Part 2

Leeresztette az ablakot és a nap felkeltét nézte. Előtte lejtős szántóföld terült el, rajta hevert az eke még ugyanazon a helyen, ahol hagyták az elmult este, mikor a lovakat kifogták belőle; mögötte csöndes cserjés, égővörös és sárguló levelekkel, melyek még ott lógtak a bokrokon. A hideg és nedves talaj ellenére is az égboltozat derült volt és tiszta és a nap ragyogóan, nyugodtan és szépségesen kelt föl.

– Tizennyolc éve! – mondá az utas a nap felé tekintve. – Világosság kegyelmes alkotója! Tizennyolc évig élve eltemetve!

4. Fejezet. Az előkészület.

Mikor a postakocsi a délelőtt folyamán szerencsésen eljutott Doverbe, a »György király« szálló főpincére szokása szerint kinyitotta a kocsi ajtaját. Bizonyos ünnepiesség kiséretében tette ezt, mert tél idején Londonból postakocsin való utazás valóságos hőscselekmény volt, amelyért a bátor utasnak gratulálni lehetett.

Azonban csak egy bátor utas maradt meg, hogy gratulálható legyen; mert a másik kettő utközben különböző helyen kiszállt. A kocsi pinceszerü belseje, a nedves és piszkos szalmával, kellemetlen szagával és a benne honoló sötétséggel inkább nagy kutyaólnak látszott. Lorry, az utas, amint kiszállott belőle, tele szalmaszállal, bolyhos takaróban, gyürött kalappal, sáros lábszárakkal, valami nagy kutyához hasonlitott.

– Pincér, megy-e holnap postahajó Calais-ba?

– Igen, uram, ha az időjárás kitart és a szél félig-meddig kedvező. A dagály körülbelül két órakor délután áll be, uram. Ágyat óhajt, uram?

– Nem fekszem le éjszaka előtt; de hálószobát és borbélyt óhajtok.

– És aztán reggelit? Igen, uram. Erre uram, ha ugy tetszik. Vezesd az urat a Concord-szobába! Az ur podgyászát és meleg vizet Concordba! Huzd le az ur csizmáját Concordban! (Jó kőszéntüzet talál ottan, uram.) Borbélyt! Mozogj!

A Concord nevü hálószoba mindig a postakocsival érkező utas számára volt fönntartva és minthogy a postakocsin érkező utasok mindig tetőtől-talpig be voltak burkolva, a »György király« szálló lakóira nézve ez a szoba különösen érdekes volt azért, mert csak egyfajta embert láttak bemenni, mindenféle változatu jött ki belőle. Ezért aztán egy másik pincér, két szolga, néhány szobaleány és a gazdasszony véletlenül ott tartózkodott különböző helyeken, a Concord és a reggelizőterem utja között, mikor egy hatvan évesnek látszó ur, takaros, barnaszinü, kissé viseltes, de jókarban tartott ruhában, melynek ujjain és zsebei fölött nagy fölhajtások voltak, haladt reggelijéhez.

A reggelizőteremben az nap délelőtt nem volt más vendég, mint a barna ruhába öltözött ur. A reggelizőasztal a tüzhely előtt állott és amint reggelijére várva ott ült és a tüz fénye arcát megvilágitotta, oly nyugodtan viselkedett, mintha arcképe számára ülne.

Nagyon rendesnek és rendszeretőnek látszott, amint mindegyik térdén egy kezét pihentetve ült, hosszu mellényében hangosszavu óra egyhangu prédikációt ketyegett, mint hogyha a maga komolyságát és örökkévalóságát ellentétbe helyezné a gyorsan lobogó tüz könnyelmüségével és mulandóságával. Jó formájú lábszárára kissé hiu is volt, finomszövésü, barna harisnyája szorosan megfeszült rajta; cipője és csatjai is egyszerüek, de ékesek voltak. Feltünően kicsiny, tisztán tartott, fürtös, kenderszőke parókát viselt, amely valószinüen természetes hajból készült, de inkább selyem- vagy üvegszálakból szövöttnek látszott. Fehérnemüje, ámbár nem volt olyan finom, hogy harisnyáival egybevágott volna, olyan fehér volt, mint a hullámok habja, mely a közeli parton megtörött, vagy mint a vitorlák, melyek messze kint a tengeren a napfényben ragyogtak. A közönséges kifejezésü, nyugodt arcot különös parókája alatt nedves, még mindig ragyogó szempár világitotta meg, mely birtokosának az elmult időkben elég fáradságot adhatott, hogy azok Tellson bankjához illő nyugodt, tartózkodó kifejezést nyerjenek. Arca, egészséges, pirosszinü arca, ámbár ráncos volt, gondoknak kevés nyomát mutatta. Ugy látszik, hogy Tellson bankjának bizalmas, nőtlen alkalmazottait csak a mások gondja vette igénybe, és valószinü, hogy ilyen másodkézből való gondokat könnyebben lehet levetni és fölvenni, akárcsak a viselt ruhát.

Hogy arcképfestőnek ülő férfiuhoz teljesen hasonló legyen, Lorry elszunnyadt. Reggelije megérkezése fölébresztette és igy szólott a pincérhez, amint székét az asztalhoz közelebb huzta:

– Tartson szobát készen egy fiatal urhölgy részére, aki a nap minden szakában megérkezhetik. Lehet, hogy Lorry Jarvis után, vagy csak Tellson bankjának egy alkalmazottja után kérdezősködik. Kérem, tudassa majd velem.

– Igen, uram. Tellson bankja Londonban?

– Igen.

– Igen, uram. Gyakran van szerencsénk, hogy cégének urait London és Páris között való utazásaikban fogadhatjuk. Tellson és Társa urai sokat utaznak.

– Igen. Mi éppen ugy francia, mint angol cég vagyunk.

– Igen, uram. Azt hiszem, hogy ön uram, nem sokat utazik.

– Az utóbbi időben nem. Tizenöt éve, hogy mi – hogy én utolszor jöttem Franciaországból.

– Valóban, uram? Az az én időm előtt volt. A mi gazdánk ideje előtt, uram. – »György« akkor másnak a birtokában volt, uram.

– Azt hiszem.

– Szép összegbe mernék fogadni, uram, hogy olyan cég, mint Tellson és Társa, nem tizenöt, hanem már ötven év előtt is virágzott.

– Megháromszorozhatja, százötven-et mondhat és nem lesz távol a valóságtól.

– Valóban, uram?

A pincér csodálkozó arccal vonult vissza az asztaltól, a serviettet jobbkarja alól baljába vette, kényelmes állásba helyezkedett, figyelte a vendéget, amint evett és ivott, mint valami obszervatórium- vagy őrtoronyból. Egészen ugy, amint az pincéreknek a szokása végtelen idők óta.

Mikor Lorry a reggelijét bevégezte, sétára indult a tengerpartra. A kis Dover város, szük, görbe utcáival elrejtőzött a tenger partja elől és fejét a mészzátonyok közé dugta, mint valami tengeri strucc. A part hullámok és kövek pusztasága volt, melyek vadul zörögtek egymás fölött, a tenger azt tette, amit kedvelt, a kedvelése pusztitás volt. A város felé mennydörgött, a sziklák irányába zugott és a partot rombolta őrjöngő csapásaival. A házak között a levegőnek olyan erős halszaga volt, hogy azt lehetett hinni, beteg hallal van tele, mint ahogy beteg emberek a tengerbe fürödni mennek. A kikötőben kevés halászattal foglalkoztak, sokat kóboroltak éjjelenkint és figyelték a tengert, különösen akkor, mikor a dagály tetőpontját érte el. Kiskereskedők, akik alig foglalkoztak üzlettel, gyakran, egészen megmagyarázhatatlan módon nagy vagyonhoz jutottak és jellemző volt, hogy a környéken senki sem szivelte a lámpagyujtogatót.

Mikor a nap délutánra hajlott, és a levegő, amely időnkint elég tiszta volt, hogy a francia partot meg lehetett pillantani, ismét köddel és párával telt meg, Lorry gondolatai is felhősödni látszottak. Mikor besötétedett és ő a reggelizőterem tüzénél ült és ebédjére várt, mint ahogy reggelijére várt volt, elméje a pirosló szénben buzgón ásott, ásott, ásott.

Ebéd után egy üveg jó vörösbor nem árt az izzó szénben ásogatónak, kivéve, ha munkáját elfeledteti vele. Lorry hosszú időig tétlen volt, éppen utolsó poharát töltötte meg, olyan elégülten, amint azt korosodó, egészséges arcszinü uriembertől várni lehetett, aki palackjának fenekére jutott, amikor egy kocsi döcögött a keskeny utcán végig és behajtott a szálló udvarába.

Poharát érintetlenül visszatette. Ez a kisasszony! – mondá. Néhány perc mulva belépett a pincér és jelentette, hogy Miss Manette megérkezett Londonból és szivesen látja a Tellson cégtől való urat.

– Oly gyorsan?

Miss Manette utközben evett valamit, most nem óhajtott étkezni és Tellson bankjától való urral azonnal akart beszélni, ha az neki kellemes és őt nem terheli.

A Tellsonéktól való uriember nem tehetett egyebet, mint hogy poharát kétségbeesett arckifejezéssel kiigya, különös kis parókáját fülénél megigazitsa és kövesse a pincért Miss Manette szobájába. Nagy, sötét, fekete lószőrbutorral berendezett szoba volt, sulyos, nagy asztalokkal. Ezeket annyiszor olajozták és ismét olajozták, mig a szoba közepén lévő asztalon álló két karcsu gyertyatartó minden felületen komoran visszatükröződött, mintha fekete mahagónisirba volna temetve és semmi emlitésre méltó világosságot nem lehetett tőlük várni, mig onnan ki nem ássák.

A szoba a félhomályban olyan sötét volt, hogy Lorry, mialatt óvatosan lépkedett a kopott perzsa szőnyegen, azt hitte, hogy Miss Manette e pillanatban a szomszéd szobában tartózkodott, mig a két magas gyertyatartó mellett el nem haladt és meg nem pillantott egy fiatal hölgyet, aki az asztal és a tüzhely között állott. Nem volt több, mint tizenhét éves. Lovaglóköpenybe volt burkolva, utazószalmakalapját szallagjánál fogva még kezében tartotta és készen volt arra, hogy őt fogadja. Mikor megpillantotta a kicsiny, csinos alakot bodros, aranyszinü fürteivel, kék szemepárjával, mely kutatóan kereste az ő tekintetével való találkozást, bámulatos képességre valló homlokával, amelyen olyan kifejezés tükröződött vissza, amely nem éppen zavar vagy csodálkozásra, ijedtségre vagy fölkeltett kiváncsiságra vallott, ámbár mindezt a négy kifejezést mutatta – igen, mikor mindezt megpillantotta, hirtelen egy gyermek képe elevenedett meg előtte, akit egy hideg éjszakán, mikor sürün hullott a jégeső és háborgott a tenger, ugyanezen a csatornán való átkeléskor karjaiban tartott. A kép ismét eltünt, mint a lehellet az oszlopos tükör felszinéről, mely a leány mögött állott. A tükör keretén szerecsen amorettek processziója volt látható, soknak nem volt feje, legtöbbje nyomorék volt, fekete kosarakban a holt tenger terményeit ajánlották föl fekete istennőknek. Lorry üdvözölte Miss Manettet a szokásos meghajlással.

– Kérem, uram, foglaljon helyet – mondá tiszta, kellemesen csengő fiatal hangon, melynek kissé, de csak nagyon kissé idegen hangzása volt.

– Csókolom a kezét, Miss – mondá Lorry, már elmult idők udvariasságával, mialatt ismét szokásosan meghajolt és helyet foglalt.

– Uram, a banktól tegnap levelet kaptam, melyben tudatták velem, hogy valami uj hir… vagy felfedezés…

– A szó nem lényeges, Miss; mindegyik megteszi.

– … szegény atyám csekély vagyonára vonatkozóan, akit sohasem láttam – oly régen halt meg…

Lorry feszengett székén és nyugtalan pillantást vetett a szerecsen amorettek körmenetére. Mintha azok lehetetlen kosaraikkal valakit segithetnének.

– … szükségessé teszi, hogy Párisba utazzam, hogy ott a bank egyik urával érintkezésbe lépjek, aki ebből a célból utban van Páris felé.

– Ez én vagyok.

– El voltam készülve arra, hogy ezt hallom, uram.

Feléje bókolt. (Fiatal hölgyek akkoriban még bókoltak.) Szépen kifejezett óhajtással akarta vele megértetni azt, hogy érzi, mennyivel idősebb és bölcsebb nálánál. Ismét meghajolt előtte.

– Azt válaszoltam a banknak, uram, minthogy azok, akik oly kegyesen vannak tanácsukkal segitségemre, szükségesnek látják, hogy Franciaországba utazzam, én, mint árva, akinek nincsen barátja, aki elkisérhetné, boldognak érezném magamat, ha az utazás alatt e tiszteletreméltó ur védelme alá helyezhetném magamat. Az az ur már elutazott volt Londonból, azt hiszem azonban, hogy hirvivőt küldöttek utána és arra a szivességre kérték, hogy engem itten bevárjon.

– Nekem jutott a szerencse, – mondá Lorry – hogy ezzel megbizzanak. Még boldogabb leszek, ha végrehajthatom.

– Nagyon hálás vagyok önnek, uram. Szivesen köszönöm. Azt mondották nekem a bankban, hogy az az ur az üzlet egyes részleteit meg fogja magyarázni és el kell készülnöm arra, hogy valami nagyon meglepőt hallok. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy erre elkészüljek, és természetesen nagyon kiváncsi vagyok, hogy részletesebbet halljak.

– Természetes – mondá Lorry. – Igen… én…

Szünet után folytatta, miközben füle mögött a kenderszőke parókát igazgatta:

– A kezdet nagyon nehéz.

Nem fogott hozzá; határozatlanságában a leány tekintetével találkozott. A fiatal homlokon ismét az a sajátos kifejezés tünt fel – nemcsak sajátos, hanem szép és jellemző is volt – és a hölgy fölemelte kezét, mintha öntudatlan mozdulattal tovasiető árnyat tartóztatna föl.

– Nem ismertem önt azelőtt, uram?

– Ó, nem, – mondá Lorry – miközben elutasitó mosoly kiséretében kezét kinyujtotta.

A szemöldökök között, éppen a kicsiny, nőies arcocska fölött, melynek oly gyöngédek és finomak voltak a körvonalai, amilyennek csak elképzelni lehetett, a kifejezés mélyebb alakot öltött, amint gondolatoktól terhesen helyet foglalt azon a széken, amely mellett eddig állott. Ő megfigyelte a leányt gondolatai közben és abban a pillanatban, mikor tekintetét fölemelte, igy folytatta:

– Adoptált hazájában, azt hiszem, hogy nem tehetek jobbat, mint hogy angol hölgyet illően, Miss Manettenek szólitom.

– Legyen kegyes, uram!

– Miss Manette, én üzletember vagyok. Üzleti megbizást kell keresztülvinnem. Mialatt ezt hallgatja, kérem, tekintsen engem beszélő gépnek – valóban nem vagyok sokkal több. Engedelmével egyik üzletfelünknek történetét fogom előadni.

– Történet!

Ugy látszott, hogy szándékosan nem akarta a megismételt szót megérteni, mikor gyorsan folytatta:

– Igen, egyik üzletfelünkét; a banküzletben igy nevezzük azokat az embereket, akikkel dolgunk van. Francia ur volt, tudós, nagytudásu férfi – orvos.

– Nem Beauvaisból való?

– Miért? Igen! Beauvaisból. Mint Monsieur Manette, az ön atyja, az az ur is Beauvaisból való volt. Mint Monsieur Manettenek, az ön atyjának, neki is nagy hire és tekintélye volt Párisban. Én abban a tiszteletben részesültem, hogy megismerkedtem vele. Üzleti összeköttetésben voltunk egymással, de bizalmas lábon. Én akkoriban francia cégünknél voltam, ez úgy – husz év előtt lehetett.

– Akkor – szabad kérdeznem, hogy mikor volt az, uram?

– Husz év előtti időről beszélek, Miss. Angol hölgyet vett el feleségül és én voltam a tanuk egyike. Az ő ügyei, mint sok más francia ur és francia család ügyei Tellsonék kezében voltak. Hasonló módon gyám vagy gondnok vagyok vagy voltam egy vagy más formában üzletfeleink egész tömegénél. Ezek tisztán üzleti vonatkozások, Miss; nincsen bennük barátság vagy különös érdek, vagy személyes érzelem. Üzleti életem folyamán az egyikről a másikra tértem, éppen ugy, mint ahogy egy üzleti nap tartama alatt egyik üzletfelünktől a másikhoz megyek; szóval, nincsenek érzelmeim; puszta gép vagyok. De hogy folytassam…

– De hisz ez atyám története, uram; és azt kezdem hinni, – és a különösen gondolkodó homlok figyelmesen feléje fordult – hogy mikor árván maradtam, ámbár anyám csak két évvel élte tul atyámat, ön volt az, aki engem Angliába hozott. Majdnem bizonyos vagyok abban, hogy ön volt az.

Lorry kezébe fogta a leány kicsiny kezét, mely bizalmasan nyult feléje és bizonyos ünnepiességgel ajkához szoritotta. Azután az ifju hölgyet ismét székéhez vezette, baljával a szék támláját fogta, jobbját pedig fölváltva arra használta, hogy állát simogassa, hogy füle mögött parókáját igazgassa, vagy hogy szavait nyomatékosabbá tegye; letekintett a leány arcába, mig az ültében reája fölnézett.

– Miss Manette, _én voltam_ az. És ön majd belátja, hogy mennyire igazat mondtam magamról, mikor emlitettem, hogy nincsenek érzelmeim és hogy mindazok a vonatkozások, melyeket felebarátaimmal fenntartok, tisztán üzletiek, ha elgondolja, hogy azóta sohasem láttam önt. Nem; ön azóta a Tellson-cég gyámoltja volt és én azóta a Tellson-cég más üzleti ügyeivel voltam elfoglalva. Érzelmek! Arra nincsen időm, sem alkalmam. Miss, az én egész életem abban telt el, hogy pénzcsináló óriási hengert forgatok.

Miután Lorry ilyen különös módon jellemezte üzleti életének naponkinti lefolyását, mindkét kezével fejére szoritotta kenderszőke parókáját (ez ugyan teljesen fölösleges volt, mert mi sem lehetett szorosabb és simább, mint parókája) és ismét előbbi állásába helyezkedett.

– Tehát eddig, Miss (amint azt megjegyezte), ez, amit elmondottam, megsiratott atyjának története. Most következik a különbözőség. Ha az ön atyja nem halt volna meg akkor, amikor meghalt… de ne ijedjen meg! Hogyan megrendült!

A leány valóban megremegett és Lorry csuklóját mindkét kezével megragadta.

– Kérem, – mondá Lorry csendesitő hangon, miközben eleresztette a szék támláját és balkezét a leány ujjaira helyezte, melyek remegően fogták az övét – kérem, nyugodjék meg, hiszen csak üzleti ügy. Amint éppen mondottam…

A leány tekintete annyira kihozta sodrából, hogy megállott, habozott, majd ismét folytatta…

– Amit éppen emlitettem, ha Monsieur Manette nem halt volna meg; ha hirtelen és nyomtalanul eltünt volna; ha eltüntették volna; ha nem lett volna nehéz elképzelni, hogy milyen borzalmas helyre, ámbár semilyen művészet sem lett volna képes őt felfedezni; ha valami ellensége volt honfitársai között, akinek olyan előjogai voltak, melyekről az én időmben még a legbátrabb emberek is – akiket ismertem – csak suttogni merészeltek ottan tul a tengeren, például ha joga volt ahhoz, hogy aláirt elfogatási parancsot tetszés szerinti névvel tölthetett ki és az elfogottat tetszése szerinti időtartamra a börtön feledékenységébe zárhatta; ha felesége a királyt, a királynét, az udvart, a papságot, mind hiába kérte volna, hogy róla hirt kapjon: akkor az ön atyjának a története ennek a szerencsétlen urnak, a beauvaisi orvosnak a története.

– Könyörgöm, uram, mondjon többet.

– Megteszem. Folytatom. Elbirja?

– Mindent inkább viselek el, mint azt a bizonytalanságot, amelyben most hagyott.

– Ön nyugodtan beszél és nyugodt is. Ez helyes! (Ámbár viselkedése kevesebb nyugodtságról tanuskodott, mint szavai.) Tisztán üzleti ügy. Tekintse üzletnek, olyan ügynek, melyet el kell intézni. Tehát ha ennek az orvosnak a felesége, ámbár okos és nagyon bátor nő volt, mégis sokat szenvedett e szerencsétlenség folytán kis gyermeke születése előtt…

– A kis gyermek leány volt, uram.

– Leány. Ü… ü… üzleti dolog. Ne legyen nyugtalan. Miss, ha ez a szegény nő annyit szenvedett gyermeke születése előtt, hogy arra határozta el magát, hogy megkiméli a szegény gyermeket azoktól a gyötrelmektől, melyeknek kinjaiban neki oly bő rész jutott és őt abban a hitben nevelte föl, hogy atyja meghalt… Ne, ne térdeljen! Az Istenre kérem, ne térdeljen előttem!

– Az igazságot, drága, jó, könyörületes uram, az igazságot!

– Ü… üzleti ügy. Zavarba hoz, és hogyan tárgyalhatok üzleti ügyet, ha zavarban vagyok? Legyünk hidegvérüek. Ha pl. megmondhatná nekem, hogy mennyi kilencszer kilenc penny, vagy hogy hány shilling van husz guineáben, ez olyan bátoritó volna. Sokkal nyugodtabb volnék az ön lelkiállapotát illetve.

Anélkül, hogy egyenesen válaszolna erre a megszólitásra, a leány oly nyugodtan ült, mikor térdelő helyzetéből gyengéden felemelte és keze, mely még mindig görcsösen kapaszkodott az övébe, sokkal kevésbbé reszketett, mint annak előtte, ugy hogy Lorry Jarvis is nyugodtabbnak érezte magát.

– Ez helyes, ez helyes. Bátorság! Üzlet! Üzleti ügy van előtte; hasznothozó üzlet. Miss Manette, anyja műve volt ez. És mikor meghalt, – hiszem, hogy megtört szivvel – miután sohasem fáradt el abban, hogy atyja után való eredménytelen kutatásait folytassa, itthagyta önt, a kétéves gyermeket, hogy viruló, szép, boldog hajadonná fejlődjék, anélkül a komor aggodalom nélkül, hogy folytonos bizonytalanságban éljen, vajjon atyja gyorsan pusztult-e el a fogságban, avagy pedig hogy hosszu éveken keresztül szomoruan sinylődött.

Miközben ezeket a szavakat mondotta, csodálkozó részvéttel tekintett a leány hullámzó, aranyos hajára, mintha azt képzelné, hogy az már ősz szálakkal lehetne vegyitve.

– Tudja, hogy szülei nem voltak gazdagok, és amijük volt, az anyja és az ön részére volt biztosságban elhelyezve. Pénzt vagy más vagyont nem fedeztek fel ujabban; de…

Érezte, hogy a leány szorosabban fogja csuklóját és megállott. A homlokán megjelenő kifejezés, mely annyira magára vonta figyelmét, és amely mostan mozdulatlan volt, rettegés fájdalmát öltötte magára.

– Azonban meg… megtalálták őt. Él! Nagyon megváltozott, ami valószinü is; talán csak rom; de reméljük a legjobbat. De mégis él. Atyját egy régi szolgájának házába vitték Párisba és mi odamegyünk. Én, hogy azonosságát megállapitsam, ha tudom, ön, hogy őt visszaadja az életnek, a szeretetnek, a kötelességnek, a nyugalomnak és pihenésnek.

Hideg borzongás futott végig a leány testén, mely őt is érte. Halk, értelmes, de borzalomtól tompitott hangon, mintha álmában beszélne, igy szólott:

– Megyek, hogy szellemét lássam! Szelleme lesz csak, nem ő maga!

Lorry nyugodtan simogatta a kezet, mely karjához kapaszkodott.

– Igy, igy, igy! Csak nyugodtan, csak nyugodtan! Most tudja már a legjobbat és a legrosszabbat is. Utban van most a szegény szenvedő felé és kedvező tengeri és szárazföldi utazás után gyorsan ott lesz az ő imádott oldalán.

Suttogássá halkuló hangon ismételgette:

– Szabad és boldog voltam, de az ő szelleme sohasem kisértett!

– Csak még egyet, – mondá Lorry, különös hangsullyal, hogy figyelmét jóakaróan másfelé téritse – más néven találták őt meg; az övét régen elfelejtették vagy eltitkolták. Haszontalan volna tudakozódni ezután; több mint haszontalan volna kutatni azt, vajjon évek óta feledkeztek-e meg róla, vagy mindig szándékosan tartották-e a börtönben. Több mint haszontalan volna most általában kutatgatni, mert veszedelmes lehet. Legjobb egyáltalán nem is emliteni a dolgot és legalább egy időre Franciaországból eltávolitani őt. Még én is, aki mint angol polgár oly biztosságban vagyok, még Tellsonék is, akiknek oly nagy a fontosságuk a francia hitelügyekben, tartózkodnak attól, hogy az ügyet egy szóval is emlitsék. Egy sor irás sincsen nálam, mely erre vonatkoznék. Ez tisztán titkos szolgálat. Hitelleveleim, jegyzeteim, följegyzéseim mind egy sorba vannak összefoglalva: »Életre támasztva«; ez mindent jelenthet. De mi ez? Hisz ön egy szót sem hall, Miss Manette!

Teljesen mozdulatlanul és némán, anélkül, hogy székén hanyattesett volna, érzéstelenül ült a leány, nyitott szeme reá volt szegezve és az az utolsó kifejezés mintegy bele volt metszve vagy égetve homlokába. Oly görcsösen fogta Lorry karját, hogy ez attól való félelmében, talán fájdalmat okozhat a leánynak, nem merte azt kiszabaditani; azért aztán hangosan kiáltott segitségért, anélkül, hogy megmozdult volna.

Vad tekintetü nő, akiről Lorry még izgalmában is észrevette, hogy vörös az arca, vörös a haja is, és hogy valami különös divatu szük ruhába van öltözve és hogy a fején valami csodálatosan különös, jó öblös fadézsához, vagy nagy Stilton-sajthoz hasonló főkötő van, rohant be a szobába, megelőzve a szálló szolgaszemélyzetét és gyorsan megoldotta azt a kérdést, hogy hogyan szabaduljon ki a szegény fiatal hölgy görcsös szoritásától, olyan módon, hogy napbarnitott kezét Lorry mellére téve, őt egy lökéssel a legközelebbi falhoz vágta.

(– Valóban, azt hiszem, hogy ez férfi! – mondá Lorry magában, lélegzet nélkül, miközben a falhoz repült.)

– Mi a csodát bámultok? – kiáltotta ez az alak a szálló cselédségének. – Miért nem hozzátok a szükséges szereket, ahelyett, hogy itt bámultok reám? Nincs rajtam annyi látni való, vagy van? Miért nem szaladtok a szükséges holmiért? Majd adok én nektek, ha nem hoztok azonnal szagoló sót, hideg vizet és ecetet! Gyorsan!

A cselédek azonnal széjjel szaladtak, hogy az élesztő szereket elhozzák, ő meg a beteget gyöngéden a pamlagra fektette és nagy jártassággal és gyöngédséggel ápolta; »drágaságomnak«, »galambomnak« szólitgatta, aranyos haját nagy gonddal és büszkeséggel teritette széjjel a vállán.

– És maga, fakó! – mondá dühösen Lorry felé fordulva. – Nem mondhatta meg neki azt, amit mondani akart, anélkül, hogy halálra ijessze? Nézze ezt a gyönyörü arcot, mily sápadt, ezeket a kezeket, mily hidegek? És maga bankárnak mondja magát?

Lorryt ez a kérdés, melyre olyan nehéz válaszolni, annyira kihozta sodrából, hogy csak távolról, kisebb részvéttel és alázattal tekinthetett oda, ez az erős nő pedig széjjelkergette a szálló személyzetét azzal a titokzatos fenyegetéssel, hogy »majd ad nekik«, ha ott állnak és bámészkodnak; ügyes fáradozásával a leányt lassanként ismét eszméletre hozta és végül dédelgetve, bágyadt fejét vállára fektette.

– Remélem, hogy mostan már jobban lesz – mondá Lorry.