Part 14

– Hm! Igen, – válaszolt Cruncher ismét elindulva és kalapját fölemelte, hogy tüskéinek szabad játéktere legyen – az iparos.

– Micsoda árukkal kereskedik, apa? – kérdezte a fiu félénken.

– Az ő árui – mondá Cruncher, miközben a választ megfontolta – tudományos áruk.

– Az emberek tetemei, ugy-e, apa? – találgatta a jóeszü fiu.

– Azt hiszem, hogy ilyesvalami – mondá Cruncher.

– Ó, apa, én ilyen föltámasztó ember szeretnék lenni, ha fölnövök!

Cruncher lecsillapodott, de aggodalmasan rázta fejét.

– Attól függ, hogy hogyan fejleszted képességeidet. Legyen gondod, hogy képességeid kifejlődjenek, egy szóval se mondj többet másoknak, mint amennyi szükséges, ugy aztán majd meglátjuk, hogy mire viszed.

Amint a fiatal Jerry ilyen módon bátoritva néhány lépéssel előrement, hogy a széket a Temple-kapu árnyékában elhelyezze, Cruncher igy szólott magában: – Jerry, te becsületes iparos, reményed van arra, hogy ez a fiu áldás lesz reád nézve és kárpótol az anyjáért.

15. Fejezet. Kötés.

Defarge korcsmájában korábban kezdtek inni, mint rendesen. Reggeli hat órakor a rácsos ablakon betekintő arcok már láttak ottan más arcokat, amint italuk fölé hajolva üldögéltek. Defarge jó időkben is nagyon hig bort mért ki, de a mai különösen hignak látszott. A bor savanyu volt, vagy legalább is savanykás, mert az iddogálók kedélyét buskomorrá hangolta. Defarge szőlőjének nedvéből nem támadt baccháns tüz, de seprője lappangó szikrát rejtett, mely a sötétben világitott.

Ez már a harmadik reggel volt, hogy Defarge korcsmájában az iddogálás olyan korán kezdődött. Hétfőn kezdődött és ma már szerda volt. Inkább töprengés volt már kora reggel, mint iddogálás, mert sok ember hallgatózott, suttogott és álldogált ottan, aki nem lett volna képes arra, hogy legkisebb pénzdarabot is tegyen a korcsma asztalára, még ha lelkét is menthette volna meg vele. Mégis annyira megbecsülték őket ezen a helyen, mintha hordószámra rendelhették volna a bort; egyik asztaltól a másikhoz, egyik sarokból a másikba surrantak és mohó tekintettel, bor helyett szavakat nyeltek.

A szokatlan nagy látogatottság ellenére is a korcsmáros nem volt látható. Nem hiányzott; mert senki sem kereste őt, aki a küszöböt átlépte, senki sem kérdezősködött utána, senki sem csodálkozott azon, hogy csupán Defargenét látja egyedül a helyén a kiszolgálásra ügyelve, egy tányér kopott aprópénz volt előtte, melyről az eredeti veret már annyira lekopott, mint a férfiak arcáról az emberi külső, akiknek a rongyos zsebéből előkerült.

A korcsmába betekintő kémek, akik a király palotájától a fegyenc börtönéig minden előkelő vagy alantas helyre bepillantottak, talán feszült várakozást és általános szórakozottságot vettek észre. A kártyázás akadozott, a dominót játszók gondolataikba mélyedve tornyokat épitettek a kövekből, a vendégek a kiöntött borral alakokat rajzoltak az asztalra, sőt Defargené is fogpiszkálójával kabátja ujjának mintáját bökdöste és valami még messze lévő, nem hallott és nem látott dologra figyelt és hallgatózott.

Ez volt Saint-Antoineban a bort ivók képe, egészen délig. Délidő már elmult, mikor két portól lepett férfi haladt végig az utcán, az imbolygó lámpások alatt, Defarge volt az egyik, a kéksapkás utkaparó a másik. Portól belepve és szomjasan léptek be a korcsmába. Megérkezésük tüzet gyujtott Saint Antoine keblében, mely gyorsan terjedt, amint ők az utcákon végighaladtak és ott ragyogott a legtöbb ajtó és ablakban álló arcán. De senki sem követte őket és senki sem szólott hozzájuk, mikor a korcsmába léptek, ámbár minden ember szeme feléjük fordult.

– Jó napot, urak! – mondá Defarge.

Ez volt talán a jel, hogy az általános hallgatást megtörje. A jelenlevők kórusban válaszoltak:

– Jó napot!

– Rossz az idő, urak – mondá Defarge, fejét rázva.

Erre mindenki szomszédjára tekintett, szemét lesütötte és némán ülve maradt, egy embert kivéve, aki fölkelt és eltávozott.

– Asszony, – mondá Defarge hangosan, Defargenét szólitva. – Jó néhány mérföldnyire jártam ezzel a jó emberrel, az utkaparóval, Jacques a neve. Véletlenül találkoztam vele Páristól másfélnapi járásnyira. Jó fiu ez az utkaparó, Jacques a neve. Adj egy italt neki, asszony!

Egy második férfi kelt föl és távozott el. Defargené bort tett az utkaparó elé, akinek Jacques volt a neve, kék sapkáját megemelte a társaság előtt és ivott. Kabátja belsejéből darab durva fekete kenyeret vett elő, időközönkint harapott belőle, Defargené asztalához közel ült, ott evett és ivott. Egy harmadik férfi kelt föl és távozott el.

Defarge is ivott néhány korty bort, de kevesebbet, mint az idegen, minthogy ránézve az ital nem volt olyan ritkaság, és várakozott mig ez a vidéki ember befejezte reggelijét. Senkire se nézett, aki jelen volt, azok közül se nézett senki őreá, még Defargenére sem, aki ujra elővette kötését és dolgozott.

– Befejezte reggelijét barátom? – kérdezte aztán.

– Igen, köszönöm.

– Akkor jöjjön! Megmutatom a szobát, amelyet emlitettem. Kitünő lesz az ön számára.

Kimentek a korcsmából az utcára, az utcáról az udvarba, az udvarból meredek lépcsőre, a lépcsőről a padlásszobába, melyben azelőtt egy őszhaju ember alacsony padon ült előrehajolva és szorgalmasan cipőket készitett.

Most nem volt ott őszhaju ember; de ott volt a három férfi, aki egyenkint távozott a korcsmából. De közöttük és a messze távollevő fehérhaju ember között volt kapcsolat, látták őt a fal hasadékán keresztül.

Defarge gondosan betette az ajtót és halk hangon mondá:

– Jacques Egy, Jacques Kettő, Jacques Három! Ez az a tanu, akit én, Jacques Négy, iderendeltem. Ő elmond mindent. Beszéljen, Jacques Öt!

Az utkaparó kezében levő sapkájával letörülte napbarnitotta homlokát és mondá:

– Hol kezdjem, uram?

– Kezdd az elején – volt Defarge érthető válasza.

– Tehát, uraim, – kezdé az utkaparó – láttam őt egy évvel ezelőtt nyáron, a márki kocsija alatt a láncon lógott. Igy volt. Én félbehagyom munkámat az uton, a nap lenyugszik, a márki kocsija lassan halad fölfelé a dombon, ő a láncon lóg – igy!

Az utkaparó ismét előadta a régi jelenetet, amelyben akkor már tökéletesnek kellett lennie, mivel látta, hogy az, az egész éven át a községnek csalhatatlan és nélkülözhetetlen szórakozása volt.

Jacques Egy félbeszakitotta őt, és kérdezte, vajjon látta-e ezt az embert azelőtt.

– Soha – válaszolt az utkaparó, miközben ismét fölegyenesedett.

Jacques Három kérdezte tőle azután, hogy hogyan ismerte őt fel később.

– Magas alakján – válaszolt az utkaparó és ujját orrára helyezte. – Mikor Monsieur le Marquis akkor este kérdezte: »Mondd, milyen volt?« én azt válaszoltam: – Hosszú, mint egy kisértet.

– Azt kellett volna mondanod, rövid, mint egy törpe – figyelmeztette Jacques Kettő.

– Mit tudtam én? A tett akkor még nem volt elkövetve, és ő nem bizott rám semmit. Figyeljen ide! Még azok között a körülmények között sem ajánlottam fel tanubizonyságomat. Monsieur le Marquis reám mutatott ujjával, amint ott állottam kicsiny kutunk mellett és mondá: »Hozzátok ide azt a gazembert!« Lelkemre mondom, uraim, én nem ajánlkoztam.

– Neki igaza van, Jacques – mondta Defarge annak, aki őt félbeszakitotta. – Folytassa!

– Jó! – mondá az utkaparó titokzatos arccal. – A hosszu ember eltünik és keresik – hány hónapja? Kilenc, tiz, tizenegy?

– A szám nem fontos – mondá Defarge. – Jól el volt rejtve, de szerencsétlenségre végre mégis megtalálták. Folytassa!

– Ismét dolgozom az országut ugyanazon a helyén és a nap ismét nyugovóban van. Összeszedem szerszámaimat, hogy hazamenjek falumba, ahol már sötét van, mikor föltekintek, hát látom, hogy hat katona jön a dombon keresztül. Közöttük van egy hosszu ember, karjai meg vannak kötözve, – oldalára kötve, igy!

Nélkülözhetetlen sapkája segitségével, bemutatott egy embert, akinek hátul összekötözött könyökei csipőjén kötéllel vannak megerősitve.

– Én kőhalmamnál oldalt megállottam, hogy lássam a katonákat és foglyukat, amint elhaladnak (mert az ut nagyon elhagyatott és mindent érdemes megnézni, ami arra halad) és eleinte – amint közelednek – nem látok egyebet, mint hat katonát egy megkötözött hosszu emberrel és hogy ők majdnem feketék – kivéve a napnyugta felőli oldalon, ahol vörös szegély látható rajtuk, uraim. Látom az ő hosszu árnyékukat is az ut másik oldalán, óriások árnyékához hasonlitanak. Azt is látom, hogy portól vannak belepve és hogy a por velük együtt halad, amint ők közelednek, tramp, tramp. Mikor aztán egészen a közelembe jutnak, én megismerem a hosszu embert és ő megismer engem. Hogy szeretne ő ismét a lejtőn leugrani, mint azon az estén, amikor először találkoztunk egészen közel ugyanahhoz a helyhez!

Ugy irta le, mintha ott volna és látszott, hogy élénken lát mindent maga előtt; valószinüen nem sokat látott életében.

– Én nem árulom el a katonáknak, hogy a hosszu embert megismertem; ő nem árulja el a katonáknak, hogy engem megismert; szemünkkel beszélünk egymással: »Gyere, mondja a társaság vezetője a falura mutatva, vigyétek gyorsan sirjába!« – És gyorsabban viszik őt. Én követem. Karjai dagadtak, mert szorosan vannak megkötözve, facipői nagyon is nehezek és ő sánta. Mivelhogy sánta és ennélfogva lassu, puskáikkal hajtják őt – igy!

És utánozza egy embernek a mozdulatát, akit puskaaggyal előretaszitanak.

Amint a dombon őrült sebességgel lefelé rohannak, ő elesik. Azok nevetnek és fölemelik őt. Arca vérzik és porral fedett, de nem törülheti le; ezen aztán ismét nevetnek. A faluba hozzák; az egész falu összefut, hogy lássa; elviszik a malom mellett, föl a börtönbe; az egész falu látja, amint a börtön kapuja kinyilik a sötét éjszakában és elnyeli őt – igy!

Kitátotta száját, ahogyan csak tudta és ismét becsukta, hogy fogai összeverődtek. Miután nem akarta a hatást elrontani azzal, hogy ujra kitátja száját, Defarge szólott hozzá:

– Folytassa, Jacques!

– Az egész falu ismét hazamegy, – folytatta az utkaparó halkitott hangon – az egész falu suttog a kutnál; az egész falu alszik; az egész falu arról a boldogtalanról álmodik, aki a szikla börtönének zárai és reteszei mögött van, és nem kerül ki onnan, kivévén, hogy meghaljon. Reggel, szerszámaimmal a vállamon, utközben eszem azt a morzsa fekete kenyeret, a börtön felé kerülök, amint munkámba megyek. Ott látom őt a magasban, egy ablak vasrácsai mögött, arca véres és poros, amilyen az előtte való este volt; az ablakon kitekint. Keze nem szabad, hogy felém intsen; én nem szólithatom őt; ugy néz reám, mint egy halott.

Defarge és a három másik sötét pillantást vetett egymásra. Mindannyiuknak a tekintete sötét, elfojtott, bosszut szomjazó, amint a falusi ember elbeszélését hallgatják. Viselkedésük ámbár titokzatos, de mégis hivatalos formáju volt. Törvényszéknek látszottak. Jacques Egy és Kettő az ócska ágyon ült, állukat kezükre támasztva, feszült figyelemmel néztek az utkaparóra. Jacques Három éppen ugy figyelt, egyik térde mögöttük volt, izgatott keze folyton keze és orra fölött siklott el; Defarge közöttük és az elbeszélő között állott, akit az ablak világosságába állitott és fölváltva őt és a többi hármat nézte.

– Folytassa, Jacques – mondá Defarge.

– Vasketrecében ottmaradt néhány napig. A falu lopva tekint föl feléje, mert fél. De messziről állandóan a sziklabörtön felé néz; és este, ha a napi munkát elvégezték és a kut körül csoportosulnak fecsegésre, minden arc a börtön felé fordul. Azelőtt a postaház felé fordultak; most a börtön felé fordulnak. Azt suttogják a kutnál, hogy ámbár halálra van itélve, mégsem fogják kivégezni; azt mondják, hogy kérvényt nyujtottak be Párisban, amely azt hangoztatja, hogy ő, gyermeke halála folytán megőrült; azt mondják, hogy magához a királyhoz is nyujtottak be kérvényt. Mit tudom én? Lehetséges. Talán igen, talán nem.

– Figyeljen tehát, Jacques – szakitotta őt félbe Jacques komoran. – Mi tudjuk, hogy a királyhoz és királynéhoz kérvényt nyujtottak be. Mi mindannyian, önt kivéve, láttuk, hogy a király átvette, az utcán, kocsijában, a királyné ott ült mellette. Defarge, akit itt lát, élete kockáztatásával a lovak elé ugrott a kérvénnyel a kezében.

– És figyeljen még ide, Jacques! – mondá a térdelő Jacques Három, ujjai még mindig arcán siklottak végig, melynek tekintete feltünően mohó volt, mintha valamire éhezne, de ez nem volt sem étel, sem ital. – A lovas- és gyalogtestőrség körülvette a kérvényezőt és ütötte őt.

– Hallja?

– Hallom, uraim.

– Folytassa – mondá Defarge.

– Másrészt meg azt suttogják a kutnál, – folytatta a falusi ember – hogy azért hozták a mi vidékünkre, hogy ott a tett szinhelyén végezzék ki és hogy egészen biztosan kivégzik. Sőt azt is suttogják, hogy mivel ő Monseigneurt meggyilkolta és Monseigneur bérlőinek atyja volt, – rabszolgák, mit akartok még? – mint apagyilkost fogják kivégezni. Egy öreg ember azt mondja a kutnál, hogy jobbját, késsel a kezében, szemeláttára megégetik, hogy karjába, mellébe és combjaiba sebeket metszenek és ezekbe forró olajat, olvasztott ólmot, forró szurkot, viaszt és ként öntenek és végül négy ló darabokra tépi. Ez az öreg ember azt mondja, hogy mindezt tényleg megtették egy fogollyal, aki gyilkossági kisérletet követett el az utolsó király, XV. Lajos élete ellen. De mit tudom én, hogy nem hazudott-e? Én nem vagyok tudós.

– Hallgasson csak ide ismét, Jacques – mondá a férfi, akinek olyan nyugtalan volt a keze és mohó a tekintete. – Annak a fogolynak Damiens volt a neve és mindezt világos nappal, szabad ég alatt vitték véghez, ebben a Páris városban. És az óriási tömegnek, amely ezt látta, nem tünt fel egyéb, mint az a nagy csoport előkelő hölgy, aki mohó kiváncsisággal tartott ki egész végig, – egész végig, Jacques – alkonyodó estig, mikor már combjai és egyik karja ki voltak tépve és ő még mindig lélegzett! És ez történt – hány éves?

– Harmincöt – mondá az utkaparó, aki hatvannak látszott.

– Ez akkor történt, mikor már tiz évesnél idősebb volt; láthatta volna.

– Elég! – mondá Defarge vad türelmetlenséggel. Éljen az ördög! Tovább!

– Tehát! Némelyek ezt, mások amazt suttogják; nem beszélnek semmi egyébről; ugy látszik, hogy még a kut is ezt a hangot csobogja. Végre, egy vasárnap éjjel, mikor az egész falu aludt, katonák jöttek le a börtönből és fegyverük csörgött a falu utcájának kövezetén. Munkások ásnak, munkások kalapálnak, a katonák nevetnek és énekelnek; és reggelre akasztófa mered a kutnál, negyven láb magas és megmérgezi a vizet.

Az utkaparó inkább _keresztül_ nézett a mennyezeten, mint _fölfelé_, és az ujjával odamutatott, mintha az akasztófát valahol az égboltozaton látná.

– Minden munka megszünt, mind oda gyülekezik, senki sem hajtja ki a teheneket, ezek is ott vannak a többivel együtt. Délben dob pörög. Az éjjel katonák vonultak ki a börtönből és ő sok katona közepén jön. Meg van kötözve, mint azelőtt, szájában pecek van – feszes zsinórral megerősitve, ugy hogy olyannak tünik föl, mintha nevetne. – Ezt ugy utánozta, hogy két hüvelykujját szája szögletébe dugta és száját füléig széjjelhuzta. – Az akasztófa tetején a kés van megerősitve, hegye égnek mered. Ott akasztották fel negyven láb magasságban – és ott maradt lógva, és megmérgezi a vizet.

Egymásra néztek, amint kék sapkával arcát letörülte, amelyen izzadság gyöngyözött ismét, hogy a látványra visszaemlékezett.

– Ez rettenetes, uraim! Hogyan merithetnek az asszonyok és gyermekek vizet? Ki cseveghet ott este, ilyen árnyék alatt? Azt mondottam: alatta? Hétfőn este, mikor a faluból távoztam, a nap nyugovóra szállt és még egyszer visszatekintettem a halomról, az árnyék áthatolt a templomon, a malmon, a börtönön – ugy látszott, hogy végignyulik a földön egész addig, ahol az ég borul reája!

Az éhes ember egyik ujját harapdálta, mikor a többi háromra nézett és a mohóságtól ujja reszketett.

– Ez minden, uraim. Alkonyatkor távoztam (ahogyan meghagyták) és az éjjel és a következő fél napon át mentem, mig találkoztam társammal (mint ahogy mondták, hogy fogok). Vele folytattam utamat, kocsin és gyalog az elmult nap és éjjel. És most itt látnak!

Komor hallgatás után az első Jacques igy szólt: – Jól van! Hüségesen cselekedett és számolt be. Várjon ránk egy kevés ideig az ajtó előtt!

– Szivesen – mondá az utkaparó. Defarge kivezette őt a lépcső végébe, ott leültette és visszajött.

A három fölállott és fejüket összedugták, mikor ő visszajött a padlásszobába.

– Mit mondasz, Jacques? – kérdé az egyes számu. – Beirandó?

– Beirandó, pusztulásra van szánva – válaszolt Defarge.

– Nagyszerü! – károgott a mohó arcu.

– A kastély és az egész faj? – kérdezte az első.

– A kastély és az egész faj – válaszolta Defarge. – Kiirtás.

Az éhes ember elégedett károgással ismételte:

– Nagyszerü! – és egy másik ujját harapdálta.

– Biztos vagy-e abban, – kérdezte Jacques kettő Defargetől – hogy az a mód, ahogyan lajstromunkat vezetjük, nem okozhat alkalmatlanságot? Kétségtelenül biztos helyen van, mert kivülünk senki sem tudja kibetüzni, de képesek leszünk-e mindig kibetüzni vagy azt kell mondanom, hogy képes lesz-e az asszony?

– Jacques, – mondá Defarge fölemelkedve – ha feleségem arra vállalkoznék, hogy a lajstromot emlékezetében tartsa, egy szót sem felejtene el belőle, de még egy szótagot sem. Az ő öltéseivel, az ő jeleivel kötve, oly tiszta lesz az előtte mindig, mint a nap. Bizzál Madame Defargeban. A föld leggyávább emberének könnyebb volna kivakarni nevét az élet könyvéből, mint Madame Defarge kötött lajstromából nevének vagy büneinek egyetlen betüjét.

Bizalom és helyeslés mormogása hallatszott, azután az éhes kérdezte:

– Hamarosan visszaküldjük-e ezt a falusit? Remélem. Nagyon egyszerü ember, nem veszedelmes egy kicsit?

– Nem tud semmit, – mondá Defarge – legalább semmivel sem többet, mint amennyi őt is könnyen hasonló magasságu akasztófára viheti; én magamra vállalom őt; hadd maradjon velem; én majd gondját viselem és az országutjára helyezem. Szeretné látni az előkelő világot – a királyt, a királynét és az udvart; hadd lássa vasárnap.

– Micsoda? – kérdezte az éhes, kidülledt szemmel. – Jó jel az, hogy ő a királyságot és nemességet akarja látni?

– Jacques, – mondá Defarge – a macskának mutass tejet, okosan, ha azt akarod, hogy szomjazzon érte. A kutyának mutasd meg okosan martalékát természetes állapotban, ha azt akarod, hogy egy napon lehuzza.

Egyebet nem beszéltek és az utkaparónak, aki már elszunnyadt a lépcső tetején, azt mondották, hogy feküdjék a padlásszoba ágyára és pihenje ki magát. Nem kellett biztatni, hamar elaludt.

Ilyen vidéki rabszolga könnyen találhatott volna Párisban rosszabb szállást, mint Defarge korcsmája. Nem tekintve azt, hogy Defargenéval szemben mindig valami titokzatos félelem gyötörte, egészen uj és kellemes életmódot folytatott. De Madame egész nap a számlálóasztal mellett ült és nyilvánvalóan nem tudott róla és nem akarta észrevenni, hogy az ő ottléte valami titokkal van kapcsolatban; ő azonban mégis reszketett facipőjében, ahányszor csak Defargené reá tekintett. Azt gondolta magában, hogy lehetetlen előre látni, mi annak a hölgynek a legközelebbi szándéka és hitte erős hittel, hogy ez az asszony, ha az ő szépen diszitett fejébe egyszer azt venné és állitaná, hogy látta őt, amint gyilkosságot követett el és áldozatát azután megnyuzta, ő ezt a szerepet is képes volna végigjátszani.

Mikor tehát a vasárnap megérkezett, az utkaparó nem volt elragadtatva (ámbár mondta), mikor látta, hogy Madame elkiséri őt és az urát Versaillesbe. Azonkivül az is zavaró volt, hogy Madame az egész uton odafelé a kocsiban kötött; ugyancsak zavaró volt, hogy Madame az összegyült tömegben, amely a király és királyné kocsijának a megérkezésére várakozott, az egész délután folyamán kötött.

– Ön nagyon szorgalmasan dolgozik, Madame – mondá egy ember mellette.

– Igen, – válaszolt Defargené – sok a dolgom.

– Mit csinál, Madame?

– Sokfélét.

– Például?

– Például – válaszolt Defargené nyugodtan – halotti lepleket.

Az ember kissé távolabbra ment onnan, amint lehetett, az utkaparó is legyezte magát sapkájával, ugy érezte, hogy nagyon is tikkasztó és nyomasztó a hőség. Ha a felfrissüléséhez egy király és királyné volt szükséges, elég szerencsés volt, hogy ez az orvosság ott volt kéznél; ugyanis a nagyarcu király és a széparcu királyné gyorsan megjelent aranyos kocsijában, udvarának fényes kiséretével, nevető hölgyek és előkelő urak ragyogó sokaságában; az utkaparó tekintete fürdött az ékszer, selyem, és puder ragyogásában és az asszonyok és férfiak világot megvető szép arcában és megrészegedve a látványtól, kiáltotta: »Éljen a király, éljen a királyné, éljen mindenki és minden« – mintha sohasem hallott volna a mindenütt jelenlevő Jacquesról. Azután kerteket, udvarokat, terraszokat, szökőkutakat, gyepszőnyegeket, ismét királyt és királynét és még több előkelő urat és hölgyet látott, ugy hogy sirt a gyönyörtől. Az egész hosszu idő alatt, körülbelül három óra hosszat, körülötte is csupa éljen hangzott, Defarge gallérjánál fogta őt, hogy megakadályozza abban, hogy rövid ideig tartó tisztelete tárgyaira rá ne rohanjon és azokat darabokra tépje.

– Bravó! – mondá Defarge és vállát veregette, mint valami pártfogó, mikor mindennek vége volt.

– Jó fiu vagy.

Az utkaparó most magához tért és azt hitte, hogy örömének nyilvánitásával hibát követett el; de nem.

– Te vagy az a fiu, akire szükségünk van, – sugta Defarge a fülébe – te elhiteted ezekkel a bolondokkal, hogy mindez örökké tart. Ezek aztán annál szemtelenebbek és a vég annál közelebb.

– Hah, – kiáltotta az utkaparó elgondolkozva – ez igaz!

– Ezek a balgák semmit sem tudnak. Gyülölik lehelletedet és inkább látnák, hogy te, vagy száz magadfajtáju fulladjon meg, mint kutyáik vagy lovaik közül egy is; és csak azt tudják, amit lehelleted mond nekik. Hadd ámitsák önmagukat még kissé tovább; eléggé ugy sem ámithatják önmagukat.

Defargené kicsinylően nézett védettjükre és helyeslően bólintott.

Ami önt illeti, – mondá ő – ön kiabálna és könnyeket ontana mindenért, ami pompával és lármával jelentkezik. Mondja, nem tenné?

– Azt hiszem, igen, Madame, egy pillanatra.

– Ha nagy halom bábut mutatnának, hogy a saját hasznára széttépje és tönkretegye azokat, a legnagyobbat és legszebbet válogatná ki. Mondja, nem ugy tenne?

– Bizony ugy, Madame.

– És ha egy sereg madarat mutatnának, mely nem tud elrepülni és azt mondanák, hogy a saját hasznára fossza meg azokat tollaiktól, akkor bizonyára a legszebb tollazatu madár felé nyulna; nemde?

– Igaz, Madame.

– Látta ma mind a kettőt, a bábukat és a madarakat is – mondá Defargené és a hely felé mutatott kezével, ahol legutoljára voltak. – És most menjen haza!

16. Fejezet. Még mindig köt.

Madame Defarge és férje barátságosan visszatért Saint Antoine kebelébe, mialatt egy folt, kék sapkában, lassan mozgott a sötétségen, a poron keresztül, végig az országut unalmas mérföldjein, lassan haladva az iránytű ama pontja felé, ahol a sirboltjában fekvő Monsieur le Marquis kastélya a fák suttogását hallgatta. A kőarcoknak most volt idejük arra, hogy a fákra és a kutra hallgatózzanak; az a néhány falubeli madárijesztő, aki ehető füvek és elégethető faágak keresése közben a kastély nagy kőudvarának és terraszának látókörébe került, kiéhezett fantáziájában azt képzelte, hogy a kőarcok kifejezése megváltozott. A faluban még eleven volt az a hiresztelés, – de tengődött csupán, mint a falu népe – hogy mikor a kés a szivbe hatolt, kifejezésük megváltozott, a büszkeség harag és fájdalommá változott arcukon és hogy mikor azt a lógó alakot negyven lábnyira felhuzták a kut fölé, ismét megváltozott és a kielégitett bosszu kegyetlen kifejezése ült arcukra és ezt viselik ezentul mindig. A nagy hálószoba ablaka fölötti kőarcon – ahol a gyilkosság történt – két kis gödröcskét mutattak a kőarcon, ezeket mindenki megismerte és ottan azelőtt sohasem látta; ritka alkalmak esetén, mikor két vagy három rongyos paraszt elkülönült a tömegtől és hirtelen rátekintett Monsieur le Marquis megkövesült arcára, vézna ujjuk egy pillanatig sem mert volna reámutatni, mig mind el nem tünt a moha és levelek között, mint a náluk szerencsésebb nyulak, melyek ottan megélhetést találtak.