Part 17

– Ez nagyon kedves volt! Nagyon kiméletes. – Lorry is megszoritotta az ő kezét és egy darabig egyikük sem beszélt.

– Nos, kedves Manette, – mondá végre Lorry, az ő barátságos és kiméletes módján – én egyszerü kereskedő vagyok, képtelen arra, hogy ilyen bonyolult, nehéz esetet elbiráljak. Nincs meg a hozzá való tudásom, gyakorlatom. Tanácsra van szükségem. Nincsen a világon ember, akinek a tanácsában jobban megbizhatnék, mint az Önében. Mondja meg nekem, mitől keletkezett ez a visszaesés? Beállhat-e egy ujabb ilyen visszaesés? Megakadályozható-e? Hogyan kezelendő egy ilyen visszaesés? Mi az oka általában? Mit tehetek barátom érdekében? Senkinek sem fekszik annyira szivén, hogy barátjának szolgálatot tegyen, mint nekem, csak tudnám, hogy milyen módon. Azt sem tudom, mit kezdjek ilyen esetben. Ha az Ön éleslátása, tudása és tapasztalata megmutathatná nekem a helyes utat, sokat tehetnék az ő érdekében. De vezetés, tanács nélkül, alig tehetek valamit. Kérem, beszéljük meg az ügyet; világositson föl, hogy kissé tisztábban lássak és tanitson meg arra, hogy hogyan segithetek kissé többet.

Manette doktor elmélyedve ült, miután ezek a szavak elhangzottak, Lorry nem sürgette őt.

– Valószinünek tartom, – mondá az orvos látható kényszerrel törve meg a csendet – hogy a visszaesés, melyet Ön vázolt, kedves barátom, nem érte váratlanul a szenvedőt.

– Tartott tőle? – bátorkodott Lorry kérdezni.

– Nagyon is. – Önkéntelen borzongással mondotta ezt. – El sem tudja képzelni, hogy ez a félelem, mennyire ránehezedik az ő kedélyére és milyen nehéz, majdnem lehetetlen, hogy arra kényszeritse magát, hogy csak egy szóval is emlitse annak okát, ami őt lehangolja.

– Nem könnyitene-e lényegesen önmagán, – kérdezte Lorry – ha elszánná magát arra, hogy titkos töprengése közben valakivel tudatná állapotát?

– Azt hiszem. De amint mondottam önnek, majdnem lehetetlen. Sőt nézetem szerint bizonyos esetekben teljesen lehetetlen.

– Mondja meg nekem, – szólott Lorry és kezét ismét gyöngéden a doktor karjára fektette, miután mind a ketten egy ideig hallgattak – minek tulajdonitja ön ezt a visszaesést?

– Azt hiszem, – válaszolt Manette doktor – hogy az volt az oka, hogy szokatlan élénk módon elevenedett meg az a gondolatmenet és emlék, mely az első alkalommal előidézte betegségét. Azt hiszem, hogy ez a nagyon fájó visszaemlékezés rendkivüli élénk módon elevenedett meg. Valószinü, hogy kedélyét már régen meglepte valami rémitő félelem, hogy ez az emlék felelevenedik, mondjuk bizonyos körülmények között, valami különös alkalomból. Megkisérelte, hogy előkészüljön erre, de hiába; talán az előkészülés kényszere még inkább képtelenebbé tette őt arra, hogy annak ellenállani képes legyen.

– Vajjon emlékszik-e arra, hogy mi történt a visszaesés ideje alatt? – kérdezte Lorry természetes habozással.

A doktor tanácstalanul nézett körül a szobában, fejét rázta és halk hangon válaszolt:

– Egyáltalában nem.

– Most, ami a jövőt illeti – kezdé Lorry.

– A jövőt illetően – mondá a doktor, visszanyert határozottsággal – nagy a reményem. Minthogy a mennybéli könyörület oly gyorsan helyreállitotta őt ismét, nagy a reményem. Minthogy hatalmába került annak a befolyásnak, melytől oly régen rettegett és amelyet oly régóta bizonytalanul előrelátott és amely ellen küzdött és minthogy továbbá a köd eloszlása és elszállása után kigyógyult belőle, azt hiszem, hogy tul van a legrosszabbon.

– Jó! Jó! Ez kellemes vigasz. Nagyon köszönöm – mondá Lorry.

– Nagyon köszönöm – ismételte a doktor, alázattal hajtva meg fejét.

– Két más pont is van, melyről szeretnék felvilágositást kapni – mondá Lorry. – Szabad folytatnom?

– Nem tehet jobb szolgálatot barátjának. – A doktor kezét nyujtotta neki.

– Tehát az első: Szereti a tudományt és szokatlanul energikus. Nagy hévvel szenteli magát hivatása, tudománya gyarapitásának, idevágó kisérleteknek és más dolgoknak. Nem dolgozik-e tulsokat?

– Nem hiszem. Talán éppen az a jellemző sajátsága az ő elméjének, hogy mindig foglalkozást kiván. Ami részben természetes, részben pedig lelki fájdalmának az eredménye. Mennél kevesebbet volna elfoglalva egészséges dolgokkal, annál inkább volna annak a veszedelemnek kitéve, hogy elméje egészségtelen irányba forduljon. Talán ő maga figyelte ezt meg önmagán és igy jutott a felfedezésre.

– Bizonyos-e abban, hogy ő nem erőlteti meg magát tulságosan?

– Azt hiszem, hogy ez irányban teljesen bizonyos vagyok.

– Kedves Manette, ha ő most tulerőltetné magát…

– Kedves Lorry, kételkedem azon, hogy ez az eset könnyen beálljon. Heves megerőltetése volt egy más irányban és ez ellensulyozást igényel.

– Bocsásson meg, hogy mint kereskedő annyira tolakodó vagyok. Tételezzük föl egy pillanatra, hogy ő tulerőltette magát, nem okozhatná-e ez az esetnek a felujulását?

– Nem hiszem, nem hiszem, – mondá Manette doktor a meggyőződés határozottságával – hogy bármi egyéb, mint egy bizonyos eszmetársulás, ujithatná azt fel. Azt hiszem, hogy a jövőben csak ennek a hurnak a rendkivüli heves módon való megpenditése képes azt ismét felujitani. Azután, ami történt és az ő felgyógyulása után, nagyon nehezen tudom még elképzelni is, hogy ez a hur ilyen hevesen megpendithető legyen. Bizom abban és majdnem meg vagyok győződve, hogy azok a körülmények, melyek visszaesést idézhetnek elő, ki vannak meritve.

Olyan férfi tartózkodásával beszélt, aki tudta, hogy milyen csekélység elegendő ahhoz, hogy a lélek művészi organizmusa elhomályosuljon, de olyan férfi bizalmával is, aki lassan és személyes szenvedés árán szerezte ezt a meggyőződést. Barátja nem gondolt arra, hogy őt ebben a meggyőződésében megingassa. Vigasztaltabbnak, bátrabbnak látszott, mint valóban volt és második kérdésének utolsó pontjához közeledett. Érezte, hogy ez a legnehezebb, de visszaemlékezett arra a régi, vasárnap reggeli, Miss Pross-szal folytatott beszélgetésére és visszaemlékezett arra, amit az utolsó kilenc napon látott, ezek az emlékek szinte kényszeritették, hogy szembekerüljön vele.

– Az a foglalkozás, melynek a betegség hatása alatt szentelte magát, és amelyből oly szerencsésen kigyógyult, – mondá Lorry köhécselve – mondjuk, hogy kovácsmesterség volt. Kovácsmesterség. Az eset kedvéért és hogy az jobban megmagyarázható legyen, tegyük föl, hogy ebben a beteg állapotában egy kis kohót szokott használni. Tegyük föl, hogy váratlanul ismét ott találtuk, amint kohójával dolgozott. Nem kár, hogy ő ezt magánál tartja?

A doktor kezét szeme elé tartotta és lábával idegesen kopogott a padlón.

– Mindig magánál tartotta – mondá Lorry aggodalmasan tekintve barátjára. – Nem volna-e jobb, ha azt eltávolitanák?

A doktor kezét még mindig szeme elé tartotta és lábával idegesen kopogott a padlón.

– Nem találja könnyünek, hogy tanácsot adjon? – mondta Lorry. – Teljesen felfogom, hogy ez sulyos kérdés. De mégis azt hiszem… – ekkor aztán fejét rázta és megállott.

– Látja, – mondá Manette doktor feléje fordulva – hogy milyen nehéz teljesen érthetően megmagyarázni, hogy micsoda művelet ment végbe e szegény ember lelke belsejében. Valamikor oly szenvedelmesen kivánta ezt a foglalkozást és annyira megörült neki, mikor hozzájuthatott; fájdalmait kétségkivül enyhitette azáltal, hogy az agy munkáját a kezek munkája pótolta és mikor gyakorlottabb lett, a kéz ügyessége pótolta a lelki gyötrelem találékonyságát, hogy azóta még annak a gondolatát sem tudta elviselni, hogy teljesen megváljon attól. Sőt még most is, amikor – mint hiszem – sokkal biztatóbb a reménye, mint valaha volt és bizalommal beszél önmagáról, az a gondolat, hogy régi szerszámaira esetleg szüksége lehet és azok nem volnának kéznél, a rémület oly hirtelen érzésével tölti el, amely talán hasonló lehet ahhoz, mely képzeletünk szerint egy eltévedt gyermek szivét érheti.

Ő is olyannak látszott, mint az a hasonlat, melyet alkalmazott, mikor Lorry arcába tekintett.

– De nem lehet-e… fontolja meg! Én csupán felvilágositást kérek, mint egyszerü kereskedő, akinek csak olyan materiális tárgyakkal van dolga, mint guineák, shillingek és bankjegyek… vajjon annak a szerszámoknak a magánál való tartása nem vonja-e maga után az eszmének a megtartását is? Ha a szerszámok eltüntek, nem tünhetik-e el azokkal együtt a félelem is? Röviden, nem a félelemmel szemben való engedékenység-e a kohónak a megtartása?

Ismét hallgatás állott be.

– Ne felejtse azt sem, – mondá a doktor remegő hangon – hogy az olyan régi, hű bajtárs.

– Én nem tartanám meg, – mondá Lorry fejét rázva és annál állhatatosabb lett, mikor látta, hogy a doktor nyugtalan. – Azt ajánlanám neki, hogy áldozza fel. Én csak az Ön jóváhagyását kivánom. Biztos vagyok benne, hogy nem tesz jót. Kérem, adja beleegyezését nekem, jó emberének… Leánya kedveért, kedves Manette!

Különös volt látni, hogy milyen küzdelem folyik lelkében.

– Jó! Az ő nevében, hadd történjék meg; beleegyezem. De nem távolitanám el, mig ő jelen van. Távolitsák el, ha ő nincsen ott; nélkülözze régi bajtársát visszaérkezése után.

Lorry szivesen vállalkozott erre és a tanácskozás véget ért. A napot vidéken töltötték és a doktor teljesen helyre volt állitva. A három következő napon is teljesen jól érezte magát és a tizennegyedik napon elutazott, hogy Luciehez és férjéhez csatlakozzék. Lorry előzően megmagyarázta neki, hogy milyen óvóintézkedést alkalmaztak az ő hallgatásának a kimagyarázására; ennek megfelelően ő irt Lucienek, ugy hogy neki semmi gyanuja sem volt.

Aznap este, mikor ő elutazott, Lorry bement szobájába vágókéssel, fürésszel, vésővel és kalapáccsal fölszerelve, Miss Pross égő gyertyával kisérte. Zárt ajtók mellett, titokzatosan és bünös öntudattal Lorry a cipőkészitőpadot darabokra vágta, mialatt Miss Pross a gyertyát tartotta, mintha valami gyilkosságban segédkeznék – bősz arca valóban illett is ehhez. A darabokat a konyha tüzében azonnal elégették (előzően ennek a célnak megfelelően felapritották) és a szerszámokat, cipőket és bőrt a kertben elásták. Pusztitás és titkolózás becsületes lelkek előtt oly rettenetesnek látszik, hogy Lorry és Miss Pross tettük végrehajtásakor és nyomainak eltüntetésekor szinte olyanoknak tüntek fel és azt érezték, hogy valami bünténynek a részesei.

20. Fejezet. Egy kérelem.

Mikor a fiatal pár hazaérkezett, Carton Sydney volt az első, aki üdvözlésükre megjelent. Még csak néhány órája voltak otthon, mikor ő már ott volt. Szokásai, külseje, modora nem változott; de valami durva hűség kifejezése látszott rajta, amit Darnay Károly ezelőtt még nem vett rajta észre.

Megleste az alkalmat, mikor Darnayt az ablakhoz vezethette, hogy beszéljen vele, anélkül, hogy valaki hallja.

– Darnay ur, – mondá Carton – szeretném, ha jóbarátok volnánk.

– Remélem, hogy már jóbarátok vagyunk.

– Ön nagyon kegyes és azért használja ezt a szólásformát; de én nem ilyen szólásformát gondolok. Valóban, mikor azt mondom, hogy szeretném, ha jó barátok lennénk, akkor nem is egészen ugy értem azt.

Darnay Károly – amint az természetes is volt – jó hangulatban és barátságosan kérdezte tőle, hogy hát hogyan értelmezi azt.

– Lelkemre mondom, – válaszolt Carton mosolyogva – sokkal könnyebbnek találom azt megérteni, mint megértetni. De mégis megkisérlem. Emlékszik egy bizonyos hirhedt esetre, mikor a szokottnál is részegebb voltam?

– Emlékszem egy bizonyos hirhedt esetre, mikor ön kényszeritett engem annak a beismerésére, hogy ön ivott.

– Én is emlékszem erre. Ennek az alkalomnak az átka sulyosan nehezedik reám, mert még mindig emlékszem arra. Remélem, hogy egy napon, mikor reám nézvést minden nap véget ér, számláimba majd ezt is betudják. Ne ijedjen meg; nincsen szándékomban prédikálni.

– Nem ijedek meg. Hogy önt komolynak látom, az nem ijesztő nekem.

– Ah! – mondá Carton közönyös kézmozdulattal, mintha el akarná azt legyinteni. – A kérdéses alkalommal (a nagyszámu közül egy, amint ön tudja) kiállhatatlan voltam, mikor arról fecsegtem, hogy szeretem-e önt, vagy nem. Óhajtanám, hogy felejtse el.

– Már régen elfelejtettem.

– Már ismét szólásforma! Darnay ur, nekem a felejtés nem olyan könnyü, mint ahogy ön azt elképzeli. Én egyáltalán nem felejtettem el és egy odavetett válasz nem segit ahhoz, hogy elfelejtsem.

– Ha a válasz odavetett volt, – mondá Darnay – bocsánatát kérem. Nem volt más célom, mint hogy ilyen semmis dologról eltereljem a figyelmet, melyet ön, meglepetésemre, nagyon a szivére látszott venni. Becsületszavamra mondom önnek, hogy én az ügyet már régen elfelejtettem. Jó Isten! Mi volt ezen felejteni való? Mikor ön azt a nagy szolgálatot tette, nem volt akkor más fontosabb dolog, amire emlékezzem?

– Ami a nagy szolgálatot illeti, – mondá Carton – ha ön ilyen módon beszél arról, akkor kénytelen vagyok önnek bevallani, hogy az nem volt egyéb, mint hivatásos fogás. Nem tudom, vajjon törődtem-e azzal, hogy mi lesz az ön sorsa, mikor ezt a fogást alkalmaztam. Figyeljen! Azt mondom: mikor alkalmaztam; a multról beszélek.

– Ön semminek mondja az ön szolgálatát, – válaszolt Darnay, – de én nem akarok vitatkozni az _ön_ odavetett válaszán.

– Való igaz, Darnay ur, higyjen nekem! De letértem szándékomról; arról beszéltem, hogy jó barátok legyünk. Ön ismer engem mostan. Ön tudja, hogy én képtelen vagyok minden nemesebb és jobb férfias törekvésre. Ha ezt kétségbevonja, kérdezze meg Stryvert, ő majd megmondja önnek.

– Én előnyt adok annak, hogy magam alkossam meg véleményemet az ő megkérdezése nélkül.

– Jó! Mindenesetre ön ismer engem, hogy ledér kutya vagyok, aki jót sohasem tett és nem is fog tenni.

– Nem tudom, hogy nem fog-e.

– De én tudom és szavammal állok érte. Nos! Ha ön eltürni képes, hogy ilyen haszontalan fickó és ilyen kétes hirü fickó alkalmilag idejöjjön, arra kérem, hogy engedje meg, hogy én mint privilegizált személy itten ki- és bejárhassak; hogy ugy tekintsenek, mint valami hasznavehetetlen butordarabot (még hozzáfüzném azt is, hogy nem valami diszitő, ha nem fedeztem volna fel a kettőnk között való hasonlatosságot), melyet régi szolgálatai fejében megtürnek, de nem vesznek róla tudomást. Nem hiszem, hogy az engedelemmel visszaélnék. Százat teszek egy ellen, ha többször mint négyszer venném évenkint igénybe. Megvallom, jólesnék, ha ezt az engedelmet megkapnám.

– Kisérelje meg?

– Ez más szavakkal azt jelenti: hogy ön olyannak akar engem tekinteni, amilyennek én óhajtom. Köszönöm, Darnay. Szabad nevét igy használnom?

– Ugy hiszem, most már igen, Carton.

Kezet fogtak reá és Sydney elfordult. Egy perccel később minden látszat szerint olyan jelentéktelen volt, mint mindig.

Mikor ő eltávozott, egy este folyamán, melyet Miss Pross a doktor és Lorryval együtt töltöttek el, Darnay Károly általánosságban emlitette ezt a vele való beszélgetést és Carton Sydneyről azt mondotta, hogy ő a gondatlanságnak és a jövővel való nemtörődésnek a rejtélye. Nem beszélt róla kesernyés vagy feddő értelemben, hanem olyannak mondotta, amilyennek ő mutatkozott.

Sejtelme sem volt arról, hogy szép fiatal felesége ezzel a gondolattal foglalkozzék; de mikor később hozzáment szobájába, ő már várt reá és az a szép gondolkodó kifejezés ott ült a homlokán.

– Gondolatokkal vagyunk tele ma este? – mondá Darnay megölelve őt.

– Igen, kedves Károly, – válaszolta kezét mellére téve és kérdező, figyelmes tekintetét reáfüggesztette – nagyon is tele vagyunk gondolatokkal ma este, mert valami van a lelkemen ma este.

– Mi az, édes Luciem?

– Megigéred, hogy nem kérdezel valamit, ha arra kérlek.

– Hogy megigérem-e? Mit nem igérek meg neked, szerelmem?

Valóban mit tagadhatott volna meg tőle, amint egyik kezével aranyos haját simitotta el arcából, a másikat szivére helyezte, mely őérte dobogott!

– Azt hiszem, hogy szegény Carton ur több kiméletet és tisztelet érdemel, mint amennyit te juttattál neki ma este.

– Valóban, drágám? Miért?

– Ez az, amit ne kérdezz tőlem. De én azt hiszem, tudom, hogy ő többet érdemel.

– Ha te tudod, az elegendő. Mit kivánsz tőlem, életem?

– Arra kérlek, kedvesem, légy mindig előzékeny iránta és elnéző hibáival szemben, ha nincs jelen. Arra kérlek, hidd el, hogy van szive, melyet ritkán, nagyon ritkán mutat csak meg, hogy sebekkel van tele. Édesem, én láttam, amint vérzett.

– Nagyon fáj, – mondá Darnay Károly csodálkozva – hogy igazságtalan voltam hozzá. Sohasem tételeztem volna fel ezt róla.

– Édes férjem, ugy van. Félek, hogy őt nem lehet megváltoztatni, alig van remény arra, hogy jellemében vagy anyagi viszonyaiban valami javulás álljon be. De meg vagyok róla győződve, hogy ő jó, nemes, sőt nagylelkü dolgokra is képes.

Ezen elveszett emberben való tiszta hitében oly szép volt, hogy férje órákhosszat képes lett volna őt nézni.

– Édes szerelmem! – ölelte át férjét s fejét mellére hajtva, ugy tekintett föl reá. – Emlékezz arra, hogy mi mily erősek vagyunk a boldogságunkban és hogy ő milyen gyönge a nyomorában.

A kérés szivébe hatott.

– Sohasem felejtem el, drága szivem! Mindig emlékezni fogok erre, amig élek.

Az aranyos fej fölé hajolt, rózsás ajkait megcsókolta és karjaiba ölelte őt. Ha a sötét utcának egy magános kóborlója hallotta volna mostan az ő ártatlan vallomását és láthatta volna a részvét könnyeit, melyeket férje, akit ő annyira szeretett, csókolt fel szelid kék szeméről, belesirhatott volna az éjszakába – és ajkai nem először hangoztatták volna ezeket a szavakat: »Isten áldja meg édes részvétért!«

21. Fejezet. Visszhangzó lépések.

Már emlitve volt, hogy az a sarok, ahol a doktor lakott, milyen bámulatosan visszhangzott. Lucie a nyugodtan hangzó sarok csendes házában ült, évek lépteinek visszhangját figyelve és szorgalmasan gombolyitotta az aranyfonalat, mely férje, atyja, a saját és régi házvezetője és társa életét nyugodt boldogsággal kötötte össze.

Eleinte voltak olyan idők, amikor – ámbár teljesen boldog volt mint fiatal feleség – munkája lassan kisiklott kezéből és szemei elhomályosultak. Mert valami közeledett a visszhanggal, távoli, könnyü tipegés, – még alig hallható, ami szivét tulságosan megremegtette. Izgatott remények és kétség – eddig még előtte ismeretlen szeretetnek a reménye; kétség, vajjon a világon marad-e, hogy ezt az uj boldogságot élvezhesse – küzdöttek lelkében. A visszhangok között néha a saját korai sirjához vezető lépések hangját vélte hallani és az a gondolat, hogy férje elhagyatva maradna itten és őt siratná, szemeit könnyekkel telitette.

Ez az idő elmult és az ő kis Lucieje keblén pihent. Majd a közeledő visszhangok között az ő piciny lépteinek és gügyögő szavának a hangja volt hallható. Habár sulyosabb lépések jobban hangzottak, a bölcső mellett ülő fiatal anya ezeknek a közeledését hallotta. Megérkeztek és az árnyékos ház napsugaras lett a gyermek nevetésétől és a gyermekek mennyei barátja, akire ő gondjaiban az övét is rábizta, ugy látszott, hogy a gyermeket karjaiba ölelte, mint régen tette és az anyát szent gyönyörrel töltötte el.

Szorgalmasan gombolyitgatta az aranyfonalat, mely mindannyiukat összekötötte és nyugalmas boldogságot terjesztett, amerre csak tekintett. Lucie az évek visszhangjában csak barátságos és vigasztaló hangokat hallott. Férje lépései erőteljesen és boldogan hangzottak közöttük, atyjáéi szilárdan és egyenletesen; Miss Pross lépése pedig ugy hangzott, mint az ostorozott tüzes paripáé, horkolt és dobogott a platán alatt a kertben.

Ha az egyéb lépések között fájdalom hangja is hallatszott, nem volt kétségbeejtő, sem kegyetlen. Sőt mikor az ő aranyhaja, mint valami fénykoszoru feküdt a párnán, egy kicsiny fiu sápadt arca körül, aki azt mondta: »kedves apa és anya, oly szomoru vagyok, hogy itthagylak titeket és kedves testvéremet; de hivnak, mennem kell«, a fiatal anya arcát áztató könnyek nem voltak csupán a gyötrelem könnyei, mikor lelke ölelő karjaitól elbucsuzott. Ezeket a könyeket türni kell, de nem szabad eltiltani. Látják az Atya arcát. Ó Atyám, ó áldott szók!

Igy keverődött egy angyal szárnyainak a suhogása a többi visszhang közé, ezek nem voltak csupán földi hangok, a menny szellője is ott lebegett közöttük. Szél sóhajtása is vegyült közéjük, mely a kicsiny kerti sirdomb fölött fujdogált; Lucie azt is hallotta, amint halkan zsongott, – mint a homokos parton pihenő tenger lehellete nyáron – miközben a kicsiny Lucie kómikus komolysággal végezte reggeli feladatát, vagy anyja lábánál ülve babát öltöztetett és csacsogott a két város nyelvén, amely életébe szövődött.

Az echo ritkán hangoztatta Carton Sydney lépteit. Legfeljebb ha féltucatszor évenkint élt privilégiumával, hogy meghivás nélkül eljött és ott ült velük az este folyamán, mint ahogy szokott. Bortól hevülten sohasem jött oda. Valami más reávonatkozót is suttogott a visszhang, olyasvalamit, amit minden kor minden igazi echója suttogott.

Ha egy férfi igazán szeretett egy asszonyt, aki reá nézve elveszett, de azután ismét reátalált, ha megváltozottan is, mint kifogástalan anya és feleség, ugy az ő gyermekei valami különös szeretettel vonzódnak hozzá, gyöngéd, ösztönszerü részvéttel. Hogy milyen rejtett érzelmek érintődnek ilyenkor, azt semmi visszhang nem képes hangoztatni, de ugy van és ugy volt a jelen esetben is. Carton volt az első idegen, aki felé a kicsiny Lucie gömbölyü karjait nyujtogatta és ő megtartotta ezt a helyet akkor is, mikor a kis leány növekedett. A kis fiunak is majdnem utolsó szava őt illette: »Szegény Carton, csókoljátok meg helyettem«.

Stryver egyengette utját a törvénytudók között, mint valami hatalmas gépezet, mely előrehalad a zavaros vizben és hasznos barátját vonszolta maga után, mint a vontatóhajó a csónakot. Valamint az ilyen csónak rendszerint ide-oda vetődik és legtöbbnyire viz alatt van, Sydney is ilyen nedves életmódot folytatott. Könnyelmü és állhatatos szokásai irányitották életét, melyek szerencsétlenségre könnyelmübbek és állhatatosabbak voltak, mint a becsület és szégyen bármilyen ösztönző érzelme; ő nem gondolt arra, hogy megszünjön az oroszlán sakálja lenni, mint ahogy az igazi sakál gondolna arra, hogy oroszlánná emelkedjék. Stryver gazdag volt; feleségül vett egy viruló özvegyet, akinek vagyona és három fia volt, akiken, gömbölyü sima fejüket kivéve, egyéb ragyogás alig volt.

Ezt a három ifju urat Stryver, minden pórusából sértő jóakaratot izzadva, mint három juhot hajtotta. Soho nyugodt sarkába és Lucie férjének tanitványokul ajánlotta őket ezen gyöngéd szavak kiséretében: »Halló, Darnay, itt van három darab vajaskenyér háztartása lakomáihoz!« Ennek a három darab vajaskenyérnek az udvarias visszautasitása Stryvert nagy méltatlankodással töltötte el, melyet később az ifju urak nevelése alkalmával felhasznált, lelkükbe vésve, hogy óvakodjanak az ilyen tanitófajta koldusok büszkeségétől. Az a szokása is volt, hogy nehéz bora mellett Stryvernének szokta mesélgetni, hogy Darnayné egykor milyen művészetet alkalmazott, hogy őt »megfogja« és hogy ő ravaszságával és állhatatosságával hogyan kerülte el a »megfogatást«. Néhány King’s Bench törvényszékbeli barátja, akiknek alkalmilag módjuk volt, hogy nehéz borát és hazudozásait megizleljék, azzal mentegették őt, hogy ezt a hazugságot annyiszor mondotta el, hogy ő maga is már elhitte, – ami bizonyára annyira sulyosbitotta ezt az egyébként is komisz sértést, hogy igazságosnak látszanék annak az elkövetőjét egy megfelelő elhagyatott helyre vinni és ott fölakasztani, hogy utban ne legyen.

Ilyen hangok is voltak az echók között, melyeket Lucie néha elmélyedve, néha mulatva és nevetve rajtuk, hallott a visszhangzó sarokban, mig kis leánya hatéves lett. Hogy milyen közel járt szivéhez gyermeke, valamint kedves atyja öntudatos és tevékeny lépteinek és szeretett férje lépteinek visszhangja, azt fölösleges emliteni. Sem azt, hogy milyen kellemes zene volt az ő füleinek közös otthonuk könnyed visszhangja, melyet ő bölcs és izléses takarékossággal oly ügyesen vezetett, hogy az bőséges, de nem pazarló volt. Sem azt, hogy mily édes volt hallania, mikor atyja gyakran mondogatta, hogy tapasztalata szerint házaséletében még több gondosságot tanusit irányában, mint hajadonkorában tette (mintha az lehetséges volna), vagy mikor férje annyiszor hangoztatta, hogy az ő gondossága és kötelességtudása nem oszlik meg iránta való szerelme és neki juttatott segitsége között és azt kérdezte tőle: