Part 2

Mi tetszik? Hogy mit csinálok? Azért állitott meg kérem? Hát kérem, tessék mondani, mi tetszik? Kérem, ön megállitott engem, hát tessék megmondani, van valami mondanivalója? Mit néz kérem? Ön megállitott, beszéljen, miért állitott meg?

Ráorditok:

– Mi tetszik? Miért állitott meg?

Néz és vigyorog. Csak ugy, mondja. Hát nincs semmi mondanivalója? Csak ugy! Csak ugy megállitott és nem is tudja miért?

Pofonverem, hogy elesik. Rátaposok, kitaposom a belét, széttaposom a flaszteren, mint egy rohadt barackot, csak egy folt marad belőle.

És most mi lesz? Jöhet még ami érdekel? Igen, emlékszem. Ezt ugy szoktam mondani: a Halál – és borzongó érdeklődés fog el olyankor. De hiszen nem is igaz, a Halál se igaz. Ezt is csak kitaláltam az unalom ellen: csörgő játékszer és mindenféle pántlikát akasztottam rá, ilyen felirásokkal: Megsemmisülés, Nyugalom, Végtelenség, Öröklét. Csak ezeket a szavakat nem használtam: Semmi és Unalom. Különben pedig mit jelent az, hogy Magyar Leszámitoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a Végtelenség.

Egy morgue-kocsi jön szembe, fekete mázas, otromba hajó. Kocsis, hé – álljon meg, fáradt vagyok; – játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből. Kinyitom hátul az ajtót: – hüs levegő csap meg. Bemászom a felső rekeszbe. Két hullát szétütök, helyet csinálok magamnak, nagyot, hosszut ásitok, behunyom a szemem és akkorát nyujtózkodom, hogy a csontjaim beleropognak. Mehet.

A jelen pillanata.

A villamos kocsijára vártam: előttem sinek kereszteződtek, esett és fénylett az uttest, a tulsó oldalon emberek siettek.

És ekkor döbbentett meg a gondolat, mintha friss szélroham csapna keresztül agyamon, kisodorván belőle mindent, ami bánat, tompa szorongás, baljós félelem.

A jelen pillanata! Ez a pillanat itt, állok az utca szélén, habos viz csordogál a csatorna felé és szürkén áll az ég fölöttem. Ez a pillanat, egyetlen százmilliárd pillanatok között, mely mindegyiktől különbözik, mert ez a pillanat először él e Földön, s ami utána következik, ismeretlen.

Mozogtok és utaztok a térben, melyet végesre határolt sorsotok és melynek lehetőségeit, hegyeit és völgyeit ismeritek már, és elfelejtitek nagy utatokat az időben, mely ismeretlen végtelen felé visz az ismert tájak felől.

A jelen pillanata! Micsoda mélység, micsoda örvény nyilik meg előttem; az utca leferdül lábaim előtt, mintha lejtős, kanyargós pályán a hegy peremére érnék s hirtelen sziklafal szakadna a mélybe. Itt állok a mult partján, egyetlen lépés még – a többi ismeretlen tenger, levegőoceán. Ezt érezhette Kolumbus Kristóf, állván az Atlanti-oceán partjain, szemét a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé borul, vagy közvetlenül a csillagos egekbe omlik?

Mögöttem elhagyott vidékek. Jól emlékszem. Jártam a gyermekvágy forrásvidékén, zöld füvek közt néhol az öröm piros szamócái villantak fel. A csalódás hideg patakján keresztülgázoltam, sötét alagutján a kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vittek. Emberekkel találkoztam mindenütt és mindennek tudom a helyét. Ami mögöttem van, azt meg nem változtathatom többé, a mozgókép megállt s egyik lábukkal a levegőben, szóra nyilt szájjal, felemelt kézzel állva maradtak a figurák, a mult figurái s igy marad most már a kép idők végeztéig. Egy kéz, mely felém nyult, egy szó, amit elmenőben dobott felém ismeretlen száj, a ház tetejéről zuhanó kő, mely elől félreugrottam, egy asszony mozdulata, amint az ablak felé fordult s válla könnyedén felemelte a csipkét: – mindez megállt, megmerevedett a levegőben s nincs az az erő, mely kimozdithatná helyéről a multnak egyetlen pihéjét, mely a szellőben szállongott, nincs az a hatalom, mely meg nem történtté tudja tenni a szunyog szárnyrarebbenését, ha elmult.

De ami előttem áll, – halljátok? – azt még el nem határozta semmi. Abba még beleszólhatok, ott még vár rám valami, ott még dolgom van, ott még szabad vagyok: ott nem parancsol senki, ott szolga és úr nincsen, mert ott még senki se járt, sineket se rakott le, vonalakat senki se huzott, házat senki se épitett, ott nincs enyém és tied, ott nincs megkötött jog, jogtalan kötelesség. Száraz és lelketlen hivatalnok nincs ott, ki azt mondaná: ön ide és ide tartozik és nincsenek akták és bizonyitványok, bélyegek és pecsétek, ott a nevem és sorsom nincs beirva lajstromokba, mert az az ország még senkié, ott senki nem uralkodik, azt még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás közt a hatalmasok. Ott én egyenlő vagyok a királyokkal, mert én ott még király lehetek és ők közkatonák. Ebben az országban Grey nem szónokol és Asquith nem hoz határozatot és párisi konferencia nem hoz törvényt, mely mindenkit kötelez, azt is, ki lelkében más törvényt ismert meg. Mert ennek az országnak utait senki nem ismeri, ott az utak talán a felhőbe szaladnak, talán a föld alatt mennek, ott talán fehér, ami itt fekete, ott talán nem a tengerbe futnak a folyók, ott talán fent van az, ami itt lent, ott talán nem a föld felé esik az eleresztett kő. Senki ne merje mondani, hogy ott is földre esik, mert ebben az országban még nem látott követ senki és nem látott folyót és nem látott tengert és nem látott fehéret és nem látott feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő.

Ebben az országban vannak még esélyeim, – halljátok? – ott nekem földem és birtokom van. Innen, a mult partjain állva, belemeresztem tekintetem és kinyujtom a kezem; ami ott van, ahhoz hozzányulhatok, megváltoztathatom, helyéről eltólhatom. Ha akarom, ott nincsen ugy, ahogy lenni akar, intésemre ott visszafordulhat, ami elindult s megindulhat, ami helyben áll.

Mert ott lefejti csuklójáról és szeméről letépi a köteléket hallgatag utitársunk, a százszor leláncolt, százszor megcsufolt Akarat.

Zugjanak a harangok. Törjön ki börtönéből, a multból, a szabadnak született uj ember, ki nem féli, mert akarja és előidézi a Jövendőt.

Testi szépség.

Halálom után két nappal idézést kaptam, hogy jelenjek meg a Másvilági Mennyországkiegészitő-Parancsnokság irodájában. Ott beosztottak valahová, ahol többedmagammal vártam, hogy átdeportáljanak a Marsba, vagy akármerre, a IV-ik, bővitett dimenzióba. Nagyon untam magam. Ötödnap találkoztam Dezső barátommal, akit szintén ideosztottak.

– Hogy vagy, – kérdezem – soká maradsz itt?

– Tudom is én. Nagyon unom magam. Tudod, az ember a másvilágon ellustul. Sürgős dolog nincsen, az ember mindenre ráér, – telik az örökkévalóságból. Téged is örökkévalóságfogytiglan hivtak be?

– Engem is. Mindig ilyen unalmas itt?

– Igen, kérlek, és az ember elveszti minden kedvét. Tegnapelőtt például eszembe jutott, hogy nekem egy komissióm van. Még a behivatásom előtt megigértem valakinek, egy hölgynek, hogy halálom után két nappal, éjszaka, meglátogatom. Eszembe jutott, gondoltam, ugy sincs most semmi dolgom, lemegyek, elbeszélgetünk egy kicsit.

– Ugyan. Na, és mit szólt?

– Tizenkettő előtt valamivel érkeztem, még aludt ő nagysága. Gondoltam, hadd aludjék szegény, keresztülmentem a falon, aztán beültem a tükörbe és néztem. Sok tekintetben előnyösebb azért ez az állapot, hogy az embernek nincs teste. Az enyém kicsit kövér volt és gyakran izzadtam. Az itt nincs.

– Hát persze, az igaz.

– Hát kérlek, elég kiváncsi voltam a találkozásra. Én tudniillik valami hosszu és patétikus levelet irtam neki, amiben ezt a randevut megigértem. Azt irtam neki, hogy a másvilágon találkozunk.

Dezső elgondolkodott.

– Nem értem, miért akartam vele pont a másvilágon találkozni. Ugy látszik, valami mondanivalóm volt neki, de bizony Isten elfelejtettem. Ott ültem a szobájában, mondom, a tükörben, és törtem a fejem, hogy mit is akartam neki mondani. Pedig milyen sürgős volt akkor, direkt agyonlőttem magam, hogy találkozhassunk. És képzeld, ott vagyok és nem jut az eszembe.

Megint elgondolkodott.

– Szép nő? – kérdeztem végre.

Dezső vállat vont.

– Tudja Isten. Azelőtt nagyon tetszett. Most jobban megnéztem magamnak, mig aludt. Kérlek alássan, mióta itt vagy, nem jutott eszedbe, hogy milyen furcsa dolog egy emberi test?

– Furcsa?

– Na igen. Mondhatnám, kómikus. Különös hatással volt rám, hogy ni, ezek még mindig hordják a testet, amit én már olyan régen nem hordok. Olyan… olyan régi divatu dolog… Mint az uraságoktól levetett ruha… A lélek leveti a testet és ezek tovább hordják…

– Van a dologban valami. De a részletek…

– Hát kérlek, azokat is megnéztem. Azelőtt például őrülten szerelmes voltam a lábaiba. Kérlek alássan, ugyan kérlek, hogy néz ki egy emberi láb! Nyilvánvalóan olyan, mint egy elnyomorodott kéz. Azelőtt kéz is volt, mikor még majom volt az ember. Az ujjak eltorzultak és a tenyérből lett egy vaskos, formátlan husdaganat. Nem értem, hogy ezt akkor nem vettem észre.

– És a szája?

– Az meg két vörös husgörcs. A bélrendszer felső nyilása, a sok evéstől kidagadt. Beljebb csontocskák vannak, azok se szabályosak. Aztán az orr!… na, kérlek szépen!… milyen formátlan valami. Két lyuk van rajta. Hanem a legkómikusabb és szánalmasabb a két fül. Hogy ez soha nem jutott az eszembe! Két lemaradt, siralmas huscafatocska, ami összezsugorodott és gyürődött, mint a töpörtyü. És két ilyen kis cafatocska lóg a fej két oldalán, és ez nekem tetszett! és meg akartam csókolni! Brr!…

– Furcsa, furcsa. Mondasz valamit.

– Hát, kérlek, én csak elnéztem egy darabig. Ilyen az egész. Aztán megint törtem a fejem, hogy tulajdonképpen mért is akartam én vele találkozni. Aztán, szégyen ide, szégyen oda, bizony nem jutott az eszembe, hát fogtam magam és szép csendesen ellógtam, mielőtt felébredhetett volna. Nem mennék többé vissza, nem tudom miért.

– Azóta se jutott az eszedbe?

Gondolkodott.

– Mit csináljak. Nem. De nem is erőltetem meg magam, van idő. Arra való az örökkévalóság. Nincs egy cigarettád?

– Volna, de mivel szivjuk el, nincs szájunk.

– Az igaz. Látod, ez az egyetlen dolog, amit sajnálok.

A hóember és a kályha.

A hóember exkluziv életet élt. Már zsenge hógyerekkorában feltünt zárkózottságával és hallgatagságával: nem beszélt az emberekkel és tudta a módját, hogy mindenkit távol tartson magától. Ezzel hamarabb feltünt és nagy jövőt jósoltak neki. Amint egyre sürübb rétegben rakódott rá a hó, vastagodott és felnövekedett és a tekintélye egyre nagyobb lett.

Kezdtek foglalkozni vele. Egy érdekes egyéniség tünt fel müvészi életünkben, irták a lapok. Elhatárolt, különös egyéniség: hallgatag és önérzetes. Nem kenyere a közlékenység, nem áradozó, nem bőbeszédü, nem fecsegő.

A hóember divatba jött. A lapok hozták a fényképét, kritikusok véleményt mondtak róla, hogy milyen nagy dolgokat várnak tőle. Meg is magyarázták, hogy miért várnak tőle nagy dolgokat: ezért, mondták, mert nem olyan, mint mások, nem erőlködik, nem keresi a közönség kegyét, nem hevül fel semmin; gunyos, hideg és objektiv, mondták róla, világosan látja a dolgokat, azt érezni rajta, anélkül, hogy beszélne és fölötte áll az eseményeknek. Valamelyik kritikusnak az a szerencsés ötlete támadt, hogy a hóembert szembeállitsa a kályhával. Mennyivel nagyobb, értékesebb, izmosabb egyéniség, mondta a kritikus, ez a hóember! Mennyivel mélyebb, igazabb müvészet az ő hallgatagsága, mint a kályha szuszogó, handabandázó sustorgása, amivel az egész világot meg akarja főzni, mindenkire rá akarja erőszakolni az ő unalmas és köznapi lelkét, és hosszu, unalmas ódákat zeng a nyárról, a szépségről és a nőkről! Milyen más a hóember, egy odavetett szava, aforizmája mennyivel értékesebb, arisztokratikusabb dolog volna, ha érdemesnek találná beszélni. Arisztokratikus – igy ez a helyes kifejezés – ebben megállapodtak, és ez a szó rajt is ragadt a hóemberen.

Főleg a nők voltak elragadtatva a hóembertől. Ez már más, ez igen, ez egy igazi férfi, mondták a nők. Ez nem udvarol az embernek, nem olyan, mint a kályha, például, nem áradozik, nem forr fel mindjárt, nem lángol, ennek gerince van, önérzetes ember, igazi férfi, aki megbecsüli magát és nem zokog és nyafog a szerelemtől. Az ilyent lehet szeretni, az ilyennek mindent oda lehet adni. A hóember naponta ezrével kapta a szerelmes leveleket, de ő egyikre se válaszolt és csak gunyosan mosolygott. Ettől aztán csaknem megőrültek a nők, egy csomó öngyilkosságot követett el, ami csak növelte a hóember tekintélyét.

Dicsőségének tetőpontján a hóember megkapta a Nobel-dijat. Nagy banketot rendeztek másnapra: ezen a banketen a hóembernek végre fel kellett volna szólalnia, hogy beszéljen valamit, mondjuk, a szerelemről. Mindenki izgatottan várta a hóember nyilatkozatát. Aznap éjjel a hóember titokban, hogy senki se tudjon róla, felkereste a kályhát. Leereszkedően köszöntötte: a kályha alig tudta türtőztetni boldogságát, hogy a nagy ember szóba áll vele. Nézze, barátom, – mondta a hóember – nekem holnap beszélnem kell egy banketen, de nem tudom mozgatni a szájamat, mert meg vagyok hülve; aztán meg nem is méltó hozzám, hogy a saját, értékes gondolataimból pazaroljak a csőcseléknek. Nem volna szives valami csekélységet kölcsönözni, valami olyan népszerü ostobaságot? Ó, nagyon boldog vagyok, – hebegte és sustorogta és lángolta a kályha – talán parancsolná ezt a csekélységet? – és egy parazsat nyujtott át. A hóember leereszkedően biccentett és könnyedén zsebrevágta a parazsat.

Másnap a nagy hóembert elolvadva találták: az orvosok agylágyulásból származó paralizist állapitottak meg. Azonnal összeült a bizottság, hogy a hóembernek szobrot állitsanak márványból, mely hirdesse dicsőségét az idők nagy végeztéig.

Egy kritikust biztak meg, hogy a szobor táblájára foglalja össze röviden: milyen volt a hóember. A kritikus három napig gondolkodott, de nem tudta megmondani, milyen volt a hóember; csak azt tudta megmondani, hogy milyen nem volt, – nem volt olyan, mint például a kályha. Végre azt ajánlotta, hogy irják: „Nem volt olyan, mint mások.“ A bizottság azonban kijelentette, hogy ez nem hangzik szépen; igy kell ezt kifejezni: „Különb volt másoknál.“

Ezt rá is vésték a márványtáblára és hazamentek a kályha mellé, mert nagyon hideg volt.

A fejetlen ember.

Villámlott s utána hosszan dörgött az ég; villám és dörgés között jutottál eszembe, az utcán, barátom, mig szaladó emberek között egy kapu felé igyekeztem. Eszembe jutottál, s egy csodálatos és váratlan kérdés döbbentett meg, – hogy van az, hogy még soha nem jutott eszembe?

Hogy még nem jutott eszembe soha megkérdezni tőled, barátom: hol van a fejed?

Nagyon sok barátom van, ismeretlenek és ismerősök, szobákban és tereken láttam őket, s róluk elképzeltem az emberarcot, s most már tudom, milyen egy ember.

De mi lett volna, ha csak téged ismerlek, barátom?

Huszonhat éven át láttam lábaidat, amint sulyosan huzódnak a földön s nyomot hagynak utánuk; és láttam kezeid lebegni lazán, szorongatni idegen kezeket, simogatni szép kelmék szövetét, és látom most is, rákulcsolódva a tollra, végighuzódni, papiron. És láttam karjaid meztelenül és szövetekben, láttam mellényed csücskét s két-három gombját, s kabátod kihajló gallérját is látom, s még egy leomló darabka nyakkendőt is, s még vállaidból is látok egy darabot, ha elforditom a nyakam jobbra és balra, – a többi nincs, nem látok semmit, a nyakkendőn s a vállak felém gömbölyödő vonalán tul ködbe vész alakod, eltünik előlem. Felállok s elálmélkodva nézek végig rajtad, s hihetetlennek rémlik, hogy ma először vettem észre, hogy ime legjobb barátom, egyetlen bizalmasom és hivőm, akit, ugy hittem, mindenkinél jobban ismerek: egy rémes csonk. Fejetlen törzs, élő kisértet, amilyent gyerekkori lázálmok mázolnak falra, függönyre, a rémmesék borzongató alakja, Fejetlen Richárd, sötét lovag, kivel a rengeteg mélyén találkozik, éjfélben, a megkinzott lelkiismeret.

Fejetlen lovag, nem csurog vér a nyakadról? Hol a fejed, barátom? Nem furcsa, hogy felnőttem veled s figyeltelek és gondoltam rád, hogy te voltál nekem a legkézzelfoghatóbb, az egyetlen valóság és egyetlen biztos tény, amit a szkepsis elfogad, hogy fájt nekem, ha megütöttek, s jó volt nekem, ha megsimogattak, hogy mérhetetlenül közelebb tudtalak magamhoz, mint bárki mást s bárki más bizonytalan álom, ismeretlen valószinüség volt csak hozzád képest, – s ime ma ötlik fel, hogy soha nem láttam az arcodat a valóságban. Távolról hoztak csak hirt az arcodról, másoktól hallottam csak, hogy milyen, ha beszéltek róla, vagy néha szürke kép fölé hajoltam mohón és kiváncsian, hogy milyen lehetsz? Mert csak képekről ismerlek, ó idegen, idegen barátom, mindenkinél idegenebb, képekről és a tó tükréről, vagy a tükör taváról. Láttam a képedet, de nem hittem e képnek soha, s nem hihettem a tükörnek se, mert mihez hasonlitottam volna a képedet? Hiszen sohasem láttalak. És néha, mint a vak, dadogó ujjaimmal értem az arcodhoz s láthatatlan homlokodon végighuztam, kitapogattam szájadat és szemeidet. Egyszer majd lerajzollak, egyik kezemben ceruza lesz s a másikkal kitapogatlak: egy ujjamat körülhuzom arcod körvonalán s a ceruzával odalent a papiron követem majd azt a vonalat, amit az ujjam határolt.

Milyen lehet az arcod? Mész az utcán és lopva figyellek: kezeid lóbálod és oly nyugodtan, biztosan jársz. Nézem a lábaidat, nem lépsz félre és kikerülöd a tócsát. Pedig nincs fejed. Rettenetes: nincs fejed. És ezek elmennek melletted, közönyösen, mintha nem történt volna semmi. Hát nem látják, hogy egy fejetlen ember jár közöttük? Nézzetek rá: a nyakkendőjén tul semmi sincsen. Nézzetek végig magatokon, nem rémültök meg? Csodálatos.

Milyen lehet az arcod? Lesütöm a szemem s alsó ajkam erővel kinyujtom. A semmiből vörös, szegletes husdarab nyulik ki egy pillanatra. Behunyom az egyik szemem s a másikkal oldalt, befelé pislogok: elfolyó, fakó fehérség villan fel, otromba, formátlan valami, nyomorék vonalak, visszataszitó dudorodások, nyilt pórusok.

Kezdek félni tőled.

Allegória az iróról.

Hogy mi az az iró, Pistike?

Hát… nézzed csak, Pistike, hogy is mondjam neked… az egy olyan ember, aki mindig ir. Előtte van egy csomó papiros és ő egy vékony, kék vonalat enged ki magából, ez a vékony vonal letapad a papirra és ott mindenféle kacskaringós jön ki belőle… tudod, olyan csipkés rajzok, amik egymás alá kerülnek… hm. Ezeket hivják soroknak.

Hogy is mondjam csak neked, – hát ez ugy van, mint például a selyemhernyóval, amit te tenyésztesz. Ugy-e, mikor az már sokáig teleette magát eperfalevéllel, egyszerre csak abbahagyja az evést és a fejéből kienged egy hosszu-hosszu selyemszálat, amit a selyemhernyó kienged magából, ezt aztán maga köré gabalyitja, süriti, fonja, bogozza – és csinál magának belőle egy kis selyemházat, amibe begubózik. Ott elalszik és később kijön belőle lepkének. A sok eperfalevél átalakul a hernyó fejében selyemfolyadékká és a selyem-folyadékból selyemszál lesz.

Hát ez ugy van az iró-hernyóval is, Pistike. Az iróbácsi fiatal korában eszik mindenféle levelet, de nem eperfalevelet, hanem olyan levelet, amit mások irtak, irt levelet, meg könyvlevelet, – ez… hm, tudod Pistike, hogy is mondjam csak?… ez aztán az iró fejében átalakul tintává, az a sok levél. Na és egy napon, mikor aztán az irónak a feje tele van tintával, – hát akkor, Pistike, akkor az iró abbahagyja az evést és kiengedi magából a tinta-szálat, hogy begubózza magát és majd lepke lesz belőle. Hogy hol engedi ki magából? Hát – az irónak a fejéből vezet egy cső, bele a kezébe, a karján keresztül, a kezének a végén van egy kis hegyes, amit tollnak neveznek és ezen keresztül kijőn a tintaszál. Az a furcsa Pistike, hogy akármilyen levelet eszik az iró, mindig tintaszál lesz belőle, – például az a fajta, amelyiket költőnek neveznek, az egész nap szerelmeslevelet eszik és abból csupa tinta lesz a fejében, ami a tinta-szálhoz kell.

A tinta-szálat az iró kiengedi a papirra a fejéből, a szálnak az egyik végét odaköti valami ághoz, amit kiadónak neveznek, Pistike, és most kezdi kiengedni a tintát a fejéből. Jön, jön a szál a fejéből, mindig hosszabb lesz, mindig több lesz; eleinte nagyon sürüen és szépen jön (ja, persze, Pistike, mert akkor még sok tinta van a fejében!), ilyenkor, az elején sürüen befonja szövi vele a papirost, gyönyörü szép tinta-szál, mindenki örül neki, hogy milyen gyönyörü, jaj de szép, jaj de szép, és adnak neki sok helyet. Ilyenkor az iró is örül, dacára, hogy fogyik fejéből a tinta, mindig kevesebb lesz, de ő látja a sok szálat, hát örül neki, hogy majd ő hogy begubózza magát és milyen jól fog aludni és majd lepke lesz belőle.

A tinta pedig fogyik, egyre fogyik az iró fejéből, és amint fogyik vékonyabb lesz, most már ritkább sorokban ir, ritkább szálak jönnek, ezt nevezik verses drámának. De az iró nem bánja, mert örül a gubónak.

Egy napon aztán kifogyik a tinta az iró fejéből. Csupa tinta-szál lett belőle a papiron. Mostan azt gondolja, hogy milyen jól alszik ő most a sok szál között, mig lepke lesz belőle.

Csakhogy nem ugy van az, Pistike, ugy-e, te tudod. Mert a selyemhernyót nem azért tenyésztik, hogy sok lepke legyen, hanem azért, hogy selyem legyen. Azért a kész gubókat beledobálják a forró vizbe, belül a hernyó megdöglik, mire leszedik róla a selymet és csinálnak belőle szép selyemharisnyákat, a hernyót meg eldobják.

Hát igy csinálnak a tinta-gubóval is, Pistike. Mikor a sok tinta kint van az iró fejéből, akkor szépen beteszik a forró kritikába, mire az iró kiesik a tintagubóból, a tinta-szálból pedig – hát… hát… abból is selyemharisnyát csinál az Irótenyésztő bácsi, a feleségnek. Vannak olyan irók, akik csodálkoznak ezen és kérdezősködnek, ezekről szokták mondani a fiatalabb hernyók:

– Hja, az öreg Izé… az már kiirta magát, szegény.

Amiben igazuk van.

Kedves!