Part 10

Az előrenyargaló futár, a kocsis ostorának pattogása, mely kigyóként mozgott fejük felett az esti szürkületben, mintha a furiák kisérnék utjában, jelezték megérkezését. Monsieur le Marquis a pósta kapuja elé hajtatott, ott volt a kut mellett; a parasztok beszüntették a munkájukat, hogy őt nézzék. Ő is rájuk nézett és anélkül, hogy tudott volna róla, látta, hogy a szükség és gond lassu biztossággal sorvasztja arcukat és termetüket. (A franciáknak ez a soványsága babonává vált Angliában, mely az igazságot száz évvel tulélte.)

Monsieur le Marquis kitekintett az alázatos arcokra, melyek meghajoltak előtte, mint ahogyan ő hajlongott az udvar Monseigneurje előtt – azzal a különbséggel, hogy ezek csupán azért hajoltak meg, hogy szenvedjenek és nem azért, hogy mosolyogjanak, – mikor egy őszülő utkaparó lépett a csoportba.

– Hozd ide azt a fickót! – mondá a márki futárjához.

Odahozták őt, sapkáját kezében tartotta, a többiek körülvették, hogy hallgatózzanak, mint ahogy a párisi kutmelletti nép tette.

– Az uton elhaladtam melletted?

– Igen, Monseigneur. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy mellettem kegyeskedett elhaladni.

– Amint a dombon fölfelé jöttem, és a domb tetején is, mindkét helyen?

– Igen, Monseigneur.

– Mire néztél olyan merően?

– Az emberre néztem, Monseigneur.

Kissé lehajolt és rongyos kék sapkájával a kocsi alá mutatott. A többiek is mind lehajoltak és a kocsi alá néztek.

– Micsoda emberre, te disznó! És miért néztél oda?

– Bocsánat, Monseigneur, a fék láncán lógott.

– Ki? – kérdé az utas.

– Az ember, Monseigneur.

– Az ördög vigye el ezeket a hülyéket! Hogy hivják azt az embert? Te ismered mind az embereket ezen a környéken. Ki volt az?

– Bocsánat, Monseigneur! Nem erről a vidékről való volt. Nem láttam őt egész életemben.

– A láncon lógott? Hogy megfulladjon a portól?

– Kegyes engedelmével, Monseigneur, az volt éppen a bámulatos. Feje lecsüngött – igy!

Félig megfordult és hátra hajolt, ugy hogy arca ég felé fordult és feje lefelé lógott, azután ismét kiegyenesedett, sapkáját forgatta és meghajolt.

– Micsoda ember volt?

– Monseigneur, fehérebb volt, mint a molnár. A por egészen belepte, fehér, mint egy kisértet, magas, mint egy kisértet!

A leirás a kis csoportban óriási feltünést keltett; és mind a szem, anélkül, hogy a többi szemmel ezt megbeszélte volna, Monsieur le Marquisra nézett. Talán azért, hogy lássák, vajjon az ő lelkiismeretét terheli-e valami kisértet.

– Valóban, okosan cselekedtél, – mondá a márki boldog öntudattal, hogy ilyen féreg nem bosszanthatja őt – láttad, hogy egy tolvaj kiséri kocsimat és nem nyitottad ki nagy szádat. Bah! Hadd menjen. Gabelle ur!

Gabelle ur volt a postamester és egyuttal adószedő is; nagy szolgálatkészséggel jött oda, hogy tanuja legyen a kihallgatásnak és szigoru, hivatalos arckifejezéssel rongyos kabátja ujjánál fogta a kikérdezettet.

– Bah! Menj utadra! – mondá Gabelle.

– Fogja el ezt az idegent, ha szállást kérne ma éjjel a faluban és győződjék meg róla, hogy tisztességesek-e a szándékai, Gabelle.

– Monseigneur, rendkivül meg vagyok tisztelve, hogy parancsait teljesithetem.

– Elszaladt az a fickó? Hol van az az átkozott?

Az átkozott már a kocsi alatt volt egy féltucat jó barátjával és kék sapkájával mutatta a láncot. Egy másik féltucat jó barátja gyorsan előráncigálta őt és lihegve a márki elé állitotta.

– Te tökfej, elszaladt-e az az ember, mikor fékezésre megállottunk?

– Monseigneur, lerohant a lejtőn, fejjel előre, mint mikor valaki a folyóba veti magát.

– Nézzen utánna, Gabelle. Hajts!

A féltucat, mely a láncot nézte, még a kerekek között volt, mint a juhok; a kerekek oly hirtelenül indultak meg, hogy szerencsések voltak, hogy csontjaikat megmenthették; egyebük ugy sem volt, amit megmenthettek volna, azért voltak szerencsések.

A kocsi gyorsan kihajtott a faluból, a mögötte elterülő lejtőre, a domb meredeksége futását meglassitotta. Fokonkint lassitotta sebességét és inogva, döcögve haladt fölfelé a nyári éjszaka illatos levegőjében. A kocsisok, akiknek feje körül a furiák helyett ezernyi apró rovar röpködött, ostoraik pattogó végét kötözgették; a lakáj a lovak mellett haladt; a futár hallható volt, amint a sötétségben előrelovagolt.

A domb legmeredekebb pontján volt egy kis temető, benne egy kereszt a Megváltó nagy, uj alakjával; fából való szegényes alak volt, melyet valami ügyetlen falusi faragó készitett, de az alakot az életből vette, – talán a saját életéből – mert rettenetesen sovány és vézna volt.

Egy asszony térdelt a nagy szenvedésnek ezen szomoru jelképe előtt, mely azóta csak rosszabbodott, de még nem érte el tetőpontját. Fejével arra fordult és mikor a kocsi odajutott, gyorsan fölkelt és a kocsijához lépett.

– Monseigneur, Monseigneur, egy kérvény!

Monseigneur türelmetlenül felkiáltott, arca azonban változatlan maradt.

– Nos, mi az? Mindig csak kérvények!

– Monseigneur, a nagy Isten szerelméért! Férjem, az erdész!

– Mi van férjeddel, az erdészszel? Mindig a régi történet veletek. Nem tud megfizetni valamit?

– Monseigneur, mindenért megfizetett. Meghalt.

– Nos? Most nyugszik. Feltámaszthatom őt neked?

– Ó, nem, Monseigneur! De ott nyugszik egy kis halom szegényes fü alatt.

– Nos?

– Monseigneur, itt annyi szegényes kis fühalom van…

– No, és aztán?

Öreg asszonynak látszott, pedig fiatal volt. Megható fájdalom nyilatkozott meg viselkedésében; kezét vad szenvedéllyel csapta össze, majd a kocsi ajtajára fektette gyöngéden és cirógatva, mintha emberi kebel volna és azt várná, hogy megérzi a könyörgő érintést.

– Monseigneur, hallgasson meg! Monseigneur, hallgassa meg kérésemet! Férjem inség miatt halt meg; olyan sokan halnak meg inségük miatt; oly sokan fognak még meghalni inségük miatt.

– Nos aztán? Táplálhatom-e őket?

– Monseigneur, azt a jó Isten tudja; de én nem azt kérem. Az a kérésem, hogy egy darab fát vagy követ tegyenek sirjára férjem nevével, hogy megjelölje, hol fekszik. Különben gyorsan elfelejtik a helyét, nem találják meg, ha én is elpusztulok ugyanattól a betegségtől és engem egy másik szegény fühalom alá tesznek Monseigneur, oly sokan vannak, oly gyorsan szaporodnak, oly nagy itt a nyomor! Monseigneur! Monseigneur!

A lakáj eltávolitotta őt az ajtótól, a kocsi gyorsan elhajtott, a kocsisok nógatták a lovakat, az asszony messze elmaradt és a márki, ismét a furiáktól kisérve, gyorsan csökkentette a közte és a kastélya között levő távolságot.

A nyári éjszaka édes illata vette körül, és amint az eső esik részrehajlás nélkül, a porlepte, rongyos, munkától fáradt csoportot is körülvette a kutnál, az utkaparó kék sapkájával – enélkül ő semmi sem volt – még mindig a kisértetszerü emberről beszélt, ameddig csak hallgatták. Lassankint megelégelték, egymásután elszéledtek és az apró ablakokban világosság pislogott; mikor az ablakok elsötétedtek és több csillag volt látható, ugy látszott, mintha ezeknek a fénye az égboltozatra szállott volna, ahelyett hogy kioltották.

Nagy, magastetejü házak, és a fölébe nyuló fák árnyékot vetettek Monsieur le marquisra; mikor a kocsi megállott, az árnyék helyébe fáklya fénye lépett és kastélyának nagy kapuja kinyilott előtte.

– Megérkezett Monsieur Charles Angliából?

– Még nem, Monseigneur.

9. Fejezet. A Gorgo feje.

Monsieur le Marquis kastélya hatalmas, nagy épület volt, előtte kövezett udvar, melyből két, a kövezett terraszon egyesülő kőlépcső vezetett a főkapu elé. Csupa kő az egész, kőkerités, kőből való urnák, kőből való virágok, kőből való emberarcok, kőből való oroszlánfejek, kő mindenütt. Mintha a Gorgo feje nézett volna reá két század előtt, amikor elkészült.

Monsieur le Marquis kocsijából fölment a széles, alacsony fokokból álló lépcsőn, fáklya világitott előtte, mely a sötétséget eloszlatta; egy bagoly a fák közötti nagy istálló tetején hangosan tiltakozott ez ellen. Egyébként minden nyugodt volt olyannyira, hogy a fáklya, mellyel a lépcsőt világitották meg és a másik, amelyet a nagy kapunál helyeztek el, oly nyugodtan égett, mintha nagy teremben és nem a nyári éjszaka szabad ege alatt égne. A bagoly kiáltásán kivül más hang nem hallatszott, kivévén egy szökőkutnak medencéjében való csobogását; sötét éjszaka volt, mely óraszámra tartja vissza lélegzetét, azután nagyot sóhajt és lélegzetét ismét visszatartja.

A nagy kapu hangosan csapódott be, Monsieur le Marquis nagy csarnokon haladt keresztül, mely régi fegyverekkel és vadászati eszközökkel volt diszitve; sulyos lovaglóvesszők és ostorok is voltak ottan, sok paraszt, aki azóta jótevőjéhez, a Halálhoz tért meg, érezte ezeknek a sulyát, ha földesura rossz kedvében volt.

Monsieur le Marquis elkerülte a nagyobb termeket, melyek nem voltak megvilágitva és éjjelre már be voltak zárva, a fáklyavivő világitott előtte a lépcsőn, a folyosón levő egyik ajtóig. Ez fölnyilt előtte és ő három teremből álló belső lakosztályába lépett; az egyik hálószobája, a kettő pedig más célra való. Magas, boltozott, szőnyegnélküli termek nagy, fával füthető tüzhelyekkel és minden kényelemmel ellátva, ami hozzátartozott egy márki fényüzéséhez, fényüző korban és országban.

Az utolsó előtti Lajosnak divatja – XIV. Lajos – abból a családból, mely sohasem hal ki, volt a termek gazdag fölszerelésében az uralkodó, de olyan tárgyak is voltak találhatók, melyek Franciaország történetének régebbi lapjaira emlékeztettek.

A harmadik teremben két személyre volt teritve; kerek, kicsiny és magas szoba volt, a kastély négy gyertyaoltó-kupakhoz hasonló tornyainak egyikében; egyik ablaka nyitva állott, a fából való ablakredőnyök le voltak eresztve, ugy hogy az éjszaka sötétsége csak keskeny fekete vonal alakjában látszott, mely a redőnyök kőszinü sávjaival váltakozott.

– Hallom, hogy unokaöcsém még nem érkezett meg – mondá a márki a vacsora előkészületeire pillantva.

– Még nem érkezett meg, de Monseigneurrel együtt várták.

– Ah! Nem valószinü, hogy ma éjjel megérkezik; de az asztal maradjon ugy, amint van. Negyed óra alatt elkészülök.

Monseigneur egy negyedóra alatt készen volt és egyedül ült le bő és válogatott vacsorájához. Széke az ablakkal volt szemben, levesét elfogyasztotta és pohár bordeauxit emelt éppen ajkához, majd ismét letette.

– Mi ez? – kérdezte nyugodtan, figyelmesen nézett a fekete és kőszinü vizszintes vonalakra.

– Monseigneur? Mi?

– A redőnyön kivül. Huzd fel a redőnyöket!

Megtörtént.

– Nos?

– Monseigneur, semmi. A fák és az éjszaka, semmi egyéb nem látható.

A szolga, aki felelt, felhuzta a redőnyöket, kinézett az üres sötétségbe és ott állott ujabb parancsot várva.

– Jól van, – mondá Monseigneur – zárd be ujra!

Ez is megtörtént és a márki folytatta vacsoráját. Félig elkészült vele, mikor kocsi zörgését hallotta. Gyorsan közeledett és a kastély homlokzata felé jött.

– Kérdezd meg, hogy ki érkezett.

Monseigneur unokaöccse volt. Kora délután csak kevéssel volt Monseigneur kocsija mögött. Gyorsan csökkentette a távolságot, de nem annyira, hogy Monseigneurt elérhette volna az uton. A póstaállomásokon hallotta, hogy Monseigneur előtte van.

– Mondják meg neki, – mondá Monseigneur – hogy a vacsora itten vár reá és kérjék, hogy vegyen részt. – Kis idő mulva bejött. Angliában Darnay Károly néven ismerték.

Monseigneur udvariasan fogadta, de nem szoritottak kezet.

– Tegnap utazott el Párisból, uram? – mondá Monseigneurnek, amint az asztalhoz ült.

– Tegnap. És ön?

– Egyenest jövök.

– Londonból?

– Igen!

– Sokáig volt uton? – mondá a márki mosolyogva.

– Ellenkezően; egyenest jövök.

– Bocsánat! Nem ugy értem, hogy utazása sokáig tartott, hanem hogy sokáig tartott, mig az utazásra elszánta magát.

– Visszatartottak – az unokaöcs habozott egy pillanatig a válasszal – különböző ügyek.

– Kétségtelen – mondá az udvarias nagybátya.

Mindaddig, mig a szolga jelen volt, alig beszéltek egyebet. Mikor a kávét felszolgálták és egyedül maradtak, az unokaöcs beszélni kezdett, miközben nagybátyjára nézett, arcának pillantásával találkozott, mely szép maszkhoz volt hasonló.

– Visszatértem utamból, uram, melyet, mint tudja, bizonyos cél érdekében tettem meg. Nagy és váratlan veszedelembe sodort, de a cél szent és ha halálba is vitt volna, hiszem, hogy bátran szenvedtem volna el azt is.

– Nem a halálba, – mondá a bátya – nem szükséges azt mondani, hogy a halálba.

– Nagyon kétlem, uram, – válaszolt az unokaöcs – hogy ha ez az ügy engem a sir szélére vitt volna, hogy ön egy ujját is felemelte volna, hogy engem megmentsen.

Ennek a hallatára az orr gödröcskéinek mélyedése és a kegyetlen arc finom, egyenes vonásainak a hosszabbodása vésztjóslónak mutatkozott; a nagybátya kegyes mozdulattal tiltakozott ugyan ellene, tisztán látszott azonban, hogy nem volt egyéb udvariasságnál és igy nem is volt megnyugtató.

– Valóban, uram, – folytatta az unokaöcs, – abból következtetve, amit mostan már tudok, ugylátszik, mintha határozottan arra igyekezett volna, hogy még gyanusabb látszatot adjon azoknak a gyanus körülményeknek, melyek engem környeztek;

– Nem, nem, nem! – mondá a nagybátya barátságosan.

– Azonban bárhogyan is legyen a dolog, – folytatta az unokaöcs bizalmatlanul tekintve reá – azt az egyet tudom, hogy az ön diplomáciája minden módon megakadályozna és a módok tekintetében sem válogatna.

– Barátom, azt megmondottam önnek, – mondá a nagybátya s orrcimpái remegtek – legyen oly kegyes és emlékezzék arra, hogy ezt megmondottam önnek már jó régen.

– Emlékszem.

– Köszönöm! – mondá a márki barátságos mosollyal. Hangja remegett, mint valami hangszeré.

– Valóban, azt hiszem, uram, – folytatta az unokaöcs – hogy az ön szerencsétlensége az én szerencsém is egyuttal és ez óvott meg engem a börtöntől itt Franciaországban.

– Nem értem teljesen, – válaszolt a nagybátya kávéját szörpölve – szabad bővebb magyarázatot kérnem?

– Azt hiszem, hogy ha ön nem volna kegyvesztett az udvarnál és ez a felhő nem árnyékolná be már régen, akkor egy _lettre de cachet_ bizonytalan időre valamelyik várba küldött volna engem.

– Lehet – mondá a nagybátya nagy nyugalommal. – Sőt a család becsületére való tekintettel el is határozhatnám magamat arra, hogy önnek ezt a kellemetlenséget okozzam. Kérem, bocsássa meg.

– Szerencsémre hallom, hogy a tegnapelőtti audiencia szokásosan hideg volt – jegyezte meg az unokaöcs.

– Nem mondanám, hogy az ön szerencséjére, barátom, – válaszolt a nagybátya nagy udvariassággal – nem vagyok egészen bizonyos benne. Elmélkedésre való jó alkalom a magány előnyeivel egybekötve sokkal előnyösebben befolyásolná sorsát, amint azt ön befolyásolja. Ezt a kérdést azonban nem érdemes tárgyalni. Amint ön állitja, én vagyok hátrányban. Ezeket a kicsiny javitóeszközöket a családok hatalmának és tekintélyének e gyöngéd előmozditóit, ezeket a csekély kedvezményeket, melyek önre olyan kellemetlenekké válhatnak, mostan csupán közbenjárással és alkalmatlankodással lehet megszerezni. Igen sokan keresik és (aránylag) csak igen kevésnek engedélyezik. Azelőtt másképpen volt, azonban ebben a tekintetben Franciaországban a viszonyok rosszabbodtak. Még nem olyan régen őseink a környék csőcselékének élete és halála fölött rendelkeztek. Sok ilyen ebet ebből a szobából vittek el az akasztófa alá, a szomszéd szobában (hálószobámban), tudomásunk szerint, ott helyben leszurtak egy fickót, mert leányát illetően szemtelen aggodalmai voltak – saját leányát illetően! Sok privilégiumot veszitettünk el; uj filozófia lett divatos; és helyzetünk érvényesitése manapság igazi kellemetlenséget okozhatna (nem megyek oly messzire, hogy azt mondanám, hogy okozna, de okozhatna). Szomoru, nagyon szomoru!

A márki egy kevés burnótot szippantott szelencéjéből és fejét rázta hozzáillő bájos kétségbeeséssel, kétségbeesve az országon, mely őt, az ujjászületés nagy közegét, még magában foglalta.

– Mi annyira érvényesitettük helyzetünket a régebbi és a mai modern korban is, – mondá az unokaöcs komoran – hogy alig hiszem, hogy Franciaországban gyülöltebb név van a mienknél.

– Reméljük is, – mondá a nagybátya – az előkelők gyülölete a nép önkénytelen hódolása.

– Ebben az egész országban köröskörül, – folytatta az unokaöcs előbbi hangján – nincsen egyetlen arc, mely ne a rettegés és szolgaság sötét érzetének hódolatával tekintene reám.

– Ez a család nagyságának az elismerése, – mondá a márki – melyet kiérdemelt azzal, hogy milyen módon óvta meg ezt a nagyságot. Hah! – Ismét szippantott és lábait keresztbefektette.

Mikor azonban az unokaöcs karjával az asztalra könyökölt és lehangoltan gondolataiba elmerülve szemét kezével befödte, a szép maszk a kiváncsiság, bizalmatlanság és ellenszenv erősebb kifejezésével nézett reá, mint ahogy az viselőjének megszokott közömbösségéhez illett.

– Elnyomás az egyedüli tartós filozófia. A rettegés és szolgaság érzetének sötét hódolata az, kedves barátom, – jegyezte meg a márki – ami ezeket a kutyákat az ostor iránt való engedelmességre készteti, amig csak ez a tető – fölfelé tekintett reá – az eget kizárja.

Ami talán nem tartott olyan sokáig, mint azt a márki képzelte. Ha láthatta volna azon éjjel a kastélynak képét, hogy az, és még ötven más, egynéhány esztendővel azután milyen állapotba jutott, aligha ismert volna a kisérteties, füsttől fekete, kirabolt romokban a sajátjára. A tetőre vonatkozó dicsekvését illetően pedig azt találhatta volna, hogy az az eget egészen uj módon zárta ki – örökre a tetemek szeméből, melyekbe százezer puska csöve tüzelte az ólmot.

– Azalatt – mondá a márki – én óvom meg a család tekintélyét és nyugalmát, ha ön nem akarja. De ön fáradt lehet. Fejezzük be konferenciánkat ma éjjelre?

– Csak még egy pillanatig.

– Egy óráig is, ha ugy tetszik.

– Uram, – mondá az unokaöcs – mi gonoszat cselekedtünk és most aratjuk gyümölcseit.

– _Mi_ cselekedtünk gonoszat? – ismételte a márki, kérdő mosollyal, és először unokaöccsére, majd önmagára mutatott.

– A mi családunk, a mi tekintélyes családunk, melynek tekintélyét mind a ketten szivünkön viseljük, de teljesen különböző módon. Még atyáink idejében is végtelen sok jogtalanságot követtünk el és minden emberi teremtményt megsértettünk, amely közénk és élvezetünk közé lépett! De kell-e atyám idejéről beszélnem, hisz az azonos az önével? Elválaszthatom-e tőle ikertestvérét és örökösét?

– Azt a halál elvégezte – mondá a márki.

– És itthagyott engem – válaszolt az unokaöcs – egy rendszerhez bilincselve, mely reám nézve rettenetes; melyért felelős, de amelyben tehetetlen is vagyok; állandóan fáradozom, hogy szeretett anyám utolsó szavát teljesitsem, hogy utolsó pillantásának engedelmeskedjem, mely arra kért, hogy könyörüljek és segitsek; és állandóan gyötör a kin, hogy segitséget és erre való hatalmat hiába keresek.

– Ha nálam keresi kedves unokaöcsém, – mondá a márki és mutatóujjával melléhez ért – akkor hiába keresi, arról biztositom.

Tiszta fehér arcának minden vonása kegyetlenséget, ravaszságot mutatott, amint szelencéjével kezében, nyugodtan nézett unokaöccsére. Még egyszer érintette mellét, mintha ujja finom kard hegye volna, mellyel ügyes gyakorlottsággal szivét szurná keresztül és igy szólt:

– Kedves barátom, én meghalok, és a rendszert, melyben éltem, az utókorra juttatom.

Miután ezt mondotta, még egy utolsót szippantott és a szelencét zsebébe dugta.

– Legyen esze, – folytatta azután, miközben az asztalon levő kis csengőt megrázta – és törődjék bele természetes sorsába, különben elveszett, Monsieur Charles.

– Ez a vagyon és Franciaország reám nézve elveszett, – mondá az unokaöcs komoran – lemondok róluk.

– Mind a kettő az öné; hogy lemondhat róluk? Franciaországról talán, de erről a vagyonról még nem? Emliteni sem érdemes, de lemondhat-e róla már most?

– Nem volt szándékomban, hogy szavaimnak ilyen értelmet adjak. Azonban ha reámszállana, holnap…

– Amilyen hiu vagyok, remélem, hogy ez nem valószinü.

– Vagy husz év mulva…

– Nagyon is megtisztel, – mondá a márki – de mégis inkább adok előnyt ennek a föltevésnek.

– Lemondanék róla, és másutt, más módon élnék. Keveset hagynék itten, hisz az egész nem egyéb nyomoruság és romhalmaznál.

– Ah! – kiáltott a márki körülhordva tekintetét a fényüzéssel tele szobában.

– A szemnek itten elég kellemes, de a maga valóságában, a szabad ég alatt és napvilágnál látva, ez, pazarlás vad halmaza, rossz gazdálkodás, kizsarolás, adósság, teher, elnyomás, éhség, meztelenség és szenvedés.

– Ah! – mondá a márki ismét elégült pillantással.

– Ha valaha az enyém lesz, akkor jobban értő kezekre bizom, hogy lassan (ha ugyan egyáltalán lehetséges) szabaditsák meg a reánehezedő tehertől, mely lenyomja; hogy a szegény nép, mely hozzá van bilincselve és a türés határáig jutott el, egy másik generációban kevesebbet szenvedjen. Átok van rajta és ezen az egész országon.

– És ön? – kérdezte a nagybátya – Bocsássa meg kiváncsiságomat, uj filozófiájából szándékozik megélni?

– Azt kell tennem, hogy megéljek, amire honfitársaim is nemsokára kényszeritve lesznek, nemességük ellenére – dolgozom.

– Például Angliában?

– Igen. Abban az országban, uram, a család tekintélye a részemről biztosságban van. A család tekintélye más országban nem szenved miattam, mert nevemet másutt nem viselem.

A csengetyü szavára a szomszéd szobában világot gyujtottak. A nyitva levő ajtón át a világosság behatolt. A márki abba az irányba nézett és komornyikjának távolodó lépteire hallgatózott.

– Anglia nagyon vonzza önt, ámbár, ugy látszik, nem valami nagyon sikerült ott boldogulnia – jegyezte meg azután és mosolyogva, nyugodt arccal fordult unokaöccse felé.

– Mondottam már, érzem, hogy ottan való boldogulásomat önnek köszönhetem, uram. Egyébként Anglia menedékhelyem.

– Mondják, ezek a hencegő angolok mondják, hogy sok embernek a menedékhelye. Ismer ottan egy honfitársat, aki menedékre talált ottan? Orvos?

– Igen.

– Leánya van.

– Igen.

– Igen – mondá a márki. – Ön fáradt. Jó éjt!

Mikor kiváló udvariassággal meghajtotta fejét, titok ült mosolygó arcán és szavainak oly titokzatos kifejezést adott, hogy unokaöccse megrettent tőle. Keskeny, egyenes szemöldöke, szája és orrcimpája fölött a gödröcskék elhuzódtak és ördögi szép arcán éles guny kifejezése ült.

– Igen – ismétlé a márki. – Igen. Egy orvos és a leánya. Igen. Igy kezdődik az uj filozófia! Ön fáradt. Jó éjt!

Éppen olyan hiábavaló lett volna a kastélyon levő kőarcok egyikét, mint az ő arcát megkérdezni. Az unokaöcs hiába nézett reá, amint mellette elhaladt az ajtó felé.

– Jó éjt! – mondá a nagybátya. – Örömmel nézek elébe, hogy holnap reggel viszontlátom. Kellemes nyugalmat! Világits Monsieurnek szobájába!… És égesd el Monsieurt, unokaöcsémet ágyában, ha úgy tetszik – tette hozzá önönmagában, mialatt ismét megrázta a kis csengőt, hogy komornyikját szobájába hivja.

A komornyik eltávozott, majd visszajött; a márki föl és alá járkált kényelmes hálóköpenyében, hogy a tikkasztó, csendes éjszakában lassan alváshoz készüljön. Amint puha papucsban nesztelenül járkált föl és alá a szobában, finomodott tigrishez hasonlitott; a mesebeli, bünbánatnélküli, gonosz elvarázsolt márkinak látszott, akinek időközönkint tigrissé való változása éppen mostan volt folyamatban vagy megszünőben.

Fényüzéssel berendezett hálószobájának egyik sarkától a másikig járkált, elgondolva a mai utazás eseményeit, amint azok önkéntelenül tolultak agyába; a dombon fölfelé való lassu haladás alkonyatkor; a napnyugta, a dombról való lemenetel, a malom, a sziklán levő börtön, a völgyben elterülő kis falu, a kut melletti parasztok, az utkaparó, amint kék sapkájával a kocsi alján levő láncot mutatta. Ez a kut emlékeztette a párisi kutra, a kis tetemre, mely ott feküdt az alján, a föléje hajló asszonyra és a magas emberre, aki karját ég felé nyujtva, kiáltotta: »Meghalt!«

– Eléggé lehültem már, – mondá Monsieur le Marquis – és lefekhetem.

Csak egy gyertyát hagyott égve a nagy kemencén, majd a vékony fátyolszövetből való függönyt ágya körül leeresztette és amikor alváshoz elhelyezkedett, hallotta, amint az éjszaka hosszu sóhajjal törte meg csendjét.