Part 13

– Minthogy oly szerencsétlen vagyok, Carton ur, hogy önt még szerencsétlenebbé tettem, mint volt, mielőtt engem ismert…

– Ne mondja ezt, Miss Manette, mert ön megmentett volna engem, ha valaki képes lett volna erre. Ön nem lehet az oka annak, hogy állapotom rosszabodik.

– Minthogy az az állapot, melyről ön beszél, mindenesetre az én befolyásom folytán állott elő, – ezt gondolom, ha jól megértettem – tehetek-e valamit, hogy önnek segitségére legyek? Nincs hatalmam arra, hogy az ön javára forditsam?

– Az egyedüli jó, amire most még képes vagyok, Miss Manette, az, hogy idejöttem. Hadd legyen elhibázott életem hátralevő részére az az emlékem, hogy ön előtt, a földön az utolsó ember előtt, kitártam szivemet és abban még volt valami, amit ön képes volt megsiratni és megszánni.

– Amely, hiszen kértem önt, szivem egész melegével, hogy higyje el, jobb dolgokra képes volt, Carton ur!

– Ne kérjen tovább arra, hogy elhigyjem, Miss Manette. Én megvizsgáltam magamat és azt jobban tudom. Fájdalmat okozok önnek, de gyorsan végzek. Megengedi-e, hogy elhigyjem, ha erre a napra visszagondolok, hogy életem utolsó bizalmát az ön tiszta, ártatlan szivébe helyeztem, hogy ottan békében pihen és senkisem osztozik benne?

– Ha ez vigasz önre nézve, megigérem.

– Hogy még azzal sem, aki valaha a legdrágább lesz ön előtt?

– Carton ur, – válaszolt ő izgalmas szünet után – ez az ön titka és nem az enyém. Megigérem, hogy tiszteletben fogom tartani.

– Köszönöm. És még egyszer, áldja meg az Isten!

Kezét ajkához emelte és az ajtó felé indult.

– Ne tartson attól, Miss Manette, hogy ezt a beszélgetést valaha is, csak egy szóval emliteni fogom. Sohasem térek reá vissza. Ha halott volnék, sem lehetne bizonyosabb felőle. Halálom órájában ezt az egy emléket szentnek fogom tartani, áldani fogom érte, és köszönöm, hogy utolsó vallomásomat ön előtt tehettem és hogy ön az én nevemet, hibáimat, gyötrelmeimet gyöngéden szivébe zárta. Legyen az élete egyébként könnyü és boldog!

Carton egészen más volt, mint amilyennek különben mutatkozott; szomoru volt elgondolni, hogy mennyit lökött el magától, hogy mennyi képessége maradt naponkint ugaron és használódott hamis célok elérésére. Manette Lucie szomoruan sirt érte, mikor ő visszafordulva reánézett.

– Vigasztalódjék, – mondá ő – nem vagyok méltó ilyen érzelemre, Miss Manette. Egy-két óra mulva, aljas barátaim körében és szokásaink által, melyeket gyülölök, de ragaszkodom hozzájuk, olyan állapotba kerülök, hogy kevésbbé leszek méltó azokra a könnyekre, mint a nyomorult, aki az utcákon vánszorog. Vigasztalódjék! Szivemben önnel szemben mindig olyan leszek, amilyennek mostan lát, ámbár külsőleg nem fogok másmilyennek látszani. Az utolsóelőtti kérés, amit önhöz intézek, az, hogy nekem ezt elhiggyje.

– Megteszem, Carton ur.

– Utolsó kérésem a következő és ezzel megszabaditom olyan látogatótól, akivel, mint jól tudom, közössége nincsen, közötte és ön között áthidalhatatlan mélység marad. Tudom, hogy fölösleges emlitenem, de lelkemből tör elő. Önért és bárkiért, aki kedves ön előtt, mindent megtennék. Ha életpályám jobb volna, hogy módom vagy alkalmam kinálkoznék áldozatra, minden áldozatot meghoznék önért és azokért, akik szivének kedvesek. Nyugodt időben kisérelje meg és emlékezzék arra, hogy ebben a tekintetben őszinte vagyok és rendelkezésére állok. Eljön az idő, nemsokára eljön az ideje annak, mikor önt uj kötelékek füzik, – melyek bensőbben és szorosabban füzik majd otthonához, melynek ön az ékessége – a legdrágább kötelékek, melyek disziteni és boldogitani fogják. Ó, Miss Manette, ha majd egy boldog apa arca tekint az önébe, ha majd látja, hogy az ön ragyogó szépsége uj bimbót fakaszt, gondoljon néha arra, hogy van egy férfi, aki bármikor szivesen áldozza fel életét azért, hogy megmentsen egy életet, melyet ön szeret!

– Isten önnel! – Még egy utolsó »Isten áldja meg!«, és eltávozott.

14. Fejezet. A becsületes iparos.

Cruncher Jeremiás szeme előtt naponta nagyszámu és változatos dolog történt, amint ott ült székén a Fleet-streeten, utálatos törpéje oldalán. Ugyan ki lett volna képes arra, hogy a Fleet-streeten üljön a nap munkás óráiban, anélkül, hogy elkábult vagy megsiketült volna az arra vonuló két óriási processzió zajától, melyek közül az egyik nyugat felé haladt a nappal együtt, a másik kelet felé, távolodott a naptól, mindakettő pedig a vörös és aranyos felhők mögötti sikság felé törekedett, ahol a nap lenyugszik.

Cruncher szalmaszállal a szájában szemlélte a két folyamot, mint a mesebeli pogány, akinek századokon keresztül egy folyamra kellett ügyelnie, kivévén, hogy Jerry nem remélte, hogy azok kiszáradnak medrükben. Ez a várakozás azonkivül nem lett volna valami kecsegtető, minthogy az ő jövedelmének csekély része onnan eredt, hogy félénk asszonyokat (leginkább termetes és az élet java korán tul levőket) Tellsonék oldaláról a másik partra kalauzolt. Ámbár minden egyes esetben Cruncher kisérete csak rövid ideig tartott, ő mégis érdeklődést tanusitott a hölgy iránt és sohasem mulasztotta el, hogy annak a hő vágyának adjon kifejezést, hogy az illető hölgy iránt való tisztelete jeléül az ő egészségére óhajt poharat üriteni. És azokkal az adományokkal, melyeket jóakaró vágyának kielégithetésére kapott, rendezte pénzügyeit, amint az emlitve volt.

Volt egy idő, amikor egy költő ült az utcán egy széken és az emberek láttára társalgott a Muzsákkal. Cruncher is az utcán ült egy széken, de minthogy nem volt költő, a lehető legkevesebbet társalgott a Muzsákkal, hanem maga körül tekintgetett.

Éppen olyan időszak volt, mikor a torlódás megritkult, kalauzolásra szoruló asszony is ritkán akadt és Cruncher viszonyai általában olyan kedvezőtlenül fejlődtek, hogy azt az erős gyanut keltették keblében, hogy felesége valami különösen hathatós módon »csuszkálhatott a térdén«, mikor szokatlanul nagy tömeg tódult a Fleet-streeten nyugat felé és a figyelmét felkeltette. Cruncher abba az irányba tekintve, megtudta, hogy valami temetés halad végig az utcán, melyet a nép megakadályozott; ebből aztán torlódás támadt.

– Ifju Jerry, – mondá Cruncher magzatja felé fordulva – egy temetés.

– Hurrá, apa! – kiabált az ifju Jerry.

A fiatal ur ujjongó kiáltásának valami titokzatos jelentősége volt. Az idősebb ur ezt a kiáltást oly zokon vette, hogy csupán az alkalomra várt, hogy az ifju urat fülénél foghassa.

– Mit jelentsen ez? Mit hurrázol? Mit akarsz ezzel mondani saját édesapádnak, te ifju csirkefogó? Kezdem sokallani ezt a fiut! – mondá Cruncher reátekintve. – Őt és az ő hurrá-kiáltásait! Ne halljak többet ilyet, vagy majd megérzed. Hallod-e?

– Nem tettem semmi rosszat – tiltakozott az ifju Jerry és arcát dörzsölte.

– Hagyd abba tehát, – mondá Cruncher – nem akarok tudni a te »semmi rosszat sem tevésedről«. Állj fel erre a székre és nézd a tömeget.

Fia engedelmeskedett és a tömeg közeledett; pisszegve és orditozva vettek körül egy halottaskocsit és egy fakult, fekete gyászkocsit, amely utóbbiban csupán egy gyászoló ült, aki sokat használt és kifakult fátyolba és gyászköpenybe volt burkolva, mely az ilyen helyzet méltóságához föltétlenül hozzátartozott. A gyászolónak azonban sehogysem tetszett a szerepe, mert folyton növekvő csőcselék vette a kocsit körül, gunyolta őt, arcát fintorgatta feléje, orditozott és folyton ezt kiabálták: Fssz! Kémek! Fssz! Kémek! És még más udvariasságot is hangoztatott, mely sokkal számosabb és erőteljesebb volt, semhogy ismételhető volna.

A temetések Crunchert mindig különösen vonzották. Mindig izgatott lett, ha Tellsonék mellett temetés haladt el. Természetesen, ez a temetés, melynek ilyen szokatlan volt a kisérete, rendkivülien fölizgatta őt és a legelső embert, aki mellette elrohant, megkérdezte:

– Mi az, testvér? Ki az?

– Nem tudom – válaszolt az ember. – Kémek! Ahaha! Fssz! Kémek!

Egy másikat kérdezett: – Ki az?

– Nem tudom, – válaszolt az is, de azért kezével beszélőcsövet formált a szája előtt és azon keresztül bömbölte nagy hévvel: – Kémek! Haha, Ts, tst, ké-é-mek!

Végre az esetről többet tudó ember rohant feléje és ettől megtudta, hogy ez a gyászmenet Cly Roger temetése.

– Kém volt? – kérdezte Cruncher.

– Old Bailey kéme! – válaszolt a felvilágositást adó. – Haha, Tst! Haha! Old Bailey ké-ém!

– Ah, már tudom! – kiáltott Jerry és visszaemlékezett a törvényszéki tárgyalásra, melyen jelen volt.

– Láttam őt! Meghalt?

– Akár a dög! válaszolt a másik – És nem halhatott meg eléggé. Szedjétek ki! Kémek! Huzzátok ki! Kémek!

Ez az eszme, minden gondolat hiányában, olyan elfogadható volt, hogy a tömeg élénk helyesléssel fogadta és a tanácsot hangosan ismételgette, – Huzzák ki! – és annyira körülvették a kocsikat, hogy azok nem voltak képesek tovább haladni. Mikor aztán sokan egyszerre rohanták meg a kocsik ajtaját, az az egy gyászoló hirtelen kiugrott és egy pillanatra a tömeg kezei között volt; de ő oly ügyes volt és oly sikeresen használta föl a kinálkozó alkalmat, hogy a következő pillanatban egy mellékutcába szaladt, a gyászköpenyt, kalapot, a hosszu fátyolt, a fehér zsebkendőt és a többi szimbolikus könnyeket eldobálta.

A nép ezeket nagy ujjongás közben darabokra tépte és szerte-széjjel szórta, mialatt az iparosok sietve bezárták boltjaikat, mert abban az időben ilyen tömeg semmitől sem tartózkodott és rettegett szörnyeteg volt. Már a koporsót készültek kihuzni, mikor egy különösen találékony géniusz azt ajánlotta, hogy inkább kisérjék őt általános ujjongás között rendeltetési helyére. Minthogy praktikus tanácsokban hiány volt, ezt az ajánlatot is élénk helyesléssel fogadták és a kocsi gyorsan megtelt; nyolc ember volt a belsejében és vagy egy tucat a tetején, a halottaskocsira pedig annyian kapaszkodtak föl, amennyi csak reáfért. Az elsők között volt Cruncher Jerry, aki szerényen rejtette el tüskés fejét a gyászkocsi legsötétebb sarkában, nehogy Tellsonék észrevegyék őt.

A temetést rendező vállalkozók ugyan óvást emeltek a ceremóniák megváltoztatása ellen; de minthogy a folyó veszedelmes közelségben volt és sok hang hidegfürdő időszerüségét emlegette arra a célra, hogy az ellenkezőket észretéritse, az óvás gyengült, majd megszünt. Az átalakult gyászmenet megindult; egy kéményseprő hajtotta a halottaskocsit, a rendes kocsis utasitása szerint, aki szigoru felügyelet mellett erre a célra mögötte ülve maradt; egy pástétomárusitó hajtotta a gyászkocsit, akit szintén minisztere kisért. Egy medvetáncoltatót – akkoriban népszerü utcai alakot – szedtek föl ujabb disznek, mielőtt a menet a Strandra érkezett; fekete és kopottszőrü medvéje a processzió ama részének, ahol lépdelt, a helyzetnek teljesen megfelelő szinezetet adott.

Igy haladt a vad tömeg, sörözve, pipázva, bőgve és a gyászt töméntelen változattal gunyolva; utjában minden lépésnél növekedett, mialatt közeledtére a boltok gyorsan bezárultak. Szent Pongrác régi temploma felé tartottak, messze kinn a mezőkön. Jó idő elteltével a menet odaérkezett, a temetőbe való bemenetelt kierőszakolták és keresztülvitték, hogy Cly Rogert a saját módjuk és tetszésük szerint temessék el.

A temetéssel végeztek és a tömeg más szórakozás után kezdett vágyat érezni. Egy másik ragyogó géniusz (vagy talán ugyanaz) arra az ötletre jutott, hogy a véletlenül arra haladókat Old Bailey kémeknek nyilvánitsák és bosszut álljanak rajtuk. Ennek a humorisztikus eszmének a megvalósitásában néhány tucat ártatlan emberre vadásztak, akik egész életükben soha még az Old Bailey közelében sem jártak, ezeket durván meghurcolták és bántalmazták. Az ablakbetörés sportjához való átmenet, majd a korcsmák kirablása, könnyü és természetes folytatás volt. Néhány óra eltelte után, mikor már több nyárilakást leromboltak és a házak vaskeritését kitépték, a harciasabb kedélyek felfegyverzésére, elterjedt a hir, hogy a testőrség kivonult. Erre a hirre a tömeg fokozatosan eloszlott; a gárda talán kivonult, talán nem; a csődüléseknek ez volt a szokásos lefolyása.

Cruncher nem vett részt a befejező sportokban, hanem ottmaradt a temetőben, hogy a temetésrendezőkkel beszélgessen. A helynek nyugtató hatása volt idegzetére. A szomszédos korcsmából pipát szerzett és azt szivta, mialatt a keritéseken betekintgetett és alaposan körülnézett a helyen.

– Jerry, – mondá Cruncher szokott módján önmagát megszólitva – te láttad ma ezt a Cly-t, láttad a saját szemeddel, hogy ő fiatal és jó szál ember volt.

Miután pipáját elszivta és egy kevés ideig még elmélkedett, hazafelé indult, hogy zárás előtt ott legyen Tellsonék előtti állomásán. A halandóság fölött való elmélkedése támadta-e meg máját, vagy pedig általános egészségi állapota nem volt rendben, avagy pedig egy kiváló emberrel szemben akart-e figyelmes lenni, nem annyira fontos, mint az, hogy hazafelé utjában orvosához – nagyhirü sebészhez – beszólott.

Az ifju Jerry kötelességtudó érdeklődéssel helyettesitette atyját és jelentést tett neki arról, hogy távollétében nem volt munka. A bank bezárult, az ókori alkalmazottak kijöttek, a szokásos őr megjelent és Cruncher fiával hazament teára.

– Most pedig megmondom neked, hogy hányadán áll a dolog – mondá Cruncher feleségéhez, amint belépett. – Ha nekem, a becsütetes iparosnak, ma éjjel vállalkozásom nem sikerül, majd bizonyságot szerzek magamnak az irányban, hogy ellenem imádkoztál-e ismét és akkor ugy megdolgozlak érte, mintha láttam volna, hogy azt teszed.

A lehangolt Cruncherné fejét rázta.

– Micsoda, szemem láttára akarod azt tenni? – mondá Cruncher a haragnak minden jelével.

– Semmit sem mondtam.

– Jó, de ne is elmélkedj semmit. Akár a térdeden csuszkálsz, akár elmélkedel. Az egyik éppen ugy ellenem van, mint a másik. Hagyd abba egészen.

– Igen, Jerry.

– Igen, Jerry – ismételte Cruncher teájához leülve. – Ah! Ez az! igen, Jerry. Jól van. Mondhatod, igen, Jerry.

Cruncher e dörmögő ismétléseinek nem volt semmi különös jelentősége, ezekkel csupán, amint azt más emberek is gyakran teszik, általános elégületlenségét akarta gunyosan kifejezni.

– Te és a te igen-Jerry-d – mondá Cruncher nagyot harapva vajaskenyerébe és ugy látszott, mintha ezt egy nagy láthatatlan osztrigával nyelné le. – Ah! Elhiszem. Hiszek neked!

– Kimégy ma éjjel? – kérdezte szerény felesége, mikor az ismét egy nagyot harapott.

– Igen, kimegyek.

– Veled mehetek, apa? – kérdé fia gyorsan.

– Nem, nem jöhetsz. Elmegyek halászni, – mint anyád tudja. Igen, odamegyek. Halászni megyek.

– Horgod meglehetősen rozsdás; ugy-e, apa?

– Ne törődj vele.

– Hozol-e halat haza, apa?

– Ha nem hozok, bőjtölni fogsz holnap, – válaszolt fejét rázva – elég volt a kérdezgetésből; nem megyek előbb el, mig te régen ágyban nem vagy.

Az est hátralevő részét azzal töltötte, hogy feleségét éberen megfigyelte és állandóan beszélgetett vele, megakadályozandó abban, hogy imádságokat mondjon az ő hátrányára. Ez okból fiát is biztatta, hogy beszélgessen vele; a szegény asszonynak minden ellene felhozott panaszra válaszolnia kellett, hogy egy pillanatig se legyen képes saját gondolataival foglalkozni. A legjámborabb ember sem adhatta volna alaposabb bizonyságát az őszinte imádság hatékonyságának, mint ahogyan ő cselekedett felesége iránt való éber bizalmatlanságával. Olyannak tünt föl, mintha a szellemekben nem hivő, kisértetes történettől megijedne.

– És el ne felejtsd, – mondá Cruncher – semmi komédia ne legyen holnap! Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy-két falat hust szerzek, ne jöjj nekem azzal, hogy nem érinted és csak kenyeret eszel. Ha nekem, a becsületes iparosnak sikerül, hogy egy kevés sörről gondoskodjam, ne jöjj nekem azzal, hogy csak vizet iszol. Ha Rómába mégy, tégy ugy, ahogy Rómában cselekesznek. Róma kellemetlen emlékü lesz reád nézve, ha nem úgy cselekszel. Reád nézve én vagyok Róma, tudod-e?

Majd ujra dörmögni kezdett:

– Ezzel a saját ételed és italod ellen való gazdálkodással! Nem tudom, hányszor volnál képes ételt és italt szerezni a te csuszkálásoddal és érzéstelen viselkedéseddel. Nézz a fiadra: a te gyermeked, igaz-e? Olyan vékony, mint egy léc. Te anyának mondod magadat és nem tudod hogy az anya első kötelessége, hogy gyermekét táplálja?

Ez utóbbi az ifju Jerryt érzékeny helyen érintette, megeskette anyját, hogy teljesitse legszentebb kötelességét és ha bármit mulaszt is el, elsősorban különös gondot forditson arra, hogy az apja által oly meginditó és gyöngéd módon körvonalazott kötelességnek tegyen eleget.

Igy telt el az este a Cruncher-családban, mig az ifju Jerryt ágyba nem küldték és az anya, aki ugyanilyen parancsot kapott, szintén engedelmeskedett. Cruncher az ébrenlét első óráit magános pipázással töltötte el és nem indult kirándulására éjjeli egy óra előtt. A kisértetek órája körül fölkelt székéből, zsebéből kulcsot vett elő, felnyitott egy faliszekrényt, és kivett belőle egy zsákot, jókora nagyságu feszitővasat, kötelet, láncot és más ehhez hasonló halászszerszámot. Miután ezeket a tárgyakat gyakorlott módon testén elhelyezte, távozásul még feleségére szitkozódott, kioltotta a lámpát és elment.

Az ifju Jerry, a ki csak szinlelte a levetkőzést, mikor az ágyba feküdt, nemsokára követte atyját. A sötétség leple alatt követte őt, mikor a szobából kiment, követte a lépcsőn az udvarba és onnan az utcára. Nem okozott neki gondot, hogy ismét a házba tudjon kerülni, mert a ház tele volt lakóval és a kapu egész éjjel nyitva állott.

Az a dicséretes törekvés ösztönözte, hogy apja becsületes mesterségének művészetét és titkát megismerje és a házak, kapuk és bejáratok mellé lapult, oly szorosan, mint amilyen közel voltak szemei egymáshoz és tiszteletreméltó szülőjét folyton szemmeltartotta. A tiszteletreméltó apa északi irányba fordult és még nem jutott messzire, mikor Walton Izsák egy másik tanitványa csatlakozott hozzá és ketten együtt haladtak tovább.

Félórával elindulásuk után a pislogó lámpákat és a még jobban pislogó éjjeli őröket elhagyták és egy elhagyatott országutra jutottak. Itt egy másik halászt szedtek föl, oly csöndben, hogy ha a fiatal Jerry babonás lett volna, azt hihette volna, hogy a nemes szórakozás második követője hirtelen ketté vált.

A három ember tovább haladt; a fiatal Jerry követte őket, mig meg nem állottak egy helyen, ahol töltés vonult el az ut felett. A töltés tetején alacsony téglafal volt, fölötte vasrácsozat. A fal és a töltés árnyékában mind a három letért az országutról, egy mellékutra fordultak be, ennek egyik oldalán volt a fal, amely itten nyolc-tiz lábnyira emelkedett. A fiatal Jerry egy sarokba lekuporodott és onnan látta tiszteletreméltó atyját, amint egy vaskapun hirtelen felkuszott és a másik oldalán leereszkedett. A második és harmadik követte. Óvatosan ereszkedtek le a földre és egy darabig fekve maradtak, talán hogy hallgatózzanak. Azután kézen és térden kuszva tovább haladtak.

A fiatal Jerryre került most a sor, hogy a kapuhoz közeledjék, visszatartott lélegzettel ő is ugyanazt cselekedte. Ismét lekuporodott egy sarokba és látta, amint a három halász a magas fü között mászik; a temető minden sirköve, – mert egy nagy temetőben voltak – mint fehérbe öltözött kisértetek tekintettek oda, a templom tornya is lefelé nézett, mint valami rettenetes nagy óriás szelleme. Nem másztak messzire, mikor megállottak és fölegyenesedtek. Ekkor aztán elkezdtek halászni.

Először is ásóval halásztak. Nemsokára azután a tiszteltreméltó szülő valami óriási dugóhuzóhoz hasonló szerszámot használt. Akármilyen szerszámmal dolgoztak is, keményen dolgoztak, mikor a torony harangjának tompa zugása a fiatal Jerryt annyira megrémitette, hogy elszaladt olyan égnek meredő hajjal, mint amilyen az apjáé.

De régi vágya, hogy többet tudjon meg ebből a dologból, nemcsak hogy megállitotta őt futásában, hanem visszatérésre is birta. Ezek még mindig kitartóan halásztak, mikor ő másodszor benézett a kapun; de ugy látszott, hogy mostan halra akadtak. Dübörgő, nyikorgó hang hallatszott a föld alól, meghajlott alakjuk erőlködött, mintha nehéz sulyt emelnének. Lassan és fokozatosan a földből a fölszinre kiemelték. A fiatal Jerry jól tudta, hogy az mi volt; de mikor megpillantotta azt és látta, hogy tiszteletreméltó apja föltörni készül, a reá nézve még uj látvány oly rémitő félelemmel töltötte el, hogy ujra elfutott és nem állott meg, mig egy mérföldnyit nem szaladt.

Még akkor sem állott volna meg, ha nem kellett volna lélegzetet vennie, ugy szaladt, mintha kisértet elől menekülne és nagyon vágyódott, hogy elkerüljön előle. Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy a koporsó, melyet látott, utána szalad és azt képzelte, hogy keskenyebb végén állva szökdös utána és állandóan közelebb jut, eléri és oldala mellett ugrál, talán a karját is megfogja. Ez a sátán állandóan és mindenütt vele volt, az egész éjszakán át rémülettel töltötte el; Jerry átszaladt az országutra, hogy távol legyen a sötét mellékutaktól, ahonnan a kisértetes koporsó szökdösve előkerülhetett volna, mint valami szárnyak és fark nélküli sárkány. A koporsó a kapubejáratok alá is elbujt, ahol rettenetes vállát a kapuhoz dörzsölte és füléig felhuzta, mint hogyha nevetne. Az ut sötétebb helyein lesbe állott és ravaszul a földre feküdt, hogy a futó benne megbotoljék. Az egész időn keresztül folytonosan mögötte szökdösött és mindinkább közeledett, ugy hogy a fiu félig halott volt, mikor házuk kapujához érkezett. De még itt sem hagyta el, követte őt a lépcsőkön minden fokon, tompán hangzó ütéssel, vele ment ágyába és halottan és sulyosan mellére borult, mikor elaludt.

Hajnalhasadta után, napfelkelte előtt az ifju Jerry nehéz álomból ébredt fel kamrájában, apja a családi szobában volt. Valami nem sikerülhetett neki; a fiatal Jerry azt abból a körülményből következtette, hogy apja Cruncherné fülét fogta és fejét az ágy falához verte.

– Előre megmondtam – mondá Cruncher – és most megtörténik.

– Jerry, Jerry, Jerry – könyörgött felesége.

– Te elrabolod keresetünk hasznát, – mondá Jerry – én és társaim szenvedünk miatta. Tisztelned és engedelmeskedned kell, mi az ördögbe nem teszed?

– Megkisérlem, hogy jó feleséged leszek – könyörögte a szegény asszony könnyek között.

– Jó feleség az, aki ura keresetét elrontja? Ugy tiszteled az uradat, hogy szégyent hozol keresetére? Ugy engedelmeskedel az uradnak, hogy nem engedelmeskedel neki keresete legfontosabb dolgaiban?

– Akkor még nem fogtál bele ebbe a rettenetes keresetbe, Jerry!

– Elégedj meg azzal, hogy tisztességes iparos felesége vagy, – válaszolta Cruncher – és ne törd a te buta fejedet azon, hogy mikor kezdette el foglalkozását. Tisztelő és engedelmes feleség nem is törődik ura foglalkozásával. Te jámbor asszony vagy? Ha te jámbor vagy, akkor én istentelent akarok; nincsen benned több természetes kötelességtudás, mint amennyi a Thames medrében levő cölöpben van, amelyet hasonlóképpen beléd kell verni.

Ez a szóváltás halk hangon folyt és a vége az volt, hogy a becsületes iparos lábáról lelökte agyagtól piszkos csizmáját és hosszában végigfeküdt a padlón. Fia félénken pillantott rá, amint piszkos kezét párnául használva, hátára feküdt, egyet nyujtózott és ujra elaludt.

Reggelire nem volt hal, de más egyéb se bőven. Cruncher rossz hangulatban volt és egy vasból való fazékfödő feküdt mellette, hogy lövedéknek használja felesége megfenyitésére arra az esetre, ha észrevenné, hogy áldást akar mondani. A szokott órában lekefélte ruháját, megmosakodott és fiával elment, hogy napi foglalkozásának szentelje magát.

Az ifju Jerry apja mellett haladt székkel a hóna alatt, a hosszu, emberektől hemzsegő Fleet-streeten végig, egészen különbözőnek látszott az előző éjszaka Jerryjétől, aki a magános éjszakában rémitő üldözője elől menekült. Ravaszsága a nappal együtt felébredt és lelkifurdalásai eltüntek az éjszakával; azon a reggelen, ebben a tekintetben valószinüen sok társa volt a Fleet-streeten és London városában.

– Apa, – mondá a fiatal Jerry, amint haladtak, óvatosan kartávolságnyira volt, és a széket kettőjük között tartotta – mi a föltámasztó ember?

Cruncher megállott a kövezeten, mielőtt válaszolt:

– Hogyan tudjam én azt?

– Azt hittem, hogy te mindent tudsz, apa – mondá az ártatlan fiu.