Part 16

– Reánéztem és ezerféle gondolatom támadt meg nem született gyermekemről, kitől elszakitottak. Hogy él-e? Hogy élve született-e, avagy pedig hogy a szegény anya ijedelme megölte-e őt? (Bebörtönzésem egy idejében a bosszuállás vágya elviselhetetlen volt.) Vajjon fiu volt-e, aki talán sohasem tudja meg apja szenvedésének történetét, aki talán annak a lehetőségét is fontolgatja majd élete folyamán, hogy apja saját akarata és cselekedete folytán tünt el. Vajjon leány volt-e, aki hajadonná fejlődik.

Közelebb huzódott hozzá és megcsókolta kezét és arcát.

– Olyannak képzeltem leányomat, aki teljesen megfeledkezett rólam, vagyis inkább, aki soha semmit nem is tudott rólam. Évről-évre számitgattam az ő korát. Elképzeltem, hogy férjhez ment, olyan férfiuhoz, aki semmit sem tudott végzetemről, hogy az élők emlékéből teljesen eltüntem és a második generációban az én helyem már üres.

– Ó, atyám! Mikor csak hallom, hogy ilyen gondolataid voltak leányodról, aki nem létezett soha, elszoritja szivemet, mintha én lettem volna az a gyermeked.

– Te, Lucie? Éppen az a vigasz és a megmenekülés, melyet neked köszönhetek, ébresztik ezeket az emlékeket és haladnak el köztünk és a hold között. Mit is mondtam éppen most?

– Hogy nem tudott rólad semmit. Hogy nem törődött veled.

– Igen! De más holdvilágos éjszakákon, mikor a szomoruság és csend más hangulatot keltett bennem, a bánat békés érzelme keletkezett valómban, melynek fájdalom volt az alapja, azt képzeltem, hogy cellámba jön és kivezet onnan a vár mögötti szabadságba. Gyakran láttam képét a hold fényében, ugy, amint téged látlak mostan; kivéve, hogy sohasem öleltem karjaimba; ott állott a kicsiny rácsos ablak és a kapu között. De megérted-e, hogy az nem az a gyermek volt, akiről beszélek?

– Az alak nem az volt, de a… a kép; a képzelődés.

– Nem. Ez valami más volt. Ott állott megzavart látóérzékem előtt, de sohasem mozdult. Az a látomány, melyet gondolatom követett, már a valóságnak inkább megfelelő gyermek volt. Külsejéről nem tudtam többet, mint hogy anyjához hasonlitott. A másik alaknak is volt hasonlósága, – mint neked – de nem volt ugyanaz. Képes vagy engem megérteni, Lucie? Aligha, ugy hiszem. Magános fogolynak kellett volna lenned, hogy megérthesd ezt a finom különbséget.

Higgadt, nyugodt hangulata sem akadályozhatta meg a borzongást, mely végigfutott leányán, mikor ő igy elemezte régi állapotát.

– Ebben a békésebb hangulatban elképzeltem őt a hold fényében, amint hozzámjött és elvezetett, hogy megmutassa nekem, hogy az ő otthona, házas élete tele van elveszett atyjának szerető emlékeivel. Képem ott volt szobájában és ő imáiba foglalt. Életmódja tevékeny, örömmel tele és hasznos volt; de az én szomoru sorsom sohasem volt elfelejtve.

– Én voltam az a gyermek, atyám, félig sem voltam olyan jó, de a szeretetben én voltam az.

– És megmutatta gyermekeit, – mondá a beauvaisi orvos – ők hallottak rólam és megtanitották őket, hogy szánjanak engem. Ha állami börtön mellett haladtak el, messze elkerülték meredő falait, vasrácsos ablakaira tekintettek föl és suttogva beszéltek. Sohasem volt képes arra, hogy engem kiszabaditson; azt képzeltem, hogy börtönömbe mindig visszahozott, miután megmutatott mindent. Én aztán a megkönnyebülés forró könnyeivel térdre borultam és megáldottam őt.

– Én vagyok az a gyermek, remélem, atyám! Ó, drága, jó atyám, megáldasz-e engem holnap oly bensőséggel?

– Lucie, ezeket a régi hangulatokat azért elevenitem fel ma éjjel, mert jobban szeretlek, semhogy azt szavakkal képes volnék kifejezni és Istennek hálát rebegek nagy boldogságomért. Gondolataim, ha legvadabbak voltak is, sohasem emelkedtek oly magaslatra, hogy megközelithetnék azt a boldogságot, melyet veled megismertem és amelynek küszöbén állunk.

Megölelte őt, az Ég kegyelmébe ajánlotta és alázattal köszönte meg, hogy őneki adatott. Nemsokára ezután bementek a házba.

Az esküvőhöz csupán Lorry volt meghiva, sőt a vézna Miss Prosson kivül más nyoszolyóleány sem volt. A házasság lakásukban sem okozott változást, kibővitették azáltal, hogy hozzávették a felsőbb szobákat, melyekben azelőtt az az apokrif láthatatlan ember lakott; nem kivántak többet.

Manette doktor nagyon vidám volt a szerény vacsoránál. Hárman voltak csupán az asztalnál Miss Pross-szal együtt. Nagyon sajnálta, hogy Károly nem volt jelen, és hajlandó volt, hogy óvást emeljen tisztelői kis összeesküvése ellen, mely távoltartotta őt körükből és szeretettel ivott az ő egészségére.

Elérkezett az ideje, hogy Lucienek jó éjt mondott és elváltak. Hajnali három óra csendjében Lucie lejött és szobájába lopózott – nem volt ment bizonytalan aggodalomtól; sejtett valamit.

Minden a helyén volt, mindenütt csend honolt; atyja aludt, fehér haja festőien terült el párnáján, keze nyugodtan pihent a takarón. A gyertyát, melyre nem volt szüksége, egy távoli sarok árnyékában helyezte el, ágyához kuszott és ajkán csókolta meg őt, majd föléje hajolt és őt nézte.

Szép arcán a fogság keserü könnyei nyomot hagytak, de ő oly erős akarattal nyomta el, hogy még álmában sem jelentkezett. Az álom hatalmas birodalmában nem lehetett az éjjel oly érdekes arcot találni, mely oly nyugodtan, határozottan és óvatosan küzdött láthatatlan ellensége ellen.

Kezét félénken helyezte szeretett keblére és imádkozott, hogy mindig oly hiven kitarthasson mellette, mint iránta való szeretete vágyta és amint az ő szenvedései azt megérdemelték. Majd visszavonta kezét, még egyszer ajkon csókolta és eltávozott. Lassan fölkelt a nap és a platánfa lombjának árnyéka mozgott az arcán oly lágyan, mint leánya ajkai mozogtak, mikor őérette imádkozott.

18. Fejezet. Kilenc nap.

Gyönyörü verőfényes volt az esküvő napja; mindannyian készen voltak és a doktor zárt szobájának ajtaja előtt várakoztak, ahol ő Darnay Károllyal beszélgetett. A templomba készültek; a szépséges menyasszony, Lorry és Miss Pross – ez utóbbira nézve az esemény, a megmásithatatlannal való fokozatos kibékülés folytán, teljes üdvösség lett volna, ha lelke mélyén még mindig ott nem lappangott volna az a meggyőződése, hogy Salamon testvérének kellett volna a vőlegénynek lenni.

– Tehát ezért, – mondá Lorry, aki nem volt képes eléggé megbámulni a menyasszonyt és körüljárta őt, hogy egyszerü, csinos ruhájában minden oldalról alaposan megszemlélje – ugy, kedves Lucie, hát ezért hoztam át kicsiny gyermekkorában a csatornán! Én jó Istenem! Mily keveset gondoltam arra, hogy mit cselekszem. Mily kevésre becsültem azt a szolgálatot, melyet Károly barátom érdekében tettem!

– Nem ez volt a szándéka, – jegyezte meg a köznapi gondolkodásu Miss Pross – tehát nem is tudhatta. Ostobaság!

– Valóban? No jó; de azért ne sirjon – mondta a gyöngédlelkü Lorry.

– Én nem sirok, – mondá Miss Pross – ön sir.

– Én, édes Prossom? (Lorry már olyan jó lábon állott vele, hogy alkalmilag tréfálni is merészkedett.)

– Éppen az imént sirt; láttam és nem is csodálkozom azon. Olyan ajándék, mint az ön ezüstkészlete, mindenkit könyekre fakasztana. Nincs az egész gyüjteményben egy villa, egy kanál, – mondá Miss Pross – amelyen addig ne sirtam volna az este, mikor a készlet megérkezett, amig csak láttam.

– Nagyon hizelgő reám nézve, – mondá Lorry – ámbár, szavamra mondom, nem volt szándékomban, hogy az a néhány csekély emlék bárki részéről is láthatatlan legyen. Én Istenem! Ez olyan alkalom, mely az embert mindarra emlékezteti, amit elvesztett. Ha elgondolom, hogy majdnem ötven év óta bármely időben, létezhetett volna egy Lorryné.

– Egyáltalában nem – vetette Miss Pross közbe.

– Azt hiszi, hogy Lorryné sohasem létezhetett volna? – kérdezte az ilyen nevü ur.

– Bah! – válaszolt Miss Pross. – Ön már bölcsőjében is agglegény volt.

– Igaz, – jegyezte meg Lorry barátságosan, parókáját igazgatva – és valószinünek is látszik.

– Ön agglegénynek volt szánva, még mielőtt bölcsőjébe fektették – folytatta Miss Pross.

– Akkor, azt hiszem, – mondá Lorry – hogy nem nagyon szépen bántak el velem, de ha legalább azt engedték volna meg, hogy én is beleszóljak helyzetem megállapitásába. De elég! Most, kedves Lucie, – mondá a karját nyugodtan fonva dereka köré – hallom, hogy jönnek a szomszéd szobából, Miss Pross és én, két ilyen közönséges üzleti lélek, szeretnők felhasználni az utolsó kinálkozó alkalmat, hogy valamit mondjunk önnek, amit szivesen fog hallani. Édesem, atyja oly kezekben marad, melyek oly szeretettel, oly komolyan fognak az ő jóvoltáról gondoskodni, mintha ön maga tenné; minden elképzelhető módon fogunk róla gondoskodni; a legközelebbi két hét alatt, mialatt ön Warwickshireban és környékén időzik, vele szemben (hogy csak példa kedvéért emlitsem) még Tellsonéknak is háttérbe kell vonulniok. És ha a két hét eltelte után önhöz és szeretett férjéhez csatlakozik, hogy további két hetet Walesben együtt eltöltsenek, akkor majd azt fogja mondani, hogy mi őt a legjobb egészségben, a legboldogabb hangulatban küldöttük önökhöz. Most hallom, hogy valakinek a lépése közeledik az ajtóhoz. Édes gyermekem, engedje meg, hogy ódivatu agglegényi áldásom kiséretében megcsókoljam, mielőtt más valaki jön és magának követeli.

Egy pillanatig a gyönyörü fejecskét két keze közé fogta, hogy még egyszer megnézze a homlokán ülő jól ismert kifejezést, azután a ragyogó arany hajat kicsiny barna parókájára fektette valódi szeretettel és gyöngédséggel; ha a vonzalomnak ez a nyilvánulása ódivatu, akkor bizonyára még Ádám korából való.

A doktor ajtaja megnyilt és ő Darnay Károllyal kijött. Oly halotti sápadtság ült arcán, – nem volt ilyen, mikor a szobába együtt bementek – hogy semmi más szinnek nyoma sem volt rajta. De nyugodt hangulata nem változott, kivévén, hogy Lorry éles tekintetét nem kerülte el az a körülmény, hogy a félénk tartózkodás és aggodalom régi kifejezése, kevéssel azelőtt vonulhatott el arcán, mint valami hideg szellő.

Karját nyujtotta leányának és a fogathoz vezette őt, melyet Lorry erre az alkalomra bérelt. A többiek egy másik kocsiban követték és egy közeli templomban, ahol idegen szemek nem bámulták meg őket, Darnay Károly és Manette Lucie nemsokára boldogan megesküdtek.

A fényes könnyeken kivül, mely a mosolygó kicsiny társaság szemében ragyogott, az esketés megtörténte után néhány fényesen szikrázó gyémánt ékszer is csillogott a menyasszony kezén, melyek éppen az imént kerültek elő Lorry zsebének a mélyéből. Hazatértek reggelire, minden rendben folyt le és bizonyos idő multán az arany haj, mely a párisi padlásszobában elkeverődött a szegény cipőkészitő ősz fürteivel, a reggeli nap fényében ismét elvegyült azzal, mikor a küszöbön bucsut véve megölelték egymást.

A bucsuzás szomoru volt, de nem tartott soká. Atyja vigasztalta őt és ölelő karjaiból kibontakozva mondá:

– Vigye őt Károly, ő az öné.

Leánya izgatottan bucsut intett még feléje a kocsi ablakából és elhajtott.

A sarok nem lévén a munkátlanok és kiváncsiak gyülekezőhelye és minthogy az előkészület is nagyon egyszerü és feltünésnélküli volt, a doktor, Lorry és Miss Pross egyedül voltak ottan. Mikor a hüvös csarnok jóleső árnyékába visszatértek, Lorry észrevette, hogy a doktor nagy változáson ment keresztül, mintha az ottan kinyujtott aranyos kar mérgező csapást mért volna reája.

Természetesen elfojtotta érzelmeit, ennek hatása a kényszer elmulása után várható is volt. Az a félénk, tétova tekintet volt arcán, mely Lorryt annyira nyugtalanitotta; mikor bekerültek, szórakozottan fejéhez kapott és lehangoltan szobájába vonult; ez a viselkedése Lorryt Defargera, a korcsmárosra és a csillagos éjszakai kocsiutazásra emlékeztette.

– Azt hiszem, – suttogta Miss Prossnak aggodalmas megfontolás után – azt hiszem, hogy legjobb, ha mostan nem beszélünk hozzá és nem háborgatjuk őt. Benézek Tellsonékhoz; most odamegyek, de azonnal visszajövök onnan. Azután kikocsizunk a vidékre, ott ebédelünk és minden rendben lesz.

Lorrynak könnyebb volt Tellsonékhoz benézni, mint onnan ismét elszabadulni. Két óra hosszat tartóztatták. Mikor visszajött, fölment a lépcsőn egyedül, anélkül, hogy a cselédtől kérdezett volna valamit, belépett a doktor szobájába, majd egy tompa hang hallatára hirtelen megállott.

– Kegyelmes Istenem, – mondá ő – mi ez?

Miss Pross rémült arccal állott mellette.

– Ó jaj, ó jaj! Vége mindennek! – kiáltotta kezét tördelve. – Mit mondjunk Katicabogaramnak. Ő nem ismer meg és cipőt csinál!

Lorry, amennyire képes volt, igyekezett Miss Prosst csendesiteni és a doktor szobájába lépett. A pad a világosság felé volt forditva, mint volt akkor, mikor először látta a cipőkészitőt munkájában; fejét munkája fölé hajtotta és szorgalmasan dolgozott.

– Manette doktor! Kedves barátom, Manette doktor!

A doktor rátekintett egy pillanatra – kérdezően, mintha bosszankodnék, hogy megszólitották – és ismét munkája fölé hajolt.

Kabátját és mellényét levetette, inge az elején nyitva volt, mint akkor, mikor munkájával volt elfoglalva, sőt még régi, fakó, beesett arca is ujra visszatért. Szorgalmasan, türelmetlenül dolgozott, mintha érezte volna, hogy félbeszakitották.

Lorry rápillantott a kezében levő munkára és észrevette, hogy az a régi nagyságu és formáju cipő volt. Fölemelte a másikat, mely mellette feküdt és kérdezte, hogy mi az, amit csinál.

– Sétacipő fiatal hölgy számára – mormogta maga elé, anélkül, hogy föltekintene. – Már régen készen kellene lenni. Hagyja!

– De Manette doktor, nézzen reám!

Engedelmeskedett a régi gépies alázatos módon, anélkül, hogy munkájában szünetelne.

– Ismer-e, kedves barátom? Gondolkozzék ismét. Ez nem az ön szokott foglalkozása! Gondolkozzék, kedves barátom!

Semmivel sem lehetett rábirni, hogy ismét beszéljen. Néha föltekintett, ha ugy kivánták, de csak egy pillanatra; semmi rábeszéléssel sem lehetett egy szót kipréselni belőle. Dolgozott, dolgozott, dolgozott, némán, a szavak hatás nélkül hangzottak el, mintha néma falnak vagy a levegőbe beszéltek volna. Az egyedüli reménysugár, melyet Lorry felfedezhetett, az volt, hogy néha titkon föltekintett, anélkül, hogy megszólitották volna. A kiváncsiság és zavar halvány jele fejeződött ki ebben a tekintetében, mintha azon fáradozna, hogy gondolataiban valami kétséget oszlasson el.

Két dolog világos volt Lorry előtt, mely mindennél fontosabb volt: először is, hogy ezt Lucie előtt titokban kell tartani, másodszor pedig, hogy minden ismerőse előtt is el kell titkolni. Miss Pross-szal együtt azonnal intézkedtek az utóbbi óvatosságra vonatkozóan és tudtul adták, hogy a doktor nem érzi magát jól és néhány napi teljes nyugalomra van szüksége. Hogy a leányával szemben elkövetendő kegyes csalást elkövessék, Miss Pross azt irta neki, hogy konzultációra hazulról elhivták és hivatkozott atyjának néhány sorból álló gyorsan papirra vetett, állitólagos levelére, melyet ő maga, ugyanakkor adott postára.

Ezeket az óvóintézkedéseket Lorry minden körülmény között tanácsosaknak tartotta, mert remélte, hogy ismét magához tér. Arra az esetre, hogy ez a reménye valóra válik, más teendőt is tartott készenlétben; tudniillik valakinek a doktor esetére vonatkozó tanácsát akarta kérni, akit erre legilletékesebbnek tartott.

Felgyógyulása reményében és hogy ilyen módon a harmadik teendő is megvalósitható legyen, Lorry elhatározta, hogy minden feltünés lehető elkerülésével gondosan megfigyeli őt. Intézkedett tehát, hogy életében először, Tellsonéktól elmaradhasson és ugyanabban a szobában az ablak mellett helyezkedett el.

Hamarosan rájött arra, hogy nemcsak haszontalan, de rosszabb is, ha beszélnek hozzá, minthogy bosszus lett, ha beszélésre kényszeritették. Már az első napon lemondott erről a kisérletről és arra határozta el magát, hogy állandóan a szeme előtt tartózkodik és mintegy hallgatva tiltakozik az ellen a képzelődés ellen, amelybe a doktor jutott vagy jutófélben volt. Ottmaradt tehát az ablak melletti helyén irás és olvasással foglalkozva és minden képzelhető és természetes módon annak a látszatnak akart kifejezést adni, hogy az szabad hely, ahol ők tartózkodnak.

Az első napon Manette doktor megevett és megivott mindent, amit eléje tettek és alkonyatig dolgozott, amig csak látni lehetett, – félórával még azután is dolgozott, hogy Lorry már képtelen volt irni vagy olvasni. Mikor szerszámait félrerakta, minthogy reggelig nem használhatta, Lorry fölkelt és így szólott hozzá:

– Akar kimenni?

A régi módon maga elé nézett a földre, jobb- és baloldalára, fölnézett reá régi szokása szerint és a régi módon halk hangon ismételte:

– Kimenni?

– Igen, velem sétára. Miért nem?

Nem igyekezett megmondani, hogy miért nem és nem szólt egy szót se többet, Lorry azonban abban a hiszemben volt, hogy látta, amint ő a homályban padján ülve előrehajolt, térdére könyökölve, fejét kezei közé fogta és valami zavart módon önmagát kérdezte: »Miért nem?« Az élesszemü kereskedő némi javulást látott ebben és azt határozta, hogy ezt a körülményt megragadja.

Miss Pross és ő az éjszakát megosztották és időről-időre a szomszéd szobából megfigyelték őt. Hosszu ideig járkált föl és alá, mielőtt lefeküdt; de miután végre lefeküdt, elaludt. Reggel korán kelt és egyenest padjához ment és munkájába fogott.

Ezen a második napon Lorry barátságosan üdvözölte őt, nevén szólitva és olyan dolgokról beszélt vele, amelyek az utóbbi időben történtek. Nem válaszolt, de látható volt, hogy hallotta, amit neki mondottak és hogy gondolkodott is azon, ha zavarosan is. Ez arra bátoritotta Lorryt, hogy a nap folyamán többször behivta Miss Prosst, aki munkájával a szobában tartózkodott; ilyen alkalmakkor nyugodtan beszéltek Lucieről és jelenlevő atyjáról, egészen a szokott módon, mintha semmi sem történt volna. Mindez feltünés nélkül történt, nem tartott sokáig, sem nem ismétlődött gyakran, nehogy őt nyugtalanitsa; Lorry baráti szive megkönnyebbült, mikor azt hitte, hogy ő gyakrabban tekintett föl és ingereltnek látszott környezetének alkalmatlankodása miatt.

Mikor besötétedett, Lorry ismét kérdezte őt, mint azelőtt:

– Kedves doktor, akar-e kijönni?

Ő ismételte, mint ezelőtt:

– Kijönni?

– Igen. Velem sétára. Miért nem?

Ezuttal Lorry szinlelte, hogy kimegy, miután nem volt képes tőle választ kapni és egy órai távollét után visszatért. Azalatt a doktor az ablak melletti székre ült és onnan nézett le a platánfára; mikor azonban Lorry visszatért, padjához sompolygott ismét.

Az idő lassan telt, Lorry reménye sötétedett, szive elfogultabb lett és napról-napra nehezebbé vált. Megjött a harmadik, negyedik és ötödik nap is. Öt nap, hat nap, hét nap, nyolc nap, kilenc nap.

Mindinkább sötétülő reménnyel, mindinkább nehezedő szivvel élte át Lorry ezt az aggodalmas időt. A titkot jól őrizték, Lucie nem tudott semmiről és boldog volt; de nem volt eltitkolható, hogy a cipőkészitő keze, mely kezdetben gyakorlatlan volt, ijesztően ügyessé vált, hogy munkájára sohasem figyelt annyira, hogy kezei sohasem voltak oly ügyesek és biztosak, mint a kilencedik este alkonyában.

19. Fejezet. Egy vélemény.

Az aggodalmas figyeléstől kimerülve, Lorry állomásán elszunnyadt. Várakozása tizedik reggelén a szobába sütő nap sugarai ébresztették föl nehéz álmából, mely az éjszaka homályában meglepte őt.

Szemét dörzsölte és fölemelkedett; de kétségei támadtak, vajjon ébren van-e, miközben ezt cselekedte. Mikor ugyanis a doktor szobájának ajtajához ment és oda betekintett, azt vette észre, hogy a cipőkészitői pad és szerszámok félre voltak téve és a doktor az ablaknál ülve olvasott. Rendes reggeli kabát volt rajta és arca (melyet Lorry tisztán láthatott), ámbár nagyon sápadt, de kifejezése nyugodtan elmélyedt és figyelmes volt.

Mikor Lorry már megbizonyosodott afelől, hogy ébren volt, még néhány pillanatig kétkedő bizonytalanságot érzett, vajjon az utóbbi napok cipőkészitése nem volt-e csupán az ő nyugtalan álma, mert hiszen barátját szokott ruhájában és külsőben és szokott módon való elfoglaltságában látta; volt-e valami látható jele annak, hogy az a változás, melynek emléke oly élénk volt előtte, tényleg megtörtént?

Mindezt csupán első zavarában és csodálkozásában kérdezte; mert a válasz szembetünő volt. Ha ez az emlék nem keletkezett volna tényleg létező és elfogadható ok folytán, hogyan került ő, Lorry Jarvis, ide? Hogy történt az, hogy ő ruhástól elaludt Manette doktor rendelőszobája divánján és hogy ő kora reggel a doktor hálószobája ajtaja előtt ezen töpreng?

Néhány perc mulva Miss Pross suttogva állott mellette. Ha még maradt volna valami kétsége, az ő beszéde ezt minden kétséget kizáróan eloszlatta volna; gondolatai azonban időközben teljesen megtisztultak és nem volt több kétsége. Azt tanácsolta, hogy várjanak, mig eltelik az idő és a reggelizés szokásos órája elérkezik, ő majd akkor találkozik a doktorral, mintha semmi rendkivüli nem történt volna. Ha a doktor megszokott lelki állapotában lesz, akkor Lorry majd óvatosan tanácsot és irányitást kér attól, akinek a véleményét, aggodalmában, olyan nagyon vágyta hallani.

Miss Pross helyeselte tanácsát és a tervet nagy gonddal készitették elő. Minthogy Lorrynak bőven volt ideje szokott rendszeres öltözködéséhez, a reggelinél a szokott módon csinosan és tisztán öltözve jelent meg. A doktort szokott módon hivták és ő a reggelihez lejött.

Amennyire szavaiból kimagyarázható volt, eleinte azt hitte, hogy leánya esküvője az előtte való napon történt. A hét és hónap napjának látszólag véletlen, de szándékes emlitése gondolkodásra és számolásra késztette őt és láthatóan nyugtalanitotta. Máskülönben teljesen higgadtnak látszott, ugy hogy Lorry elhatározta, hogy az emlitett véleményt kikéri. A véleményt ő maga fogja nyilvánitani.

Ezért tehát reggeli után, mikor mindent eltakaritottak és ő a doktorral egyedül maradt, Lorry értelmesen szólott:

– Kedves Manette, nagyon szeretném bizalmasan hallani az ön véleményét egy rendkivül érdekes esetre nézve, mely engem kiválóan érdekel, azaz, hogy nekem rendkivül érdekesnek látszik, önnek talán nem lesz olyan, minthogy több jártassága van ezen a téren.

A doktor a kezére nézett, melyen legutóbbi foglalkozásának még látszottak a nyomai, nyugtalankodott és figyelmesen hallgatott; kezét már többször megnézte.

– Manette doktor, – mondá Lorry szeretettel érintvén karját kezével – egy nagyon kedves barátom esetéről van szó. Kérem, figyeljen ide és adjon jó tanácsot az ő érdekében, – főképen leánya kedvéért – leánya miatt, kedves Manette.

– Ha jól értem – mondá a doktor halk hangon – valami lelki megrendülés…

– Igen.

– Legyen terjedelmes, – mondá a doktor – adjon elő minden részletet.

Lorry látta, hogy megértik egymást, és folytatta:

– Kedves Manette, régi és hosszantartó megrendülésről van szó, mely a kedélyt, az érzelmeket, – vagy amint ön nevezi, a lelket – támadta meg nagy hevesen és hosszantartóan. Az elmét. Az eset a szenvedőt teljesen lesujtotta; nem lehet tudni, hogy mióta; ő maga nem tudja az időt kiszámitani és más mód meg nincsen, hogy az megállapitható volna. A beteg kigyógyult a megrendülésből olyan kezelés által, melynek ő nem tudja a nyitját; hallottam egyszer, amint nyilvánosan megható módon beszélt erről. Olyan megrendülésről van szó, melyből a beteg annyira kigyógyult, hogy ő, a rendkivüli módon képzett férfi, minden lelki és testi erőfeszitésre képes és tudását, mely máris nagyon tekintélyes volt, állandóan gyarapitja. Azonban szerencsétlenségére – ekkor szünetet tartott és mélyet lélegzett – csekély visszaesés állott be.

A doktor halk hangon kérdezte: Mennyi ideig tartott?

– Kilenc nap és kilenc éjjel.

– Miben nyilvánult? Gyanitom, – mondá és ujra kezére tekintett, – hogy régi foglalkozását, mely lelke megrendülésének idejéből származott, ujból elővette.

– Ugy van.

– Nos, látta-e őt valaha azelőtt ilyen elfoglaltságban? – kérdezte a doktor nyugodt határozottsággal, ámbár halk hangon.

– Egyszer.

– És mikor a bajába visszaesett, sok tekintetben, vagy minden tekintetben ugy viselkedett, mint akkoriban?

– Azt hiszem, hogy minden tekintetben.

– Leányát emlitette. Van leányának tudomása a visszaesésről?

– Nincsen. Eltitkolták és remélem, hogy el is fogják titkolni előtte mindig. Csak én tudok róla és még valaki akiben meg lehet bizni.

A doktor megragadta kezét és mormogta: