Part 1

KÉT VÁROS

REGÉNY HÁROM KÖNYVBEN

ÍRTA

DICKENS KÁROLY

FORDÍTOTTA

BÁLINT MIHÁLY

BUDAPEST

ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1913

5504. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

ELSŐ KÖNYV. ÉLETRE TÁMASZTVA.

1. Fejezet. A Kor.

Derüs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcseség kora volt, de a Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük – szóval, a kor annyiban hasonlitott a mostanihoz, hogy leglármásabb szavu ismerői Jó és Gonosz tekintetében csakis felsőfokban nyilatkoznak róla.

Anglia trónján nagy állkapcsu király ült és közönséges arcu királynő. Franciaország trónján nagy állkapcsu király ült és széparcu királynő. Mindkét országban az ország urai, s vagyon és hatalom birtokosai szemében kristálynál tisztábbnak látszott, hogy a dolgok rendje örök időkre meg van állapitva.

Az Urnak 1775-ik esztendejében történt. Abban a boldog korszakban tulvilági kinyilatkoztatásokban Angliában épp ugy hittek, mint mostan. Mrs. Southcott akkoriban érte el születésének 25-ik áldott fordulóját. Ennek a magasztos napnak az eljöveteléről a testőrség egyik jövőbelátó közkatonája azt jósolta, hogy London és Westminster megérett arra, hogy elsülyedjen. Még Cock Lane szelleme is egy tucat év óta nyugalomra tért, miután izeneteit közhirré adta ugyanolyan módon, amint azt a megelőző év szellemei tenni szokták (teljesen hiján volt minden eredetiségnek). Amerika brit alattvalóinak gyülekezetéből az angol királyhoz és néphez szokott földi módon, egyszerü hirek jutottak el. Ezek, bár eléggé sajátságos, az emberi nemre fontosabbaknak bizonyultak, mint Cock Lane szellemeitől származó minden üzenetek.

Franciaország, mely szellemek tekintetében kedvezőtlenebb helyzetben volt, mint pajzsos háromágu testvére, biztos lassusággal csuszott a lejtőn lefelé: papirpénzt bocsátott ki és el is költötte. Amellett keresztény lelkészeinek vezetése alatt emberszeretetre valló szórakozásokkal mulatott, igy pl. egy ifjut arra itéltek, hogy kezeit levágják, nyelvét fogóval kitépjék, testét elevenen megégessék azért, hogy nem térdelt le az esőben piszkos szerzetesek körmenete előtt, amely az ő látókörétől 50–60 yardnyi távolságban vonult el. Nagyon valószinü, hogy miközben ezt a szerencsétlen szenvedőt kivégezték, Franciaország és Norvégia erdeiben már nőttek a fák, melyeket a favágó, a Végzet kijelölt arra, hogy levágja és deszkává fürészelje, s belőlük rettenetes emlékü, zsákkal és késsel felszerelt állványt készitsen. Valószinü, hogy ugyanazon a napon a Párist környező föld mivelőinek düledező pajtáiban durva szekerek vesztegeltek az utca sarától befecskendezetten, – disznók szaglászták körül és baromfinak voltak ülőhelyei – melyeket a földmives, a Halál, már kijelölt arra, hogy a Forradalom talyigái legyenek. Azonban az a Favágó és az a Földmives, ámbár megszakitás nélkül dolgozott, csendben végezte munkáját, senki sem hallotta halk lépteiket, annyival is kevésbbé, mert istentagadás és hazaárulás lett volna még annak a gyanuja is, hogy ők munkálkodnak.

Angliában nem volt olyan rend és vagyonbiztonság, hogy nemzeti dicsekvésre adott volna alkalmat. Fegyveres rablóktól elkövetett vakmerő betörések, utonállások minden éjjel történtek, magában a fővárosban; a családokat nyilvánosan figyelmeztették, hogy ne távozzanak a városból anélkül, hogy holmijukat butorosoknál helyezzék biztonságba; az éjszakai rabló nappal a City békés kereskedője volt és ha kartársa, kit »kapitányi« minőségében megállitott, fölismerte és megszólitotta, szó nélkül főbelőtte őt és ellovagolt; a postát hét rabló támadta meg, az őr hármat közülök agyonlőtt, a többi négy azután őt lőtte agyon, »minthogy lőkészlete elfogyott«, a postát pedig békésen kirabolták; London Lord Mayor-ját, ezt a tekintélyes hatalmat, egy rabló Turnham Greennél megállitotta és kisérete szemeláttára kifosztotta; London fogházaiban a foglyok börtönőreikkel ütközeteket vivtak és a törvény ő felsége söréttel és golyóval töltött fegyverekkel lövetett közéjük; tolvajok udvari fogadások alkalmával gyémántkereszteket metszettek le a nemes lordok nyakáról; St. Gilesbe testőrök vonultak ki, hogy csempészett áru után kutassanak, a gyülevész nép a testőrségre lőtt és a testőrök a gyülevész népre, és senki sem tekintette ezeket a dolgokat különöseknek. Mindezen események között a hóhér folytonosan szorgalmas, állandóan keresett volt; most hosszu sor különféle gonosztevőt akasztott fel, most szombaton kötött föl egy betörőt, akit kedden fogtak csak el; vagy Newgateben tucatszámra tüzesvassal bélyegezte meg az emberek kezét, vagy pedig pamfleteket égetett el a Westminster Hall kapuja előtt; ma egy kegyetlen gyilkos életét vette el, holnap egy nyomorultét, aki egy parasztfiutól hat pennyt lopott el.

Mindez és ezer más hasonló dolog történt a jó öreg 1775-ik évben és akörül. Ilyen eseményektől környezve, mialatt a Favágó és a Földmives akadálytalanul végezte munkáját, az a két nagy állkapcsu és az a másik kettő a közönséges és szép arcu, elég lármát csapott és isteni jogaikat fennhéjázóan érvényesitette. Igy vezette az 1775-ik év az ő nagyjait és apró teremtések miriádjait – közöttük ezen történet szereplőit is – az előttük elterülő utakon végig.

2. Fejezet. A postakocsi.

Késői novembernek egyik péntek éjjelén a Doverbe vezető országut az első személy előtt terült el, akivel történetünknek dolga van. A postakocsi előtt terült el ez az országut, amint Shooters Hill-en fölfelé döcögött. Mint a többi utas, ő is a postakocsi oldalán haladt a dombon fölfelé az országut sarában; nem mintha ilyen körülmények között valami különös kedvvel sétálnának, hanem mivel a domb meredek, a sár feneketlen, a szerszám és kocsi nehéz volt, ugy hogy a lovak már háromszor akadtak meg, egyszer pedig az uton keresztbe huzták a kocsit, azzal az ördöngös szándékkal, hogy Blackheathbe visszatérjenek. Gyeplő, ostor, kocsis és vezető mind egyesült és olvasta a hadiparancsot, mely szerint tilos volt minden odairányuló cselekvés, mely alkalmas annak a bizonyitására, hogy némely állat ésszel van fölruházva; a lovak megadták magukat és visszatértek kötelességük teljesitéséhez.

Lehorgasztott fővel, remegő inakkal gázolták a sürü iszapot, közbe-közbe megbotlottak, meginogtak, mintha testük egyes részei széjjel akarnának hullani. Valahányszor a kocsis pihenőt engedett nekik és csendesitő hó! hó! kiáltással megállitotta őket, a nyerges ló hevesen rázta meg fejét, mindenestől, ami rajta volt, mintha szokatlan határozottsággal kétségbe akarná vonni, hogy a kocsi a dombra fölhuzható. Valahányszor a nyerges igy megrázkódott, az utas megrendült és amint ideges emberrel megtörténhetik, lelkét aggodalom szállotta meg.

Gőzölgő köd terült el a mélyedések fölött és elhagyatottan haladt fölfelé a dombon, mint valami gonosz kisértet, mely nyugalmat keres, de nem talál. A nedves és átható hidegség lassan haladt a levegőben fodros foszlányokban, melyek láthatóan követték és boritották el egymást, mint a viharos tenger hullámai. Olyan sürü volt a köd, hogy a kocsi lámpásától néhány lépésnyire megvilágitott országuton kivül minden kilátást elzárt, a dolgozó lovak párája beleolvadt és ugy látszott, mintha a köd abból keletkezett volna.

Az emlitetten kivül még két más utas vánszorgott fáradtan a dombon fölfelé, a postakocsi oldalán. Mind a három fülig volt ruháiba beburkolva és lovaglócsizmát viselt. Abból, amit egymás arcából láttak, a három közül egyik sem lett volna képes megmondani, hogy a másik kettő ugyan kihez hasonló, mindegyik gondosan elzárkózott két utitársának lelki és testi szemei elől is. Abban az időben az utasok óvakodtak attól, hogy rövid ismeretség után bizalmasak legyenek egymáshoz, mert mindenki, akivel az országuton találkoztak, rabló is lehetett, vagy ilyenekkel szövetségben állhatott. Ez utóbbi ugyanis valószinü volt abban az időben, amikor minden postaállomás, minden korcsmában volt valaki, aki a »kapitány« zsoldjában állott, a gazdától kezdve egész az utolsó istállófiuig. Ilyen gondolatokkal volt a postakocsi vezetője eltelve az 1775-ik év november havának egyik péntek éjjelén, amint Shooters Hillen fölfelé döcögve, a kocsi hátulján kijelölt helyén állott, lábát megvetve, szeme és keze töltött fegyveren pihent, hat-nyolc lovaspisztoly és néhány kard tetején.

A doveri postakocsisnak szokott kedélyes volt a hangulata, a vezető nem bizott az utasokban, az utasok egymást és a vezetőt gyanusitották, egyik sem hitt a másiknak, csupán a kocsis bizott lovaiban: ezekre tiszta lelkiismerettel letehette az esküt, akár mind a két testamentumra, hogy nem voltak valók erre az utra.

– Hó! hó! – biztatta őket a kocsis. – Huzakodjatok neki még egyszer és a tetőn vagytok. Aztán akár pusztuljatok el. Elég fáradságomba került, mig eddig eljutottunk!… Joe!

– Halló! – válaszolt a vezető.

– Ugyan hány óra, Joe?

– Jó tiz perccel mult tizenegy.

– Fenét! – kiáltotta a kocsis haragosan. – És még nem vagyunk a Shooter tetején. Rajta! Előre!

Az egyik ló az ostor biztatására nekifeküdt a szerszámnak és a többi három követte. Még egyet döcögött a doveri postakocsi és az utasok lovaglócsizmái mellette gázolták a sarat. Mikor a kocsi megállott, ők is megállottak és szorosan hozzásimultak. Ha a három közül bármelyik vakmerően azt ajánlotta volna a másiknak, hogy a ködös sötétségben kissé előre sétáljanak, annak a valószinü veszélynek tette volna ki magát, hogy mint rablót menten lelövik.

Az utolsó erőfeszités a kocsit a domb tetejére vitte. A lovak megállottak, hogy szusszanjanak, a vezető leszállott, hogy a lejtőn való lemenéshez kereket kössön és a kocsi ajtaját kinyitotta, hogy az utasok beszálljanak.

– Pszt! Joe! – kiáltott a kocsis figyelmeztetően és üléséből lefelé tekintett.

– Mit mondasz, Tom?

Mind a ketten figyeltek.

– Azt mondom, hogy egy lovas vágtatva jön utánunk, Joe.

– Egy vágtató lovas, Tom – válaszolt a vezető, miközben eleresztette a kocsi ajtaját és gyorsan helyére kapaszkodott. – Uraim! A király nevében, mindannyian egyért!

Ezzel a siettető felszólitással felhuzta puskája kakasát és támadásra készen állott.

Az ebben a történetben emlitett utas a kocsi lépcsőjén állott, beszállani készült, a másik kettő mögötte állott, hogy őt kövesse. Megállott a lépcsőn, félig benn volt a kocsiban, félig pedig kivül, amazok az országuton maradtak mögötte. Mindannyian a kocsistól a vezetőre és a vezetőtől a kocsisra néztek és figyeltek. A kocsis is, meg a vezető is visszafelé tekintettek, még a nyerges ló is visszanézett és fülét hegyezte, anélkül, hogy ellent mondana.

A kocsi megállását követő csend az éjszaka hangtalanságával egyesülve, félelmetes némaságot idézett elő. A lovak pihegése megremegtette a kocsit, mintha az is izgatott állapotban volna. Az utasok szive oly hangosan dobogott, hogy hallani lehetett; a csöndes szünet hallhatóan jellemezte azokat, akiknek kifogyott a lélegzetük és azokat is, akik lélegzetüket visszatartották és a várakozásban ütőerük gyorsabban vert.

A dombon fölfelé vágtató ló patájának a hangja mind gyorsabban közeledett.

– Halló! – orditott a vezető, oly hangosan, ahogy csak tudott. – Ki vagy? Állj meg, vagy lövök!

A ló hirtelen megállott és dobogás és pocskolás között férfi hangja hallatszott ki a ködből:

– Ez a doveri posta?

– Ne törődj vele, hogy micsoda! – válaszolt a vezető. – Ki vagy?

– Ez a doveri posta?

– Miért akarod tudni?

– Utast keresek, ha ez az.

– Micsoda utast?

– Lorry Jarvis urat.

A mi ismert utasunk azonnal tudatta, hogy ez az ő neve. A vezető, a kocsis és a másik két utas bizalmatlanul nézett rája.

– Maradj ott, ahol vagy, – kiáltotta a vezető a ködből jövő hang felé – mert ha hibázni találok, az nem tehető jóvá többé életedben. Lorry nevü ur válaszoljon azonnal.

– Mi ujság? – kérdé az utas, kissé remegő hangon. – Ki akar velem beszélni? Jerry?

(– Nekem nem tetszik Jerry hangja, ha ő az – dörmögte a vezető maga elé. – Rekedtebb, mint nekem tetszik, ez a Jerry.)

– Igen! Lorry ur.

– Mi ujság?

– Egy üzenet, melyet onnan tulról küldöttek ön után T. és Társa.

– Ismerem a hirhozót, vezető – mondá Lorry, miközben leszállott az országutra, a másik két utas inkább gyorsan, mint udvariasan lesegitette őt, hirtelen beszállott a kocsiba, becsukta az ajtót és felhuzta az ablakot. – Közelebb jöhet, minden rendben van.

– Remélem, hogy ugy van, de ilyen népet nem lehet eléggé megnyugtatni – mondá a vezető, még mindig dörmögve magában. – Halló! Ember!

– Nos! Itt vagyok! – válaszolt Jerry még rekedtebb hangon, mint azelőtt.

– Jöjj ide lépésben; hallod-e? És ha pisztolytartó van nyergeden, ne lássam, hogy kezed közeledik hozzá. Mert nekem ördögöm a hibázás és ha hibázni találok, az mindjárt ólommá válik. Hadd lássunk most.

Ló és lovas vált ki a gomolygó ködből és a kocsi azon oldalára került, ahol az utas állott. A lovas lehajolt és a vezetőre tekintve, az utasnak keskeny, összehajtott papirt nyujtott át. Lova zihált, ló és lovas is tele volt sárral a ló patájától a lovas kalapjáig.

– Vezető! – szólott az utas nyugodt, üzletszerü hangon.

Az éber vezető jobbkeze a félig fölemelt puska agyán, balja a puska csövén, szeme pedig a lovason pihent, röviden válaszolt:

– Uram.

– Nem kell semmitől sem tartani. Én Tellson bankjához tartozom. Ismeri Tellson bankját Londonban. Párisba utazom üzleti ügyben. Itt egy shilling borravaló. Elolvashatom ezt?

– Ha gyorsan végzi, uram.

A levelet a kocsilámpa fényénél felnyitotta és először magában, azután hangosan olvasta: »Várjon Doverben a kisasszonyra«.

– Vezető, amint látja, nem hosszu. Jerry, mondd, hogy válaszom ez volt: _Életre támasztva_.

Jerry nyeregbe szállott.

– Ez ugyan elég különös válasz – szólott legrekedtebb hangján.

– Vidd vissza ezt a választ és ők majd tudják, hogy megkaptam az üzenetet, akárcsak irtam volna. Igyekezz vissza. Jó éjt!

E szavakkal az utas felnyitotta a kocsi ajtaját és beszállott. Utitársai nem segitették. Ezek óráikat és tárcáikat gyorsan csizmájukba rejtették és mind alvónak tetette magát, azzal a határozott szándékkal, hogy igy helyzetük megváltoztatását célzó minden cselekvést elkerüljenek.

A kocsi tovább döcögött és a köd még sürübben gomolygott, amint a lejtőn lefelé haladt. A vezető visszatette puskáját a fegyvertartóba s miután annak egyéb tartalmát megvizsgálta és az övében hordott pisztolyokat is megtekintette, ülése alatt lévő kisebb szekrénybe nézett, melyben kalapács, fogó néhány fáklya és tüziszerszám volt. Teljesen fel volt szerelve arra az eshetőségre, hogyha, amint az néha megtörtént, a szél a kocsi lámpáját eloltotta, nem volt egyéb teendője, mint hogy bezárkózott, vigyázott arra, hogy a kova és acél szikrája a szalma közé ne essék és ha jó szerencséje volt, türhető biztonsággal és gyorsasággal öt perc alatt ismét világosságot kapott.

– Tom! – szólott halkan a kocsi teteje felett.

– Halló! Joe!

– Hallottad a választ?

– Hallottam, Joe.

– Megértettél valamit belőle, Tom?

– Nem én, Joe.

– Különös véletlen, – mormogta a vezető maga elé – én is ugy vagyok vele.

Jerry, miután a ködben és sötétségben magára maradt, leszállott a nyeregből, nem csupán fáradt lova kedvéért, hanem hogy a sarat is letörülje arcáról és hogy kalapja karimájából, amelynek vagy egy fél gallon volt az ürtartalma, az esővizet lerázza. A gyeplőt sáros karjára füzve ott állott, amig a kocsi kerekeinek zakatolása már nem volt hallható és az éjszaka ismét elcsendesedett; majd megfordult és a lejtőn lefelé gyalogolt.

– A Temple Bar-tól való gyors vágtatás után, jó öreg, nem akarom lábaidat igénybe venni, mig a sikra nem jutunk, – mondá a rekedt hirvivő, lovára tekintve. – »Életre támasztva.« – Ez nagyon is különös üzenet. Ez nem neked való, Jerry! Igaz-e Jerry? Fene egy helyzetbe kerülnél, Jerry, ha az életretámasztás divatba jönne!

3. Fejezet. Az éj árnyai.

Csodálatos és gondolkozásra érdemes dolog, hogy minden emberi lény ugy alakult, hogy az minden más valakire nézve titok és rejtelem. Különös az a gondolat, ha éjjel jutok egy nagy városba, hogy minden ilyen sötéten meredő háznak megvan a maga titka; hogy mindegyikben, minden szobának meg van a maga rejtelme, hogy az emberek százezreinek keblében dobogó szivek mindegyikének megvan az álomképe, amely titok még a hozzá legközelebb állókra nézve is! A haláltól való irtózat ennek tulajdonitható. Nem lapozhatom többé ennek az imádott könyvnek a lapjait, és hiu volt a remény, hogy idővel végigolvashatom. Nem tekinthetek többé ennek a viznek a mérhetetlen mélységeibe, ahol, mikor a tovatünő sugarak egy pillanatra megvilágitották, elásott kincseket, elmerült dicsőséget pillantottam meg. El volt döntve, hogy a könyv mindörökre bezáruljon előttem, mikor még csak egy lapját olvastam el. El volt döntve, hogy ez a viz örökké tartó jégbe záruljon, mikor a napsugár még ott játszott a felszinén és én mit sem sejtve állottam a partján. Barátom meghalt, szomszédom meghalt, szerelmem, lelkem gyönyörüsége, meghalt; ez a könyörtelen megpecsételése és folytatódása annak a titoknak, mely mindig benne volt abban az egyéniségben és amelyet életem végéig magamban fogok hordani. Van-e ennek a városnak valamely temetőjében, amelyen keresztülhaladok, olyan szunnyadó, aki kifürkészhetetlenebb az ő legbensőbb egyéniségében, mint nekem az ő tevékeny lakói, avagy amint én vagyok nekik?

Ami ezt a természetes és el nem idegenithető örökséget illeti, a lóháton levő hirvivő ugyanannyit birt belőle, mint a király, az állam első minisztere, vagy London leggazdagabb kereskedője. Ugyanez illett a három utasra is, aki a nehézkes, rozoga postakocsi szük belsejébe volt zárva; mindegyik olyan tökéletes rejtelem volt a másikra nézve, mintha mindegyik külön a maga saját hat- vagy hatvanfogatu kocsijában ült volna és egy grófság teljes szélessége választotta volna el őket egymástól.

A hirvivő könnyü lépésben hazafelé lovagolt, meg-megállt egy italra az utmenti kocsmáknál, mindenütt azonban igyekezett arra, hogy dolgát magának tartsa és kalapját szemébe huzza. Szemei alkalmasak voltak erre a törekvésre, feketék voltak, mély szin és árnyalat nélkül, közel egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy külön, távol egymástól, tetten érik őket. Sötét volt a kifejezésük a háromszögletü, viharvert, köpőládához hasonló kalap alatt és a nagy nyakkendő fölött, mely nyaka köré volt tekerve és majdnem térdéig ért. Mikor a lovas egy italra megállott, baljával félretolta ezt a nyakkendőt, de csak annyi időre, amig az italt jobbjával leöntötte; mihelyt ez megtörtént, ismét beburkolózott.

– Nem, Jerry, nem! – mondá a hirvivő, aki még mindig ugyanazzal a gondolattal volt lovaglása közben elfoglalva.

– Ez nem illene hozzád, Jerry. Jerry, te becsületes iparos, ez az üzlet nem illene hozzád! Föltámadni! Akárhová legyek, ha nem hiszem, hogy ivott egyet!

Az üzenet olyan fejtörést okozott neki, hogy többször levette kalapját, hogy füle tövét megvakarja. Kopasz feje bubjától eltekintve, merev, fekete haja volt, mely majdnem egész széles, lapos orráig ért. Haja lakatosmunkához volt hasonló és inkább olyan volt, mint valami vasszegekkel ellátott fal széle, nem mint hajjal benőtt fej, ugy hogy a legügyesebb bakugró is vonakodott volna, hogy rajta keresztülugorjék.

Mialatt hazafelé poroszkált a válasszal, melyet a Temple Bar mellett, a Tellson-bank kapujában álló éjjeli őrnek kellett átadnia, aki azt bent magasabb hatóságnak kézbesitette, ezalatt az éj árnyai az ő képzeletében olyan alakot öltöttek, amilyen a válaszból keletkezhetett, a ló képzeletében pedig olyat, amely nyugtalanságra késztette. Sokféle alaku lehetett, mert az uton minden árnyéktól megijedt.

A postakocsi ezalatt nyikorgott, tovább döcögött unalmas utjában, három kifürkészhetetlen utasával. Az ő képzeletükben is az éjszaka árnyai olyan alakot öltöttek, amilyennek félálomban levő szemük, nyugtalan gondolataik elképzelték.

Tellson bankja fontos szerepet játszott a postakocsiban. A bank utasa egyik karját a bőrszijba füzte, mely arra szolgált, hogy megóvja őt attól, nehogy utitársára essék és azt a sarokba szoritsa, valahányszor a kocsi nagyot zökkent. Ülőhelyén félig csukott szemmel szunyókált; képzeletében a kicsiny kocsiablakok, az ezeken fénytelenül átszürődő kocsilámpa fénye, a szemben ülő, köpenyébe burkolt utas: a bank képét mutatta és nagyszabásu üzleteket bonyolitott le. A szerszám zörgését pénz pengésének képzelte és öt perc lefolyása alatt több váltót honorált, mint Tellson bankja képes lett volna háromszor annyi időben összes kül- és belföldi üzletfeleit összevéve. Azután megnyiltak képzeletében a bank földalatti páncélhelyiségei értékes tartalmukkal és titkaikkal, melyekről az utasnak tudomása volt (és jó csomóról tudott), azután nagy kulcsokkal, halványan égő gyertya fényénél bement és mindent biztosságban, rendben talált, éppen úgy, mint mikor utólszor látta.

De, bár képzeletében a bank mindig vele volt, és a kocsi sohasem vált meg tőle, a benyomásoknak egy más sorozata is elevenedett meg előtte az éjszaka folyamán. Azon volt, hogy valakit sirjából kiásson.

Hogy a sok mutatkozó arc közül melyik volt az eltemetettnek igazi képe, azt az éj árnyai nem mondották; de mindannyi egy 45 éves férfi arcát mutatta és csupán a kiállott szenvedések nyomaiban és kiélt, nyomorult arcuk borzalmasságában különböztek egymástól. Büszkeség, megvetés, kihivás, dac, alázatosság, jajgatás egymást követte; hasonlóképpen beesett, ólmos, fakószinü, fonnyadt arcok és kezek különböző változata. De a sok arc tulajdonképpen csak egy arc volt, mindegyik időnek előtte őszült meg. Félálmában az utas vagy százszor kérdezte a kisértetet:

– Mióta van eltemetve?

A válasz majdnem mindig ugyanaz volt:

– Közel tizennyolc éve.

– Minden reményt feladott, hogy kiássák?

– Már régen.

– Tudja-e, hogy életre van támasztva?

– Ugy mondják.

– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!

– Nem tudom.

– Megmutassam őt önnek? Akarja őt látni?

Ezekre a kérdésekre adott válaszok különbözők és ellentmondók voltak. Néha ez volt a törthangu válasz:

– Várjon! Megölne, ha kelleténél előbb látnám őt.

Néha a válasz hulló könnyek árjában igy hangzott:

– Vezessen hozzá. Néha tágra nyilt szemek, tétova pillantás kisérte a választ:

– Nem ismerem őt. Nem értem.

Ilyen álombeli társalgás után az utas képzeletében ásott, ásott, ásott, – majd ásóval, majd nagy kulccsal, majd kezével – hogy ezt a szerencsétlent kiássa. Mikor aztán kiásta, arca, haja tele volt rátapadó földdel, hirtelen porrá hullott szét. Az utas fölriadt álmából, leeresztette az ablakot, hogy a köd és eső valóságát érezze arcán.

Azonban, ámbár szemei nyitva voltak és látták a ködöt, az esőt, a lámpának előrevetett, mozgó fényét, az ut mentén, a kocsi körül csoportosan elmaradó bokrokat, az éjszaka árnyai elvegyültek a kocsi belsejében képzelt árnyakkal. A Temple Bar mellett levő valóságos bankház, az elmult napnak tényleges üzleti forgalma, az igazi páncélszobák, a valóban utánaküldött hirvivő, a ténylegesen adott válasz, mind ott volt előtte. Közöttük felmerült a kisértetes arc és ő ismét megszólitotta.

– Mióta van eltemetve?

– Közel tizennyolc éve.

– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!

– Nem tudom.

Ő csak ás, ás, ás, mig az egyik utasnak türelmetlen mozdulata figyelmeztette őt arra, hogy az ablakot felhuzza, hogy karját ismét szorosan a bőrszijba füzze és a két szunyókáló alakon elgondolkozzék. Gondolatai ismét elkalandoznak és észrevétlenül jutnak el a bankba és a sirhalomhoz.

– Mióta van eltemetve?

– Közel tizennyolc éve.

– Minden reményt feladott, hogy kiássák?

– Már régen.

A szavak még fülében csengtek, mintha most hangzottak volna el, – oly tisztán, amint csak valaha életében elhangzott szavak csengését hallotta – ekkor a fáradt utas a napvilág tudatától felriadt és azt találta, hogy az éjszaka árnyai eltüntek.