyesen jelenik meg annak az igazolására. Azután megjelent szeme előtt az a dicső látomány, hogy képes jót cselekedni, (mely oly gyakran ámitja el a vérmes embereket); ő már látta magát, hogy elegendő befolyással rendelkezik, hogy vezesse ezt az elvadult forradalmat, mely oly borzalmas vadsággal rohant előre.

Amint igy most már eldöntött szándékával járt föl és alá, azt határozta, hogy sem Lucie, sem atyja ne tudjon meg semmit addig, mig ő el nem távozott. Luciet meg kellett kimélnie a bucsuzástól, és atyja, aki mindig idegenkedett attól, hogy a régi idők veszedelmes emlékeivel foglalkozzék csak akkor tudja majd meg ezt a lépését, amikor már megtörtént, mikor már minden kétség eloszlott.

Gondolataival elfoglalva sétált föl és alá, mig elérkezett az idő, hogy Tellsonékhoz menjen és Lorrytól bucsut vegyen. Amint Párisba érkezik, fölkeresi öreg barátját; de most nem mondott neki semmit szándékáról.

Egy postakocsi indulásra készen állott a bank kapujában, Jerry is utrakészen volt.

– Kézbesitettem a levelet – mondá Darnay Károly. – Nem akartam beleegyezni abba, hogy önt irott válasszal terhelje, de talán lesz szives szóbeli választ vinni.

– Nagyon szivesen, – mondá Lorry – ha nem veszedelmes.

– Egyáltalán nem. Ámbár fogolynak szól, az Abbayeban.

– Mi a neve? – mondá Lorry, nyitott jegyzőkönyvével a kezében.

– Gabelle.

– Gabelle. És mi az üzenet a szerencsétlen Gabelle számára a börtönben?

– Egyszerüen az, hogy ő megkapta a levelet és jön.

– Időt nem kell emliteni?

– Holnap este elutazik.

– Személy nem emlitendő?

– Nem.

Segitett Lorrynak, hogy egy csomó köpenybe és kabátba burkolózzék és kikisérte őt a régi bank meleg levegőjéből a Fleet-street ködébe.

– Üdvözletemet Lucienek és a kis Lucienek – mondá Lorry távozáskor – és jól vigyázzon reájuk, mig visszajövök. – Darnay fejét rázta és kétkedően mosolygott, mikor a kocsi elhajtott.

Ezen az éjjelen – augusztus 14-ike volt – sokáig fönn volt és két szeretetteljes levelet irt; az egyik Lucienek szólt, amelyben elmagyarázta neki, hogy milyen elkerülhetetlen kötelesség kényszeriti őt Párisba való utazásra és hosszadalmasan elmondotta, hogy erősen bizik abban, hogy személyét semmi veszély nem fenyegeti; a másik a doktornak szólott, amelyben Luciet és gyermekét az ő gondjaira bizta és szilárd meggyőződéssel ugyanarról a tárgyról beszélt. Mind a kettőnek azt irta, hogy megérkezése után azonnal ir, hogy őket személye biztonságáról megnyugtassa.

Nehéz nap volt, ez volt az első nap, hogy titokkal lelkében járt közöttük. Nehéz volt reánézve, hogy titkolja az ártatlan csalást, melyről ők semmit sem gyanitottak. Egy gyöngéd tekintet, melyet boldog és tevékeny feleségére vetett, megerősitette elhatározásában, hogy nem emlit semmit a bekövetkezendőről (már majdnem megtette, oly különös volt reánézve, hogy bármit is cselekedjék az ő csöndes segitsége nélkül) és a nap gyorsan eltelt. Alkonyatkor megölelte őt és kedves gyermekét, emlitvén, hogy nemsokára visszatér (állitólagos elfoglaltságot adott okul; titkon bőrtáskát készitett elő ruhákkal) és nehéz szivvel lépett ki a ködös utcába.

A láthatatlan erő gyorsan vonzotta őt magához, minden szél, minden áramlat abba az irányba vonult. Leveleit átadta egy megbizható hirvivőnek, hogy félórával éjfél előtt kézbesitse, – nem előbb. Dover felé bérelt kocsit és megkezdette utazását.

– Az Ég szerelme, az igazságosság, a nagylelküség és előkelő nevének becsülete nevében! – ez volt a szegény fogoly kiáltása, ezzel bátoritotta elfogult szivét, mikor mindent otthagyott, ami a földön szivének kedves volt és a mágnesszikla irányába indult.

HARMADIK KÖNYV. A VIHAR UTJA.

1. Fejezet. Titkos börtönben.

Az utas, aki az 1792-ik év őszén Angliából Páris felé utazott, lassan haladt előre utazásában. Kelleténél rosszabb utak, rossz kocsik és rossz lovak is eléggé késleltették, még ha Franciaország szerencsétlen és trónjavesztett királya minden dicsőségével is trónjában ült volna; de az idők változása ezenkivül is más körülményeket teremtett. Minden város kapujában, minden falu adóhivatalában volt egy csoport polgár, nemzeti muskétáikkal lövésre készen, ezek minden jövőt vagy menőt megállitottak, össze-vissza kikérdezték, utleveleit megvizsgálták, nevét saját jegyzékükben keresték, visszaküldötték vagy tovább menni hagyták, vagy pedig megállitották és fogságba vetették, aszerint, amint az szeszélyes itéletük vagy képzelődésük szerint legüdvösebbnek látszott az Egységes és Oszthatatlan Köztársaság, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség, vagy a Halálra nézve.

Darnay Károly csak néhány mérföldnyit haladt franciaországi utjában, mikor már kezdette észrevenni, hogy ebben az országban nincs kilátása a visszatérésre, csupán ha Párisban jó polgárnak minősitik. Bármi történjék is, utazása végére kell jutnia. Nem zárult mögötte egy szegény falu, nem sülyedt mögötte egy közönséges sorompó az országuton, melyről nem tudta volna, hogy az mind csupa vaskapu abban a sorozatban, mely közötte és Anglia között bezárult. Az általános éberség annyira körülvette őt, hogy ha hálóban lett volna, vagy ha ketrecben vitték volna rendeltetési helyére, akkor sem érezte volna jobban szabadsága elvesztését.

Ez az általános éberség nemcsak hogy huszszor tartóztatta fel őt az országut minden állomásán, hanem napjában huszszor késleltette előhaladásában azáltal, hogy utánalovagoltak és visszahozták, előtte lovagoltak és gondoskodtak arról, hogy föltartóztassák, vagy pedig vele lovagoltak és őrizték őt. Már néhány napja utazott Franciaországban, mikor az országut egy kis városában, Páristól még jó messzire, fáradtan aludni tért.

Más módon nem juthatott volna még ennyire sem, ha nem mutatta volna föl a lesujtott Gabellenek az Abbaye börtönből irt levelét. Ennek a kis helységnek a kapuőrsége annyi nehézséget okozott neki, hogy érezte, hogy utazása most válságos ponthoz jutott. Aránylag tehát nagyon kissé volt meglepve, mikor a kis korcsmában, ahová reggelig való tartózkodásra utasitották, éjszaka közepén fölkeltették.

Félénk helybeli hivatalnok és három fegyveres hazafi, vörös sapkával a fejükön, pipával a szájukban, fölkeltette őt és ágyára ült.

– Emigráns, – mondá a hivatalnok – fedezet alatt küldöm Párisba.

– Polgártárs, nem óhajtok mást, mint hogy Párisba jussak, ámbár a fedezetet nélkülözhetem.

– Csend! – morgott egy vörössapkás és puskája agyával az ágytakaróra ütött. – Hallgass, arisztokrata!

– Ugy van, amint ez a jó hazafi mondja – jegyezte meg a félénk hivatalnok. – Ön arisztokrata, fedezetre van szüksége és fizetnie kell érte.

– Nincs választásom – mondja Darnay Károly.

– Választása! Hallgasd csak! – kiáltotta ugyanaz a fenyegető vörössapkás. – Mintha nem volna kedvezmény, hogy meg van védve a lámpavastól.

– Ugy van mindig, mint a jó hazafi mondja – jegyezte meg a hivatalnok. – Keljen föl és öltözködjék, emigráns.

Darnay engedelmeskedett; visszavitték a kapuőrséghez, ahol más vörössapkás hazafiak pipáztak, ittak és aludtak az őrtüz mellett. Itt nagy összeget fizetett a fedezetért és reggel három órakor elindult velük a nedves országuton.

A fedezet két vörössapkás és háromszinü kokárdával diszitett lovas hazafiból állott, akik a nemzet puskáival és kardjaival fölfegyverezve mindkét oldalán lovagoltak. Darnay külön lovon lovagolt, de a kantárhoz kötél volt erősitve, melynek végét az egyik hazafi karja köré tekerte. Ilyen helyzetben folytatták utjukat, a hideg eső arcukat verte és lassu lépésben lovagoltak a város rossz kövezetén ki az iszapos országutra. Utjukban nem állott be változás, kivévén, hogy lovakat váltottak és sebességet változtattak, végig a sáros országuton, egész a fővárosig.

Éjjel utaztak; egy-két órával napfölkelte után megállottak és alkonyatig pihentek. A fedezet oly nyomoruságosan volt öltözve, hogy puszta lábukszára köré szalmát tekertek és rongyos vállukra is szalmát tettek, hogy a nedvesség ellen védekezzenek. Eltekintve attól a személyes kellemetlenségtől, hogy ilyen módon kisérték és a jelenlegi veszedelemtől, melyet az a körülmény okozott, hogy a hazafiak egyike krónikusan részeg volt és nagyon könnyelmüen bánt fegyverével, Darnay Károly nem engedte, hogy a vele szemben alkalmazott kényszer ellenére is komoly aggodalom támadjon lelkében; meggyőzte önmagát arról, hogy ennek a helyzetnek semmi köze egy személyes ügy igazságosságához, amelyben még nem itélkeztek, vagy olyan nyilatkozathoz, mely még nem volt megtéve és amelyet az Abbaye foglya megerősitendő volt.

De mikor Beauvais városához jutottak, – estefelé volt, mikor az utcák tele voltak néppel – nem titkolhatta el, hogy a dolgok látszata nagyon nyugtalanitó. Veszedelmet hirdető arcok vették körül, hogy lássák őt, mikor a postaháznál leszállott és sok hang hangosan kiáltotta a tömegben: »Le az emigránssal!«

Éppen leszállóban volt a nyeregből, de ismét visszaült, minthogy azt tartotta a legbiztosabb helynek és azt mondá:

– Igen, emigráns; barátaim! De nem látjátok-e, hogy saját akaratomból vagyok itten Franciaországban?

– Átkozott emigráns vagy! – kiáltotta egy kovács és kalapáccsal a kezében, dühösen előretolakodott. – És átkozott arisztokrata is vagy!

A postamester, a kovács és a lovas kantárja közé állott (az ugyanis a kantárt akarta megragadni) és csendesitően mondotta: »Hagyd őt, hagyd őt! Párisban majd itélkeznek fölötte!«

– Itélkeznek – ismételte a kovács és meglenditette a kalapácsot. – Igen és elitélik, mint árulót.

A tömeg erre helyeslően orditott.

Darnay visszatartotta a postamestert, aki a lovat az udvarba akarta vezetni (a részeg hazafi nyugodtan ült nyergében és odanézett, a kötél vége karjára volt tekerve) és mihelyt szava hallhatóvá vált, igy szólott:

– Csalódtok, barátaim, vagy meg vagytok csalva. Én nem vagyok áruló.