Part 3

Kedves – miről beszéljek neked? Kedves, nem tudom hol vagy és nem tudom ki vagy, de téged szeretlek, mert te nem politizálsz, te csendesen pihensz és mosolyogsz és vársz és jól tudod, hogy semmi rossz nem lehet ebből, ami most történik, e téli boruban – te jól tudod, hogy halkan és illatosan csiráznak a magvak, pár arasznyira a földtől és hogy békében igyekeznek fel, kidugni zöld levelet, finom kis pihét, pillanatra se félve, hogy holmi demarkációs vonalba ütközik odafent. Te már tudod, hogy minden jóra fordul, ha béke és öröm folydogál ereid csendes medrében – te mosolyogsz, ugye, és nem félsz immár, te ugyanazzal az elnéző és derült mosollyal néznél a szemébe a lihegő és durva katonáknak, akik falhoz állitanak és fegyvert szegeznek rád, hogy agyonlőjjenek, mint amilyennel a vágytól és reménytől lángoló szerelmes arcba néznél, mely arcodhoz közeledik. Látod, el akarnak felejteni téged, kedves, el akarják felejteni a csöndet, de zajt vernek és rémülten kiáltoznak és féltik a multat és rettegnek a jövőtől – de te mosolyogsz, kedves, mert jól tudod, hogy téged nem lehet elfelejteni: nem félsz a jövőtől és nem félted az emlékedet. Miért is féltenéd? Most elborult a lelkünk, a szenvedéstől és félelemtől, hideg van és értelmünk vacogva huzza össze magát didergő koponyánkban Gyermekek vagyunk. De te bölcs vagy és tudod már, amit én csak sejteni kezdek. Nem mulhat el semmi nyomtalanul – csak elbujik egy időre, ami történt, elrejtőzik a homályban és csendesen pihen. Mikor négy éves voltam, kicsi gyerek, nem emlékeztem arra ami három éves koromban történt – elfelejtettem, mert még gyenge és homályos volt az értelmem, halvány mécs, csak néhány napra világitott hátrafelé, a multba. De husz éves koromban, mikor találkoztam veled, fellángolt a mécs és előre, hátra, messzi vidéket világitott be egy pillanatban – és most már jól emlékezem a Rákos-patakra, amit két éves koromban átgázoltam: az emlék élessége nyilván nem attól függ, – mintahogy hinné az ember – hogy milyen közel vagyunk hozzá időben, hanem hogy mennyire fejlett ki öntudatunk. Te jól tudod, kedves, hogy mit jelent ez – te, aki az emberrel foglalkozol és az ő emlékével e Földön. Azt jelenti, hogy nem kell tartanunk semmitől, nem veszhetünk el, nem mulhatunk el, nem ölhetnek meg bennünket. Csak muljon már el e tompa, nyomorult század, kavargó sötétségével, butaságával, tévelygéseivel – és muljanak el az emberi fajta sötét, tudatlan századai – gyermekek vagyunk most, nem látjuk a jövőt és nem emlékezünk a multra; de ez a mult nem veszett el azért. Mert évezredek mulva kivilágosodik majd e fajta értelme és megérik, mint a gyümölcs – és tizezer év mulva minden eszébe jut majd az embernek, ami vele történt és apjával és nagyapjával – és eszünkbe jut majd a bölcső, ahonnan származunk és a mult, amit most nem tudunk. A közeli jövő homályos és hideg – a közeljövő elfelejt minket és porral söpri be nyomunkat – de egyre jobban közeledünk ahoz, aki végtelenül távol van s akinek egy napon eszébe jutunk majd – az embernek, ki egy napon ámulva eszmél majd rám, itt görnyedőre és rád, kedves, ó kedves, akit el akarnak felejteni. Fel fogunk támadni az ő lelkében – te jól tudod, csöndesen mosolygó illat, halkan dudoló csönd, szelid fény, édes pihenés, biztató árnyék, elsuhanó hang, emlék.

Cenzura.

Felszabaduló gondolat, repülj… Senki nem figyeli szavad, nincsenek magasabb érdekek, mint amit gondoltál és közölni akarsz. A cenzor nem néz mereven szemedbe, mikor kinyitod a szádat, nem fagy ajkadra a szó jeges tekintetétől – beszélj!

Halljátok hát, kimondom nyiltan, ahogy megfogant bennem a megismerés… Kimondom, hogy mi a véleményem azokról, akik…

Azazhogy, inkább valami mást. Ezt, amit most mondani akartam, ezt nem lehet mégse és most se – sőt, ejnye csak, ugy veszem észre, most még kevésbbé lehet talán. Hogy is mondja csak a cenzor? Az idők nem alkalmasak. Aztán különben is – nagyon könnyen félre lehetne érteni, ami ugye… Igazán nem azért mondom, mintha attól tartanék, hogy… De semmiképpen nem lehet célom, hogy az a bizonyos ur, aki most eszembe jutott, magára vegye ezt a kijelentésemet és ugy magyarázza, mintha én ezt azért mondtam volna, hogy izé, a miniszter, aki már régen, egészen alaptalanul gyanusit engem valamivel, amiről pedig szó sincsen… hiszen ismernek az urak, jól tudják, mennyire szivemen viseltem mindig az illető intézmény érdekeit… és ha most mégsem ugy hat, mintha… ennek igazán nem az az oka, hogy gyáva volnék… de hát oktalanul áldozni fel valamit, amit kellő időben méltóan és eredménnyel áldozhatok fel… Egyszóval, ezt hagyjuk egyelőre.

De azt viszont boldogan és ujjongva kiáltom világgá, azt a régi meggyőződésemet, amit sok esztendőn át torkombafojtott a cenzura, hogy minden tisztességes ember, akinek…

Hm, várjunk csak. Ezzel fölöslegesen megharagitanám a hogyhijják-pártnak azokat az elemeit, akikről igazán nem állithatom, hogy tisztességtelen emberek csak azért, mert… És nekik módjukban van visszavágni éppen az én elméletemmel, amely szerint… s én ugyan mit válaszolhatnék erre, hiszen…

Hagyd abba, boldogtalan, hová leszel igazságoddal, mig remegő szivvel félted magadban a néma igazságot, azt, hogy élsz s még élni akarsz mindennek ellenére, ami történt? S hogy kivül és belül remegsz mindentől, ami fenyeget: félsz, hogy félreértenek és elbúsitanak – s te félsz a bánattól, mert a halált juttatja eszedbe, félsz az emléktől, mert attól is a halálra gondolsz, félsz, hogy félnek majd tőled s félelmükben megtámadnak téged, mintahogy, megtámadták és legyilkolták egymást ők, akik nincsenek már, vacogó fogakkal, félreforditott arccal, hogy a másik ne lássa a hideg borzadályt. Mihaszna törted el vörös ceruzád, amivel vérbefojtottad a kimondott szót: a cenzura odabent lakik. Halálfélelem az ő neve s nincs menekvés előle, csak az ő karjaiba futsz, ha menekülsz.

Arra születtünk, hogy szeressük és megértsük egymást s mindent elpanaszoljunk egymásnak, ami a szivünkön fekszik. De mostohaanyánk, a gonosz természet egy rettenetes örökséget hagyott ránk: annak lehetőségét, hogy megölhetjük egymást. Csak a lehetőséget, mert vágyunk nincs erre s örömünk nem telik benne – de ez a lehetőség megmérgezi minden gondolatunk s gyilkossá tesz, amikor védekezünk ellene. Találjatok ki valamit, ti, akik delejes fényt és repülő embert találtatok ki – találjatok ki valamit, hogy ember ne halhasson meg ember kezétől, hanem csak a végzet akaratából – mártsatok be a csodakutba, melyben Achilles fürdött s akkor majd kiállok és megmondom nektek az igazat. Az igazságot, amit vértanuknak kellett meggyalázni inkább, mint megpecsételni – az igazságot, mely nem halálmegvető bátorságból, hanem az élet szerelméből fakad.

Mártsatok be ebbe a csodakutba, találjatok ki ruhát nekem, amit golyó át nem üt, kard át nem szur, gonosz és gyanakvó tekintet meg nem sebez – tegyétek, hogy ne kelljen félnem tőletek s ne kelljen fegyverkeznem ellenetek – s akkor én, az egyetlen ember, akit nem lehet megölni, egyik embertől a másikhoz futok majd s mindakettőnek megsugom a nagy titkot: ne félj tőle, pajtás, ne védekezz, ő nem akar bántani téged – s azért fenyeget csak, mert attól tart, hogy bántani akarod.

Szemléletek.

Én nagyon jól tudom, hogy van az, én teljesen megértelek benneteket. Nem vagyok különb nálatok, se több, se kevesebb, éppen ezért félek tőletek. Egyszer egész délután kártyáztam: utána kimentem az utcára. Percek mulva vettem csak észre, hogy öntudatlanul folytatom a játékot: egy vörös kalapu nőismerősömnek nem köszöntem, mert az én kalapom zöld volt, vöröset pedig csak vörössel üthetek, villant át rajtam, ha az én kalapom nem adu. Nem szálltam fel a hetes villamosra, mert utána kilences jött, sláger. Máskor sakkoztam néhány órát: mikor végre felkeltem az asztal mellől, idegesen tettem félre egy szemben levő széket, amelyik lóugrásnyira állt a szekrénytől, nehogy a szekrény leüsse – mohón és vadul, ugrásra készen pillantottam legjobb barátomra, egy finom lirikusra, aki mögött más valaki ült: nekimegyek, gondoltam, leütök és sakkot adok az ajtónak. Fáradtan jöttem le egyszer a Dunapartra, néhány éves billiárd-parti után: az ihlet teremtő eksztázisában rögtön észrevettem, ami eddig elkerülte figyelmem, hogy a Bazilikával, ha vékonyan el tudom találni a budai várat, keresztduplával megcsinálom a karambolt, ugy, hogy éppen telibe találja a parlamentet; – hogy azt a kövér képviselőt, ha gyengén fogom, alul, siberre hozzáütöm a mögötte álló kereskedőhöz, onnan elpattan és találja a Petőfi-szobrot; hogy a Göncöl szekerének három elülső csillagát tisztára is meg lehet csinálni, ha egy kicsit meghuzom és igy tovább.

Hosszu utazás után ágyadban ha behunyod a szemed, zakatolva futni kezdenek előtted hegyek és völgyek. Uszkáltál délután a Balatonban: párnád és derékaljad hullámzik alattad. Első repülésem után arra riadtam fel álmomból, hogy görcsösen kapaszkodtam az ágy két szélébe: az ágy nagyon erősen bedőlt, oldalt fordult, recsegtek a szárnyak, a lélegzetem kihagyott, mint a mótordugattyu.

Idegek játéka, mondod, de nem veszed észre, hogy egész életünk valami módon e furcsa kábulatban telik el: hiszen mindnyájan foglalkozunk valamivel, valami állandó dologgal, azonkivül, hogy élünk. A sebész, mikor jó étvággyal szeleteli a pecsenyét, nem veszi észre, hogy öntudatlanul figyeli a szővetek rétegeit, mint délelőtt, mikor élő hust metélt. A suszter először a lábat látja meg belüled, a kalapos a fejet, a manikür a körmöket, a hóhér a nyakat. Egyszer értesitettek, hogy jó barátom, akit szerettem, összeesett az utcán, mentők vitték a kórházba. Tele részvéttel és aggodalommal futottam ki az Üllői-utra: már a kapuban voltam, mikor észrevettem, hogy utközben egészen öntudatlanul, de preciz és tagozott formában, négy vagy öt formás mondatot csináltam már, amivel a barátomról (müvész volt) szóló nekrológot elkezdem majd – a nekrológot, amit természetesen én irok majd róla valamelyik szemlébe.

Mit várhatok hát embertársaimtól, akik mind a maguk részéről, a maguk más és más foglalatosságának kábulatában élnek? A szegény embernek ugy rémlik, csupa nyomor és küzködés minden, amit maga körül lát: nem járnak az emberek, csak ácsorognak boltok előtt, szemükből rémület és nyomasztó vágy lobog. A politikus, a miniszter mikor kijön a parlamentből, ellenzéket lát maga előtt és kormánypártot; a szembejövők „csatlakoznak álláspontjához“ vagy „nem veszik tudomásul“ aszerint, amilyen társadalmi osztályhoz tartoznak, külső után itélve. A szerelmes ámulva veszi észre, milyen epedőn és megértve néznek egymás szemébe az emberek, a hegyek hogy fürdenek a levegő mámorában – hogy nyujtják ki duzzadóan és lihegve karjaikat a fák. Az öngyilkos hallani véli szinte, hogy nyögnek rettentő terhüktől a házak, hogy vonszolják tagjaikat az emberek – a haldokló levegő után kapkodó görcsőt lát a fölébe hajló vonásai közt.

Napfényben fürdő mező, a kék hegyek alatt, te tudod, mit mormogtak, akik megálltak előtted. A tábornok terepnek nézett, a paraszt kaszálónak, a festő tájképnek. Én, látod, néhány jelzőt mondtam rólad, azt mondtam „fürdő“, holott nem is fürdesz.

Mit várhatok hát tőlük, akikről azt hittem, segitenek egymáson, magukon, rajtam? A katona azt mondta, polgár vagyok, a kereskedő azt mondta, fogyasztó vagyok, a nő azt mondta férj vagyok, a gyermek azt mondta, apa vagyok, a kormány azt mondta, elégedett vagyok, az ellenzék azt mondta, elégedetlen vagyok. Az egyik azt állitja, választó vagyok, a másik azt, nem vagyok választó. Mikor állapodnak meg ezek, mikor egyeznek ki, mikor döntenek sorsom fölött? Ó, ti agyrémeitekkel játszó hatalmak, hiába kapálódzom és orditok: ember vagyok, élő ember, mit csináltok velem? nem vagyok sakkfigura, se billiárdgolyó, se adufelső – álljatok meg már az Istenért! az vagyok csak, ami ti, nem több, de még kevésbbé kevesebb.

Minden másképp van.

Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak azt mondják: nem bizonyos, hogy minden ugy van, ahogy hisszük, – én pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen ugy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzitja a dolgokat, akkor micsoda bolondság volna azt állitani, hogy vannak dolgok, amiket ez a tükör nem torzit el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való törvénye, hogy torzitson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesitse, holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámitsa, mennyivel görbit ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban is?

Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár müvészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemü, akkor ostoba, és rosszhiszemü, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is, aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel – holott bizonyos, hogy nem helyes.

Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igazi ember, az legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen, mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt, amig nem tudtak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez hasonlitom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom eltorzitotta a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de tisztában van eggyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában beszélő embert? A becsületes gondolkodó ugy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz benne, hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, ugy-e, nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert csak jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe, hanem valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfesziti elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit igy foglalom egybe: minden másképp van.

De közben, mig ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképpen nem lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre a Logika, a Törvényszerüségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá, holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állitotta fel, mégis ugy tekinti őket, mintha megmásithatatlan törvények volnának, s ha a szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a királyt, s kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében nem szabad annak mozdulnia.

Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény és másképpen van a Darwinféle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel, mint ahogy mi hisszük és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik. Másképp van az ég másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson, másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyülöl az ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem másképp.

(És – hihetetlen, de igy van – másképpen vannak az események is, mint ahogy a hirlapok megirják.)

Minden másképp van.

Elikszir.

És mégis, és ujra – nem tudok másról beszélni nektek, csak amire gondolok. Egy hang vagyok csak, egy ember, kéz és láb – nem tudok milliók nevében kiáltani, mint a többiek (mert mindenki milliók nevében beszél most hozzátok). És mégis és ujra: azt mondom, hallgassatok az emberre, akit ugy neveznek: én.

Isten és természet átka e gyalázatos századon, mely meggyalázta az embert és csufot üzött belőle – törvényt ült fölötte és elutasitotta keresetével. Azt mondtátok: tudomány ez, magasabb belátás, kollektiv eszme. És gyárakban és mühelyekben főztétek a gyülöletet és halált – most hát egyétek meg, amit főztetek. Nagyon tudósok voltatok, nagyon büszkék gépeitekre és mindenre ami célszerü. Meghatároztátok, hogy a részek mire valók az emberen – rájöttetek, hogy mire való a szem és a száj: csak arra nem gondoltatok, hogy az egész ember mire való.

Ez a század lenézte és megvetette az elmult századokat, elmult századok tudományát. Én pedig azt mondom: ha van még remény, felejtsétek el, ami száz év óta történt és folytassátok ott, ahol már tartottunk egyszer. Láttunk azóta hadvezért, aki meghóditotta a világot, láttunk tudóst, aki kiszámitotta a bolygók távolságát és a fény tőrését, láttunk lángészt, aki megtalálta az ember nyomát évmilliós kövekben, láttunk mérnököt, ki áthidalta a tengert és láttunk repülőgépet a fellegek közt és láttuk a halhatatlan fényt, mely hust és velőt átvilágit. De most elég volt ebből, halasszuk el ezt, mert valakiről megfeledkeztünk: az alkimistáról, ki mühelye mélyén az életelikszirt kereste.

Iskolakönyvek bohóca, torzképek céltáblája, bohó szakállas, ki zöld lángok közt kotyvasztottál ismeretlen nedveket, szegény, tudatlan, ki a mosolygó ifjuság csodaszerét kerested és puskaport találtál fel helyette – térj vissza mühelyedbe és folytasd a munkát. Te voltál az egyetlen, aki azzal foglalkozott, ami mindennél előbbre való, aminek elintézése előtt semmi másra gondolnunk nem szabadna, boldogtalan emberek. Te a valóságot, a lényeget, az igazságot szereted – hogyan felejthettünk el téged? Tátott szájjal hallgattuk a bódult rajongót, ki a messzi csillagokra rámutatott és utakat jelölt ki nekünk a tébolyult – tapsoltunk a költőnek, ki hasonlatot talált fájdalmainkra, ünnepeltük a szónokot, ki magasztos szavakkal temette el a szegény, bünös halottat: – erre pazaroltuk erőnket, időnket. Az igazság pedig ez: az ember minden öröm és szépség és jóság forrása, nyomorultan, rutul és gonoszul elpusztul, nincs annyi ereje a létben, mint a buta kőnek és a hideg levegőnek. Agyunk, idegeink, szivünk a végtelen örömnek és öntudatnak legdrágább, legkülönb müszere e Földön, minden anyagnál finomabb, nemesebb, tökéletesebb drágaság: lehetetlen prédája piszkos kis állatoknak, nyirkos csiráknak – addig se tart, mint a durva csontedény, amibe elbujt, hogy védekezzék. Az igazság ez: gyalázat, hogy az ember legkülönb lehetősége e Földön az örömnek és szépségnek, néhány év alatt elpusztul, tönkremegy, örökre eltemetve egy világot, mely szebb és különb, mint az a világ, amit egy ismeretlen isten teremtett, s amire szemünk ablakán át kitekintünk.

Nem tudtok egy hajszálat meggörbiteni: nem tudtok meghosszabbitani két nappal egy életet – hogy merészeltek itélni, halált osztogatni, hogy merészeltek terveket kovácsolni, számitgatni a jövendőt, keresni a fény és delejesség törvényeit? Hogy merészeltek felrepülni a felhők közé, leszállani a tenger fenekére, kimenni az utcára hogy merészeltek, mielőtt ezt el nem intéztétek előbb, minden erőtök, minden figyelmetek, minden tehetségetek megfeszitésével?

Itt van az egyetlen dolog, ami bizonyosság: az emberi test, mely élni akar és tud, jobban és szebben, mint minden más élő az élők között, itt van a legkülönb edénye minden tartalomnak – hagyjátok a lelket s az ő halhatatlanságát! Emberek, élők, a gonosz és ostoba halál vissza akar rántani bennünket a semmibe – hagyjatok abba mindent, el a mühelyekbe, törjétek össze a csillagvizsgálókat és az ágyukat – ezekre ráérünk még. Retortákat elő, górcsövet, elő a tudomány és megismerés minden készletével: keressétek meg a szerves élet titkát és ragadjátok ki a természet kezéből, mely nem tud bánni vele. Legyünk mind orvosok és tudósok, kisérletezzünk, dolgozzunk ezen az egyetlen, mindennél előbbre való feladaton – ha villámot tudtunk teremteni, ha kondenzátorokban együtt tudjuk tartani a szervetlen erőket, kell, hogy rájöjjünk a módjára annak is, hogy lehetne amaz erőt, amit életnek nevezünk, odakötni egyetlen méltó anyagához, amiben legtökéletesebben nyilatkozik meg: az emberhez és az ő testéhez.

Mert ha ez meglesz: megtudjátok majd, hogy mire való – amit most a szerelmes sejt csak az ő mámorában, mikor egy pillanatra ámulva érti meg, hogy a lábat nem járásra, a karokat nem védekezésre, a szájat nem evésre és ivásra teremtette egy boldog erő – hanem valamire, ami végtelenebb minden végtelennél.

A gazdag ember.

A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke urral, akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadisz vonta magára figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti onnan a karfából és hazavitteti magának. Mégis enélkül ment haza, megnézte óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a zománcköves kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva és a sok pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem lehetne-e a bőrét valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni és beleengedni a langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a bőre és az izmai között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a pénzemnek, gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember agyveleje belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró likacsokkal, melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.

Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak találta, aztán elbusitotta az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van izlőszerve, például a szeméhez hiába nyomogatna egy darab hust, az nem érezne semmit a husból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az izlőszerve se érez már semmit abból a husból, amit tegnap megevett. Sőt talán az, aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.