Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

KÉT MOSOLY

IRTA

KARINTHY FRIGYES

1922

Copyright by Pegazus Könyvkiadó, 1922.

W. Hamburger, Wien

Két mosoly.

(Strindberg „Julia kisasszony“-a előtt felolvastam a Madách-szinházban.)

Egy nőt fogunk itt látni a szinpadon, abból a műhelyből, mely a tizenkilencedik század második felének irányát adta meg egy bizonyos szemléleti módban, amit népszerűen nőgyűlöletnek, a nő tagadásának szoktuk nevezni. És engem, amikor felhasználom az alkalmat, hogy Strindberg egyik leghatásosabb és legmélyebb drámájának, a rövid egy felvonásban lezajló „Julia kisasszony“-nak előadásával kapcsolatban pár szóval elmondjam érzésemet és hitemet erről a szemléletről; ünnepélyes és komoly érzés fog el, olyanféle, mint mikor valaki elhagyja ősi hitét s nyiltan tesz vallást arról, hogy új istent akar imádni, ünnepélyes és komoly pillanat és egyben lázadó is, mert vallásom ujjászületését éppen a régi komor templomban hirdetem ki, a főpap és az egybegyűlt hivők jelenlétében, hangosan felemelve tiltakozó szavam, épen mikor hozzá akarnának már fogni a szertartáshoz.

Egy nőt fogtok itt látni – úgy állitják elétek, mint egy nőt – de én azt mondom nektek: egy nő ez és semmi egyéb. És mit jelent az, hogy ti ismeritek azt a nőt, találkoztatok vele, ráismertek, mikor a mester lerajzolja nektek? Higyjétek el, én is ismerem ezt az arcot; találkoztam vele, szóltam hozzá és szorongva vártam a választ, ama szörnyű napokban, mikor úgy hittem, el kell pusztulnom nyomorultan, ha nem nyúl ki felém a sötétből egy jó és meleg kéz, hogy megsimitsa a homlokom. Ismertem őt, álltam vele a tó süket partján, beszéltem vele szobákban és erkélyeken – sétáltunk padok és emberek és házak között – ültünk holdfényben és napsugárban. Beszéltem hozzá, boldogan, hogy őszinte lehetek, mert nincs szándékom és tervem, határtalan örömmel dicsértem szépségét, remegtem a felindulástól és örömtől, szilaj vidámság fogott el, hogy hozzak, adjak valamit – megcsókoltam ruhája szegélyeit, elhagytam magam, vártam, hogy most majd rendelkezik velem, felhasználja valamire, a maga örömére, ezt a nagy indulatot ami bennem van, – valami feladatot ád, hősi és nagyszerű feladatot – ő, igen, a nő egy nő, istenem, remegve és ámulva érzem – a legcsodálatosabb és legidegenebb dolog a világon és jaj, – a legritkább – csodálatos hangszer, mindent eljátszik – csodálatos tükör, mindent megmutat – és mégis, nem ismerem a tulajdon hangját a hangszernek és a tükör arcát nem ismerem.

De mit mutatott a hangszer és mit játszott a tükör? Néhány üres, értelmetlen szava a gonosz banalitásnak és önzésnek – apró hiúság, maniákus, makacs visszatérés jelentéktelen és bántó semmiségekhez, gonosz, gyanakvó mozdulatok, mindig készenlétben, hogy ellenálljanak; ha nincs érdekelve a kapzsi és mohó érzékiség – mindig készen, hogy odavessék őt egy izmos lovászlegény, vagy egy gazdag kereskedő lábai elé, ha bestiális örömöket, vagy cifra életet kinál. És az arcon valami nyugtalanitó, kihivó mosoly – bántó, ostoba és önhitt mosolya a megvetésnek és tagadásnak.

Ó igen, láttam ezt az arcot én is, sokáig láttam és néztem – és jól tudtam, hogy ismerem. Strindberg, Shaw, Wedekind, Weininger, Ibsen és az elmult század minden divatos pszikológusai rajzolták meg elégszer. Mindezek a vonások voltak azok, amikből a nő arcát összeállitották és meghatározták a század nagy tanulságát, hogy a nő valami veszedelmes, romboló erő, alacsonyabb dolog mint a férfi, épen azért tör a férfi vesztére – gonosz dolog, démoni hatalom. És hogy ez az igazi nő, aki felé végzetesen vonzódunk, ez a fajta. Rendben vagyunk, mondhattam volna magamnak, ha dogmatikus vagyok – mikor tehát megismertem a szenvedést és a rosszat a szerelemben, ami lényegesen más volt, mint az én tiszta indulatom, ott a nagy tó partján – akkor a nőt ismertem meg, az igazi nőt, ama romboló és veszedelmes erőt, amitől annyit óvtak kedvenc szerzőim. Gyerünk, fussunk előle, felejtsük el, vagy lőjjük főbe magunkat. Harmadik eset nincsen.

És én mégsem mentem el: megálltam és megnéztem közelebbről ezt az arcot. És akkor csodálkozva jöttem rá, hogy minden, amit én ebben az arcban nőiesnek láttam és bámultam: egy feltevés volt: az, hogy vonzalmam megriasztja, fél tőle, hogy érzi rettentő erejét és súlyát, magában és bennem. De meg kellett tudnom, hogy e nőnek egyszerűen közönyös a szerelem, nem tud róla, nem is hiszi el, nem foglalkozik vele, valami realitásnak tekinti, mint amilyen általában lenni szokott az emberek között, ha érdekek jelentkeznek – üzlet, vásár, érzések tőzsdéje, ahol mindennek akkora ára van, mint amekkorra szüksége van rá a vevőnek. Ez a nő készpénznek vette a szavaimat és hasonlataimat: – ha azt mondtam, hogy szép, arra gondolt, hogy mások is annak látják – és ha azt mondtam, te drága – arra gondolt, hogy bizony nem is adja magát olcsón. Valóban, ismerem ezt az arcot és ezt a vonást – de ó Strindberg és ó Weininger, ti nagyon tévedtek – ez a vonás egyáltalában nem nőies –, hiszen ezt a vonást én magamról ismerem, magamról, aki mindannek ellentéte, ami nő. Ezt a nőt nem izgatja fel és nem kábitja el a szerelem, mert ennek nem az kell, hogy őt szeressék – hanem az, hogy ő akarjon valamit – éppen úgy, mint egy férfinak.

Ez a nő férfias. És férfiasak voltak mindazok a nők, a tizenkilencedik század nőtipusa, akiknek tanulmányozása a nőgyűlölő szemléletet rászabaditotta erre a világra. A férfi sorsa ez esetben egyáltalában nem tragikus, legfeljebb annyira, amennyire egy tévedés felismerése lehet. A vágynak és szerelemnek és izgalomnak az a láthatatlan lángolása, amivel körülvettük, nem azért nem gyujtotta fel és nemesitette meg, mert mi nem voltunk eléggé férfiak – hanem mert ez a nő immunis ezzel a lángolással szemben. Ez a nő nem szerelmes önmagába, mint mi ő belé – ez csak hiú, mint a férfiak – ez tehát egyszerűen lenézi azokat, akik szerelmesek belé és szerelmes mindenkibe, aki őt nem szereti.

Egészen másképpen fest igy a romboló Démon, akit a nőgyűlölet azonositani akart az egész nemmel. Alacsony, értéktelen tipussá zsugorodik össze a szép bestia, vagy a női vámpir borzongató alakja, aki miatt minden félórában egy evőkanál puskaport nyelnek le a férfiak – akit csak akkor lehet megkapni, ha előbb felakasztotta magát az ember és a falnak ment és kiokádta a tüdejét. Nézzünk bátran a szemébe és értsük meg végre a rejtelmes, baljós mosolyt, amelynek titkát izzó elmék és lángoló szivek próbálták megfejteni, hogy kifáradva és elkeseredve az eredménytelen erőlködéstől, átkot szórjanak rá végre és óvják tőle a világot, mint Lucifertől, a jónak és nemesnek tagadásától. Nem tagadás van ebben a mosolyban – csak hülye megnemértés, elbizakodott szemtelen cinizmusa a butaságnak, nem a lelket és értelmet nézi le és veti meg, csak azt, aki hisz benne. Nézzük csak meg jól ezt az idióta mosolyt – a nőbe oltott férfi korcsszülött mosolya ez, együgyü, hitetlen mosolya a bolondnak, aki önmagát üresnek érzi, szeretne valaki más lenni és fél mindentől, ami ürességének tudatára ébreszthetné. Nevetni nem tud, mert öröm nincs a szivében – kineveti hát a világot. Nem tud felelni, tehát lenéz minden kérdezőt. Örül minden bajnak és szenvedésnek amit okoz, mert nyomorult, örömtelen énjéről csak igy szerezhet tudomást. Ha szép – szépsége üres mint a halottaké, bitorolt szépség, álarc – ha rút, rútsága fenyegető és rosszakaratú. Alapos oka van rá, hogy mélyen lenézze azt, aki őt szereti – hiszen csak ő tudja, milyen értéktelen dolgot szeret a boldogtalan. És alapos oka van rá, hogy halálra kinozza azt, akit ő kiván – hiszen csak ő tudja, mit jelent, őt elfogadni. Ez az egyetlen rokonszenves vonás benne, ez az objektivitás az önmaga haszontalanságának ez a tudata. Egyébként szeret titokzatos lenni – folyton hazudik, de nem azért, hogy szépitse a rút valóságot, mint ahogy a költő hazudik – hanem, hogy elhitessen valamit, ami nincs. Legjobban a halál érdekli, mint a legfőbb adu, a legnagyobb kár, amit okozni lehet. Szivesen öli meg magát is, ha biztos benne, hogy fájdalmat okoz vele – ravatalról ábrándozik, ahol komoran és kajánul fekszik majd és nem kell részvétet éreznie senki iránt, aki siratja.

Valóban ő ez – a kép tökéletes, ráismerek. De minő kétségbeesett öngyilkos dühe volt az a pesszimizmusnak, az élet és öröm tagadásának, mely ezt az arcot úgy állitotta elénk, mint pszihe-képét a Nőnek, reprezántánsát annak a nemnek, mely a nevető örömnek és kéjnek és ragyogó nyugalomnak egyetlen lehetőségét jelenti e Földön? Ezt, aki nem is tükör, és nem is hangszer – ezt az önmaga árnyékát kereső boldogtalan félembert – ezt a rossz boltosát önmagának, aki még eladni se tudja magát – ezt a férfiutánzó nemtelent, ezt az élményelhajtó unalmas nemi strébert, ezt a tehetségtelen dilettánsát annak a csodának, amit életnek nevezünk? Nem, nem, barátaim, édes emberek, férfiak és nők, hagyjátok őt, hadd keringjenek körülötte tovább a téboly és szenvedély lihegő megszállottjai, szuszogó kalmárok, Figarót-olvasó kisdiákok, kamatra dolgozó ügynökei az életértékeknek – éretlenek és túlérettek, hadd boncolják tovább a rejtélyt, aminek megoldása ott van bármelyik tankönyvében az elmegyöngeségnek, legyenek boldogok vele, fetrengjenek előtte és vele, haljanak meg együtt, az egymásra is méltatlanok, akik nem tudnak élni egymás nélkül. Mi láttuk őt, a Démont, vészesen lobogó szemekkel, láttuk őt, aki csak gyűlölve szeret, akit gyűlölve szerettünk – láttuk őt ennek a gyalázatos századnak nő-ideálját – láttuk örökkévaló, fölényes, gúnyos tekintetét, hülye mosolyát a magtalan, meddő Hitetlenségnek, mely világ kezdete óta ott lebeg minden szépség fölött, hogy kiröhögje, hogy hideg vizzel öntse nyakon a fakadó rügyét, a Hozzánemértő Gyűlölet se vidám, se szomorú, kontár mosolyát.

„Emléke bennem rég nem él Emlékem tőle nincs egyetlen Se kép, se hajfűrt, sem levél: Gyűlöltük egymást mindaketten.

Én büszke voltam és kevély Ő lángoló volt és kegyetlen – Igy szeret a hűtlen személy S én, boldogtalan, igy szerettem.

És végre annyi könny után Boldogság, csóközön után Egymást el tudtuk hagyni végül,

Mint két ellen, ha kimerűlt S kiket a Gyűlölet se fűt – S kiejti a fegyvert kezébül!“

De hát mi ez a rossz álom – mi ez a lidércnyomás, melyben gonosz fények riognak, hisztériás, beteg nyalábok a sárga korongról? Hiszen mindez a fonákja csak valaminek – kusza szálak, értelmetlen zűrzavar. Ennek a mintának eleje is van – ez a sok _nincs_ csak tagadása lehetne valaminek, _a mi van_ – egy harsogó _igen_ hangzott ott el valahol, amire e sok nyávogó és irigy és komisz _nem_ és _nem_ és _nem_ válaszolt a pesszimista drámák mélységeiből. Ó igen, ez a kegyetlen és gyilkos Semmi, a nőben csak hiánya Valaminek –, amiről tudunk ez a fekete folt lelkünkön árnyéka csak _valakinek_, akit elfeledtünk – ez a fojtogató füstje a fájdalomnak, mely torkunkba szorult, szomorú uszálya csak ama hatalmas Tűznek, amiről jól tudjuk, hogy lángolt és melegitett. És ezt az Igent, és ezt a Valamit és Valakit és ezt az örökkévaló Tüzet mégis csak úgy hivják, hogy Asszony – ó igen, elég volt a gonosz álomból. Emlékezzünk rá, ebben a kicsiny szinházban, mely annak a férfinak nevéről van elnevezve, ki a férfi reménytelen küzdelmének époszát azért irta csak meg, hogy reményt és hitet fakasszon, kit végzet és nő százszor elárult és százszor cserbenhagyott, valóságban és képzeletben, multban és jelenben s még a jövőben is – és aki a tizenegyedik szin vigasztalan mélységéből mégis kiemeli őt, hatalmas tenyerén, arcát a fény felé forditva, hogy mindenek lássák és hallják diadalmas szavát:

Mit állsz tátongó mélység lábaimnál? Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt? A por hull csak belé, a föld szülötte Én glóriával átallépem azt.

S kiáltó szavára tompán, messziről dübörög a válasz, a germán hegyeken keresztül:

Das ewig weibliche zieht uns hinan…

És kinyilnak csukott, asszonyi szemek és halk, édes nevetés bugyborékol nyomában – elhallgat véres, démoni kacaja az ostoba hisztériának. Ó igen, te vagy az, Éva, rádismerek – te voltál, aki lugast vásároltál nekem: hová rejtetted magad, miért tűrted, hogy elgyötörjön és megkinozzon ez a némber itt, aki magáravette ruhádat, hogy megtévesszen? Hogy volnál ellenség és ártalom és veszedelem, én édesem, szeliden tündöklő fény, jóság, öröm, boldog pirulás, te kedves? Emeld föl arcod, és mutasd meg nekik az igazi mosolyt – remegő és könnyekben fürdő mosolyát az örömnek –, remegő és elfehérülő száját a termékeny szépségnek, mely önnön tudatára ébredt, mikor megtermékenyitett minket bátorsággal és ujjongó kedvvel. Édes és jó tűz, melynél többet ér megégni, mint meg nem ismerni téged – üdvös méreg, melytől többet ér elpusztulni, mint meg nem izlelni. Nem harcolsz és nem verekszel és nem taktikázol te a férfi ellen – nem nézel gyanakvóan és kutatóan és harcrakészen reá, – és nem nézel gőggel se és gúnyos megvetéssel és kutyaalázattal se nézel – tágranyilt szemed ámúlva, elcsodálkozva, boldogan és nevetőn mered belé az ő tágranyilt, sóvárgó tekintetébe. Ime, szivembe és agyamba futott a vér, rád gondolva, aki pedig nem hörögsz és fuldokolsz a gyönyörben, és nem karmolsz és harapsz, nem téped a zsebkendőt és nem szivod a vért, mint az a másik – rád, akinek mosolygó nyugalma és békéje izgalmasabb és csodálatosabb és bóditóbb, mint ama másik tomboló dühe – rád gondolok és élni akarok érted és oda akarok adni neked mindent, amit lehet, élni, hogy lássalak és örüljek neked és szeresselek szüntelenül, életem egész gazdag, szines, ragyogó tartalmát odaadjam – őneki legfeljebb az üres életemet adom, őérte legfeljebb meghalok, utolsó pillanatomban is ásitva és nyújtózkodva a penészes unalomtól.

Ó, nem ábrándithattok ki, komor főpapjai a nőmegvetésnek, minket e hitünkből – jöhettek, Julia, és ti többiek – nincs az a nő többé, aki minket kiábrándithat a nőből – mi mégis csak szeretjük és imádjuk és csodáljuk a nőt, aki nem pokol és izzó ártalom és mégis a legnagyobb tűz e világon – a nőt, aki mosolyog és borzong, mikor róla beszélnek – aki, ó jól tudom, rossznak, ha kell, százszor, rosszabb tud lenni a férfinál – de jónak, ha lehet, ezerszer jobb és különb és mámorosabb – ő, mert mi ismertük a nőt, aki lángolt, mert lángoltunk, aki szeretett, mert szerettük, aki szépnek látott, mert szépnek láttuk – az igazi nőt, akitől gyermekünk van.

A rémület.

Kezdetben volt a köd és a káosz a térben és az Ur aludt e ködben. Egyszer pedig felébredt és nyujtózkodva ásitott és hangosan kiáltott „Aoi-á!“, már mint ahogy az ébredő, meg álmos lélek kiált, mikor ásitva, de jókedvüen magához tér.

A köd pedig idegesen összerándult és megijedt ettől a hangtól, és az Úr, mulattatva e gyermekes ijedtség felett, tréfásan elkiáltotta magát: „mu-ú“, mint ahogy a csacsi gyereket ijesztgeti az ember.

A köd pedig rettenetesen megrémült és reszketni kezdett egész testében, mint a tó, melybe kavicsot dobtak. A ködben gyürük és gombócok keletkeztek e reszketéstől, csomókba folyt össze némelyütt, golyók lettek, melyek reszketve a rémülettől, forogtak és keringtek egymás körül.

A forgástól kitüzesedett egy nagy, reszkető golyó, tovább rengett és reszketett, puffogott és bugyborékolt és egy nagy bugyborékolásnál kiköpte magából a Földet.

A Föld pedig, ijedt, dobogó, tüzes sziv, keringeni kezdett a nagy golyó, a Nap körül, keringeni kezdett, s belsejében a forró folyadék, a Föld vére, tovább reszketett és rengett az eredendő, nagy Rémülettől.

Nem is marad sima és szép teke, mint a nyugalmas, önérzetes billiárdgolyók, s a diplomaták kerek és kopasz koponyája, – a belső reszketés tüzeket és izzó folyadékot puffogtatott ki a reszketéstől megrepedt kérgen, rengett és zakatolt a Föld, hegyek és völgyek gyürődtek, gyüremlettek és a lecsapódott viz remegve, hullámokba verődve, szaladgált a völgyek mélyedése közt.

S az egyik folyó, még melegen és bugyborékolva a rengéstől és reszketéstől, egy napon kilökte magából az embert, a reszkető Rémület fiát.

Dobogva és remegve indult meg utjára az ember, sokasodott és szaporodott a Földön, mely lassankint megnyugodott és elpihent és megkeményedett, arcán viselve fiatal éveinek, rémült kicsapongó életének ráncait és redőit: a hegyláncokat.

Az eredendő rémület azonban ott reszketett tovább a Föld fiában, az emberben – házakat és városokat épitett, hogy elrejtse bennük vonagló, ijedt, reszkető szivét a külső világ és embertársa elől.

De még mindig oly nagy volt a rémület az emberben, hogy nem bizott meg a falakban, mellyel körülvette magát, – attól remegett, hogy reszkető rémületében a másik ember lerontja majd ezt a falat és megöli őt, hogy ne kelljen tovább félnie tőle.

Rettenetes fegyvereket talált ki tehát, borzalmas szereket és anyagokat, melyek ha felrobbannak, oly szörnyü rengést és robbanást idéznek elő, mely tulrengi, tulreszketi a másik ember remegését s az nem tudja elpusztitani őt rémületében.

S kitört a háboru, s ijesztő pukkanással robbant fel a lőpor, a Föld teste hosszan rengett és remegett utána. Emberek táncoltak a felvert léghullámokon, aztán visszaestek a Földre.

Ezek közt volt az én Demeter barátom, három év előtt a kávéházban ültünk együtt; – és most itt ülünk megint, itt ül mellettem a rugós pamlagon. Őrmesteri rangja van és vitézségi érme, de már nem katona, kiszuperálták, idegsokk miatt. Egy gránát felvetette és azóta ritmikusan, egyenletesen és szabályosan reng és remeg az egész teste. Itt ül mellettem, beszél hozzám s én a papir fölé hajolok. Az arcát nem látom, de érzem őt, – a ritmikus reszketést átadja teste a pamlagnak, s a pamlag reszketteti és rengeti az én egész testemet; a májam és vesém reszketni kezd – és reszketni kezd a szivem s a szivemtől agyam is reszketni kezd s megrezzen kezemben a toll – megrezzen és futni kezd a papiron.

És tollam, e ritka szeizmográf, most távoli, távoli földrengést jelez az Időben, – a Föld keletkezésén, az Ember születésén, a háborun, a gránát robbanásán, barátom reszketésén keresztül megérzi a rémület reszketését, melyet az Úr tréfás hangja riasztott fel a nyugodt és békés káoszból.

Unalom.

Vasárnap délután talákoztunk.

Talán a feketémbe volt elvegyitve a méreg, vagy a cigarettámba. Elszivom a cigarettát és az utcára mék. És akkor érzem, hogy kuszik fel a koponyámba. Ki ismeri közületek?

Valami nagy csodálkozással kezdődik. Eszembe jut, hogy délelőtt hangosan énekeltem, aztán felindultam, sirtam egy levélen, a szeretőmre gondoltam, nagy, mérges pisztollyal főbe akartam lőni magam, de ugy, hogy durrogjon, villámlás, mennydörgés, zuhanás. Nirvána, fekete szárnyak suhogása, csöndes temető, holdfény, bosszu, halál. Keresztbe egy fekete angyal. Miszticizmus, Ding an sich, feltámadás. Végtelenség.

Mi volt ez délelőtt? Egy szót se értek az egészből. Hiszen az egészből egy szó se igaz. Sok ember jár, jönnek-mennek. Vasárnap délután kibujnak a lukakból a munka roszszagu sajt-kukacai és ugy tesznek, mintha nekik is szabadna élni, sőt csakis nekik. Kimennek hintázni a Városligetbe. Hangosan beszélnek, mit is itt vagyunk, mondják sőt csakis mi vagyunk itt. Nem értem, nem értem, nem értem az egészet. Nem értem mit csinálnak. Szeretném megkérdezni valakitől, hogy miért van ez a tolongás. Ez az ember, aki most szembe jön, miért nem megy ellenkező irányba, hát nem mindegy? Nekem egészen mindegy. És miért állnak egymás mellett a házak olyan fontosan: a villamosok is milyen fontoskodva, milyen hangosan csilingelnek. Mindenki olyan biztosan siet, jön-megy – mintha valamire készülnének itt. Mire készülnek itt, kérem szépen? Én nagyon jól tudom, hogy semmire se készülnek, hiszen ezt már évek óta látom igy és semmi nem jött ki belőle. Dehát mi a fontos akkor?

Az embernek fontos a keze meg a lába, meg a feje. Az igaz, már az elemibe tanultam, hogy a kéz kell, hogy az ember dolgozzon vele, a szem is kell, hogy az ember lásson vele, a száj is, hogy egyék vele. Az egyes részeknek tehát van célja. De mi célja van az egész embernek? Az egész embernek semmi célja nincs. De igen, aszongya, mert az egész ember a társadalomért van, igaz, persze. De mi célja van az egész társadalomnak. Hja ugy.

Mégis furcsa, hiszen délelőtt értettem. Igen, igen, már emlékszem. Délelőtt azt mondtam: Végtelenség. Semmi. Tudom, tudom, nagyon messze, annál is messzebb. Jó, hiszen elhiszem és értem, de jelent ez valamit nekem? Délelőtt jelentett, mert izgatott és érdekelt. Ha nem érdekelt volna ez, elaludtam volna. Ezek is elaludnának, ha rájönnének, hogy semmi célja ennek a sürgés-forgásnak. Ők azonban azt felelik: de bizony, azért nem alszunk el, kimegyünk a Városligetbe szórakozni, hintázni, célbalőni, nem unjuk el magunk!

Hm. Hát én mit csinálok olyankor, mikor nem unom magam igy? Homályosan, ködön keresztül emlékszem. Igen, igen, könyvek, eszmék, sirok, nevetek, felindulok, a szeretőmre gondolok, megakarok halni, de dörgő felhők közt zuhanni mélységekbe – és azt mondom: Végtelenség. Ugy, persze. Hát én igy szoktam szórakozni, azért nem untam magam eddig.

Nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a hinta, meg a célbalövés. De hát hogy is van csak akkor a világ? Lássuk csak.

Kezdetben volt az unalom. És mondá az Úr: legyen szórakozás, mert igy elalszom. És gondolt magának kis golyókat és lökdöste őket jobbra-balra. Hat napig igy szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyon ásitott, majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.

Az ember nagyon ásitott és majdnem elaludt. Gondolt magának istent és hintázott rajta, célbalőtt vele, hatezer évig a Városligetben. Én is köztük voltam és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és Halált, csakhogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sirtam és fejemet a padlóhoz vertem.

De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog, elmult. Az abszolut, az egyetlen igaz állapot az unalom. Borzasztó.

Borzasztó. Ezen se tudok felindulni. Mindez nagyon szép és nagyon előkelő: az egész élet tehát küzdelem az unalom ellen. Jó, jó, nagyon szép. Dehogy magyarázom el ezt nekik? Meglehetni irni egy nagy filozófiai munkába, vagy verset lehet irni róla. Visszafordulok a József-köruton és eszembe jut egy barátomnak egy verse, ahol trombitának nevezi magát.

De hiszen ez nem igaz, az ember nem trombita. És nekem ez a vers tetszett? Persze szórakoztatott, hogy az ember trombita.

Nem, nem, ez elviselhetetlen. Milyen hangosan beszél mindenki. Átmegyek a másik oldalra. Nem érdekel, nem érdekel. Mit tegyek. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy mind szamarak, mert hiszen világos csak olyan agyvelő lehet, amelyikbe semmi sincs beleirva. Akkor hát mit néz engem az az ur odaát? Nini, idejön, ismerős.

Hogy, hogy vagyok. Köszönöm, jól. Tegnap elvesztettem a vagyonomat. Köszönöm, nagyon jól. Jól, jól, jól. Tramtadaram. Parancsolja, hogy még egy párszor elmondjam? Elmondhatom. Hogy egy kicsit ideges vagyok? Dehogy vagyok ideges. Ön azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván érdekli önt. Nézze kérem azt a házat. Látja, ott a negyedik emeleten egy szenvedélyes természetü úr most harapja le a szeretőm bal fülét, szerelmi elvakultságban. Köszönöm, nagyon jól vagyok, azt hiszem, el fog rohadni a lábam, egy nagy daganat van rajta. Pardon, ön azt kérdezte, hogy vagyok. Hát most hallgassa végig, ha érdekli. Látja, engem nem érdekelt, de Önnek nyilván fontos. Tehát tudja meg, hogy a hasam is fáj, most veszem észre. Óhajt még valamit tudni rólam, vagy már talált valami más szórakozást? Alászolgája.

Elviselhetetlen. Mért mosolygott ez az ember. Hiszen egészen bizonyos, hogy semmi célja nincs az arcának.

A szeretőm levelet irt. Kérem, fontolja meg, azt irta. Mit fontoljak meg? Kérem, nagyon szivesen megfontolom, ha tetszik. Mit tegyek.

Az az ember, az az ember, mit akar az az ember. Az is felém tart és mosolyog. Persze, ismerem. Átmegyek, borzasztó, hiszen ez is megszólit.

Hiába, az ember jön felém. Olyan léptekkel, mint valaki, akinek igen fontos elintézni valói vannak. Rámnéz, köszön, megfordul, mosolyog, megáll. Én is megállok, összenézünk.