Part 18

– Mi az a büvös titok, szerelmem, hogy te mindegyikünknek mindene vagy, mintha itten csak egy ember volna és sohasem látszik, hogy sietnél, vagy hogy sok volna a dolgod?

De más echók is hangzottak az egész idő alatt és a távolból fenyegetően dörögtek a sarokban. Éppen akkor, a kis Lucie hatodik születése napja körül, félelmetes hangok hallatszottak, mintha Franciaország fölött veszedelmes vihar volna keletkezőben, melyet a tenger tornyosuló hullámai kisértek.

Egy este, julius közepén, az 1789-ik esztendőben, Lorry még későn odajött hozzájuk Tellsonéktól és Lucie és férje mellé beült az ablak homályába. Tikkasztó, zivatarral fenyegető éjszaka volt és mind a hárman visszaemlékeztek arra a régi vasárnapi éjszakára, mikor a villámlást ugyanarról a helyről nézték.

– Már azt kezdtem hinni, – mondá Lorry barna parókáját igazgatva – hogy az egész éjszakát Tellsonéknál töltöm. Annyi dolgunk volt egész nap, hogy azt sem tudtuk, mihez fogjunk elébb, vagy hogy merre forduljunk. Párisban olyan nagy az aggodalom, hogy szinte elárasztanak minket megbizással. Ugy látszik, hogy odaát levő üzletfeleink nem képesek vagyonukat elég gyorsan reánk bizni. Egész határozottsággal mánia tört ki közöttük, hogy vagyonukat Angliába küldjék.

– Ennek veszedelmes a látszata – mondá Darnay.

– Ön azt mondja, hogy veszedelmes a látszata, kedves Darnay? Igaz! De mi nem tudjuk, hogy mi ennek az oka. Az emberek oly esztelenek. Néhányan közülünk Tellsonéknál öregszenek és tulságosan igénybe vannak véve, megfelelő ok nélkül pedig mi valóban nem térhetünk el a rendes foglalkozásunktól.

– Mégis, – mondá Darnay – ön tudja, hogy milyen borus és veszedelmes a látóhatár.

– Nagyon jól tudom, – helyeselte Lorry és igyekezett önmagát rábeszélni, hogy jó hangulata elromlott és igy dörmögött – de el vagyok szánva arra, hogy ilyen hosszu, fáradságos nap után duzzogni fogok. Hol van Manette?

– Itt van! – mondá a doktor, aki ebben a pillanatban lépett be a sötét szobába.

– Mennyire örülök, hogy itthon van. Ez a sok siettetett munka, azok a rossz hirek, melyek egész napon át környékeztek, ok nélkül felizgattak. Remélem, nem megy el?

– Nem; de ha tetszik, játszom önnel »backgammon«-t[2] – mondá a doktor.

– Azt hiszem, hogy nincsen kedvem ehhez, ha szabad véleményemet nyilvánitanom. Ma nem vagyok olyan hangulatban, hogy önnel mérkőzzem. Itt van még a tea, Lucie? Nem látok!

– Természetesen, vártuk önt.

– Köszönöm, édesem. A drága gyermek ágyban van?

– Nyugodtan alszik.

– Ez helyes; mind egészséges és jól van. De nem is tudom, hogy miért legyen itt valami máshogyan, mint jó egészségben, hála Istennek; de én annyit bosszankodtam egész napon át és nem is vagyok már olyan fiatal, mint voltam. Tea, édesem? Nagyon köszönöm. Foglalja most el helyét körünkben, üljünk csendben és hallgassuk a visszhangot, amelyről önnek megvan a teóriája.

– Nem teória az, csak képzelődés.

– Hát jól van, képzelődés, bölcs báránykám – mondá Lorry szeretettel simogatva kezét. – Nagyon sok és nagyon hangos ma az echo, nemde? Figyeljen csak!

*

Eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek a lépések, ha valakinek az életébe nyomódnak. Ha egyszer pirosra festődtek, nehéz azokat megtisztitani. Ilyen lépések dühöngtek messze Saint Antoineban, mikor a kicsiny társaság ott ült a londoni sötét ablaknál.

Saint Antoineban ezen a reggelen a madárijesztők sötétlő nagy tömegekben mozogtak ide s tova és a hullámzó fejek fölött gyakori volt a villogás, kardok és szuronyok acélja ragyogott a napfényben. Iszonyu orditás hallatszott Saint Antoine torkából, egész erdő meztelen kar tusakodott a levegőben, mint a száraz faágak a téli szélben, minden kéz görcsösen markolt valami fegyvert, vagy fegyverhez hasonlót, mely a mélységekből került elő, ki tudja, mily messzeségből?

Hogy ki osztotta szét a fegyvereket, honnan kerültek elő, hogy kinek a közbenjárására meredtek egyszerre csomónkint az égnek, mint valami villám a tömeg feje fölött, azt senki a csődületben megmondani nem tudta; de puskákat osztottak szét és töltényeket, lőport és golyót, vas- és farudakat, késeket, fejszéket, vasvillákat, mindenféle fegyvert, amit a haragtól lángoló találékonyság csak felfedezni vagy kigondolni képes volt. Azok, akik mást nem találtak, véres kézzel köveket és téglákat téptek ki a falakból. Minden ér, minden sziv Saint Antoineban lázas volt az izgalomtól. Minden élő teremtmény semminek sem tekintette az életet és őrült szenvedéllyel kész volt azt feláldozni.

Mint ahogy a forró vizforgatagnak van középpontja, ugy ez az őrjöngő tömeg is mind Defarge kocsmája körül forgott, a katlanban minden embercsepp a középpont felé törekedett, ahol Defarge a puskaportól és izzadságtól már feketén osztogatja a parancsot, a fegyvert, ezt az embert visszalökte, amazt előreszoritotta, az egyiktől a fegyvert elvette, hogy a másiknak adja és a legsürübb tömegben dolgozott és tevékeny volt.

– Légy a közelemben, Jacques Három – kiáltja Defarge – és ti, Jacques Egy és Kettő, váljatok el és álljatok annyi hazánkfiának az élére, amennyit csak összehozni tudtok. Hol van a feleségem?

– Itt vagyok – mondá az asszony, nyugodtan, mint rendesen, de ma nem kötött. Határozott jobbja fejszét markolt a békés kötőtük helyett, övébe pisztoly és egy kegyetlen kés volt dugva.

– Hová mégy, feleségem?

– Egyelőre veled megyek, – mondá az asszony – majd meglátsz azonnal az asszonyok élén.

– Előre tehát! – kiáltotta Defarge harsogó hangon. – Hazámfiai, barátaim, készen vagyunk! A Bastille felé!

Olyan orditással, mely ugy hangzott, mintha Franciaország minden lehellete ezt a gyülölt szót kiáltotta volna, emelkedett fel az élő tenger, hullám hullámot, mélység mélységet követve boritotta el a városnak azt a pontját. Megkondult a vészharang, pergett a dob, a tenger dühöngött és mennydörgött uj partján és a roham megkezdődött.

Mély árkok, kettős felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony, ágyuk, puskák, tüzelés és füst. A tüzelés és füstön keresztül, a tüzben és füstben – a tenger ágyuhoz vetette őt és abban a pillanatban tüzérré válva – küzdött Defarge, a kocsmáros, két forró óra hosszat, mint bátor katona.

Mély árok, egyik felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony, ágyuk, puskák, tüzelés és füst. Egy felvonóhidat elfoglaltak!

– Munkára, bajtársak, mind, munkára! Dolgozz, Jacques Egy, Jacques Kettő, Jacques Egyezer, Jacques Kétezer, Jacques Huszonötezer! Minden angyal és ördög nevében, amelyik kedvesebb, munkára! – igy kiáltott Defarge, a kocsmáros, ágyuja mellett, mely már régen megtüzesedett.

– Ide hozzám, asszonyok! – kiáltotta felesége. – Micsoda! Mi is tudunk ugy ölni, mint a férfiak, ha a hely be van véve. – És köréje csoportosultak az asszonyok vérszomjas kiáltással, különféle módon fölfegyverkezve, de mind egyforma éhség és boszuszomjban.

Ágyu, puskák, tüzelés és füst; de még áll a mély árok, az utolsó felvonóhid, a szilárd kőfalak és a nyolc hatalmas torony. Csekély akadályok keletkeznek a dübörgő tengeráradatban, az első sebesültek okozzák. Csillogó fegyverek, lobogó fáklyák, nedves szalmától gőzölgő kocsik, kemény munka a szomszédos barrikádokon minden irányban, orditás, fegyverek dördülése, átkozódás, végnélküli bátorság, ágyudörgés és puskaropogás és az eleven tengernek bőszült bömbölése; de még mindig áll a mély árok, az utolsó felvonóhid, a szilárd kőfalak, és nyolc hatalmas torony és Defarge, a kocsmáros, még ott áll ágyuja mellett, mely kétszeresen tüzes lett négy forró óra szolgálatától.

Fehér zászló a várfokán és tárgyalás, – alig vehető észre a dühöngő viharban, melyben semmi sem hallható – a tenger hirtelen mérhetetlen magasságra emelkedik és Defargeot, a kocsmárost, a leeresztett felvonóhidon át, a hatalmas kőfalak mentén, a nyolc hatalmas torony közepébe sodorja, mely megadja magát.

Oly ellenállhatatlan volt az őt előresodró oceán ereje, hogy éppen oly kevéssé vehetett lélegzetet vagy fordithatta meg fejét, mintha a Déli-tenger örvényében küzdött volna, amig a Bastille külső udvarában lába ismét szilárd talajra nem talált. Itt felkuszik egy fal sarkára és körültekint. Jacques Három ott állott mellette. Defargené asszonyai élén, az előtte elterülő távolságban volt látható, késsel a kezében. Mindenütt őrjöngés, ujjongás, fülsiketitő és őrült zavarodás, dühöngő bömbölés és mégis őrjöngő némajáték.

– A foglyokat!

– Az irásokat!

– A titkos börtönöket!

– A kinzószerszámokat!

– A foglyokat!

Ezek a kiáltások és még tizezer más érthetetlen volt hallható. »A foglyokat« kiáltás hallatszott legsürübben és legérthetőbben a tenger felől, amely betódult, oly végtelen embertömegekben, akárcsak az idő vagy tér. Mikor a legelső hullámok elvonultak és magukkal sodorták a börtönőröket, rögtöni halállal fenyegették őket, ha a legtitkosabb sarok is fölnyitatlan marad, Defarge hatalmas kezét ezen emberek egyikének a mellére fektette, – őszfejü ember akinek égő fáklya volt a kezében – elkülönitette őt a többitől és odavitte a falhoz maga mellé.

– Mutasd meg az Északi Tornyot! – mondá Defarge. – Gyorsan!

– Hiven elvezetem, – válaszolt az ember – ha velem jön. De ottan nincsen senki.

– Mit jelent Százöt, Északi Torony? – kérdé Defarge. – Gyorsan!

– Mit jelent, uram?

– Foglyot jelent-e vagy börtönt? Vagy azt akarod, hogy megöljelek?

– Öld meg – károgta Jacques Három, aki közelébe jutott.

– Uram, az egy börtön.

– Mutasd meg!

– Jöjjön erre!

Jacques Három arcán ott ült a mohó tekintet, láthatóan elkedvetlenült, mikor a párbeszéd olyan fordulatot vett, mely nem igért vérontást, Defargeot karjánál fogta, mint ahogy ő fogta a börtönőrt. Ez alatt a beszélgetés alatt mind a hárman összedugták fejüket, még igy is alig érthették meg egymást, oly félelmetes volt az eleven oceán dühöngése, mikor betört a várba és elárasztotta az udvarokat, folyosókat és lépcsőket. Kivül és köröskörül dübörgő dörgéssel verődött oda a falakhoz néha egy-egy magános ujjongó felkiáltás is elszállott a levegőben, mint a hullámeső.

Homályos boltozatokon haladtak végig, ahova a nap sugara soha be nem hatolt, sötét barlangok és ketrecek titokzatos ajtói mellett sirbolthoz hasonló lépcsőkön lefelé, majd ismét meredek kő- és téglalépcsőkön föl, melyek inkább kiszáradt vizeséshez, mint lépcsőkhöz voltak hasonlók, – folytatták nagy sietéssel utjukat Defarge, a börtönőr és Jacques Három, szorosan fogva egymás karját, Itt-ott, különösen eleinte, az áradat egyes hullámai elérték őket és elhömpölyögtek mellettük; de mikor a leszállás véget ért és egy kanyargó lépcsőn a toronyba kapaszkodtak, egyedül maradtak. Itten a vastag falak és boltozatok közé zárva, a várban és a vár körül folyó vihart csak távoli zugásként hallották, mintha a dübörgés, melyet most hagytak el, hallóképességüket megsemmisitette volna.

A börtönőr megállott egy alacsony ajtónál, kulcsot dugott a nyikorgó zárba, lassan kitárta az ajtót és mikor mindannyian meghajolva beléptek, mondá:

– Százöt, Északi Torony!

Magasan fönt a falban volt egy nehéz vasráccsal elzárt ablak, előtte védőfal, ugy hogy az eget csak ugy lehetett látni, ha az ember mélyen lehajolva tekintett fölfelé. Volt ott egynéhány láb mély, nehéz vasráccsal körülvett tüzhely; a tüzhelyen régi, fehéres-szürke fahamu; egy szék, egy asztal és egy szalmazsák; a négy fekete fal egyikében rozsdás vaskarika.

– Világits a fáklyával, lassan a fal mentén, hogy láthassak – mondá Defarge a börtönőrnek.

Az ember engedelmeskedett és Defarge szemével követte a fénysugárt.

– Állj! Nézz ide, Jacques!

– M. S.! – károgta Jacques Három, amint mohón olvasta.

– Manette Sándor – sugta Defarge a fülébe és a betükön puskaportól fekete ujjával végighaladt. – És ide irta »egy szegény orvos«; mindenesetre ő karcolta a kőbe ezt a naptárt. Mi van a kezedben? Feszitővas? Add ide!

Az ő kezében még mindig ott volt ágyujának gyujtóvesszője. Hirtelen elcserélte a két szerszámot és a szuette szék és asztal felé fordulva, azokat néhány csapással darabokra törte.

– Tartsd magasabbra a fáklyát! – kiáltott dühösen a börtönőrre. – Jacques, kutasd át gondosan azokat a darabokat. És ime, itt a késem, – odadobta – vágd széjjel a szalmazsákot és keress a szalmában. Tartsd magasabban a fáklyát!

Fenyegető pillantást vetett a börtönőr felé, felkuszott a tüzhelyre és benézett a kéménybe, falait a feszitővassal verte és az előtte levő vasrácsot meglazitotta. Néhány pillanat mulva vakolat és mész hullott le, fejét elforditotta, nehogy arcába potyogjon; majd kezével óvatosan keresgélt a kéményben, a régi fahamuban és a kémény négy repedésében, melyet vasával felfedezett, vagy pedig repesztett.

– Nincs semmi a fa között, a szalma között, Jacques?

– Semmi.

– Rakjuk össze egy halomba, a börtön közepére. Igy! Gyujtsd meg!

A börtönőr meggyujtotta a kis rakást, mely magasan és forróan lángolt. Égni hagyták; ismét meghajoltak, mikor az alacsony boltozott ajtón kiléptek és visszatértek az udvarba. Lefelé haladtak, mire odajutottak a dühöngő hullámok közepébe, hallásukat visszanyerték.

A tenger tombolt és zugott és Defargeot kivánta. Saint Antoine hangosan hivta kocsmárosát, hogy ő legyen a vezetője annak a csoportnak, mely őrizte a kormányzót, aki a Bastillet védelmezte és a népet lövette. Különben nem vezethették a kormányzót a városházán székelő biróság elé. Különben a kormányzó elmenekülhetett volna és a nép vére (melynek sok éven át nem volt értéke, de most hirtelen becsessé vált) megbosszulatlan maradna.

A szenvedélytől és dühtől tobzódó tömegben, mely a komortekintetü, szürke, pirosfelhajtásos kabátba öltözött, öreg katonatisztet körülfogta, csak egy higgadt alak volt, egy asszony alakja.

– Ime, itt a férjem! – kiáltotta az asszony és reámutatott kezével. – Nézzed, Defarge! – Az asszony mozdulatlanul állott az öreg katonatiszt közelében; és mozdulatlanul ottmaradt mellette, mikor Defarge és a többiek őt az utcákon végighurcolták; mozdulatlanul közelében volt, mikor rendeltetése céljához közeledett és valaki őt hátulról megütötte; mozdulatlanul ott volt a közelében, mikor régóta gyülekező esőként hullott reája az ütés és csapás; oly szorosan közelében volt, mikor ő holtan rogyott össze, hogy hirtelen megélénkülve, lábát nyakára helyezte és kegyetlen késével, – melyet régen készen tartott – fejét lemetszette.

Megérkezett az idő, mikor Saint Antoine megvalósitotta rettenetes eszméjét, hogy embereket huzott fel a lámpások helyére, hogy megmutassa nekik azt, hogy ő mivé vált és mire képes. Saint Antoine vére felforrt, és folyt a vaskezü zsarnokság és uralom vére, – lefolyt a városháza lépcsőiről, ahol a kormányzó teteme hevert – ott folyt Defargené cipője talpa alatt, mikor azt a tetemre helyezte, hogy könnyebben lefejezhesse.

– Eresszétek le a lámpást! – kiáltott Saint Antoine, mikor vérszomjasan körültekintett a halálnak uj módját keresve. – Katonáinak egyikét őrnek itthagyjuk! – Az őr ott lógott az őrhelyén és a dühöngő áradat tovább tódult.

A feketevizü fenyegető tenger egymást romboló ellentétes hullámaival, melynek mélységét még nem tudják, erejét még nem ismerik. A könyörtelen tenger, mely tele van szenvedélytől izzó alakokkal, bosszut szomjazó hangokkal és arcokkal, melyeknek vonásai a szenvedés kemencéjében annyira megkeményedtek, hogy a részvét érzése rajtuk nyomot nem hagy.

Az arcok oceánjában, melyeken minden vad és dühöngő kifejezés élénken kinyomódott, volt két csoport arc, – minden csoportban hét – mely annyira elütött a többitől, hogy tenger ezeknél érdekesebb roncsokat hullámain még nem görgetett. Hét fogolynak az arcát, akiket a vihar kiszabaditott, sirboltjukat föltépte, ott hordozták magasan, fejük fölött; mind megrémülten, zavartan bámult és csodálkozott, mintha elkövetkezett volna az itéletnapja és a körülöttük ujjongók mind elkárhozott lelkek volnának. Más hét arc is volt ottan, ezeket még magasabban vitték körül – hét halott arca – lecsukódó szemhéjuk, félig látható szemük itéletnapjára várakozott. Arcuk érzéketlen, tartózkodó – nem megsemmisült – kifejezés ült rajtuk; mintha rémületes szünetet tartanának, hogy majd ismét felemeljék tekintetüket és vértelen ajkakkal tegyenek tanuságot: »_Te tetted ezt!_«

Hét kiszabaditott fogoly, hét lándzsára szurt véres fej, nyolc hatalmas tornyu megátkozott vár kulcsai, néhány fölfedezett levél és már elmult idők foglyainak emlékei, kik megtört szivvel régen meghaltak, – ilyet és ehhez hasonlót hangoztatnak vissza messzehallhatóan Saint Antoine léptei Páris utcáin végig, julius közepén, 1789-ben. Az Ég hiusitsa meg Darnay Lucie képzelődését és tartsa távol ezeket a lépteket az ő életétől! Mert ezek eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek; és annyi évvel azután, hogy Defarge kocsmája ajtaja előtt a bor kiömlött, nem moshatók könnyen tisztára, ha egyszer pirosra festődtek.

22. Fejezet. A tenger még folyton árad.

A zabolátlan Saint Antoinenak csak egy hete volt az ujjongásra, hogy szük adag kemény és keserü kenyerét – amennyire csak képes volt – testvéri ölelkezéssel és üdvözléssel megpuhitsa; ennek eltelte után Defargené szokott módon ott ült számolóasztala mögött, vendégeire ügyelve. Defargené nem viselt rózsát a fejdiszében, mert a kémek nagy testvéri egyesülete már ezalatt a rövid hét alatt is oly félénkké vált, hogy nem merte magát a Szent könyörületére bizni. Az utcák fölött lógó lámpák félelmetesen rugalmasak voltak.

Defargené keresztbefont karokkal ült a reggeli nap fényében és a korcsmába és az utcába bámult. Mindkettőben szegényes, piszkos külsejü csoportok álldogáltak, akiknek arcából a hatalom öntudata tekintett le. A legrongyosabb hálósapka, mely ferdén lógott a fakó arc fölött, ékesen beszélt: Én tudom, hogy nekem, aki ezt a sapkát viselem, mily nehéz volt életemet tengetnem; de tudod-e, hogy mily könnyünek találtam én, aki ezt a sapkát viselem, azt, hogy téged életedtől megfosszalak? Minden sovány, mezitelen kar, mely azelőtt munkában volt, minden pillanatban készen volt arra, hogy ilyen munkához fogjon, ha kedve tartotta. A kötő asszonyok ujjai görcsösen vonaglanak azzal a tudattal, hogy tépni is képesek. Saint Antoine arcának képe megváltozott; évszázadokon keresztül kalapáltak rajta és az utolsó befejező ütések hatalmas kifejezést juttattak arcának.

Defargené elfojtott jóváhagyással figyelt, amint azt Saint Antoine asszonyainak vezetőjétől meg is kivánták. A testvériség egyik asszonya kötögetett az oldalán. Egy éhező füszeresnek alacsony termetü, kövér felesége és két gyermek anyja, ez a segédtiszt már a Bosszuangyal névre tett szert.

– Figyelj! – mondá a Bosszuangyal – figyelj csak! Ki jön?

Mint valami gyujtózsinór, melyet Saint Antoine határától a korcsmáig fektettek és hirtelen meggyujtottak, ugy terjedt gyorsan a mormogás.

– Ez Defarge – mondá az asszony. – Csend, hazámfiai!

Defarge jött lélekszakadva, levette a vörös sapkát fejéről és körültekintett.

– Figyeljen mindenki! – mondá az asszony. – Figyeljétek őt!

Defarge lihegve állott ott, kiváncsi szemek és nyitott szájak hátterében, mely az ajtó körül képződött; a korcsma vendégei mind fölugrottak.

– Beszélj, férjem. Mi ujság?

– Hirek a másvilágból!

– Hogyan? – kiáltá az asszony megvetően. – A másvilágból?

– Emlékeztek-e mindannyian az öreg Foulon-ra, aki az éhező népnek azt mondotta, hogy legeljenek – és aki meghalt és a pokolba került?

– Mindenki! – hangzott minden torokból.

– A hir tőle származik. Ő közöttünk van!

– Közöttünk? – hangzott ismét az egyetemes torokból. – És halottan?

– Nem halott! Annyira félt tőlünk, – oka volt reá – hogy halottnak mondatta magát és nagy temetést rendeztetett magának. De megtalálták őt elevenen, a vidéken elrejtőzött és most idehozták. Láttam őt éppen most, mint foglyot, a városháza felé vivő utjában. Azt mondottam, hogy volt oka, hogy féljen tőlünk. Beszéljetek mind! Volt-e oka?

Hetven esztendőnél idősebb, nyomorult, vén bünös, ha eddig még nem tudta volna azt, szive mélyén érezte volna ennek a válasznak a hallatára.

Pillanatnyi mély csend következett. Defarge és felesége szilárdan néztek egymásra. Bosszuangyal lehajolt és egy dob zörgése volt hallható, amint azt az asztal alól elővette.

– Hazámfiai! – kiáltotta szilárd hangon. – Készen vagyunk?

Defargené kése azonnal ott volt az övében; a dob pergett az utcán, mintha a dobos és dob varázslat utján kerültek volna egymáshoz; és a Bosszuangyal rémitő kiáltozással, karjait feje fölött lóbálva, mint 40 furia rohant házról-házra, hogy társnőit előhivja.

A férfiak félelmetesek voltak, amint vérszomjas tekintettel néztek ki az ablakon, és a kezük ügyébe eső fegyvert megragadva, az utcára rohantak; de az asszonyok látása vérfagyasztó volt még a legbátrabb embernek is. Otthagyták házi foglalkozásukat, gyermekeiket, öregeiket és betegeiket a puszta padlón, meztelenül és kiéhezetten kuporogva és kusza hajjal rohantak ki; egymást őrülésig izgatták a legvadabb kiáltozással és mozdulatokkal. Foulont, a gazembert, elfogták, testvérem! Az öreg Foulont elfogták, anyám! Az alávaló Foulont elfogták, leányom! Azután egy másik csoport rohant közéjük, mellét verte, haját tépte és vijjogott: – Foulon él, Foulon, aki az éhezőknek tanácsolta, hogy legeljenek. Foulon aki öreg apámnak mondotta, hogy legeljen, ha nincs kenyerem az ő számára. Foulon, aki csecsemőmnek azt mondotta, hogy füvet szopjon, mikor ezek a mellek kiszáradtak a szükségtől. Ó! Istennek szent anyja! Ez a Foulon! Ó Ég, a mi szenvedésünk! Hallgass reám, halott gyermekem és meghalt apám. Térdeimen, ezeken a köveken esküszöm, hogy értetek bosszut állott Foulonon. Férjek, testvérek, fiaink: adjátok nekünk Foulon vérét; adjátok nekünk Foulon fejét; adjátok nekünk Foulon szivét; adjátok nekünk Foulon testét és lelkét. Tépjétek Foulont darabokra s ássátok a földbe, hogy fü nőjön belőle! – Ilyen kiáltással forogtak az asszonyok csoportokban, vad őrületig izgatva, egymást ütötték, tépték, mig szenvedélytől ájultan össze nem rogytak és csak a hozzájuk tartozó férfiak mentették meg őket az agyontaposástól.

Mindazonáltal egy pillanatot sem veszitettek el; egy pillanatot sem! Foulon a városházán volt és talán szabadon bocsátják. Soha, amig Saint Antoine tudja, hogy minden szenvedést, sérelmet és gyalázatot kellett eltürnie. Felfegyverzett férfiak és asszonyok gyorsan tódultak ki a városnegyedből és magukkal vonták mind a söpredéket is, oly vonzóerővel, hogy negyedórával azután, élő lélek nem volt látható Saint Antoine kebelében, kivévén néhány öreg anyókát és a kiáltozó gyermekeket.

Nem. Zsufolásig megtöltötték a törvényszék termét, ahol ez az öreg, csunya, gonosz ember volt és elárasztották a szomszédos nagy teret és az utcákat. Defarge-ék, férj és feleség, a Bosszuangyal és Jacques Három egészen elöl állottak, nem messze tőle a tárgyalási teremben.

– Nézd! – kiáltott az asszony, késével reámutatva. – Nézd a vén gazembert, kötelekkel van megkötözve. Jó eszme volt egy csomó füvet kötni a hátára. Ha! ha! Ezt jól csinálták. Hadd egye meg most! – Az asszony kését hóna alá dugta és tapsolt, mint valami szinházban.

Defargené mögött álló emberek elmondották megelégedettségének okát a mögöttük állóknak, ezek pedig másoknak, és ismét másoknak, ugy hogy nemsokára a szomszédos utcák a tapsolástól hangzottak. Hasonló módon továbbitották bámulatos gyorsasággal Defargené türelmetlenségének gyakori megnyilatkozását, mikor két-három óráig tartó unalmas törvényszéki tárgyalások alatt vékaszámra öntötték a szót. Ami annál könnyebb volt, mert sokan bámulatos ügyességgel felkusztak az épület külsejére és az ablakokon néztek be a terembe; ezek jól ismerték Defargenét és távirószolgálatot végeztek közte és a kivül levő tömeg között.

A nap végre oly magasra emelkedett, hogy egy barátságos sugara, mint a remény vagy védelem jelképe, az agg fogoly fejét érte. Ez a nagy kegy nem volt elviselhető! A korlát egy pillanat alatt izzé-porrá volt zúzva, – már különben is feltünően sokáig állott ott – széjjelszórták és Saint Antoine megragadta őt!