Part 19

Azonnal megtudták, még a tömeg legtávolabbi szélein is, Defarge csupán átugrott a korláton és egy asztalon és a nyomorultat halálthozó karjaiba ölelte – Defargené követte férjét és kezére csavarta a kötelek egyikét, melyekkel a fogoly meg volt kötözve – a Bosszuangyal és Jacques Három még nem is voltak mellettük és az ablakokban levő férfiak még nem ugrottak be a terembe, mint a magasan ülő ragadozó madarak, mikor már az egész városon végighangzott:

– Hozzátok ki! Lámpásra vele!

Lelökték és fölemelték, lógó fejjel hurcolták le a lépcsőn, most térden, majd lábán állott, majd ismét hátán fekve cipelték; ütötték, verték és majdnem megfulladt a fü- és szalmacsomóktól, melyeket száz meg száz kéz dobott az arcába; megtépve, összezuzva, véresen, lihegve, de mindig kegyelemért könyörgött és rimánkodott, majd szenvedéllyel védekezett sorsa ellen, azon a kis szabad területen, mely körülötte képződött azáltal, hogy az emberek hátrább huzódtak, hogy jobban láthassák őt; majd mint valami száraz fakölöncöt hurcolták a lábak erdejében a legközelebbi utcasarokig, ahol ilyen végzetes lámpa csüngött; Defargené itten elbocsátotta őt – mint a macska az egeret – nyugodtan és higgadtan nézett reá, mialatt a többiek mindent elkészitettek és ő kegyelemért esdekelt. Az asszonyok az egész idő alatt folyton ott vijjogtak körülötte, a férfiak pedig szenvedelmesen kiáltották, hogy füvet a szájába s ugy akasszák fel. Felhuzták először, de a kötél elszakadt és ők orditozva fogták karjaikba, felhuzták másodszor, a kötél elszakadt és ők orditozva fogták karjaikba; a kötél aztán megkönyörült és kibirta őt és nemsokára dárdára volt tüzve a feje, elegendő fü a szájában, Saint Antoine pedig ott táncolt a látvány körül.

De ezzel még nem végződött a napnak munkája, mert Saint Antoine dühöngő vére az orditozás és táncolástól felhevült és forrott; mikor estefelé meghallotta, hogy a legyilkoltnak veje, a népnek elnyomója és ugyancsak ellensége, 500 lovasból álló őrség felügyelete alatt jön Párisba, Saint Antoine nagy papirosivekre irta az ő büneit, hatalmába keritette s – egy hadsereg közepéből is kitépte volna, hogy Foulon társaságába juttassa! Fejét és szivét lándzsákra tüzte és a napnak három zsákmányát farkasüvöltéssel hordta körül az utcákon.

A sötét éjszaka beállta előtt nem tértek haza a férfiak és asszonyok a siró, kenyér nélkül levő gyermekekhez. Azután hosszu sorokban lepték el a nyomoruságos péküzleteket és türelmesen várakoztak, hogy rossz kenyeret vásároljanak és mialatt korgó gyomorral várakoztak, az időt azzal töltötték el, hogy a nap diadalaitól megittasultan egymást átölelték és gyönyöreit ujra végigélvezték azáltal, hogy ismét elmondották egymásnak. A rongyos emberek csoportjai lassankint kisebbedtek, elszóródtak és magas ablakokban halvány mécsek gyultak ki, kis tüzeket gyujtottak az utcákon, melyeknél a szomszédok közösen főztek és azután a kapuk előtt vacsoráztak.

Nyomoruságos, szük vacsora volt, hus nem tett kárt benne, sem más hozzávaló, a rossz kenyéren kivül. De az egyesülés egy kis táplálóanyagot kevert a kőkemény élelmiszerek közé és néhány szikrányi vidámságot is csalt ki belőlük. Apák és anyák, kiknek teljes részük volt a legkegyetlenebb vérengzésben, kedélyesen játszadoztak vézna gyermekeikkel; a szeretők szeretkeztek és reméltek, ilyen világ környezetében.

Már hajnalodott, mikor az utolsó csoport vendég elhagyta Defarge korcsmáját és Defarge rekedt hangon mondotta feleségének, mikor az ajtót bereteszelte:

– Végre megérkezett, kedvesem.

– Igaz – válaszolta az asszony. – Majdnem!

Saint Antoine aludt; Defarge-ék aludtak; sőt még a Bosszuangyal is aludt éhező füszeresével és a dob is pihent. A dob hangja volt az egyedüli Saint Antoineban, melyet a vérengzés és vihar nem változtatott meg. A Bosszuangyal, a dob őrzője, fölkelthette és ugyanolyan hangokat csalhatott volna ki belőle, mint a Bastille bevétele vagy Foulon halála előtt: de a férfiak és asszonyok rekedt hangja Saint Antoine kebelében teljesen elváltozott.

23. Fejezet. Tüz.

Megváltozott a falu, ahol a kut csobogott és ahonnan az utkaparó naponta kijárt, hogy az országut köveiből néhány morzsa kenyeret verjen ki, mely szegény tudatlan lelkét és nyomorult, vézna testét összetartotta. A szikla tetején levő börtön nem volt már olyan uralkodó, mint azelőtt; volt benne katona őrségül, de nem sok; tisztek is voltak, hogy a katonákra ügyeljenek, de egyik sem tudta, hogy katonái mit tesznek, kivéve azt, hogy valószinüen nem azt tennék, amit parancsolnak.

Közel és távol tönkrement vidék terül el, mely nem volt egyéb, mint pusztaság. Minden zöld levél, minden fü és gabonaszál oly sorvadt és szegényes volt, mint nyomorult népe. Minden elbágyadt, lehangolt, elnyomott és megtörött állapotban volt. Lakások, keritések, férfiak, asszonyok, gyermekek és a föld, mely őket hordozta – mind ki volt szipolyozva.

Monseigneur (mint egyén, gyakran méltányos ur) a nemzetnek áldása volt, mindennek, ami őt környezte, lovagias szinezetet adott, előkelő példája volt a fényűző, ragyogó életmódnak, mégis ő volt az okozója annak, hogy minden ily állapotba jutott. Különös, hogy a természet, mely kizárólag az ő használatára készült, oly gyorsan és alaposan kipréseltette magát. Bizonyára van valami rövidlátás az örökkévaló intézkedéseiben! De mégis ugy volt; mikor aztán a kövekből az utolsó csepp vért is kipréselték és a kinzópad utolsó csavarát annyiszor forgatták, hogy rudja elgörbült és hogy forgott, forgott, anélkül, hogy valamibe kapaszkodott volna, ugy hogy Monseigneur otthagyta ezt a megbizhatatlan, alacsonyrendü jelenséget.

De a falun és sok más hasonló falun, nem ez a változás tünt fel. Monseigneur husz vagy több év óta szipolyozta és préselte azt és nagyritkán tisztelte csak meg jelenlétével, kivévén, hogy a vadászat gyönyöreit élvezze, ilyenkor majd a népet, majd pedig a vadat hajszolta. Ez utóbbinak a kimélésére Monseigneur nagy területeket müveletlen vadonnak hagyott meg. A változás abban nyilvánult, hogy a faluban alacsonyrendü, közönséges arcok jelentek meg, nem pedig abban, hogy Monseigneur előkelő, vésett, boldog és boldogitó arckifejezése eltünt.

Ebben az időben ugyanis az utkaparó, amint magányosan ott dolgozgatott az ut porában és nem nagyon gyötörte magát azzal az eszmével, hogy ő is csak por és porrá kell válnia, főképpen azzal a gondolattal volt elfoglalva, hogy milyen szük a vacsorája és hogy mennyivel többet enne, ha volna mit, ebben az időben, mikor magányos munkájából fölpillantott és a vidéket nézte, egy vad alakot látott, amint gyalogolva közeledik. Az ilyen alak azelőtt ritka, most pedig gyakori eset volt a vidéken. Amint közelebb jött, az utkaparó meglepetés nélkül vette észre, hogy az torzonborz haju, szinte barbár külsejü, magas termetü férfi volt és olyan facipőt viselt, mely még az utkaparónak is otrombának látszott; arca sötét, vad, naptól barnult, az országutak szennyétől és porától piszkos, ruhája nedves a mocsarak párájától és tele az erdő ösvényein rárakodott tüskével, levelekkel és mohával.

Ilyen külsejü ember jött feléje, mint valami kisértet, juliusi nap déltáján, mikor a töltésen levő kőhalom tövében ült, hogy amennyire lehet, védőhelyet találjon a hirtelen keletkezett jégeső ellen.

Az ember ránézett, ránézett a völgyben elterülő falura, a malomra, a sziklán emelkedő börtönre. Mikor mindezt szemügyre vette, olyan dialektussal, mely éppen csak hogy érthető volt, igy szólott hozzá:

– Hogy megy, Jacques?

– Köszönöm, jól, Jacques.

– Kezet ide!

Kezet fogtak és az ember leült a kőhalomra.

– Nincs ebéd?

– Most nincs más, csak vacsora – mondá az utkaparó éhes arccal.

– Ez a divat, – dörmögött a másik – sehol sem találtam ebédet.

Elővette megfeketedett pipáját, megtöltötte, acéllal és kovával meggyujtotta, szitta, mig jól égett, majd hirtelen eltávolitotta magától és valamit beléjeejtett, ami mutató- és hüvelykujja között volt, ez föllángolt és füstfelhőben elpuffant.

– Kezet ide! – Ezuttal az utkaparón volt a sor, hogy ezt mondja, miután ezt a müveletet megfigyelte. Ismét kezet fogtak.

– Ma éjjel? – kérdé az utkaparó.

– Ma éjjel – válaszolt az ember, pipáját szájába dugva.

– Hol?

– Itt.

Ő és az utkaparó a kőhalmon ülve, hallgatva nézték egymást, a jégeső ott zuhogott köröttük, majd az ég a falu fölött ismét kiderült.

– Mutasd meg! – mondá az utas és a domb tetejére ment.

– Nézz oda! – válaszolt az utkaparó kinyujtott karral. – Menj itten lefelé, egyenest végig az utcán és a kut mellett…

– Az ördög vigye el mindezt! – szakitotta félbe a másik, végigtekintve a vidéken. – Én nem megyek az utak és kutak mellett. Nos?

– Tehát! Körülbelül két órányira a falu fölötti domb mögött.

– Jó. Mikor hagyod abba a munkát?

– Napnyugtakor.

– Fölkeltesz-e, mielőtt hazamégy? Két éjjelen át vándoroltam pihenés nélkül. Pipámat szivom el és azután ugy alszom, mint a gyermek. Fölkeltesz?

– Bizonyára!

A vándor elszitta pipáját, zsebébe dugta, levetette nehéz facipőit és háttal feküdt a kőhalomra. Egy pillanattal későbben mélyen aludt.

Mialatt az utkaparó folytatta poros munkáját és az elvonuló jégesőfelhők az ég kékjéből szalagokat láttattak, melyeknek a vidéken ezüstszalagok feleltek meg, ugy látszott, hogy ez a kis ember (aki most piros sapkát viselt a kék helyett) egészen el volt varázsolva a kőhalmon fekvő ember látásától. Szeme annyiszor fordult feléje, hogy szerszámait csak gépiesen használta és nagyon kevés eredménnyel. A naptól barnult arc, a fekete, kuszált haj és szakál, a durva szövetü vörös sapka, az otthon készült szövetből és durva bőrökből való idegenszerü ruha, az eredetileg hatalmas, de éhezéstől lesoványodott alak, az alvás közben mogorván, kétségbeesetten összeszoritott ajkak: irtózattal töltötték el az utkaparót. A vándor sokat járhatott, lába tele volt sebbel, bokája vérzett; füvel és levelekkel teletömött facipője hosszu utját nehezitette, ruhája tele volt lyukkal. Az utkaparó föléje hajolt és igyekezett meglátni, vajjon a keblében vagy másutt elrejtve van-e fegyver nála; de eredménytelenül, mert az karjait mellén szorosan összefonta, mint ahogy a száját csukva tartotta. Védőfalakkal, őrházakkal, kapukkal, árkokkal és felvonóhidakkal megerősitett városok levegőnek látszottak csak ehhez az emberhez képest. Mikor az alakról a horizontra nézett és körültekintett, képzelete hasonló alakokat látott, amint feltartóztatás nélkül haladtak Franciaországon végig, a középpont felé.

Az ember tovább aludt, nem törődve jégesővel, az utána való jó idővel, napfénnyel, mely arcába sütött, mig a nap nyugaton lesülyedt és az ég izzott. Az utkaparó összeszedte szerszámait, hogy hazamenjen a faluba és fölkeltette őt.

– Jó – mondá az alvó és könyökére emelkedett. – Két órányira a domb teteje mögött.

– Körülbelül.

– Körülbelül. Jó!

Az utkaparó hazament, por kisérte előtte vagy mögötte, aszerint, amint a szél fujt, gyorsan odaért a kuthoz, ott elkeveredett a sovány tehenek közé, amelyeket ottan itattak és ugy látszott, hogy ezeknek is suttogott, amint halk hangon beszélt az egész falu népéhez. Mikor a falu népe elköltötte szük vacsoráját, nem kuszott ágyba, mint rendesen szokta; hanem a kapuk elé kijött és ottmaradt. A suttogás csodálatos módon fertőző lett és mikor sötétség beállta után a falu a kut köré gyült, ugyancsak csodálatosan volt fertőzve azzal a szenvedéllyel, hogy várakozóan csakis egy irányba nézett az égre. Gabelle, a helység főhivatalnoka, nyugtalan lett, háza tetejére ment egyedül és ő is abba az irányba nézett; kéménye mögül látta a kut melletti elsötétülő arcokat és a sekrestyéshez üzent, aki a templom kulcsait őrizte, hogy nemsokára talán szükséges lesz a vészharangot megkonditani.

Az éjszaka sötétedett. A kastélyt övező fák, melyek azt a külvilágtól elkülönitették, zugtak a keletkező szélben, mintha a sulyos és sötét kőtömeget fenyegetnék. Az eső vadul zuhogott a terrász két lépcsőjén és a nagy kapuhoz verődött, mint valami gyors hirvivő, aki a bennlevőket felkelti. Hirtelen szélroham száguldott végig a csarnokon a régi dárdák és fegyverek között és sóhajtozva haladt végig a lépcsőkön és megrázta az ágy függönyeit, melyben a márki utoljára aludt. Kelet, nyugat, észak és délről az erdőkön keresztül jött négy nehézlépésü, borzas alak, letiporták a magas füvet és összetörték a száraz faágakat, amint óvatosan az udvar felé tartottak, ahol összetalálkoztak. Hirtelen fénysugár villant fel és különböző irányban eltünt, majd ismét minden elsötétült.

De nem sokáig. Mindjárt azután a kastély különös módon a saját fényétől lett láthatóvá, mintha világitana. A homlokzaton egy vékony fénysugár játszadozott, átlátszó helyeket keresett, majd az ivek, ballusztrádok és ablakok között mutatkozott. Majd magasabbra csapott föl, szélesebb és világosabb lett. Hirtelen egy sor ablakból lángok törtek elő és merev álmukból fölébresztett kőarcok bámultak ki a tüzből.

Néhány ember hangja hallatszott a ház körül, aki még ottmaradt; majd lovat nyergeltek és egy lovas elvágtatott. Őrült sebességgel nyargalt a sötétségben és az izzadtságtól habzó ló csupán a falu kutjánál állott meg Gabelle ajtaja előtt.

– Segitség, Gabelle, segitsen mindenki.

A vészharang türelmetlenül kondult; de más segitség (ha ez ugyan annak mondható) nem volt. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja összefont karral állott a kutnál és a fényoszlopot nézte az égboltozaton.

– Lehet vagy negyven láb magas – mondották kárörömmel, de egyik sem mozdult.

A kastélybeli lovas és a habzó paripa tovább vágtatott a falun végig, a köves lejtőn föl, a sziklán levő börtönhöz. A kapuban egy csoport tiszt állott és nézte a tüzet, oldalt egy csoport katona:

– Segitség, tiszt urak, a kastély ég; értékes tárgyakat még jókori segitséggel meg lehet menteni. Segitség! Segitség!

A tisztek a katonákra néztek, akik a tüzet bámulták, nem adtak parancsot és vállvonogatva és bosszusan harapdálva ajkaikat válaszolták:

– Hadd égjen!

Mikor a lovas az uton végig kivágtatott a faluból, a falut kivilágitották. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja megragadták az eszmét, mint egy ember, házaikba szaladtak és minden homályos kis ablakba gyertyát helyeztek. A minden tekintetben uralkodó inség okozta, hogy parancsoló hangon kértek kölcsön gyertyát Gabelletől; és mikor ez a hivatalnok egy rövid ideig akadékoskodott és habozott, az utkaparó, aki különben nagyon alázatos volt minden feljebbvalóval szemben, azt jegyezte meg, hogy kocsik nagyon alkalmasak örömtüzek gyujtására és a lovakat is meg lehet sütni benne.

A kastély magára maradt és tovább égett. Egy tüzes, a pokoli vidék felől jövő szél belefujt a vad lángtengerbe és ugy látszott, hogy elfujja az épületet. A tüz lángolása és lecsapódása között a kőarcok fájdalomtól vonaglani látszottak. Mikor a nagy tömeg kő és oszlop ledült, a füst elsötétitette a kőarcot az orron levő két gödröcskével; majd ismét kilátszott a füsttömegből, mintha a keményszivü márki arca volna, aki máglyán égett és a lángokkal küzködött.

A kastély égett; a szomszédos fák, melyeket a láng elért, megpörkölődtek és összezsugorodtak; távolabb álló fák, melyeket a négy vad alak meggyujtott, az égő épületet ujabb füstfelhőbe boritották. Megolvadt ólom és vas forrt a szökőkut márványmedencéjében; a viz kiapadt, a gyertyaoltó kupakhoz hasonló tornyok eltüntek, mint a jég a tüzárban, és négy szakadozott lángpatak módjára folytak végig a falakon. Nagy repedések, szakadások támadtak a szilárd falakban, minden irányban; elkábult madarak röpködték körül és hullottak bele a parázsba; négy vad alak vonult tova kelet, nyugat, észak és dél felé a füstbeborult utakon, a láng, melyet ott gyujtottak, vezette őket legközelebbi céljuk felé. A kivilágitott falu hatalmába keritette a vészharangot, elkergette a harangozót és gyönyörében harangozott.

Más is történt; a falu az éhezés, a tüz, a harangozástól föleszmélve, hirtelen arra gondolt, hogy Gabelle volt a bér és adó összegyüjtője, – ámbár az utóbbi időben csak nagyon csekély adórészletet, bért pedig egyáltalán nem kapott – türelmetlenül beszélni óhajtott vele, házát körülvette és személyes tárgyalásra hivta őt. Gabelle erre házát szorosan elreteszelte és visszavonult, hogy önmagával tanácsot tartson. Ennek a tanácskozásnak az volt az eredménye, hogy Gabelle ismét a háztető kéménye mögé vonult és arra határozta el magát, ha ajtaját betörik (ő ugyanis alacsonytermetü, délvidéki és bosszuálló természetü ember volt) leveti magát onnan és az alul levő emberek közül egyet-kettőt igy agyonüt.

Valószinü, hogy Gabellenek hosszunak tünt az éjszaka ott fönn, amint kitekintett a távoli kastély tüzére és a falu gyertyáira, kapujának a döngetése és az örömharangok kongatásának a hangja volt a látvány kisérő muzsikája; nem is emlitve azt, hogy vele szemben a postaépület előtt egy lámpa lógott és a falunak nagy volt a hajlandósága, hogy azt az ő javára onnan eltávolitsa. Szorongó helyzet, egy nyári éjszakán ott állani a sötét, tátongó tenger partján, készen arra, hogy beleugorjék, amire Gabelle elszánta magát. De a barátságos hajnal végre feltünt, a falubeli gyertyák kialudtak és a nép szerencséjére elszéledt. Gabelle is leszállt a háztetőről és egyidőre élete még megmenekült.

Száz mérföldnyi kerületben, más tüzek fényénél, ezen vagy más éjjel más hivatalnokok kevésbbé szerencsések voltak, mert a fölkelő nap, az egykori békés utcákban, ahol születtek és nevelkedtek, felakasztva látta meg őket; és más falu és város lakói pedig szintén kevésbbé voltak szerencsések, mint az utkaparó és barátai, mert a hivatalnokok és katonaság sikeresen ellenük fordult és őket akasztotta fel. De a vad alakok szilárd lépéssel haladtak kelet, nyugat, észak és dél felé, bármi is történt, bárkit is akasztottak, a tüz lángolt. A matematika minden művészetével sem lett volna képes egy hivatalnok sem kiszámitani azt, hogy mily magas, vizzé váló akasztófára volna szükség, hogy ezt a tüzet eloltsa.

24. Fejezet. A mágnessziget vonz.

Tüzlángban, tengeráradásban telt el három viharos év, a szilárd földet megrázta a dühöngő tenger áradása, melynek most sohasem volt apálya, mindig csak áradt mind magasabb és magasabbra, a parton lakók rémülete és bámulatára. A kis Lucie három ujabb születésenapját fonta az aranyfonál életének békés szövetébe.

Sok éjjel és sok nappal hallgatták a békés ház lakói a sarok visszhangját, és szivük elszorult a viharos léptek hallatára. Az ő lelkükbe ugy vésődtek bele ezek a lépések, mint olyan nép léptei, mely vörös zászló alatt kiáltja, hogy hazája veszedelemben forog és rémületesen kitartó varázslattal hosszu időn dühös fenevaddá változott.

Monseigneur rendje otthagyta ezt a jelenséget, minthogy nem méltányolták őt eléggé és oly kevéssé kivánták Franciaországban, hogy annak a veszedelemnek volt kitéve, hogy onnan is, de az életből is kikergetik. Mint a mesebeli paraszt, aki végtelen fáradsággal megidézte az ördögöt és látásától annyira megijedt, hogy az örök ellenségtől mit sem tudott kérdezni, hanem azonnal elszaladt, igy Monseigneur is, miután sok-sok éven át visszájára mondotta el vakmerően a Miatyánkot és sok más hathatós varázslatot alkalmazott, hogy az ördögöt megidézze, alighogy meglátta, félelmében előkelően faképnél hagyta.

Az udvar ragyogó középpontja eltünt, különben a nemzet golyóiból származó orkánnak lett volna a céltáblája. Sohasem látták szivesen, – Lucifer büszkesége, Sardanapal fényüzése és a vakond vaksága egyesült benne – de eltünt és eltávozott. Az udvar, exkluziv legbelső köreitől kezdve egész legkülső rothadt köréig tele intrikákkal, romlottság- és álnoksággal, mindenestől eltünt. A legutolsó hirek szerint a királyság is eltünt, palotájába volt internálva és felfüggesztve.

1792-ik év augusztusa megérkezett és Monseigneur ekkor már messze járt.

Londonban, Monseigneur főhadiszállása és nagy gyülekező helye természetesen Tellsonék bankja volt. A kisértetek állitólag azokon a helyeken járnak leginkább, ahol testük azelőtt leggyakrabban megfordult és Monseigneur is, egy guinea nélkül, azt a helyet kereste föl, ahol az ő guineai azelőtt voltak. Azonkivül ez volt az a hely, ahová a legmegbizhatóbb franciaországi hirek leggyorsabban jutottak el. Aztán meg Tellsonék háza előkelő volt és nagylelkü régi üzletfelei irányában, akik elvesztették előkelő helyzetüket. Továbbá, mert azok a nemesek, akik idejében észrevették a bekövetkező vihart és megelőzték a kiraboltatást és konfiskálást és óvatos előrelátással vagyonukat Tellsonékhoz átutalták, szükségben levő testvéreiket itt mindig meghallgatták. Ehhez járult még az is, hogy minden Franciaországból való uj jövevény hireivel Tellsonéknál jelentkezett és az egészen természetesnek látszott. Mindezen okokból akkoriban Tellsonék háza – francia hirek tekintetében – olyan volt, mint valami magasabb tőzsde; a közönség is jól tudta ezt és ennélfogva oly számos volt a kérdezősködés, hogy Tellsonék gyakran a legujabb hireket néhány sorba foglalva papirra irták és a bank ablakába kifüggesztették, hogy mindenki olvashassa, aki a Temple Bar mellett elrohant.

Egy gőzölgő, ködös délután Lorry ott ült iróasztalánál, Darnay mellette állott és halk hangon beszélgettek. A büntetőkamra, melyben azelőtt a »a céggel« való értekezések folytak, most hirtőzsde volt, zsufolásig tele. Körülbelül fél órával zárás ideje előtt volt.

– De ha ön a legfiatalabb ember volna is, aki valaha élt, – mondá Darnay habozva – még akkor is tiltakoznom kellene…

– Értem, Hogy nagyon is öreg vagyok? – mondá Lorry.

– Rossz idő, hosszu utazás, az utazó alkalmatosságok megbizhatatlansága, fejetlen ország, oly város, mely még önre nézve sem biztos…

– Kedves Károly, – mondá Lorry vidám bizalommal – ön néhány okot emlit odautazásom, de nem ott-tartózkodásom ellen. Elég biztos az reám nézve; senki sem fog ott egy ilyen vén legénnyel törődni, aki közel jár a nyolcvanhoz, mikor annyi ott az ember, akivel sokkal érdemesebb törődni. Ami pedig a város fejetlenségét illeti, ha nem volna fejetlenség a városban, nem volna ok arra, hogy itteni házunkból elküldjünk valakit ottani házunkba; aki régen ismeri a várost és az üzletet és aki Tellsonék bizalmát birja. Ami pedig az utazás bizonytalanságát és hosszadalmas voltát és a téli időt illeti, ki tegye ki magát Tellsonék érdekében néhány kényelmetlenségnek, ha nem én, annyi év után?

– Szeretném, ha én magam mehetnék – mondá Darnay Károly nyugtalanul, mintha hangosan gondolkodnék.

– Valóban! No ön ugyan jó tanácsadó! – kiáltott fel Lorry. – Ön szeretne odamenni? Ön, a francia születésü? Ön bölcs tanácsadó!

– Kedves Lorry ur, éppen mert francia születésü vagyok, jutott gyakran az eszembe ez a gondolat (melyet azonban itten nem akartam hangoztatni). Az ember nem tudja elképzelni, hogy ha némi részvétet érez ezzel a szegény néppel szemben és valami áldozatot is hozott az érdekükben, – ismét előbbi gondolatokba mélyedt módján beszélt – hogy meg ne hallgassák őt és olyan befolyásra ne tegyen szert, mely némely bajnak elejét venné. Tegnap este is, mikor ön már eltávozott és én Lucievel beszélgettem…

– Mikor ön Lucievel beszélgetett – ismételte Lorry, – Igen, csodálom, hogy nem szégyenli Luciet emliteni! Ön ilyen időben Franciaországban szeretne lenni?

– No, hiszen én nem utazom – mondá Darnay Károly mosolyogva. – Inkább csak azért mondom, mert ön emliti, hogy oda akar utazni.