Part 11

Három óra hosszat bámultak a külső falon levő kőből való arcok vakon az éjszakába; három hosszu órahosszat csörgették a lovak az istállóban zaboláikat, ugattak a kutyák és a bagoly visitott, hangja nagyon kevéssé hasonlitott ahhoz, melyet a költők tulajdonitanak neki. De megátalkodott szokása az ilyen teremtményeknek, hogy alig mondják valaha azt, amit nekik előirnak.

Három hosszu óra hosszat bámultak a kastély kőből való arcai – oroszlán- és emberi arcok – vakon az éjszakába. Halotti sötétség terült el a vidéken; a halotti sötétség mindent beboritott. A temető kicsiny, szegényes fühalmai alig voltak egymástól megkülönböztethetők; a kereszt alakja akár leszállhatott volna, oly kevés látszott belőle. A faluban az adószedő is, az adózottak is mélyen aludtak. Talán lakomákról álmodtak, mint ahogy az éhezők szoktak, vagy kényelemről és pihenésről, mint az agyonhajszolt rabszolga, vagy az igába fogott ökör álmodhatik. A vézna lakók nyugodtan aludtak, azt érezték, hogy szabadok, hogy jóllaktak.

Három sötét óra hosszat folydogált a falu kutja látatlan, hallatlan és a kastély kutja látatlan és zavartalan, – mind a kettő elfolyt, mint ahogy a percek folynak el az idő forrásából. Mind a kettőnek szürke vize kisértetessé vált a reggeli szürkületben és a kastély kőarcainak a szeme kinyilt.

Mindinkább világosodott, mig a nap megaranyozta a mozdulatlan fák koronáját és sugaraival a dombot elárasztotta. A hajnal pirjában a kastély kutjának a vize vérnek látszott és a kőarcok elpirultak. A madarak danája hangos volt és csengő és a márki hálószobájának viharvert ablakpárkányán kis madár tele tüdővel dalolta legédesebb dalát. A legközelebbi kőarc ezen annyira elbámult, hogy kidülledt szemmel, tátott szájjal és lelógó állkapoccsal ijesztően nézett oda.

A nap most már teljes pompájában ragyogott és a falu mozogni kezdett. A kicsiny ablakok kinyiltak, rozoga kapuk recsegtek, a kunyhókból előkerült a nép, didergett a reggeli friss levegőtől. Azután ismét elülről kezdődött a falu népének ritkán enyhitett napi munkája. Némelyek a kutra mentek, mások a mezőre; férfiak és asszonyok mentek oda ásni és kapálni; férfiak és asszonyok mentek oda, hogy a félig éhenhalt jószág után lássanak és a zörgő csontu teheneket az utak szélén tengődő silány legelőre hajtsák. A templomban és a keresztnél egy-két alak térdelt; és mig az egyik imáját végezte, a kötélen vezetett tehén a kereszt tövében levő néhány növény között reggeli után kutatott.

A kastély későbben ébredt, mint ahogy az állásához illett, de fokonkint és biztosan ébredt föl. Először a lándzsák és vadászkések pirultak és élesen ragyogtak a reggeli nap fényében; majd az ablakok, ajtók nyiltak ki; a lovak az istállókban a napfény és friss levegő felé fordultak, amely az ajtókon beáradt, levelek ragyogtak és susogtak az ablakok vasrácsain, a kutyák láncaikat csörgették és türelmetlenül várták szabadonbocsátásukat.

Mindezek a közönséges események az élet forgásához, a reggel visszatéréséhez tartoztak. De nem oda tartozott a kastély nagy csengőjének a harangozása, sem a lépcsőkön fel és alá futkosás, sem a terraszon szaladgáló alakok, sem a sulyos lépések, melyek itten, amottan, mindenütt felhangzottak, sem a lovak gyors nyergelése és elvágtatása.

Milyen szél adta tudtára ezt a sietést a porral fedett utkaparónak, aki már munkájában volt a falu mögötti domb tetején, ebédje (nem volt nehéz elvinni) ott feküdt mellette egy kőhalmon, még a varju sem tartotta érdemesnek, hogy csipkedje. Talán a madarak hullatták alá, amelyek elvitték a hir egy pár szemét a távolba, mint ahogy véletlenül gabonaszemet elszórnak? Bárhogyan történt is, az utkaparó a hüvös reggelen lefelé rohant a dombtető térdig érő porában, mintha élete megmentéséért rohanna, és meg sem állt, mig a kuthoz nem ért.

A falu minden lakója a kutnál volt, lehangoltan állották körül és sugdolóztak, nem látszott rajtuk más izgalom, mint kiváncsiság és meglepetés. A legelőre vitt teheneket nagy hirtelenül ismét hazahozták és odakötözték ahhoz, ami éppen utjukba esett; a tehenek tompa közönnyel bámultak maguk elé, vagy lehevertek és azon a néhány füszálon kérőztek, amit ide-oda utjukban fölszedhettek. A kastély, a posta és az adóhivatal néhány embere többé-kevésbé felfegyverkezett és tanácstalanul csoportokba verődött az ut másik oldalán. Az utkaparó ötven jóbarátja csoportjának már a közepébe került és kék sapkájával mellét verte. Mit jelentett mindez, vagy minek volt tulajdonitható az, hogy Gabelle hirtelen egy szolga mögé ül a nyeregbe és a kétszeresen terhelt ló gyors vágtatásban rohant el, mint valami uj változata a Leonoráról szóló német balladának?

Azt jelentette, hogy odafönn a kastélyban egy kőarccal több volt.

A Gorgo ismét ránézett az éjjel az épületre és a még hiányzó kőarcot hozzátette; azt a kőarcot, melyre már vagy kétszáz esztendeje várakozott.

Monsieur le Marquis párnáján feküdt. Olyan volt, mint egy szép maszk, mely hirtelen fölriadt, majd bosszus lett és kővé meredt. A kőalak szivébe kést döftek. Markolata köré papirszelet volt tekerve, melyre ez volt firkálva:

»_Vigyétek gyorsan sirboltjába. Ez Jacquestól való_.«

10. Fejezet. Két igéret.

Több hónap, számszerint tizenkettő telt el; Darnay Károly Angliában telepedett le, mint a francia nyelv képzett tanitója, aki a francia irodalomban is járatos volt. Manapság tanár volna, akkoriban tanitó volt. Fiatal embereket tanitott, akiknek idejük és módjuk volt, hogy olyan élő nyelv tanulmányozásával foglalkozzanak, melyet az egész világon beszéltek; arra igyekezett, hogy izlésüket a tudás és képzelet e tárháza felé irányitsa. Irogatott is erről jó angol stilusban és angol nyelvre is forditott. Ilyen tanitókat akkoriban nem lehetett könnyen találni; egykori hercegek és jövendőbeli királyok még nem foglalkoztak nyelvtanitással és a Tellson főkönyveitől tönkrejutott nemesség nem tünt még el, hogy szakács- vagy ácsmesterséget folytasson. Olyan tanitó volt, akinek a tudása és képzettsége a tanitásban szokatlanul kellemes és hasznos módon érvényesült; forditásai is előkelők voltak, mert munkájában a szókincs ismeretén kivül egyebet is kifejezett, ugy hogy az ifju Darnay csakhamar ismert és keresetté vált. Jól ismerte hazája viszonyait is és az ezek iránt való érdeklődés mindinkább fokozódott. Igy aztán kitartó szorgalmával és fáradhatatlan tevékenységével boldogult is.

Nem remélte, hogy Londonban aranyat lel az utca kövezetén, sem azt, hogy rózsák között fog pihenni. Ilyen vérmes reményekkel aligha boldogult volna. Munkát remélt, meg is találta és legjobb tudása szerint el is végezte. Ez volt boldogulásának a módja.

Idejének egy részét Cambridgeben töltötte, ahol egyetemi hallgatókat tanitott, mint valami türt csempész, aki latin és görög helyett európai nyelveket csempészett a vámházba. Idejének többi részét Londonban töltötte.

Attól az időtől kezdve, hogy a paradicsomban örökös volt a nyár, egész napjainkig, mikor az elüzöttek vidékén majdnem állandó a tél, a férfivilág változatlanul egy uton haladt, – Darnay Károly utján – a szerelem utján.

Veszedelme órája óta szerette Manette Luciet. Sohasem hallott oly bájos, oly kellemes hangot, mint az ő szánakozása hangját. Sohasem látott arcot, melynek szépsége oly gyöngéd volt, mint az övé, mikor megásott sirja szélén vele szembesitették. De ezt az érzelmet egy szóval sem emlitette előtte. Egy év telt már el az elhagyatott kastélyban elkövetett gyilkosság óta. Mily messze volt tőle, hosszu, poros utaival, messze tul a tengeren – a szilárd kőkastély álom ködének tünt fel előtte – és ő még egy szóval sem árulta el neki szivének állapotát.

Meg volt ennek az oka, ezt ő jól tudta. Nyári nap volt ismét, kevéssel azelőtt érkezett Londonba egyetemi elfoglaltságából, mikor Soho csöndes sarka felé tartott, hogy Manette doktor előtt érzelmeit kitárja. Nyári este volt, tudta, hogy Lucie Miss Pross-szal kisétált.

A doktor ablakmelletti karosszékében ülve olvasott. Fokonkint visszanyerte energiáját, mely hosszas szenvedésében megóvta őt, és azt még érezhetőbbé is tette. Most valóban energikus férfi volt, céltudatos, nagy akaraterejü és élénken tevékeny. Visszanyert energiájában néha kissé szeszélyes és hirtelen természetü volt, ilyennek mutatkozott többi visszanyert képességében is; de ez a hangulata nem volt gyakran észrevehető és mindinkább csökkent.

Sokat tanulmányozott, keveset aludt, nagy erőltetést könnyen türt el és egyformán vidám volt a hangulata. Darnay Károly lépett most be hozzá; mikor meglátta őt, könyvét félretette és kezét feléje nyujtotta.

– Darnay Károly, örülök, hogy láthatom. Már három-négy nap óta várjuk visszaérkezését. Stryver és Carton Sydney mind a ketten itt voltak tegnap, és azt mondották, hogy ön már régen esedékes.

– Érdeklődésük nagyon lekötelez, – válaszolt azokra vonatkozóan kissé hüvösen, de a doktorral szemben meleg érzelemmel – Miss Manette?

– Jól van, – mondá a doktor, mikor ő megállott – és visszatérése öröm mindannyiunkra. Háztartási ügyekben jár el, de hamar itthon lesz.

– Manette doktor, tudtam, hogy ő nincsen otthon. Felhasználtam az ő távollétének alkalmát, hogy önnel beszélhessek.

Zavart hallgatás állott be.

– Igen? – mondá a doktor látható kényszerrel. – Hozza közelebb székét és beszéljen.

A széket illetően engedelmeskedett, de ugy látszott, hogy a beszélést kevésbbé könnyünek találta.

– Abban a szerencsében részesültem, Manette doktor, – kezdé el végre – hogy bizalmas vagyok itten, már körülbelül másfél éve és remélem, hogy a tárgy, melyet érinteni óhajtok, nem fogja…

A doktor kezét kinyujtva, félbeszakitotta őt, hogy megállásra birja. Egy ideig kezét kinyujtva tartotta, majd visszavonva igy szólott:

– Lucieről van szó?

– Igen.

– Minden időben nehezemre esik, hogy róla beszéljek. Különösen nehéz, mikor hallom a hangot, amelyen róla beszél, Darnay Károly,

– Ez a hang az őszinte bámulat, igaz hódolat és mély szerelem hangja, Manette doktor! – mondá tiszteletteljesen.

Ismét zavart szünet állott be, mielőtt az apa válaszolt.

– Elhiszem, méltányolom, elhiszem.

Kényszere oly nyilvánvaló volt és annyira látható volt az is, hogy az az említett kérdésnek szőnyegre való hozatalától származik, hogy Darnay Károly habozott.

– Folytassam, uram?

Ujabb szünet.

– Igen, folytassa.

– Sejti, hogy mit akartam mondani, ámbár nem tudhatja, hogy milyen komolyan gondolom, mily komolyan érzem azt, anélkül, hogy ismerné szivem belsejét, a reményt, a félelmet és a kétséget, mely már olyan régen eltölt. Kedves Manette doktor, szeretem leányát, vonzalommal, bensőséggel, önzetlenül, imádattal. Ha volt valaha szerelem a világon, ugy én szeretem őt. Ön is szeretett, régi szerelme beszéljen érdekemben!

A doktor elfordult arccal ült ottan, szemét a földre szegezte. Az utolsó szavak hallatára ismét hirtelen kinyujtotta karját és kiáltott…

– Csak ezt ne, uram! Ne emlitse! Könyörgök, ne emlékeztessen reá!

Kiáltása valódi fájdalomról tanuskodott, ugy hogy még sokáig ott csengett Darnay Károly fülében, miután már régen elhangzott. Kinyujtott kezével feléje intett, mintha Darnayt arra kérné, hogy szünetet tartson. Ő annak magyarázta és hallgatott.

– Bocsásson meg – mondá a doktor halk hangon, néhány pillanat mulva. – Nem kételkedem, hogy szereti Luciet; ez irányban nyugodt lehet.

Székében feléje fordult, de nem nézett reá, tekintetét sem forditotta feléje. Állát kezére támasztotta és fehér haja beárnyékolta arcát…

– Beszélt Lucievel?

– Nem.

– Nem is irt neki?

– Soha.

– Szükkeblüség volna, ha nem akarnám látni, hogy ez az önmegtagadás az atya iránt való kiméletből származik. Az atya köszönetet mond önnek.

Kezét nyujtotta; de szeme nem követte kezét.

– Tudom, – mondá Darnay tiszteletteljesen – tudnom kell, Manette doktor, hiszen együtt láttam önöket nap-nap után, hogy ön és Miss Manette között olyan szokatlan, megható vonzalom van, oly bensően összefügg a körülményekkel, amelyekből származott, hogy kevés a hozzáfogható, még az atya és gyermeke közötti gyöngédségben is. Tudom, Manette doktor, – kell, hogy tudjam – hogy az ő vonzalma egyesült a leány kötelességtudásával, aki hajadonná serdült, hogy szivét teljesen eltölti a gyermek szeretete és bizalma. Tudom, hogy neki gyermekkorában nem voltak szülei és hogy ő mostani korának és jellemének egész állhatatosságával és bensőségével csügg önön és hogy ő egyesiti ezzel az előbbi idők vonzalmát és bizalmát, melyben ön reánézve még elveszett volt. Nagyon jól tudom, hogy ha ön a tulvilági életről került volna vissza hozzá, az ő szemében ön még akkor sem volna szentebb vonzalommal körülvehető, mint amilyent mostan állandóan tanusit ön iránt. Tudom, hogy ha ő önt megöleli, a csecsemő, a gyermek, a hajadon karja öleli egyszerre. Tudom, hogy ő ön iránt való szeretetében anyját látja és szereti, mikor az az ő korában volt, látja és szereti önt, mikor ön az én koromban volt, szereti megtört szivü anyját, szereti önt végtelen szenvedésében és áldott felépülésében. Tudtam ezt éjjel-nappal, mióta ismerem önt otthonában.

Az atya szótlanul ült, arca a föld felé fordult. Lehellete meggyorsult, de az izgalomnak minden egyéb jelét elnyomta.

– Kedves Manette doktor, minthogy ezt mindig tudtam és őt és önt ettől a szent fénytől övezetten láttam mindig, hallgattam, hallgattam addig, amig a férfi szive képes erre. Éreztem és érzem most is, hogy ha szerelmemet – még az én szerelmemet is – kettőjük közé helyezem, hogy akkor én, az ön élete történetébe nem teljesen odaillő elemet vegyitek. De szeretem őt. Isten a tanum, hogy szeretem őt.

– Elhiszem – válaszolt az atya gyászos hangon. – Már régen gondoltam. Elhiszem.

– De ne higyje, – mondá Darnay, kit a panaszos hang szemrehányóan érintett – hogy ha életkörülményeim olyanok volnának, hogy kettejüknek meg kellene válni, abban az esetben, ha valaha oly szerencsés lehetnék, hogy őt feleségemnek mondhatnám, hogy egyetlen egy szóval is emlitettem volna ezt, amit most elmondottam. Tudom, hogy reménytelen lett volna és azonkivül tudom azt is, hogy nemtelen volna. Ha ennek csak a lehetősége is – még a távoli évekre is – felülkerülhetett volna agyamban, vagy elrejtőzhetett volna szivemben, akkor én mostan ezt a tiszteletreméltó kezet nem érinthetném.

E szavaknál kezét az atyáéra tette.

– Nem, kedves Manette doktor. Éppen ugy, mint ön, Franciaországnak önkéntes számüzöttje vagyok; mint önt, engem is elüzött a haza ziláltsága, elnyomatása és nyomora; mint ön, én is igyekszem, hogy tőle távol, munkámból megéljek és boldogabb jövőben bizzam; csak azt remélem, hogy önnel sorsát, életét, otthonát megoszthatom és haláláig hüséges társa lehetek. Nem hogy megosszam Lucievel az ő privilégiumát, mint az ön gyermeke, társa és barátja, hanem hogy segitségére legyek és őt szorosabban füzzem önhöz, ha ez ugyan lehetséges.

Keze még mindig az atyáén pihent, ő viszonozta az érintését, de nem hidegen, és kezét a szék támláján pihentetve először tekintett föl a beszélgetés kezdete óta. Arcán látszott a küzdelem nyoma, küzdött azzal az alkalmilag jelentkező kifejezéssel az arcán, melyben megvolt a hajlandóság arra, hogy gyanakvó kétséggé és félelemmé változzék.

– Ön olyan érzelemmel, oly férfiasan beszél, Darnay, hogy szivem egész melegével köszönetet mondok önnek és föltárom érzelmemet – amennyire lehet. Van-e oka arra, mely megerősiti abban a hitében, hogy Lucie is szereti önt?

– Nincs. Még eddig nincs.

– Az volt-e ennek a bizalmas beszélgetésnek a közvetlen célja, hogy erről tudomásommal meggyőződést szerezzen?

– Még az sem. Hetekkel ezelőtt talán nem lett volna bizalmam, hogy ezt megtegyem; lehet, hogy meglesz a bizalmam (talán tévedek, talán nem) holnap.

– Tanácsot kér tőlem?

– Nem, uram. Valószinünek tartom azonban, hogy ha módjában van és helyesnek tartja, tanácsol valamit.

– Igéretet vár tőlem?

– Azt.

– Milyet?

– Nagyon jól tudom, hogy ön nélkül reményem sem lehetne. Nagyon jól tudom, hogy még ha Miss Manette e pillanatban szivébe zárt volna is, – ne gondoljon annyira elbizakodottnak, hogy ennyit föltételezek – ezt a helyet atyja iránt való szeretetének rovására nem tarthatom meg.

– Ha ez a helyzet, belátja-e, hogy ez másrészt milyen következménnyel jár?

– Teljesen megértem, hogy bármely kérő érdekében atyjának egy szava mindennél fontosabb a világon. Ez okból, Manette doktor, – mondá Darnay szerényen, de határozottan – ezt a szót kérem öntől, még életem árán is.

– Erre nézve biztos vagyok. Darnay, titkok éppen ugy keletkeznek szenvedelmes szerelemből, mint hosszas távollétből. Az előbbi esetben ez a titok mély, bonyolult és nehezen felderithető. Lucie leányom ebben az egy tekintetben, ilyen titok reám nézve. Szive állapotáról fogalmam sincsen.

– Szabad-e kérdeznem, uram, hiszi-e, hogy… minthogy ő habozott, az atya folytatta a mondatot.

– Más valaki szándékozik-e őt feleségül kérni?

– Ezt akartam mondani.

Az apa megfontolta előbb kissé a választ.

– Ön látta itten Carton urat. Stryver ur is itt van alkalmakkor. Ha valakiről lehet egyáltalán szó, ugy csak e kettő közül az egyik lehet.

– Vagy mind a kettő – felelte Darnay.

– Nem gondoltam mind a kettőre. Sőt egyiket sem tartom valószinünek. Igéretet kiván tőlem. Mi legyen az?

– Csupán azt kivánom, hogy ha Miss Manette a maga részéről ilyen bizalmas dolgot hozna tudomására, mint amilyent én voltam bátor most előadni, akkor legyen meggyőződve annak igaz voltáról, amit most mondtam, és adjon hitelt is annak. Remélem, hogy van olyan jó véleménye rólam, hogy személyem ellen nincsen kifogása. Nem emlitem többé, hogy mily nagy becsben tartom ezt a véleményét, ez az egyedüli, amit kérek. A föltételnek, melyet ennek az igéretnek a megadásához szab, és melynek teljesitését kétségtelenül követelheti, azonnal megfelelek.

– Megigérem – felelte a doktor – minden feltétel nélkül. Elhiszem, hogy szándéka tiszta és megbizható, olyan, amilyennek mondotta. Elhiszem, hogy az a törekvése, hogy a köztem és a másik kedvesebb énem között levő köteléket szorosabbra füzze és ne lazitsa. Ha ő bármikor is mondja majd nekem, hogy az ő teljes boldogságához ön hozzátartozik, akkor önnek adom őt. Ha, Darnay Károly, ha…

Az ifju hálásan szoritotta meg kezét, és kezeik még egymáson pihentek, mikor az atya folytatta:

– Képzelődés, ok, félelem vagy bármi egyéb, régibb vagy ujabb keletü, ha a férfi ellen szólna is, akit ő igazán szeret, – melyért a közvetlen felelősség nem őt terheli – leányom érdekében minden el lesz felejtve. Ő az én mindenem; több ő nekem, mint minden szenvedésem, több, mint a jogtalanság, több mint… De hisz ez üres beszéd!

Különös módon szüntette meg beszédjét, és oly különös, merev volt tekintete, mikor beszédében megakadt, hogy Darnay érezte, amint a saját keze hideggé válik az övében, amely lassan eleresztette az ő kezét és lehanyatlott.

– Valamit mondott, – szólt Manette doktor, miközben mosoly jelent meg az arcán, – mit is mondott?

Nem tudta, hogy mit válaszoljon, mig eszébe nem jutott, hogy egy föltételt emlitett. Mikor aztán visszaemlékezett erre, válaszolt.

– Hozzám való bizalmát hasonló bizalommal kell viszonoznom. A név, melyet most viselek, nem igazi nevem; csekély változtatással az anyám neve. Megnevezem azt is, és elmondom annak az okát is, hogy miért vagyok Angliában.

– Álljon meg! – mondá a beauvaisi doktor.

– Azért óhajtom ezt megtenni, hogy annál inkább megérdemeljem bizalmát, nincsen titkom ön előtt.

– Álljon meg!

Egy pillanat alatt a doktor mindkét kezével befogta füleit, a másik pillanatban már mindkét kezét Darnay ajkaira tette.

– Mondja majd meg, ha kérdezem, ne most. Ha kérése kedvező lesz, ha Lucie szereti önt, megmondja házassága reggelén.

– Megigéri?

– Szivesen.

– Adja kezét. Mindjárt itthon lesz és jobb, ha ma este nem lát mi kettőnket együtt. Menjen! Isten áldja meg!

Sötét volt már, mikor Darnay eltávozott egy órával később és még sötétebb volt, mikor Lucie hazaérkezett, egyedül sietett a szobába – Miss Pross egyenest fölment a lépcsőn – és meglepődött, hogy olvasószéke üres volt.

– Atyám! – kiáltá. – Kedves atyám!

Nem kapott választ, de hálószobájából tompa kalapálást hallott. Könnyü lépéssel haladt át a közbeeső szobán, betekintett az ajtón és megrémülve sietett vissza, siránkozva magában:

– Mit tegyek? Mit tegyek?

Habozása csak egy pillanatig tartott, visszasietett, a hálószoba ajtaján kopogtatott és gyöngéd hangon hivta őt. A zaj megszünt Lucie hangjára és Manette azonnal kijött hozzá s hosszu ideig járkáltak együtt föl és alá.

Lucie éjjel fölkelt ágyából és lejött, hogy atyja álmát megfigyelje. Mélyen aludt. Szerszámai és befejezetlen munkája a szokott helyen voltak.

11. Fejezet. A kép párja.

– Sydney, – szólott Stryver ugyanazon éjjel vagy reggel sakáljához – keverj még egy puncsot; valamit akarok neked mondani.

Sydney az éjjel kétszerannyit dolgozott, az előtte való éjjel is, sőt az az előtt való éjjel is, egymásután sok éjjelen át; a hosszu törvényszünet kezdete előtt Stryver aktái között alapos tisztogatást rendezett. A tisztogatással végre elkészült; Stryver hátraléka mind fel volt dolgozva; minden el volt intézve, mig november hava megérkezik légköri és jogi ködével együtt és ujabb magot hoz a malomba.

Sydney ily nagy megerőltetés ellenére nem lett sem vidámabb, sem józanabb. Jó csomó külön nedves törülközőre volt szüksége, hogy az éjszakán keresztülcipelődjék; megfelelő külön bormennyiség előzte meg a törülközőket; nagyon fáradtnak látszott, mikor letépte turbánját és a mosdótálba dobta, amelybe azt a megelőző hat órán át időközönkint bemeritette.

– Megcsinálod-e azt a puncsot? – kérdé Stryver, aki kényelmesen, kezét övébe dugva, hevert a divánon és onnan nézett körül.

– Meg.

– Nos, hallgass ide! Valamit mondok neked, ami alkalmasint meglep és arra késztet, hogy ne higyj engem olyan állatnak, amilyennek rendszerint hiszel. Házasodni szándékozom.

– Igazán?

– Igen. És nem pénzért. Mit mondasz ehhez?

– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy sokat mondjak. Ki az?

– Találd el!

– Ismerem őt?

– Találd el!

– Én ugyan nem szándékozom találgatni reggel öt órakor, mikor az agyvelő fő és forr a fejemben. Ha azt akarod, hogy találgassak, hivj meg ebédre.

– Jó, tehát megmondom – mondá Stryver, miközben lassan ülőhelyzetbe emelkedett. – Sydney, szinte kétségbeesem azon, vajjon megértesz-e majd engem, minthogy te érzéstelen kutya vagy.

– És te – válaszolt Sydney szorgalmasan keverve a puncsot – érzékeny, poétikus lélek vagy.

– Eredj! – válaszolt Stryver dicsekvően nevetve. – Ámbár nem tartok igényt arra, hogy egy románcnak legyek a tárgya (mert remélem, hogy azt én jobban tudom), mégis én gyöngédebb érzelmü fiu vagyok, mint te.

– Szerencsésebb vagy, talán ezt akarod mondani.

– Nem azt akarom mondani. Azt gondolom, hogy én olyan ember vagyok, akihez több… több…

– Mondd, udvariasság, minthogy éppen akörül vagy – segitette őt Carton.

– Jó! Mondjuk, udvariasság. Az én véleményem az, – mondá Stryver pöffeszkedve barátja előtt, amint az a puncsot elkészitette – hogy én olyan ember vagyok, aki többet törődik azzal, hogy kellemes legyen, aki többet fárad, hogy kellemes legyen, aki jobban érti, hogy mi módon legyen kellemes hölgytársaságban, mint te.

– Folytasd – mondá Carton Sydney.

– Nem. De mielőtt folytatom, – mondá Stryver, fejét rázva az ő hetvenkedő modorában – ezt kell megmondanom. Te annyiszor voltál Manette doktor házában, mint én, talán még többször is. Valóban, szégyeltem magam ottan a te mogorvaságod miatt. Olyan hallgatag, olyan buskomor hangulatban voltál, hogy, lelkemre mondom, szégyeltem magam miattad, Sydney.

– Olyan emberre, mint te, akinek olyan nagy a törvényszéki praxisa, nagyon jótékony hatásu lehet, ha valami miatt szégyenkezik, – válaszolta Sydney – lekötelezettnek kellene érezni magadat velem szemben.

– Ilyen módon nem szabadulsz meg tőlem, – válaszolt Stryver – nem, Sydney, kötelességem, hogy ezt megmondjam neked és arcodba mondom, hogy javadra váljék, hogy te ilyen társaságban ördöngösen rossz hangulatban vagy. Te kellemetlen fickó vagy!

Sydney tele pohárral ivott a puncsból, melyet elkészitett, és nevetett.