Part 12

– Nézz meg engem, – mondá Stryver kiegyenesedve – nekem kevesebb szükségem van arra, hogy kellemessé tegyem magamat, mint neked, mivelhogy én függetlenebb viszonyok között vagyok. És miért teszem mégis?

– Még eddig sohasem láttam, hogy ezt teszed – dörmögte Carton.

– Azért teszem, mert ez a politikám, ez az elvem. És nézz reám! Előbbre jutok.

– De nem jutsz előbbre házassági terveidnek a magyarázásával – válaszolt Carton közönyös arccal. – Szeretném, ha amellett megmaradnál. Ami pedig engemet illet, hát sohasem fogod megérteni, hogy én javithatatlan vagyok?

Ezt a kérdést keserüség látszatával intézte hozzá.

– Nem hivatásod, hogy javithatatlan légy – volt barátja válasza, mely nem hangzott nagyon békitő módon.

– Nekem nem hivatásom egyáltalán, hogy létezzem – mondá Carton. Ki az a hölgy?

– A név emlitése ne érintsen kellemetlenül, Sydney, – mondá Stryver, hencegő barátsággal készitvén őt elő arra, amit elmondandó volt – mivel tudom, hogy te felét sem gondolod annak, amit mondasz; és ha gondoltad is mind, annak sincsen fontossága. Azért csinálom ezt a bevezetést, mivel te egyszer fitymáló hangon emlitetted ezt a fiatal hölgyet előttem.

– Én?

– Bizonyosan; ebben a szobában.

Carton Sydney puncsára, majd önelégült barátjára tekintett; megitta puncsát és ismét önelégült barátjára tekintett.

– Te a fiatal hölgyet aranyhaju babának mondottad. A fiatal hölgy Miss Manette. Ha te olyan ember volnál, akiben van ilyenfajta érzés vagy gyöngédség, Sydney, akkor neheztelnem kellett volna ezért a kifejezésért; de te nem vagy ilyen. Nálad teljesen hiányzik ez az érzés; azért nem bosszant már, ha arra a nyilatkozatodra gondolok; mint ahogy olyan embernek festményemről mondott itélete nem bosszantana, akinek a festészethez nincsen szeme; vagy zenedarabomról, akinek nincsen hallása.

Carton Sydney nagy hévvel itta a puncsot, tele poharakkal itta és barátjára nézett.

– Most tudsz mindent, Syd – mondá Stryver. – Vagyonnal nem törődöm; ő bájos teremtés; és én föltettem magamban, hogy kedvem szerint cselekszem; általában azt hiszem, hogy én megengedhetem magamnak azt, hogy kedvem szerint cselekedjem. Bennem olyan férjet kap, aki már meglehetősen jó módban van, aki gyorsan emelkedik és aki kissé kiválik; szerencse őreá nézve, de ő megérdemli. Csodálkozol-e?

Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:

– Miért csodálkoznám?

– Helyesled?

Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:

– Miért ne helyeselném?

– Helyes! – mondá barátja, Stryver. – Sokkal könnyebben veszed, mint elképzeltem és önzetlenebb vagy irányomban, mint reméltem; ámbár jól tudod, hogy a te régi iskolatársad erős akaratu férfi. Igen, Sydney, megelégeltem ezt az életet, nincsen benne változatosság; érzem, hogy kellemes dolog egy férfira nézve, ha otthona van, ahol időzhet, ha kedve tartja (ha nincsen, kimaradhat) és érzem, hogy Miss Manette minden helyzetben jól fest és nekem csak becsülést hozhat. Erre határoztam el magamat. És most, Sydney, öreg fiu, veled is akarok egy szót beszélni jövődről. Rossz uton vagy, tudod. Nem ismered a pénznek értékét, nagyon könnyelmüen élsz és egy szép napon ott fekszel majd betegen és szegényen; valóban ápolóról kell gondoskodnod.

Ezt olyan jóakaró pártfogással mondotta, hogy kétszer kövérebbnek és négyszeresen sértőbbnek látszott, mint amilyen volt.

– Mondom neked, – folytatta Stryver – nézz utána. Én utánanéztem a magam más módja szerint; nézz utána te is, a magad más módja szerint. Házasodj meg. Szerezz valakit, aki gondoskodik rólad. Ne törődj azzal, hogy nem gyönyörködtet az asszonyok társasága, hogy nem értesz hozzá és nincsen hozzávaló érzéked. Keress valakit, keress valami tisztességes asszonyt, akinek kis vagyona van – valami gazdasszonyt vagy lakásbérbeadót – és vedd el feleségül; borus napok jöhetnek. Ez való _neked_. Nos, fontold meg, Sydney.

– Majd megfontolom – mondá Sydney.

12. Fejezet. A tapintatos férfiu.

Stryver megállapodott abban, hogy nagylelkü cselekedettel kezét nyujtja a doktor leányának és elhatározta azt is, hogy ezt a leányra váró boldogságot tudomására adja, mielőtt a hosszu törvényszünet idejére a városból távozik. Miután az ügyet elméjében megvitatta, arra a következtetésre jutott, hogy legjobb minden előzményt is egyuttal elintézni és azután majd tetszésük szerint elrendezhetik, hogy egy-két héttel Szent Mihály napja előtt, vagy pedig Szent Hilárius napja és karácsony közötti rövid szünetben keljenek-e egybe.

Ügyének sikerére vonatkozóan nem volt kételye, a verdiktet tisztán látta. Az esküdtszék előtt kifejtette a lényeges vagyoni okokat, – csakis ezek érdemesek arra, hogy figyelembe vétessenek – egyszerü ügy volt, egy pontja sem volt gyönge. Ő volt a vádló, bizonyitékait nem lehetett megdönteni, a vádlott ügyvédje ügyéről lemondott és az esküdtszék még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a verdikten tanácskozzék. Miután Stryver, a biró, az esetet letárgyalta, teljesen meg volt győződve, hogy egyszerübb ügy nem létezik.

Ehhez képest Stryver a nagy törvényszünetet azzal kezdette meg, hogy Miss Manettet a legnagyobb előzékenységgel Vauxhall Gardens-ba meghivta. Minthogy ez a hely nem tetszett, Ranelagh-t hozta javaslatba és minthogy megmagyarázhatatlan módon ez sem talált kedvező fogadtatásra, kegyesen elhatározta, hogy Sohoban személyesen jelentkezik és nemes szándékát ottan adja elő.

A Templeből – melyen még rajta volt a törvényszünet csecsemőkorának a virága – Soho felé irányitotta lépteit. Aki csak látta őt, amint Soho felé vezető utjában előretolta magát, jóllehet csak Saint Dunstan mellett, a Temple Barnál volt, és megszokott módján rohant előre a kövezeten a gyöngébb járókelők tömegében, láthatta, hogy milyen erős és megbizható férfiu ő.

Tellsonék mellett haladt el és minthogy ottan letétje is volt és tudta, hogy Lorry Manették bizalmas barátja, az jutott eszébe, hogy bemegy a bankba és elárulja Lorrynak, hogy micsoda ragyogás van Soho horizonján felkelőben. Belökte tehát az ajtót, melynek sarkában gyönge hörgés volt hallható, lebukott a két lépcsőn, elhaladt a két ókori pénztáros mellett, és belépett a homályos hátulsó szobába, ahol Lorry számok részére vonalozott nagy könyvek előtt ült függőleges vasrudakkal ellátott ablaknál, ez is, mintha számok részére volna megvonalazva és minden, ami a felhők alatt van, olyannak tünt fel, mintha nem volna egyéb, mint szám.

– Halló! – mondá Stryver. – Hogy van? Remélem, jól?

Stryver sajátossága volt, hogy termete tulságos nagynak tünt föl minden hely számára. Tellsonék üzlethelyisége számára annyira tulságos nagy volt a termete, hogy távoli sarkokban ülő öreg hivatalnokok könyörögve tekintettek reá, mintha a falhoz préselné őket. Maga a cég is, aki távoli perspektivában nagy nyugalommal ujságot olvasott, nem tetszően huzta össze szemöldökét, mintha Stryver feje felelősségteljes mellényébe nyomult volna.

A diszkrét Lorry mintaszerü hangon mondá, mintha ennek a hangnak a használatát ajánlotta volna.

– Hogy van, Stryver ur? Hogy van, uram? – és kezet fogott vele. Különös módon fogott kezet; ezt Tellsonék minden alkalmazottján meg lehetett figyelni, ha a cég jelenlétében valamely üzletfelükkel kezet fogtak. Valami önmegtagadó módon fogott kezet, mintha azt a Tellson és Társa cég nevében tenné.

– Mivel lehetek szolgálatára, Stryver ur – kérdé Lorry üzletszerü módon.

– Nem, köszönöm; ez a látogatásom magántermészetü, önnek szól Lorry ur; bizalmasan óhajtanék önnel beszélni.

– Ó, valóban! – mondá Lorry, miközben fülével feléje hajolt és ugyanakkor a távol ülő cég felé pillantott.

– Éppen abban a járatban vagyok, – mondá Stryver, bizalmasan rákönyökölve az iróasztalra, amely ámbár nagy kettős asztal volt, félig sem volt elegendő az ő számára – Lorry ur, hogy kedves kis barátjának, Miss Manettenek házassági ajánlatot tegyek.

– Ó, én drágám! – kiáltott fel Lorry állát vakarva és kétkedően nézett látogatójára.

– Ó, én drágám, uram? – ismételte Stryver és hátralépett. – Ó, ön drágája, uram? Mit ért ez alatt Lorry ur?

– Hogy én mit értek? – válaszolt a kereskedő. – Természetesen, csak barátságosat és elismerőt, hogy önre nagy megtiszteltetés, és… hogy egyszóval mindazt gondolom, amit csak kiván. De valóban… Ön tudja, Stryver ur… – Lorry szünetet tartott és a legkülönbözőbb módon rázta fejét, mintha akarata ellen füzné hozzá elméjében:

– Ön tudja valóban, hogy ön sok, nagyon is sok!

– Nos, – mondá Stryver, miközben harcias kezével az asztalra ütött, szemét kidüllesztette és nagyot lélegzett – ha jól értem önt, Lorry ur, engem fölakasztanak.

Lorry megigazitotta kicsiny parókáját mindkét füle mögött, mintha ilyen módon könnyebben jutna célhoz és irótolla szárnyát harapdálta.

– Az ördögbe is, uram, – mondá Stryver reábámulva – talán nem vagyok elfogadható?

– Ó, Istenem, igen. Igen. Ön elfogadható. – mondá Lorry – ha ön azt mondja, hogy elfogadható, akkor elfogadható is.

– Nem vagyok vagyonos? – kérdé Stryver.

– Ó, ha ön vagyonról beszél, ön vagyonos, – mondá Lorry.

– És nem haladok-e előre?

– Ha ön haladni akar, ön tudja, hogy abban senki sem kételkedhetik, – mondá Lorry, örülve, hogy még valamit helyeselhet.

– Mi a csodát gondol tehát, Lorry ur? – kérdezte Stryver láthatóan elcsüggedve.

– Nos! Én… Mostan szándékozik odamenni? – kérdezte Lorry.

– Egyenesen! – mondá Stryver és öklével az asztalra ütött.

– Akkor én azt hiszem, hogy az ön helyében nem mennék.

– Miért? – kérdezte Stryver. – Most sarokba szoritom – és ujjával megfenyegette, mintha az esküdtszék előtt állana. – Ön kereskedő és kell, hogy oka legyen. Adja az okát. Miért nem menne?

– Mert – mondá Lorry – ilyen szándékkal nem mennék oda anélkül, hogy előbb meggyőződtem volna arról, hogy sikerrel járok.

– Ördögbe is! – kiáltott Stryver. – Ez már mégis sok!

Lorry a távoli cégre, majd pedig a dühös Stryverre tekintett.

– Itt van egy kereskedő, egy idős ember, egy tapasztalt ember, egy bankban – mondá Stryver – és miután három főokot fölsoroltam, mely biztos sikerhez vezet, azt mondja, hogy erre nincs okom. És ezt mondja és feje a nyakán van. – Stryver megjegyzése szinte ugy hangzott, mintha kevésbbé különösnek találta volna, ha ezt levágott fejjel mondta volna.

– Ha sikerről beszélek, akkor a fiatal hölgynél való sikert gondolom. És ha azokról az indokokról beszélek, melyek a sikert valószinüvé teszik, akkor olyan okokat és indokokat gondolok, melyek a fiatal hölgyre hatással vannak. A fiatal hölgy, jó uram, – mondá Lorry Stryver karját gyöngéden simogatva – a fiatal hölgy. A fiatal hölgy az első.

– Ön tehát azt akarja mondani, Lorry ur, – mondá Stryver ismét az asztalra könyökölve – hogy a szóban forgó fiatal hölgy, az ön jól megfontolt véleménye szerint, negédes bolond?

– Ezt éppen nem. Csak azt akarom önnek mondani, Stryver ur, – mondá Lorry elpirulva – hogy senkitől sem türök becsmérlő szót, erre a fiatal hölgyre vonatkozóan, és hogy ha ismernék egy férfit, – amit nem remélek – akinek izlése olyan durva, akinek a viselkedése oly aljas és fenhéjázó, hogy nem tud tartózkodni attól, hogy tiszteletlenül beszéljen arról a fiatal hölgyről, itten ennél az asztalnál, még Tellsonék sem volnának képesek megakadályozni abban, hogy neki véleményemet alaposan megmondjam.

Az a körülmény, hogy bosszuságát elfojtani kényszerült, Stryver véredényeit veszedelmes állapotba hozta, mikor rákerült a sor, hogy dühös legyen; Lorry véredényei, bármilyen rendszeresen folyt is bennük a vér, sem voltak jobb állapotban most, hogy őreá került a sor.

– Ez az, amit mondani akartam, uram – mondá Lorry. – Kérem, nehogy tévedés legyen közöttünk.

Stryver egy ideig egy vonalzó végét szopogatta és azután egy dallamot vert vele a fogain, amitől bizonyára fogfájást kapott. Végre megtörte a zavart csendet e szavakkal:

– Ez valami teljesen uj dolog reám nézve, Lorry ur. Ön határozottan azt tanácsolja nekem, hogy ne menjek Sohóba és ajánljam föl kezemet, _magamat_, a King Bench Bar Stryverét?

– Tanácsomat kéri, Stryver ur?

– Mindenesetre.

– Nagyon helyes. Megadom; ön megismételte szóról-szóra.

– Erre nem válaszolhatok egyebet, – nevetett erre Stryver kényszeredetten – hogy ha! ha! ilyen még nem történt a multban, a jelenben s nem fog történni a jövőben sem.

– Értsen meg, – folytatta Lorry – mint kereskedőnek egyáltalában nincsen jogom, hogy erről az ügyről beszéljek, mert mint kereskedő semmit sem tudok erről. De ugy beszéltem, mint öreg ember, aki Miss Manettet karjain hordozta, aki Miss Manettenek és atyjának a bizalmas barátja és mindkettőt nagyon szereti. Ne felejtse el, hogy nem én kértem a bizalmat. Hiszi-e most, hogy nincsen igazam?

– Nem én – mondá Stryver fütyörészve. – Nem vállalhatom magamra, hogy harmadik személy számára józan észt találjak, csak a magam részére kereshetem. Én józan észt föltételezek bizonyos embereknél; ön szentimentális hülyeséget tételez föl. Ez uj dolog rám nézve. De önnek talán igaza van.

– Amit én föltételezek, Stryver ur, azt én magam akarom értelmezni. És értsen meg, uram, – mondá Lorry hirtelen ismét elpirulva – nem türöm, még itt Tellsonéknál sem, hogy azt helyettem bárki is értelmezze.

– Na! Bocsánatát kérem – mondá Stryver.

– Megadom. Köszönöm. Tehát, Stryver ur, amit mondani akartam önnek: fájdalmas lehetne önre nézve, hogy tévedését belássa, fájdalmat okozhatna Manette doktornak, ha arra kényszerülne, hogy az ügyet önnek megmagyarázza, nagyon fájdalmas lehetne Miss Manettere nézve, hogy az ügyet önnek megmagyarázza. Ön tudja, hogy abban a szerencsében és kitüntetésben részesülök, hogy a családdal bizalmas barátságban vagyok. Ha kivánja, szivesen megkisérelem, anélkül, hogy ön bármilyen módon kötve volna ezáltal, anélkül, hogy önt képviselném, hogy azt a megfigyelést, melyen tanácsom alapult, néhány uj, különösen ezt a célt szolgáló ujabb megfigyeléssel kijavitsam. Ha aztán akkor sincsen megelégedve, akkor már csak az marad hátra, hogy személyesen győződjék meg mindenről; mig ha megelégszik azzal és tanácsom az lesz, ami mostan volt, akkor az érdekeltek mind meg vannak kimélve. Mit mond ehhez?

– Mennyi ideig tartóztatna engem még a városban?

– Ó! Ez csak néhány óra kérdése. Még ma este elmehetnék Sohóba és azután hivatalába jöhetnék.

– Helyes, legyen ugy – mondá Stryver. – Nem megyek most oda, nem olyan sietős a dolog; beleegyezem és elvárom önt ma este. Jó reggelt!

Stryver azután megfordult és kirohant a bankból, miközben annyira megrázta a levegőt kimenetele közben, hogy a számlálóasztal mögött levő két ókori alkalmazott minden meglevő erejét igénybe vette, hogy meghajlás közben annak a levegőnyomásnak is ellene tudjon állni. Ezeket a tiszteletreméltó, erőtlen személyeket a közönség mindig hajlongni látta és általános volt a hit, hogy mikor üzletfelük előtt meghajoltak távozásakor, az üres hivatalban is még tovább hajlongtak addig, mig egy uj üzletfelet ilyen módon be nem vontak.

Az ügyvédnek elég éles volt az esze, hogy eltalálja, hogy a bankár nem nyilatkozott volna olyan határozottsággal, ha kevésbbé alapos oka lett volna erre, mint a morális bizonyosság. Bármennyire is készületlen volt arra, hogy ilyen nagy pilulát lenyeljen, de lenyelte.

– És most – mondá Stryver, törvényszéki mozdulattal megfenyegetve a Templet, mikor a pilula már lenn volt – ebből ugy kerülök ki, hogy itten mindenki visszás helyzetbe kerül.

Az Old Bailey hadvezető művészetének egy darabja volt ez, melyben ő vigasztalást talált.

– Engem nem visz visszás helyzetbe fiatal hölgy – mondá Stryver. – Én majd elvégzem ezt az ön érdekében.

Mikor tehát Lorry este tiz órakor Stryvernél beállitott, egy csomó könyv és irás között ült, melyet erre a célra halmozott föl és ugy látszott, hogy semmire sem gondolt olyan keveset, mint a reggeli beszélgetésre. Sőt meglepettnek látszott, mikor Lorryt meglátta, szórakozott volt és gondolatai egészen más dologgal voltak elfoglalva.

– Ott voltam Sohóban – mondá a jólelkü követ, miután egy félóra hosszat azon fáradozott, hogy őt arra birja, hogy a beszélgetést a kérdéses ügyre terelje. – Sohóban voltam.

– Sohóban? – ismételte Stryver hidegen. – Ah, igaz! Mire is gondolok!

– Nincsen kétségem, hogy ma reggel teljesen igazam volt – mondá Lorry. – Ebbeli véleményem megerősödött és igy megismételem tanácsomat.

– Biztositom, – mondá Stryver a legbarátságosabb hangon – hogy sajnálom önt és sajnálom a szegény apát is. Tudom, hogy ez mindig fájó seb lesz a családban; de ne beszéljünk róla többet.

– Nem értem önt – mondá Lorry.

– Elhiszem, – válaszolt Stryver fejével bólintva, csillapitotta őt, mintha az ügynek véget óhajtana vetni – nem baj, nem baj!

– De igenis baj – vetette Lorry közbe.

– Nem, semmi; biztositom, hogy semmi. Minthogy józan észt tételeztem fel ott, ahol józan ész nincsen és dicséretreméltó törekvést ott, ahol dicséretreméltó törekvés nincsen, én beláttam tévedésemet és semmi baj sem történt. Fiatal leányok gyakran követtek el hasonló balgaságot és gyakran megbánták azt szegénységben és elhagyatottságban. Önzetlen szempontból sajnálom, hogy az ügyből semmi sem lett, mert másokra nézve anyagi tekintetben szerencse lett volna; önző szempontból örülök, hogy nem lett semmi belőle, mert anyagi tekintetben reám nézve hátrányos lett volna. Alig szükséges megemlitenem, hogy nekem előnyöm nem lett volna belőle. Baj nem történt. Én nem kértem meg a fiatal hölgy kezét, és köztünk szólva, egyáltalában nem tudom, vajjon alaposabb megfontolás után elmentem volna-e olyan messzire. Lorry ur, üresfejü leányok balga szeszélyei és meggondolatlansága nem ellenőrizhető, ne is remélje azt, különben mindig csalódik. Most pedig ne beszéljünk többet erről. Mondhatom, hogy sajnálom ezt, mások miatt, de meg vagyok elégedve magam miatt. És valóban nagyon le vagyok önnek kötelezve, hogy megengedte azt, hogy önnél ez irányban tapogatózzam és hogy ön tanácsot adott nekem; ön jobban ismeri a fiatal hölgyet, mint én. Önnek igaza volt, nem hozzám való.

Lorry annyira elképedt, hogy szinte bután bámult Stryverre, amint ez őt az ajtó felé szoritotta olyan arckifejezéssel, amelyből fitogtató nagylelküség, kimélet és jóakarat áradt az ő gyarló fejére.

– Vigasztalódjék, kedves uram, – mondá Stryver – ne beszéljen többet róla; ismétlem, köszönöm az engedelmet, hogy önnél tapogatózhattam. Jó éjt!

Lorry künn volt az éjszakában, mielőtt tudta volna, hogy hol van. Stryver divánján hevert és a szoba mennyezetére bámult.

13. Fejezet. A tapintatlan férfiu.

Ha Carton Sydney ugyan valaha ragyogott valahol, bizonyára soha Manette doktor házában. Sokszor volt ott egy év lefolyása alatt, de mindig ugyanaz a búskomor, mogorva volt a hangulata. Ha akart beszélni, okosan beszélt. De a mivel sem törődés felhőjén, mely végzetes sötétséggel árnyékolta őt be, csak ritkán hatolt át világosság.

Valamennyire mégis törődött az utcákkal, melyek azt a házat környékezték, az érzéstelen kövekkel, melyek kövezetét alkották. Sok éjszakán át kóborolt ottan céltalanul, boldogtalanul, habár még ideiglenesen sem vidult fel; sok reggeli szürkület mutatta magános alakját és időzött ott még mindig, mikor a nap első sugarai a templomtornyon és magas épületek egyébként ritkán látható architektónikus szépségeit erős domborulatban tüntette föl, mint ahogy talán a nyugodt idő lelkében fölidézte a jobb, de elfelejtett és elérhetetlen dolgok iránt való érzelmet. Az utóbbi időben gondozatlan ágya Temple Courtban még ritkábban látta őt, mint azelőtt és gyakran, mikor csak néhány pillanat telt el, hogy rádobta magát, ismét felugrott és azon a környéken kisértett.

Egy augusztusi napon, mikor Stryver értesitvén sakálját, hogy »azt a házassági ügyet jobban megfontolta«, tapintatosságát Devonshirebe vitte, mikor a City utcáin a virágok látása és illata sejttette a gonosszal is a jót, a beteggel is az egészséget, az öreggel is az ifjuságot, Sydney még mindig ott kóborolt a kövezeten. Léptei eleinte határozatlanok és céltalanok voltak, majd valami szándéktól hirtelen megelevenedtek és annak a keresztülvitele a doktor kapuja elé vitte őt.

A lépcsőn fölvezették; Luciet egyedül találta munkájánál. Lucie sohasem volt elfogulatlan vele szemben és némi zavarral fogadta őt, mikor asztalához közel leült. Néhány közömbös szólás után arcába tekintve, változást vett benne észre.

– Félek, hogy ön nem jól érzi magát, Carton ur!

– Az az életmód, melyet folytatok, nem nagyon kedvez az egészségnek. De mit is lehet várni ily könnyelmü embertől?

– Nem, bocsásson meg, megkezdettem már egy kérdést, kár jobb életmódot nem folytatnia!

– Isten tudja, hogy szégyen!

– Miért nem változtat rajta?

Mikor gyöngéden ismét rátekintett, meglepődött és elszomorodott, hogy könnyeket látott szemében. Hangját is könnyek fojtották el, mikor válaszolt.

– Már késő! Sohasem leszek jobb, mint amilyen vagyok. Mélyebben sülyedek és rosszabbá válok.

Asztalára könyökölt és kezével szemét elfödte. Az asztal remegett az ezt követő szünetben.

Lucie sohasem látta őt ellágyulva és szánta őt. Ő tudta ezt, anélkül, hogy ránézne és igy szólott:

– Kérem, Miss Manette, bocsásson meg, összerogyok, ha rágondolok arra, amit mondani akarok. Meghallgat-e?

– Ha javára válik, Carton ur, ha boldoggá teszi önt, nagyon örülnék neki!

– Isten áldja meg kedves részvétéért!

Egy kis idő mulva eltávolitotta kezét arcáról és nyugodtan beszélt.

– Ne féljen attól, amit hallani fog. Ne utasitson vissza semmit, amit mondok. Olyan vagyok, mint aki fiatalon halt meg. Egész életem ilyen lehetett.

– Nem, Carton ur. Biztos vagyok benne, hogy a java még eljöhet; biztos vagyok benne, hogy ön sokkal, sokkal méltóbb lehetne önönmagához.

– Mondja, hogy önhöz, Miss Manette, és ámbár én azt jobban tudom és ámbár én azt nyomorult szivem titkában jobban tudom, sohasem fogom elfelejteni!

Remegett és elsápadt. Önmaga iránt való kétségbeesésével hozzájött segitségért, ez a körülmény a beszélgetésnek különös jelleget adott.

– Ha lehetséges lett volna, Miss Manette, hogy ön viszonozhatta volna egy férfi szerelmét, akit most maga előtt lát, ezt az elpusztult, elzüllött teremtményt, mely lemondott önmagáról és önmagát lökte el: ő ezen a napon és ebben az órában boldogsága ellenére is tudatában volna annak, hogy önt nyomorba és szükségbe, bánat és szenvedésbe vinné és magával együtt lerántaná szennybe és szégyenbe. Tudom jól, hogy nem érez szerelmet irántam; nem is kérem; és hálát adok Istennek, hogy nem igényelhetem.

– Nem menthetem meg önt enélkül, Carton ur? Nem vagyok-e képes – bocsásson meg ismét – jobb életbe visszavezetni? Nem viszonozhatom bizalmát? Tudom, hogy ez bizalmas beszélgetés, – mondá szerényen némi habozás után és könyekkel szemében – tudom, hogy ön ezt nem mondaná senki másnak. Nem fordithatom ezt semmi módon az ön javára, Carton ur?

Fejét rázta.

– Semmi módon! Nem, Miss Manette, semmi módon! Ha még kissé tovább meghallgat, akkor minden megtörtént, amit érdekemben tehet. Kivánom, hogy tudja meg, hogy ön volt lelkem utolsó álma. Sülyedésemben nem sülyedtem annyira, hogy az ön, az atyja és ennek az otthonnak a látása, amilyenné ezt ön alakitotta, föl ne ébresztette volna bennem azokat a régi árnyakat, melyeket régen halottaknak gondoltam. Mióta önt ismerem, bánat gyötört, melyről azt hittem, hogy örökre elfelejtettem, régi hangok figyelmeztettek, hogy emelkedjem, melyekről régen azt hittem, hogy elnémultak. Befejezetlen eszméim támadtak uj igyekezetről, uj kezdetről, hogy a lustaságot és érzékiséget lerázom és ismét belevetem magamat a lemondott küzdelembe. Álom, csak álom, mely semmiben sem végződik és ott hagyja az alvót, ahol fekszik; de az a kivánságom, hogy tudomása legyen arról, hogy ön idézte azokat elő.

– Nem marad meg semmi sem belőle? Ó, Carton ur, gondolkozzék! Kisérelje meg ismét!

– Nem, Miss Manette, az egész idő alatt tudtam, hogy ilyen sorsot nem érdemlek. És mégis megvolt bennem a gyöngeség és bennem van most is, hogy az ön tudomására kivánom hozni, hogy valami hirtelen befolyással ön bennem, a kiégett hamuhalmazban, tüzet gyujtott, de olyan tüzet, mely természetében elválaszthatatlan tőlem, semmit sem siettet, semmit nem világít, szolgálatot nem teljesit, haszontalanul ellobog.