Part 15

Kastély és kunyhó, kőarc és lógó alak, a kőpadló vörös foltja és a falu kutjának tiszta vize – ezernyi holdföld – Franciaország egy egész tartománya – Franciaország maga is – az éjszaka sötét boltozatába merült. Igy pihen egy ragyogó csillagon egy egész világ, nagyságaival és apróságaival egyetemben. És valamint az emberi tudás képes arra, hogy egy fénysugarat széthasitson és összetétele módját elemezze, ugy magasztosabb lelkierők földünk halvány fényénél minden gondolatot, minden cselekedetet, minden felelős teremtményeinek vétkét és erényét képesek elolvasni.

Defargeék, férj és feleség, a csillagok fényénél rozoga kocsijukban eljutottak Párisnak ahhoz a kapujához, ahová utazásuk természetes céljával igyekeztek. Szokás szerint megállottak a sorompó őrházánál, a szokásos lámpák előkerültek, a szokásos vizsgálat és kikérdezés céljából. Defarge kiszállott, mivel ismert ottan egyet-kettőt a katonaság és egyet a rendőrség közül. Ez utóbbival bizalmas barátságban volt és gyengéden megölelte.

Mikor Saint Antoine ismét keblére ölelte Defargeékat, ők a Szent határa környékén véglegesen kiszállottak a kocsiból és gyalog folytatták utjukat az utcák fekete sarában és piszkában, Defargené megszólitotta urát:

– Mondd, barátom, mit tudatott veled a rendőrségbeli Jacques?

– Nagyon keveset mondott ma éjjel, de mindazt, amiről tudott. Ujabb kém van kirendelve a mi vidékünk részére. Lehet, hogy még sok más is, de ő csak egyről tud.

– Jó! – mondá Defargené és szemöldökét hideg, üzletszerü módon összehuzta. – Lajstromba kell venni őt. Mi a neve?

– Ő angol.

– Annál jobb. Neve?

– Barsad, – mondá Defarge, franciásan ejtve ki a nevet. De oly gondosan mondatta el magának, hogy teljes pontossággal betüzte ki.

– Barsad – ismételte az asszony. – Jó. Keresztneve?

– János.

– Barsad János – ismételte az asszony, miután azt magában néhányszor mormogta. – Jó; külseje: ismerik?

– Kora: körülbelül negyven éves; magassága: 5 láb 9; haja: fekete; arcszine: sötét; általában csinos külsejü, szeme fekete; arca: hosszu, keskeny és sápadt; sasorru, de nem egyenes, bal orcája felé hajló; tekintete ennek folytán alattomos.

– Lelkemre, egész arckép – mondá az asszony nevetve. – Holnap bekerül a lajstromba.

Beléptek a korcsmába, amely már zárva volt (minthogy már éjfél volt). Defargené azonnal elfoglalta helyét a számlálóasztalnál, megszámlálta azt a kevés pénzt, amely távolléte alatt befolyt, a palackokat végignézte, a könyvbe beirt tételeket megvizsgálta, maga is beleirt egyes tételeket, a csapost minden képzelhető módon ellenőrizte és végül aludni küldötte. Azután még egyszer kiboritotta a pénzt a tányérból és egyes sorokban zsebkendője sarkaiba kötözte, hogy éjszakára biztonságba helyezze. Ezalatt Defarge pipázva járkált föl és alá és csöndben csodálta feleségét anélkül, hogy beleavatkoznék üzleti és háziügyeket illetőleg és ilyen hangulatban járkált föl és alá az életen végig.

Az éjszaka tikkasztó volt és a szorosan elzárt és a piszkos szomszédságban levő boltban kellemetlen szag volt érezhető. Defarge szaglóérzéke nem volt valami érzékeny, de a borkészletnek sokkal erősebb volt a szaga, mint rendesen, ugyancsak a pálinka és ániszé is. Kifujta orrából az egyesült szagokat, miközben elszítt pipáját félretette.

– Fáradt vagy – mondá az asszony és föltekintett a csomókról, melyeket zsebkendőjébe kötött. – Ezek csak a rendes szagok.

– Kissé fáradt vagyok – mondá a férj beismerően.

– Lehangolt is vagy – mondá az asszony, akinek gyors szeme sohasem volt annyira elfoglalva a számlákkal, hogy egy-egy pillantás neki nem jutott volna. – Ó, ezek a férfiak, ezek a férfiak!

– De édesem… – kezdé Defarge.

– De édesem, – ismételte Defargené és határozottsággal bólintott fejével – de édesem! Kedvetlen vagy ma este, édesem!

– Nos, igen, – mondá Defarge, mintha egy gondolat szorult volna ki kebléből – hosszu az idő.

– Hosszu az idő, – ismételte felesége – és mikor nem hosszu az idő? Bosszu és megtorlás sok időt kiván; ez a szabály.

– Nem sok időt kiván, hogy valakit a villám sujtson – mondá Defarge.

– De mennyi időt kiván, mig a villám elkészül és felhalmozódik? Mondd csak? – kérdé Defargené nyugodtan.

Defarge gondolkodva emelte föl homlokát, mintha abban is volna valami.

– Nem sok időt igényel, hogy földrengés nyeljen el egy várost – mondá Defargené. – De mondd meg, mennyi időt igényel földrengést előkésziteni?

– Hosszu időt, azt hiszem – mondá Defarge.

– De ha készen van, megindul és mindent darabokra zuz utjában. Azalatt pedig folyton erjed, ámbár nem látható, nem hallható. Ez legyen a vigaszod. Tartsd meg eszedben.

Szikrázó szemmel kötött egy csomót, mintha ellenséget fojtana meg.

– Mondom neked, – szólt az asszony, s jobbkezét kinyujtotta, hogy szavának nagyobb sulyt adjon – ámbár sokáig tart, mig megérkezik, de már uton van és közeledik. Én mondom neked, nem vonul vissza és nem áll meg. Mondom neked, hogy folyton közeledik. Nézz körül és fontold meg, hogy milyen élet folyik a világban, amelyet mi ismerünk, emlékezz a világ arcára, amelyet mi ismerünk, emlékezz a dühre és elégületlenségre, mit a Jacquerie óráról órára nagyobb biztossággal kelt fel. Sokáig tarthat-e ez? Bah! Nevethetnék!

– Te bátor feleségem, – válaszolt Defarge, aki lehajtott fővel állott előtte és kezét hátán összefogta, mint valami tanulékony és figyelmes tanuló tanitója előtt – mindezt nem vonom kétségbe. De már nagyon sokáig tart és lehetséges, – tudod jól, asszony, lehetséges – hogy nem érkezik meg a mi életünkben.

– Nos! És aztán? – kérdezte az asszony és ujabb csomót kötött, mintha egy másik ellenséget fojtana meg.

– Nos, igen! – válaszolt Defarge félig panaszosan és bocsánatot kérően vonogatta vállát. – Mi nem látjuk akkor a diadalt.

– De segitettük, – mondotta az asszony és energikus mozdulattal nyujtotta ki kezét – amit tettünk, nem tettük hiába. Lelkemnek szent meggyőződése, hogy látni fogjuk a diadalt. De még ha nem is, sőt ha biztosan tudnám, hogy nem, mutasd meg nekem egy arisztokratának és zsarnoknak nyakát és én mégis…

Az asszony ekkor egész fogsorával valóban hatalmas csomót kötött.

– Állj! – kiáltott Defarge kissé elpirulva, mintha gyávasággal gyanusitanák. – Én sem riadok vissza semmitől, kedvesem.

– Igen! De az a gyöngeséged, hogy néha látnod kell áldozatodat és az alkalmat, hogy bátor maradj. Maradj bátor anélkül! Ha megjön az ideje, bocsáss szabadon tigrist és sátánt; de várd meg az idejét, tartsd a tigrist és sátánt láncon, ne mutasd, de légy készen mindig.

Az asszony tanácsa utolsó szavát ugy hangsulyozta, hogy a zsebkendőbe csomózott pénzzel az asztalra ütött, mintha annak agyát zuzná össze és azután elfogulatlan arccal hóna alá fogta és azt jegyezte meg, hogy ideje, hogy aludni menjenek.

A következő nap dele ott találta a csodálatraméltó asszonyt szokott helyén a korcsmában, szorgalmasan kötögetve. Rózsa feküdt mellette és ha néha-néha a rózsára nézett is, rendes elmélyedt arckifejezése nem változott. Csak néhány vendég volt, ezek ittak vagy nem ittak, ültek vagy álltak. Nagyon meleg volt, egész halom légy, mely kiváncsi és kutató vizsgálatát kiterjesztette még az asszony mellett levő tapadó kis poharakra is, döglötten hullott a fenekére. Az ő haláluk nem hatotta meg a többi sétáló legyet, elfogulatlanul szemlélték amazokat (mintha ők maguk elefántok vagy valami ilyenfajta távol álló teremtmények volnának), mig ugyanolyan sorsra jutottak. Csodálatos elgondolni, hogy a legyek mily könnyelmüek! Az udvar legyei talán éppen igy gondolkoztak azon a napos nyári napon.

Egy belépő alak árnyékot vetett Defargenéra, érezte, hogy uj ember. Letette kötését és a rózsát hajába tüzte, mielőtt az alakra nézett.

Érdekes volt! Abban a pillanatban, amikor Defargené a rózsát felemelte, a vendégek abbahagyták a beszélgetést és lassankint távoztak a korcsmából.

– Jó napot, asszonyom! – mondá az ujonnan érkezett.

– Jó napot, uram!

Ezt hangosan mondta, de magában hozzátette, amint kötését folytatta: Hah! Jó napot! Kora körülbelül negyven; magassága öt láb 9; haja fekete; általában csinos külsejü; arcszine sötét; szeme sötét; sápadt, hosszu, keskeny arc; sasorr, nem egyenes, sajátságosan hajlik bal orcája felé, ez alattomos tekintetet okoz! Jó napot! Egy és mindnek!

– Legyen szives, asszonyom, adjon egy kis pohár régi konyakot és egy kis friss hideg vizet.

Az asszony udvarias arccal tett eleget kivánságának.

– Nagyszerü ez a konyak, asszonyom!

Ez volt az első eset, hogy igy dicsérték és bár Defargené jobban ismerte származását, mégis azt jegyezte meg, hogy ez a dicséret hizelgő a konyakra és ismét elővette a kötését. A vendég az asszony ujjait figyelte néhány percig és felhasználta az alkalmat, hogy körülnézzen a helyen.

– Nagyon ügyesen köt, asszonyom.

– Megszoktam.

– És szép mintát.

– Azt hiszi? – mondá az asszony reámosolyogva.

– Határozottan. Szabad kérdeznem, hogy mire való?

– Szórakozás, – mondá az asszony, még mindig rámosolyogva, mialatt ujjai ügyesen forogtak.

– Nem használatra?

– Meglehet. Talán hasznát veszem valamikor. Ha ugyan lesz rá alkalom, – mondá az asszony, nagyot sóhajtva, miközben komoly kokettséggel bólintott fejével.

Érdekes volt, de Saint Antoine izlésének határozottan nem volt megfelelő a fejdiszén levő rózsa. Két ember lépett be, külön, és éppen italt akartak rendelni, mikor a rózsa megpillantásakor hirtelen megállottak és azt adták ürügyül, hogy egy barátjukat keresik, aki nincsen ott és ismét távoztak. Azok közül is, akik az idegen vendég beléptekor jelen voltak, egy sem volt már ott, egyik a másik után távozott. A kém jól figyelt, de semmi jelt nem vett észre. Szegénységtől nyomottan, céltalan, véletlen módon távoztak, mely természetes és gyanutlan volt.

– Barsad, – gondolta az asszony, s tovább folytatta a kötését, ujjai dolgoztak, szeme az idegenen pihent. – Várj még egy kicsit és »Jánost« is kötök, mielőtt távozol.

– Van férje, asszonyom?

– Van.

– Gyermekei?

– Nincsenek.

– Ugy látszik, hogy az üzlet rosszul megy.

– Nagyon rosszul, a nép olyan szegény.

– Ah, a szerencsétlen, nyomorult nép! És annyira el is nyomott, – mint ön mondja.

– Amint _ön_ mondja! – válaszolta az asszony, kijavitva őt és külön jelt kötött hirtelen a neve mellé, ami rá nem jót jelentett.

– Bocsánat; bizonyára én használtam ezt a kifejezést, de ön valószinüen igy gondolkozik. Hisz az természetes!

– _Én_ gondolkozom? – válaszolt az asszony emelt hangon. – Nekem és férjemnek elég gondunk van, hogy ezt az üzletet fenntartani képesek legyünk, gondolkodás nélkül. Egyedüli gondolatunk, hogy hogyan éljünk meg itten. Ez az a dolog, amire _mi_ gondolunk, és ez reggeltől estig elég gondolkodni valót ád, anélkül, hogy mások baján törnők a fejünket. _Én_ gondolkodjak másokról? Nem, nem.

A kém, aki azért jött oda, hogy minden morzsát fölszedjen, amit ott megláthat vagy találhat, alattomos tekintetével nem sejttette, hogy mindeddig ugyan hiába jött, hanem leereszkedő udvariassággal tovább állott, Defargené kis asztalára könyökölve, – és néha konyakját szörpölte.

– Komisz história ennek a Gaspardnak a kivégzése, asszonyom. Ah, a szegény Gaspard! – mondá mély részvéttel sóhajtva.

– Lelkemre! – válaszolt az asszony, hidegen és könnyedén. – Ha az emberek késeket ilyen célra használnak, azért lakolniok kell. Ő tudta jó előre, hogy mi lesz az ő fényüzésének az ára. Megadta az árát!

– Azt hiszem, – mondá a kém halkitva lágy hangját olyannyira, hogy az bizalmat gerjesztett és ravasz arcának minden izma sértett forradalmi érzelmet fejezett ki – azt hiszem, hogy ezen a környéken nagy részvétet és izgalmat keltett annak a szegény fickónak a sorsa. Ugy köztünk szólva.

– Igazán? – kérdé az asszony közömbösen.

– Hát nem?

– Itt a férjem! – mondá Defargené.

Mikor a korcsma gazdája az ajtón belépett, a kém kalapját érintve üdvözölte őt és előzékeny mosollyal mondá: Jó napot, Jacques! Defarge megállott és reábámult.

– Jó napot, Jacques! – ismételte a kém, nem olyan bizalmasan, sem olyan elfogulatlan mosollyal, a bámulás hatása folytán.

– Uram, ön téved, – válaszolt a korcsma gazdája. – Ön másnak néz. Ez nem az én nevem. Én Defarge Ernő vagyok.

– Mindegy, – mondá a kém könnyedén, de leverten is. – Jó napot!

– Jó napot! – válaszolt Defarge szárazon.

– Éppen mondottam Madamenak, akivel csevegni szerencsém volt, mikor ön belépett, hogy azt hallottam, hogy a szegény Gaspard szerencsétlen sorsa Saint Antoineben nagy részvétet és nagy izgalmat keltett, ami nem is csoda.

– Nekem senkisem mondta – válaszolt Defarge fejét rázva. Én nem tudok róla semmit.

Miután ezt mondotta, a kis számolóasztal mögé lépett és ott megállott, kezét felesége székének támlájára fektetve. Onnan nézett reá, akinek mind a ketten ellenségei voltak, és akit mindegyikük a legnagyobb élvezettel lőtt volna agyon.

A kém, aki jól értette a dolgát, elfogulatlan magatartását nem változtatta meg, hanem kihörpentette kis pohár konyakját, egy kevés vizet ivott reá és egy ujabb pohárka konyakot kért. Defargené öntött neki, ismét elővette kötését és kis dalt dudolt magában.

– Ugy látszik, hogy jól ismeri ezt a vidéket, azt hiszem, hogy jobban, mint én – jegyezte meg Defarge.

– Egyáltalában nem. De remélem, hogy majd jobban megismerem. Nagyon érdeklődöm nyomorult lakói iránt.

– Ah! – mormogta Defarge.

– Az a szerencse, hogy önnel cseveghetek, Defarge ur, – folytatta a kém – arra emlékeztet, hogy tulajdonképpen ismerem önt, legalább is nevét.

– Valóban? – mondá Defarge nagy közönnyel.

– Igen, valóban. Tudom, hogy mikor Manette doktort szabadon bocsátották, ön – az ő régi szolgája – vette őt gondjaiba, önnek adták őt át. Amint látja, ismerem a helyzetet.

– Ugy látszik, bizonyára – mondá Defarge. Felesége, amint kötött és maga elé dudolt, véletlenül könyökével érintette őt, ez azt jelentette, hogy legjobb, ha válaszol, de mindig röviden.

– Önhöz jött a leánya is – mondá a kém – és az ön gondviseléséből leánya, akit egy csinosan barnába öltözött ur kisért; mi is a neve?… kis parókája volt… Lorry – a Tellson és Társa cégtől – átvitte őt Angliába.

– Ugy van – ismételte Defarge.

– Nagyon érdekes emlékek! – mondá a kém. Én ismertem Manette doktort és leányát Angliában.

– Igen? – mondá Defarge.

– Nem sokat hall most felőlük? – mondá a kém.

– Nem – mondá Defarge.

– Valóban, – szólt az asszony közbe, föltekintve munkájából és kis dalát félbeszakitva – nem hallunk most semmit se róluk. Hirt kaptunk arról, hogy szerencsésen megérkeztek és azonkivül egy vagy két levelet, de ők a maguk élete utjára tértek, mi a miénkre és azóta nem levelezünk.

– Ugy van, asszonyom, – válaszolt a kém – a leány most fog férjhez menni.

– Fog? – visszhangozta az asszony – amilyen csinos volt, már régen férjhez kellett volna mennie. De önök, angolok, ugy látszik, nagyon hidegek.

– Ó! Ön tudja, hogy angol vagyok?

– A nyelve angol, – válaszolt az asszony – és azt hiszem, hogy a nyelv olyan, amilyen az ember.

A fölismerést nem tekintette bóknak, de beletörődött és nevetett közbe. Konyakját kihörpintette és igy szólt:

– Igen, Miss Manette férjhezmenendőben van, de nem angolhoz megy férjhez, hanem, mint ő maga is, francia születésühöz. És mivelhogy éppen Gaspardról beszéltünk (ah, szegény Gaspard, kegyetlenség volt, kegyetlenség), különös, hogy ő a márki unokaöccséhez megy férjhez, aki miatt neki oly magasan kellett lógnia; más szóval – a mostani márkihoz. De Angliában nem ismerik, ott ő nem márki, hanem csupán Darnay Károly. D’Aulnais volt az anyjának a családi neve.

Defargené nyugodtan folytatta a kötését, de férjén a hir látható benyomást keltett. Bármit is csinált a kis számolóasztal mögött, tüzet gyujtott, vagy pipájára gyujtott – elfogultnak látszott és keze sem volt megbizható. A kém nem lett volna kém, ha ezt nem vette volna észre és nem jegyezte volna meg magának, amit látott.

Miután legalább egyszer célba talált, aminek az értéke ugyan bizonytalan volt, és vendégek sem jelentek meg, hogy ujabb felfedezésekre tehessen szert, Barsad kifizette számláját és elbucsuzott, udvariasan jegyezte meg, hogy reméli, lesz szerencséje Defarge urat és nejét viszontláthatni. Távozása után néhány percig a férj és feleség ugyanabban a helyzetben maradtak, amelyben voltak, arra az eshetőségre való tekintettel, hogy visszajöhet.

– Igaz lehet az, amit ő Manette kisasszonyról mondott? – szólott Defarge halk hangon, mialatt pipázva még mindig ott állott felesége mögött és kezét széke támlájára fektette.

– Minthogy ő mondotta, – válaszolt az asszony, szemöldökét kissé összehuzva – valószinüleg nem igaz. De igaz is lehet.

– Ha igaz… – kezdé Defarge, és megakadt.

– Ha igaz? – ismételte felesége.

– … és elérkezik és mi látjuk a diadalt: a leány érdekében remélem, hogy a Végzet férjét Franciaországtól távoltartja.

– Férjét végzete oda vezeti, ahova mennie kell és ahhoz a véghez vezeti őt, ami részére rendeltetett. Ennyit tudok. – mondá Defargené szokott nyugodtságával.

– De különös – nem nagyon különös, – mondá Defarge, mintha feleségét rá akarná venni, hogy helyeseljen – hogy az atya és leánya iránt tanusitott részvétünk után a leány férjének a neve éppen a te kezed által került ebben a pillanatban a halálraitéltek lajstromába, annak a pokol fajzatjának a neve mellé, aki mostan távozott.

– Különösebb dolgok fognak majd történni, ha elérkezik – válaszolt az asszony. – Mind a kettő itt van, az bizonyos, és mind a kettő megérdemli, ez elegendő.

Miután ezt mondotta, összesodorta kötését és kivette a rózsát a kendőből, mely feje köré volt tekerve. Saint Antoine vagy megérezte titkos ösztönével, hogy a kifogásolt ékesség eltünt, vagy pedig Saint Antoine megfigyelte az eltünését, bárhogyan volt is, a Szent bátorságot meritett arra, hogy közvetlenül azután ismét megjelent és a korcsma visszanyerte szokásos külsejét.

Este, mikor Saint Antoine belsejét kifelé forditotta és ajtóküszöbökön, ablakpárkányokon ült és a piszkos utcák és udvarok sarkán összegyült, hogy egy kis levegőt szippantson, Defargené kötésével kezében egyik helyről a másikra, egyik csoporttól a másikhoz szokott menni, mint valami misszionárius, – volt sok ilyen hozzá hasonló – kivánatos, hogy a világ ne szüljön többé ilyent. Mind az asszony kötött. Értéktelen dolgokat kötöttek; de a gépies munka gépies helyettesitője volt az étel- és italnak; a kéz mozgott az állkapcsok és emésztőszervek helyett; ha a csontos ujjak pihentek volna, a gyomrok jobban érezték volna az éhség gyötrelmeit.

De mihelyt az ujjak mozogtak, megmozdultak a szemek és a gondolatok is. És amint Defargené egyik csoporttól a másikhoz ment, mind a három gyorsabban és bőszültebben mozgott, minden kis asszonycsoportban, mellyel ő beszélt, és ahonnan ismét távozott.

Férje ajtajában pipázott és csodálkozó tekintettel nézte őt.

– Nagy asszony, – mondá ő – erős asszony, hatalmas asszony, rémitően hatalmas asszony!

Köröskörül beállott a sötétség, a templomok harangja hallatszott és a királyi testőrségnek távoli dobolása, és az asszonyok még mindig kötöttek, kötöttek. A sötétség elboritotta őket. Más sötétség is közeledett biztonsággal, mikor a templomi harangok, melyek mostan olyan szépen hangzanak Franciaország némely karcsu tornyában, mennydörgő ágyukká olvasztódtak és a dobok tulharsogtak egy gyönge hangot, mely azon éjjelen az uralomnak, a bőségnek, a szabadságnak és az életnek mindenható hangjává változott. Oly sok esemény csoportosult az asszonyok köré, akik még mindig ott ültek és kötöttek, kötöttek, hogy ők maguk is egy még el nem készült alkotmány köré csoportosultak, ott is ültek és kötöttek, kötöttek és számolták a lehulló fejeket.

17. Fejezet. Egy éjszaka.

Sohasem nyugodott le a nap fényesebb ragyogással. Soha nyugalmas szögletében, mint azon az emlékezetes estén, mikor a doktor leányával a platánfa alatt ült. Sohasem kelt föl a hold szelidebb fénnyel nagy London városa fölött, mint azon az estén, mikor még mindig ott ültek a fa tövében és annak levelein keresztül arcukba ragyogott.

Lucienek másnap volt az esküvője. Ezt az estét atyjának szentelte és egyedül ültek a platánfa tövében.

– Boldog vagy, kedves atyám?

– Teljesen, gyermekem.

Keveset beszéltek, ámbár már jó ideje ültek ottan. Mikor még elég világos volt munka- és olvasáshoz, már akkor sem foglalkozott szokott kézimunkájával és atyjának sem olvasott. Sokszor, nagyon sokszor foglalkozott mind a két módon az ő oldalán a fa tövében, de ez a nap nem hasonlitott más naphoz és semmi sem változtathatta hasonlóvá.

– Én is oly boldognak érzem magam ma este, kedves atyám. Teljesen boldognak érzem magamat abban a szerelemben, mellyel az Ég megáldott – Károlyhoz való szerelmem és Károlynak hozzám való szerelme. De ha életem nem maradna neked szentelve és ha otthonomat csak néhány utca választaná el tőled, akkor szerencsétlenebbnek érezném magamat és több szemrehányást tennék magamnak, mint azt neked mondhatom. Sőt még igy is…

Még ugy is, ahogy volt, szava megtagadta a szolgálatot. A szomoru hold fényében átölelte nyakát és fejét keblére hajtotta. A hold fényében, mely mindig szomoru, mint maga a nap fénye is – ha a fénynek emberi élet a neve – jövetele- és távozásakor.

– Legdrágább atyám! Megmondhatod-e nekem ez utolsó alkalommal, vajjon teljesen bizonyos vagy-e abban, hogy uj vonzalmam, uj kötelességeim nem lépnek-e majd valaha mi kettőnk közé? Én jól tudom, de tudod-e te is? Szivedben bizonyos vagy-e teljesen afelől?

Atyja vidám bizalommal válaszolt, mely nem lehetett szinlelt.

– Teljesen bizonyos vagyok, szerelmem! Még annál is több – füzte hozzá, mikor gyöngéden megcsókolta őt. – Jövőm házasságod által sokkal ragyogóbbnak látszik, mint az házasságod nélkül lehetne, vagy volt.

– Ha én remélhetném ezt, atyám…

– Hidd el, szerelmem. Tényleg ugy van. Gondold meg, szivem, hogy ez olyan természetes és olyan egyszerü, hogy igy kell lenni. Te ifjuságodban és önfeláldozásodban nem érezheted azt az aggódó gondot, mely szivemet eltöltötte, hogy életed elhervad…

A leány kezét ajka felé emelte, de atyja a magáéba vette és megismételte a szót.

– Elhervad, gyermekem, hogy elhervad érettem és leszorul természetes utjáról. A te önzetlenséged nem képes felfogni, hogy ez nekem mennyi gondot okozott; de kérdezd önmagadat, teljes lehet-e az én boldogságom, ha a tiéd nem tökéletes?

– Ha Károlyt sohasem láttam volna, atyám, veled teljesen boldog lettem volna.

Ő mosolygott öntudatlan beismerésén, hogy Károly nélkül boldogtalan volna, minthogy látta őt és ezt válaszolta neki:

– Gyermekem, láttad őt és ő Károly. Ha nem Károly lett volna, más valaki lett volna. Vagy ha senki más nem lett volna, akkor én lettem volna az oka, akkor életem sötét része reám vetette volna árnyékát és téged is beárnyalt volna.

Ez volt az első eset, a törvényszéki tárgyalást kivéve, hogy hallotta azt, hogy atyja szenvedése idejére céloz. Különös érzelmet ébresztett benne, mialatt szavai még fülében csengtek; évek multán is még gondolt erre.

– Nézd! – mondá a beauvaisi doktor a holdra mutatva. – Börtönöm ablakából néztem reá, akkor nem tudtam a fényét elviselni. Ránéztem akkor mikor annak a gondolata, hogy reásüt arra, amit én elvesztettem, oly kinzó gyötrelmet okozott, hogy fejemet börtönöm falához vertem. Reánéztem oly érzéketlen és letargikus állapotban, hogy nem gondoltam egyébre, mint a függőleges vonalakra, melyeket felszinére rajzolhatnék és a vizszintesekre, melyekkel azokat metszhetném. – Elmélyedt, töprengő módon füzte hozzá önmagában, mikor a holdat nézte. – Husz volt minden irányban, emlékszem, de a huszadikat nehéz volt beleilleszteni.

Erre az időre való visszaemlékezés aggodalmat keltett a leányban, és ez még fokozódott, mikor ő bővebben foglalkozott emlékeivel; de hangulatában egyébként semmi nyugtalanitó nem volt. Csupán a jelen boldogságát és vidámságát hasonlitotta össze a mult szenvedéseivel.