Part 4

Ezzel összefügg folytonos önismétlése is, amiben némileg Gyulaihoz hasonlit. Ugyanazt a gondolatot nem habozik gyakran majdnem azonos szavakkal ujra leirni, ugyanazon gondolatokat, több cikkben egymásután ismételve és fejlesztve ujból fejtegetni. (Rédey ezt is megmutatja.) Érdekes látnunk ebből a szempontból is, hogyan összefüggnek egymással egyes dolgozatai, mennyire folytatása, tovább fejlesztése egyik a másiknak, mennyire egy tőből fakadtak és egymásba hangzanak, mint Ibsen egyes drámái. A magából, mélyből gyökeresen, szervesen fejlődő lelket mutatja ez is, melyre mindjárt tanulmányunk elején felhivtuk a figyelmet.

Konzervativizmusa, szerénysége mások véleményének elfogadásában, megismert igazságokhoz való, szkepticizmusát ellensulyozó ragaszkodása, önön gondolatainak ismétlése és fejlesztése összefügg jellemének komolyságával és azon tulajdonságával is, melyet Rédey megismert és _diszkréciónak_ nevez. Valóban ez igen fontos tünete az esztétikai magábazárkózottságnak. E diszkréció tiltakozik benne a kiméletlen „pszihológiai mohóság“ ellen, mely a nagy halottak magánéletében turkál. E magábazárkózott lélek elsősorban a saját magánéletét féltette a kiváncsi szemektől. Ezért nyom el oly gondosan minden eláruló, lirai vonást kritikájában: melyek azért lépten-nyomon előtörnek; hiszen e látszólagos, készakart objektivitás voltaképp éppen a tulságos lirai érzékenység kifolyása. És itt talán megtaláljuk a tudományos lelkiismeretnek, a külső világ igazságaihoz való kényszeritett, fájdalmas, ily magának való léleknél, melynek minden külső érintés fáj, kétszeresen meglepő ragaszkodásnak csiráját is, mely őt Komjáthytól elsősorban megkülönbözteti és pantheista lirikus helyett artisztikus essayiróvá tette. Kétségkivül hozzájárult ehhez a tényeket kereső, kiábrándult kor is (artisztikumba menekvő kiábrándultság Péterfy egész lénye) – de hisz Komjáthy kora ugyanez volt. A jellemkülönbség: Péterfy diszkréciója, mely mint irót elzárta a lirától és a külső világra utalta. Ha világ: igazság legyen!…

Mi hozta létre Péterfy diszkrécióját? Péterfy élete, kétségkivül. Családi körülményei, könnyelmü apa, érzékeny anya, hivatásának lekötöttsége, idegbetegség, minden. Ezek nem olyan hangulatokat fejlesztenek, melyeket világba szeretnénk kiáltani. Azonkivül Komjáthy, ismeretlenül, önmagának irt; Péterfy, bár érdeme szerint nem ismerve, hirlapiró volt. Komjáthy alkothatott lelkéből uj, szintelen, de fényes világot; Péterfy önnön lelke tragikumából menekült a világ esztétikai tragikus felfogásához. Péterfy elzárkózottsága igy mintegy ellenkező irányu lesz Komjáthyéval. De _mindkettő elzárkózás_: közös bennük a külső világ teljesen pesszimista felfogása, mely Komjáthynál hermetikus intellektuális elzártságban, Péterfynél esztétikai-tragikai felfogásban talál vigasztalást.

Rédey inkább hőse gondolatait kutatja, mint érzelmi jellemét és ezt helytelenül teszi. Péterfy gondolatainál nagyobb értéküek az érzelmek, melyeket e gondolatok leplezni törekszenek; mindennél nagyobb értékü az ember, aki a sorok mögött áll. Érzelmei csak kevésben nyilatkoznak, talán csak a _modorban_, melylyel gondolatait előadja; de éppen e modor az – hogy azt mondjam róla, amit ő mondott Széchenyiről, – ami Péterfy lelkének lelke. E modor legfőbb jellemzője az _izlés_; diszkréciójával, konzervativizmusával, mély, szinte zenei érzékenységével (zenekritikus volt!), artista lényével, egész lelke mélyével szorosan összenőtt tulajdonság. Kényes izlés: ő is „vájt fülü“, mint Kazinczy; és vájt lelkü, nemcsak szók, hanem dolgok iránt. Sérti a népszerü reklám, sérti Nietzsche kalapácsfilozófiája; kritikájának főszempontja, gondolkodásának, nyelvének főszabályozója, az izlés.

Nyelvének az izlés, az izléses fogékonyság adja meg a jelleget: minden diszharmónikus hang kerülése. Péterfy mint stiliszta: az izlés művésze németül és magyarul; s nem volt igaza Rédeynek, mikor stilusának jellemzésére felhozott szemelvényét magyarra forditotta; ez a folyékonyság csak eredetiben látható meg igazán. Finoman folyékony ritmus ez: halkneszü folyócska, mely alig vet látható hullámokat.

Még egy pár szót Péterfy fejlődéséről. E fejlődés rajza nem egyéb lenne, mint felelet azon kérdésre: mint gubózódik be a tudományos érdeklődés lassankint az esztétikai zárkózottságba? Az első állomás általános tudományos érdeklődés (még természettudományi is); a második történeti (s ez fejleszti ki a tragikus világnézetet); ezután már csak egy haladás van hátra az artistaságban, az esztétikai begubózottságban: végkép eliminálni a tudományból (a világból) mindent, ami nem szép lehet és – a görögséghez menekülni. (Ez a szaka Péterfy életének talán a Danteessayvel kezdődik s a görög irodalom tanulmányával tetőpontját éri.) Eszerint én is három részre osztanám Péterfy fejlődését, de nem külső alapon (mint: hirlapirás, Budapesti Szemle, Görög irodalomtörténet), sem műfajok szerint (cikkek, essayk. könyv): hanem a belső fejlődést vévén alapul.

III.

Két ember áll előttünk, akik egy korban éltek és közös volt a sorsuk; két zseniális iró, kik életükben nem találták meg közönségüket.[16] Hol keressük a közös sors okát? Közös jellemvonásban. E közös jellemvonás jellemük gyökere: a visszahuzódás, a zárkózottság.

Hol keressük a közös jellemvonás okát? A fajban vagy a korban, a milieuben?

A közös zárkózottság Komjáthynál intellektuális, Péterfynél esztétikai karaktert ölt. Jellemző Péterfy tragikum-elméletére, mely mint láttuk, egész lelkével oly szorosan összefügg, hogy szerinte a tragikumnak semmi köze a morálhoz. Az ő zárkózottsága, az ő tragikuma valóban tisztán és teljesen esztétikai. De ha a kor, ha a faj e zárkózottság oka, valószinünek fog feltünni, hogy e korban, e fajban az intellektuális és esztétikai mellett a morális zárkózottság tipusát is megtaláljuk.

Ezért akarok nehány szót mondani Dömötör Jánosról s ismét leirni e sokáig eltemetett nevet. Nem akarom jellemezni őt, nem akarom feltámasztani: irodalmi halottak feltámasztására nem érzek elég krisztusi erőt: fel fognak támadni, ha kell, maguktól. De amit mondani akarok, nem lenne teljes az ő neve nélkül.

Dömötör János Komjáthynak és Péterfynek idösebb kortársa. Parasztfiu, vidéki, csöndes ember. Verseket műforditásokat, népies leveleket, kisebb tanulmányokat irt, nagyobbrészt a Vasárnapi Ujságba. Öngyilkos lett, mint Péterfy. Munkáit halála után Baráth Ferenc adta ki, vékony kötetkében.

Kevés verse: rendkivül mély vallomásai egy magába zárkózott léleknek, akiben a tudós lelkiismeret helyett (melyről Péterfynél beszéltünk), a morális lelkiismeret fejlett ki. A kifejezés ily egyszerüsége kevésszer szövetkezett az érzés ekkora mélységével.

Alapvonása neki is az elzárkózás. Megvan az ezzel összefüggő pesszimizmus a külső világ iránt. De morális jelleménél fogva őt kizárólag az _emberi_ világ érdekli:

Minden dolgod emberfia, Komoly képü komédia.

Morális aggodalommal iparkodik fájdalmát magának tartani:

Fájdalma nem a világé: Elég neki a magáé,

Iparkodik senkit sem vádolni:

Ó én senkit sem vádolok! Minden dolog rendes dolog, Ami fáj is elfödözöm, _S a világgal semmi közöm_.

Ez utóbbi pár sort két versében is ismétli. És mégsem tud elvonulni a világtól, nem engedi morális lelkiismerete. Ez lesz tragikuma, mint Péterfynek a tudós lelkiismeret.

Itt az ember, itt előttem S Jákob harcát harcolom S bár a harcot már kiálltam, Nem törött meg, fenntart lábam S erőt érez tomporom.

Morális feladatokat érez s biztatja magát:

Állok, állok _kételyemben_ Harcra ujra erőm van…

Dehogy van ereje!

Hiszen volt már Megváltója S e világot meg nem óvta, Hát te gyarló, mit tehetsz?

Mégis, mint Péterfy, ő is aggó lelkiismeretességgel akar a külső világba, ő a morális világba, a tettek világába hatni, bármint fáj neki. Ha tollára veszi, élénk realizmussal festi e külső világot: a morális mindig praktikusabb, élesebb szemü, mint az intellektuális, vagy az esztétikus. Nyelve is népiesebb, reálisabb, magyarabb, kissé Arany-izü. Mint Péterfy, az esztétikus, a német, ugy ő, a morális, az angol irodalom kedvelője. Mint Péterfynek a nyugodt esztétikai élvezetekbe merült élet, neki az erkölcsös, egyszerü, családi élet volna ideálja. A magyar parasztcsalád életét kevesen ábrázolták ugy, mint ő, többi közt a Tornyos Nyoszolyáról szóló versében a nyoszolyáról, mely minden titkot lát:

És előtted titok nem volt sem öröme, sem baja – Gyászt, örömet vegyest láttál, régi tornyos nyoszolya.

Ismétli (gyönyörüen) a Beatus Illét. És sohasem lehet ily Beatus. Hitetlen Tamás, nősülni nem mer, megőrüléstől fél. Folyton erkölcsi aggályok, furdalások, határozatlanságok meredélyein jár: mult és jövő nem hagyják feledni:

Előttem a pohár. Igyunk! Igyunk a multért s a jövőre! Hiszen _mind Jánuszok vagyunk:_ egyszerre nézünk hátra és előre.

„Neki mindig nyugalom kell – S azt keresi, ami fáj.“ Hiába vágyik „Megnyugodni, nem kutatni – Azt élvezni, ami van.“ A bibliaolvasó protestáns morális szemével nézi korát:

A kor gyarapszik, szépül, épül – Csak egy vén hid lett semmivé, mely kezdet óta eget-földet számunkra tarta együvé.

De végre ugy tetszik, megtalálja azt a moráltalan pesszimizmust, amely már belenyugszik a rosszba. „Fájó igazság, vérez a sziv. Ha mélyebben tekint belé.“ De mégis: igazság, melyben meg lehet állapodni a sokat hánytatott léleknek.

Dönthetetlen tudományom nem inog, mint Hamleté; hogy kövesse, nem kivánom, aki el nem érheté.

„Éltem sivár, jövőm iszony“ – mondja; de ugy érzi, hogy nyugodt. Most már nem is csak a kort vádolja:

Rossz az ember, rossz a kor, S hiszem, eljő valaha még az egy pásztor, egy akol. Pásztorunk majd Lucifer lesz, Közös aklunk a pokol: bün és vétek a halálban minket együvé pakol.

E nagy – morális lélek a pokolban akarja jól érezni magát:

Leszünk sokan a pokolban,

– mondja egy másik versben –

Van ott jó is, van elég. Van kit nincs mért oldni, kötni Van akinek bün se gyötri, Csak a másé, kebelét.

E látszólagos moráltalan, vagy morális megnyugvás életébe került. Péterfy is akkor lőtte főbe magát, mikor eljutott a görögség esztétikai szigetére. Mint Péterfy Széchenyivel, Grünwald Bélával, Teleky Lászlóval, ugy foglalkozott ő is egy tanulmányában Öngyilkos költőinkkel, morális szemmel helytelenitvén az öngyilkosságot. De az elzárkozásnak mindig tragikus vége lesz, ha lelkiismerettel párosul.

Ez magyarázza, mért tragikus Péterfynél és Dömötörnél és nem oly mértékben az Komjáthynál. Neki _sikerült_ elzárkozni, önmaga zsenijébe.

Dömötör _humbler bard_ (hogy az általa forditott Longfellow szavával éljek), de jó költő, minden szava mélyen jött lelkéből s tipikus illusztrációja annak, amit mutatni akartam.

*

Most, hogy az utolsó és legfontosabb kérdés jönne: mi a közös forrása egy korban egy nemzet irodalmában ennyi elzárkozásnak – oly korban, mikor az a nemzet már irodalmi életet él – mi az oka a magyar irodalmi életek az örökös tragédiáinak és éppen a közelmultban: a kritikus nem mer tovább irni. Péterfy azt szokta mondani, különb legény lett volna, ha a sors ifjuságában a külföldre veti, de igy élete mintha el volna tiporva. Igy van-e, vagy Dömötörnek van igaza, aki a kort vádolja? nem kutatom.

Vannak dolgok, melyek keserübbek kimondva, mint érezve; s azt hiszem (attól félek), olvasóim már érzik, amit mondanom lehetne. S talán már nem időszerü is kimondani: mintha a feltámadások korát élnők.

De a feltámadások ünnepe legyen a kegyelet ünnepe is A magyar irodalomnak még mindig kötelességei vannak az alig letünt kor halottjai iránt. Komjáthy versei talán lassanként hozzáférhetőbbekké válnak, mint ma; de Péterfynek hány értékes essay-je nem szerepel Összegyüjtött Munkáiban? várván egy negyedik kötetre? És Dömötörre ki emlékezik?

Maint joyau dort enseveli dans les tenèbres et l’oubli bien loin des pioches et des sondes.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: „Vágd meg a szavakat és vérzenek“ – mondja Emerson. „Facsard ki a szavakat és könnyeznek“ – mondja Hartmann. Ilyen reminiszcencia nagyon sok van.]

[Footnote 2: Az arisztokratizmusra nézve vesd össze Arany származását, a Toldi Szerelme enumerációját, a nemes stilt és történeti érzéket, a levelet, melyben Petőfi lebeszéli Aranyt, hogy a Murány Ostromát Wesselényinek ajánlja s azt, amit Riedl mond Aranynak a cigányokkal szemben való itéletéről. Az, hogy Arany _politikai nézetei_ demokraták voltak, nevetséges ellenvetés. Itt belső és öntudatlan hajlamról van szó, nem politikai nézetekről, melyek a kortól függnek.]

[Footnote 3: V. ö. a Bolond Istók I. énekét és Thewrewk Árpád könyvét a Nagyidai Cigányokról.]

[Footnote 4: Lásd a következő tanulmány II. fejezetét.]

[Footnote 5: Petőfinek nem volt mélyitett esztétikai izlése. Csak a divatos irókat szerette.]

[Footnote 6: „A szenteskedő kéjsóvár olasz“ szembeállitása a magyar hadvezérrel olynemü dolog, mint Musset és Tennyson szembeállitása az angol irodalom történetében. Arany még pontosabb a dokumentálásban.]

[Footnote 7: Maga – szerényen – Toldy extraktusának nevezi jegyzeteit.]

[Footnote 8:

Ki fény vagyok, homályban éltem Világ elől elrejtezém: Nagy ismeretlen messzeségben Magányosan lobogtam én.]

[Footnote 9: Érdekes pl. ahogy Vajdával elbánik, aki szerinte „alantjáró. Filozóf eszméi mindannyiunké, a megszokottak… Filozófiai nyelve (!) meg darabos,“ Ellenben Komjáthynál „_szokatlan hangok_“ volnának az ilyenek:

Nyissátok fel a börtönajtót!… Ó legyen átkozott a zsarnok Ki minket e tömlöcbe zárt…

Ez épp oly kevéssé szokatlan hang s éppugy Petőfi-hatás, mint a „Tettekre szomjazom, Csak nyilna már a büszke pálya“, mely a _Véres napokról álmodom_ visszhangja.]

[Footnote 10: Mondanom sem kell, mily felületesség ebből Komjáthy fölényére következtetni. Sikabonyi azt mondja: „Petőfinél… minden _felszinesebb_, leiróbb, reálisabb. Komjáthynál _tartalmasabb_, _boncolóbb_, légiesebb. De ne feledjük, hogy Petőfi huszonhat éves korában halt meg; addig irhatott csak, mig a vér a legszilajabb.“ Éppen megforditva. A szilaj vér nem kedvez a realizmusnak. A fiatalok költészete mindig „légiesebb“ s láttuk, hogy Petőfi is az epikaiság felé fejlődik. Werther légiesebb, mint a fejlődött Goethe, Faust vagy Meister. A kettő közt bizonynyal nem a realizmus a felszinesebb, nem a légiesség tartalmasabb. De Komjáthy légiessége egészen más, lényegileg más és Komjáthy sohasem lehetett volna reálissá, valamint Petőfi sem Komjáthyvá.]

[Footnote 11: A képzőművészet nagy tárgyilagossága előtt énjének minden gyötrelme elsimult.

Angyal Dávid.]

[Footnote 12: „Egyéniségéből hiányzott egyes tehetség… fátumszerü uralma a többi felett.“ – Az Eötvös-essayból.]

[Footnote 13: Euripides-tanulmányában elméletet alkot a vigjáték fellépéséről, mely ráillik Euripides és Racine korára, de nem Schillerére: itt elárulja szeretetét a sémák és elméletek iránt. Grünwald Béla könyvében is az elméletet nélkülözi. Nagy tisztelője Hegelnek.]

[Footnote 14: Védeni Péterfyt a nemzetköziség vádjától (oldalvágásokkal a _mai modernekre_), mint Rédey teszi, igazán felesleges.]

[Footnote 15: Rédei Péterfynek Taineről szóló kritikai megjegyzéseit nem együtt adja Tainenek irónkra való hatásáról szóltában, hanem külön-külön az egyes cikkek fejtegetésénél, melyekben előfordulnak. Ez jellemző feldaraboló, tartalomelmondó, mozaikszerü módszerére, mely iskolás és éppen nem helyes.]

[Footnote 16: Péterfyt voltakép nem lehet elfeledett irónak tekinteni. Az irodalmi szakkörök már életében kitüntették; a Kisfaludy-társaságnak tagja volt. De a közönség nem ismerte vagy félreismerte; addig névtelen, a Jókai-essay után kivált népszerütlen lett. És belül, a lelke egy ismeretlen iró lelke volt; egy iróé, aki magának ir, a közönséggel való kapcsolat nélkül: Különös jelenség hirlapiróban – Péterfy kapcsolata a közönséggel halála után kezdődik, Összegyüjtött műveinek kiadásával.]

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |elmondja Gatulle Mendes |elmondja Catulle Mendes

10 |Koltó. Itt |„Koltó. Itt

35 |a világon!? |a világon!?“

40 |költészet, Szavai |költészet. Szavai

41 |nincs senmi |nincs semmi

49 |már megkezdődött,“ |már megkezdődött.“

49 |megvilágitaní annak |megvilágitani annak

53 |ellenére- önlelkét |ellenére, önlelkét

54 |Egyéniségéből |„Egyéniségéből

58 |zenekritikus volt!) |(zenekritikus volt!)

60 |akarom feltamasztani |akarom feltámasztani

61 |aggodalommal íparkodik |aggodalommal iparkodik]