Part 3

E szerkezeti sajátsága Komjáthy költészetének szorosan összefügg egyénisége legjellemzőbb, leglényegesebb vonásával, melyet Sikabonyi elmulaszt kiemelni. Egyáltalán nem keres ő faculté maitresset, mely hőse arcképét örökre felismerhetővé tenné; inkább apróz, de nem elemez. Jellemzés helyett itél; tán több esztétikust, mint pszichológust érezve magában. De itélete egyoldalu dicséret, mely legtöbbször helytelen esztétikai felfogáson alapul. E dicséret módszere az összehasonlitás; összehasonlitván hősét a világirodalom nagyjaival, alkalma van fitogtatni irodalmi műveltségét s egyszersmind elárulni, hogy e nagyokat mélyükben épp oly kevéssé ismeri, mint Komjáthyt. Ez összehasonlitásokban rendesen Komjáthy győz, győz Tennysonon, győz Shelleyn, győz Sully-Prudhommeon, győz Vörösmartyn, győz Goethén, Petőfin, győz Swedenborgon[9] (jellemző e nevek összevisszasága). Igaz ugyan, mondja igazi filiszter-esztétikával, hogy Goethe, Byron, Shelley, Madách „ugyanily“ eszméket „hatalmasabb, nagyobbszabásu“ munkákban szólaltattak meg – de nem ily „fenszárnyalón“, mint Komjáthy – „nem is beszélve arról, hogy Goethének például mily hosszu idő adatott Fausztjának megirására.“

Összes összehasonlitásainak eredményeül e három csinosan hangzó műszavat hozza ki („_három irány_“): pogány pantheisztikus, misztikus enthuziaszta, ideális pesszimista. Jellemző, hogy a pantheistáknál Darwint is, a misztikusoknál Byront is emliti és a pantheizmus démonjáról beszél; a pesszimisták közt jellemző Reviczky divatos tulbecsülése. (A nők e kedves költője minden csak nem _nagy_ és nem _filozófus_.) – E semmit mondó, cifra műszavak helyet jobb lett volna felkeresni Komjáthy többször kivánt legegyénibb, legmegkülönböztetőbb vonását, melyre már élete utalt: és ez valami egészen sajátságos magábazárkozottság, csak-magából-csak-magának-fejlődés. Sikabonyi emliti a magábazárkozottságot, de távolról sem veszi észre, hogy ez olyan forrás, melyből Komjáthy egész egyéniségét meg lehet magyarázni és hogy e szempontból tekintve Komjáthy életében és költészetében minden vonást a lehető legszorosabb összefüggésben fogunk látni.

E magábazárkozottság több és más a lirikusok közönséges érzékeny maguknakvalóságánál: ha a tipikus lirikusban, Csokonaiban, Petőfiben minden legkisebb külső hatás nagy érzelmi reakciót kelt, Komjáthynál ellenkezőleg külső hatás, külső világ egyáltalán nem létezik. Komjáthy lirája _tárgytalan_ költészet; sohasem volt még ennyire tárgytalan költészet. Szavai elvontak, metaforái nem a meglátás, nem a képzelet munkái, hanem gyakran csak a nyelvé és sabloné. Érzései nem fejlődnek, hanem áradnak, nem táplálkoznak: oly légiesek, hogy nincs szükségük külső táplálékra. Levegőből élnek, mint a növények; – vagy inkább: önmagukból. Komjáthy költészete ezért a par excellence elvont, intellektuális költészet; – ilyet várhatunk a világtól dacosan elhuzódó, félreismert lángésztől. Nincs nagyobb ellentét, mint Petőfi és Komjáthy lirája s az igazsággal homlokegyenest ellenkeznek Sikabonyi ilyen kijelentései: „Megtaláljuk Petőfiben mindazon elemet, mi Komjáthynál megvolt“ és „Petőfi korában Komjáthy Petőfivé vált volna és Komjáthy idejében Petőfi Komjáthyvá.“ A Petőfi liráját csupa külső benyomások táplálják s mindinkább tulsulyra jut a külső benyomás a belső érzés fölött. Valóban Petőfi a lirai epika felé fejlődik és költészetének csucspontját utolérhetlen leiró költeményeiben éri el. Gondoljunk a fejlődésre _Hazámban_ c. első versétől a _Puszta télen_ s hasonlók bámulatosan teljes realizmusáig. Petőfi a benyomások költője. Komjáthynál nincsenek benyomások.[10] Benne nincs semmi apollinikus elem; az ő költészete teljességgel dionysosi. Ha valakit lehet a világirodalomban Komjáthyhoz hasonlitani, az csak Shelley. Közös bennük az elvontság, a külső világgal való nem törődés, a csak magából táplálkozó lélek. _Ideális_ költészet mindakettőé. E hasonló okok, hasonló eredményeket hoznak létre. Első eredménye, természetesen, az önérzet tultengése; aki előtt a külső világ semmi, annak önmaga minden, az voltaképp önmagát imádja. Komjáthy valósággal himnuszokat zeng önmagához. Folyton magával foglalkozva önnön nagyságának, önnön jövendő dicsőségének gondolata mámoritja.

Nevem a csillagokba irom s emberszivekbe égetem és tul időkön, tul a siron terjed hatalmas életem.

A második eredmény az elvont eszmékért való rajongás. Minő eszmékért? Az önérzet tultengésének megfelel az individuális szabadság eszméje; annak pedig, hogy az egész világban semmit sem látunk, csak önmagunkat, megfelel a pantheizmus. Mindkettő megvan Shelleynél ugy, mint Komjáthynál. De éppen a pantheizmussal kapcsolatban akadunk közöttük a lényeges külömbségre. A pantheizmussal együtt jár a természetimádás. Az ily _ideális_, azaz a külső világtól elzárkozó lelkek, ha festők, tájképfestők lesznek: gondoljunk Mednyánszkyra.

De Shelley látja a természetet és a természetben keresi a saját érzéseit: a tengerben, a nyugati szélben, az érzékeny virágokban. Az érzések tulnyomóak; de képek támasztják őket. Komjáthy ellenkezőleg, érzéseiben keresi a természetet, nem látja, nála legfeljebb az érzések támasztják a képeket; a képek csak kifejező eszközül szolgálnak, mint másnál a szavak. Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a természet iránt. Csak a lélek iránt volt érzéke. A természet nála csak a lélek más szavakkal: semmi egyéb.

Hattyu lebeg a ringó vizen: az én gyönyörben uszó szivem; a fénybogár a rózsapelyhen: az én gyönyört sugárzó lelkem; a pillangók levelek selymén: az én gyönyörtől ittas elmém,

Látta Komjáthy ezt a hattyut, ezt a fénybogárt, ezeket a pillangókat? Dehogy látta. Érezte. Shelley keveset lát és nagyon érez; Komjáthy érez és semmit sem lát. Ezért nagy tévedés azt mondani, hogy „nagyobb vonatkozásba tudja hozni a természetet énjével mint Shelley“. Komjáthynál a természet egyszerüen nem létezik.

Gondolhatunk arra, hogy Shelley élete hányatott volt, nagy benyomásokkal teli; Komjáthyé egyszerü, nem is alkalmas arra, hogy benyomásokat nyerjen. De gondoljunk arra is, hogy mindaz amit a lelki zárkózottságról és eredményeiről mondtam, talán nem egyformán illik Shelleyre és Komjáthyra. Komjáthynál a magábazárkózottság következménye lehet az önérzet tultengése és az elvont eszmékért való rajongás; Shelleynél valószinüleg éppen az önérzetnek és e rajongásnak (melyek már tanulókorában összeütközésbe hozták a tanári és atyai tekintéllyel) következménye a külső világ hatástalansága. Igy érthető az, hogy Shelley képes a külső benyomások felfogására, Komjáthy képtelen. (Shelley verseiben vannak életrajzi adatok, Komjáthyéban nincsenek.) Valóban az élet nem oka, hanem okozata jellemünknek; sorsát mindenki maga csinálja. Ezért illik a költők élete oly csodálatosan jellemükhöz.

A harmadik eredménye a heroikus magányosságnak a pesszimizmus. A külső világ néha erőszakkal is megzavarja az elzárkózott lelket; az ily lélek a külső világból csak az ilyen erőszakos érintéseket érezvén, kénytelen, csak a legnagyobb pesszimizmussal, gyülölettel tud a külső világra gondolni. Komjáthynak az egész külső világ rabság. Szanzara, Abdera. S amint a pantheizmus Spinozához, ugy a pesszimizmus Schopenhauerhez viszi. De az ő pesszimizmusa egyáltalában nem lényegi, amint az egész külső világ nála nem lényegi. Lényegi csak a lélek, önmaga, és ez jó, nagy, élvez, győz: Komjáthy alapjában optimista.

Az abszolut jó nála a gyönyör, a lélek gyönyöre, melyhez a test gyönyöre is hozzátartozik, a szerelem és enthuziazmus részeg gyönyöre. A gyönyör valóban az egyetlen állapot, melyben az egész külső világ tényleg megsemmisül és a lélek egy pillanatra de facto magára marad. Ezt a gyönyört, ezt a megsemmisitő, Nirvánás gyönyört hirdeti ezer és ezer változatban Komjáthy lirája. Igaza van Sikabonyinak (maga sem sejti, mennyire igaza), mikor azt mondja, hogy nála „az érzékiségben mintegy átszellemül a szenvedély“ – de éppen ellenkezője az igazságnak, amit nyomban utána mond, hogy „nincs benne semmi a Nirvána hangulatából“.

Átszellemült kéj, kéj a szellemnek a külső világtól való (bár pillanatnyi) emancipálása céljából: ez várható és tényleges alapmotivuma Komjáthy szerelmi lirájának. Az ily szellemnél a szerelem is önmagára vonatkozik, voltaképp csak önmagát és önmagáért szereti; a külső nő szerelmének csak alkalma, nem tárgya. Ennek megfelel, hogy végső szerelme, neje, Éloa, intelligens nő; ez a lélek nem ellentétét keresi mint más, hanem rokonát, akibe kihelyezheti saját tulajdonságait, hogy azokat imádja. A nőben önmagát szereti s szerelme is egészen magából táplálkozó. A nőt, akit szeret, voltaképpen nem ismeri, hanem képzeli: önnön lelkét képzeli beléje.

Tultengő önérzete, pesszimizmusa, rajongása a filozófikus eszmékért, a gyönyör dicsőitése legalább is érthetővé teszik feltámadását, népszerüségét a modern holnaposok között, ha velük való rokonságát nem is bizonyitják. A holnaposokban mindezek a vonások kevésbbé mélyről jöttek, mint nála (közöttük nincs ily elzárt lélek). De aki nem vette észre hasonlóságaikat (mint Sikabonyi), az nem veheti észre különbségeiket sem s nincs joga a holtat az élők rovására dicsérni.

Teljesen félreismeri Sikabonyi Komjáthy költészetének nemzetköziségét. Mert bizonyos, hogy sohasem volt annyira nemzetközi költőnk, mint ő. A nemzet a külső világhoz tartozik, a nemzet konkrét dolog, a nemzetiség megszoritás; és Komjáthy költészete teljességgel belső, absztrakt, általános. A művészet nemzeti szine szoros összefüggésben van realizmusával: mennél reálisabb egy művész (mennél több, egyénibb vonást mutat benne a külső világ rajza), annál nemzetibb. Komjáthy világköltő, olyan, amilyenekhez Arany, a legreálisabb, legnemzetibb, e sorokat irta:

Puszta elvont ideállal inkább nem is dallanék.

Világköltő, nemcsak azért, mert a világszabadságért rajong, mint Petőfi; világköltő, dacára annak, hogy szép hazafias költeményeket is irt. E hazafias költemények sem nemzetiek, mert nem reálisak; bármelyik nemzetre illenének. Ezért nem lehet Komjáthy állitólagos nemzetiességét kijátszani a holnaposok állitólagos nemzetietlensége ellen. A holnaposok (értve nem éppen a Holnap tagjait), élükön Adyval, minden Magyarország szidásuk mellett is sokkal nemzetiesebbek, mert érzéseik a magyar világ viszonyaiból fakadtak; Komjáthy érzéseihez semmiféle (külső) világnak nincs köze.

A költői képzelet és költői nyelv azonban teljesen annak a viszonynak a tükre, melyben a költő a külső világgal áll. Mindenki természetesnek fogja találni az eddigiek után, hogy Komjáthy képzelete szegény és egyoldalu; de viszont ragyogó. A képzelet gazdagságát a külső világ adja, ragyogását a belső világ. Komjáthy költészete csupa fény és semmi szin. A fény a nap dolga, a szinek a tárgyaké; – a fény: a lélek, a szin: a benyomások. Ehhez képest nyelve sem szines és mégis ragyogó. Az ilyen költőnek voltaképp nem is a nyelv az erőssége, hanem a zene. Zeneiségében van valami Vörösmartyéból, Vörösmarty szinei és plasztikája nélkül. De az, hogy „azt a költői magyar nyelvet, melyet Kazinczyék után Vörösmarty, de még inkább Petőfi, Arany adtak vissza a magyarságnak, ő Reviczkyvel együtt… tovább fejlesztette“, nemcsak tulzás, hanem alapjában hamis. A magyar költői nyelv Aranyig állandóan a realitás és plasztika felé fejlődött; Reviczkyvel és Komjáthyval e fejlődésről hirtelen lehanyatlott, szintelenné, plasztikátlanná lett. Mindazonáltal Komjáthy nyelve éppen nem az az egyéniségtelen nyelv, ami Reviczkyé, sőt egy hatalmas egyéniség kifejeződése, elvont, de ragyogó szavakkal, nem szines, de fényes képekkel; nem szemléletes, de izzó, nem elképzeltető, de éreztető. Még verselése is teljesen megfelel az elmondottaknak: az örökös egyforma, folyamatos jambus, itt-ott anapaestusokká forrva, minden nemzetibb, vagy festőibb lejtés nélkül igazi kozmopolita forma, mint Reviczkyéké, de szárnyaló, égő, csupa lendület. Csak néha, egy-egy rémes hangulat hatása alatt születnek durvább képek, erősebb kifejezések, egyénibben verselt, trochaikus strófák; egy pillanatra mintha Vörösmarty tájain járnánk:

Fent az ormon ködök ülnek rém a rémmel elegyülnek köztük átok a viszony; lent az alj’ba vad kacajba tör a szélvész; vérbe fagyva veti vemhét az Iszony;

de ez is mennyire csak belülről kivetitett kép, milyen kevéssé kép. Komjáthy nyelve, verselése himnikus, áradó, dagadó folyó, egyforma, mint Miltoné.

Hosszasabban foglalkoztam Komjáthy költészetével, hogy némileg ellensulyozzam a hamis képet, melyet Sikabonyi ad róla. Magával Sikabonyi könyvével nem lett volna érdemes ily hosszasan foglalkozni. Mégis érdekes jelenség e könyv, érdekes jele a feltámadásnak, melylyel közelmult irodalmunk halottjai egymásután felkelnek a feledékenységből. Csak most kezdjük észrevenni, hogy a magyar szellem ébren volt a lefolyt évtizedekben is. Előttem fekszik egy más könyv: Rédey Tivadar könyve Péterfy Jenőről. Péterfy irodalmi sorsa hasonló volt a Komjáthyéhoz: életében nem olvasták, ma könyveket irnak róla. Egy harmadik könyv is van az asztalomon: Dömötör János munkái, Ki ismeri ma Dömötör Jánost? Ő még nem támadt fel.

Hogyan tartozik össze a három alak? Hogyan adják meg együtt sajátos jellegét egy irodalmi kornak? Mért éltek homályban? Mért voltak az irodalom halottjai? Ezekre egy közelebbi cikkben óhajtok válaszolni.

II.

„Igaz, hogy nálunk az irodalom halottjai mélyebben vannak eltemetve, de mégis hiszem, hogy Péterfy valódi élete már megkezdődött.“

Ezt irta Angyal Dávid 1901-ben, Péterfy Jenő összegyüjtött munkái bevezetésében. Ma, tiz év mulva, mikor Komjáthy Jenő is diadalmasan támad fel halottaiból: Péterfyt már a magyar essay-irodalom klasszikusai közé sorozzák s talán nem alaptalanul nevezhetnők őt az ifjabb magyar irodalom egyik nevelőjének. Egy uj könyv, Rédey Tivadar terjedelmes tanulmánya, alkalmat ad arra, hogy róla megint beszélve, megvilágitsuk a kapcsolatot, amelyben e tragikus életpályáju irónk korával és kortársaival (a Komjáthyakkal, a Dömötörökkel) állt és azt a kapcsolatot is, melyben ezzel a most felvirradó korunkkal áll, azt a kapcsolatot, mely diadalmas irodalmi feltámadásának az oka.

Magáról Rédey könyvéről nem volna érdemes ily sokat beszélni, Csak néhány szót bevezetésül.

Rédey Tivadar könyve nagy szeretet és szorgalmas tanulmány eredménye; a jó tanitvány könyve ez, tele hálás rajongással a mester iránt s nemes törekvéssel, helyesen érteni, szépen megvilágitani annak tanitásait. A szorgalmas tanuló könyve, aki Vischer hegelianismusát Beöthytől tanulta. Taine psychológiáját Alexandertől, akit sokszor elragad az ujonnan szerzett tudás s ok nélkül is kitárja néha kissé zavart ismereteit Darvinról és Brunetièreről, Saint-Beuveről és Taineről s nem tud ellentállni a csábitásnak, hogy el ne mondjon, legalább jegyzetben, egy-egy érdekes kuriózumot, melyet nemrég olvasott a Vasárnapi Ujságban a magyar drótművészről vagy az Olcsó Könyvtár valamely kötetében Aristophanesről, ha az különben nem is igen tartozik a tárgyhoz. A nagyon fiatal ember könyve, aki sokra becsül egy-egy szellemes mondást, Péterfynél is, önmagánál is; akinek mesterét erősen utánzó stilje néha zavart, mondatai nem mindig helyesek, szavai nem mindig jól választottak; aki merésznek tart banális szókat is; aki adatokat gyüjt, tartalmat mond el és iskolai dolgozatot csinál.

Felhasználva elég helyes választással Péterfy önállóan meg nem jelent cikkeit is, végigvezet ismertetésével Péterfy egész irói pályáján, melyet három korra oszt; hirlapi cikkek, essayk és görög tanulmányok korára. E korok egymásba játszanak és igy Rédeynek az időrend ellen kell vétenie; ez más szóval annyit jelent, hogy csak mozaikképet adhat és nem Péterfy lelki _fejlődésének_ a rajzát. Mert e fejlődés az idő függvénye; sohasem volt összefüggőbb fejlődés, melyben az egyes szemek annyira egymásból nőttek, oly szoros láncot képeztek volna, oly kevéssé volnának felcserélhetők. Péterfy lelki élete folytonos és szerves s egész irodalmi működése lelkéből fakadt: témái, gondolatai, stilje mind a lelki fejlődés hü szimptomái. Rédey idézi Tainenek azt a mondását: „A szellemi alkotások gyökerét nem kizárólag az észben kell keresnünk; az ember lelkületének, kedélyvilágának összes részei nyomot hagynak mindazon, amit csak gondol és ir.“ Ez valóban találó idézet Péterfyre; az övé igazi „lirai kritika“; annál liraibb, mert önkénytelenül az, mert liraiságát rejteni törekszik. Egész lénye folyton fejlődő, eleven gyümölcsfa, melynek lehulló, ért gyümölcsei voltak művei; sokat ugyan lerázott a szél érés előtt; s a szegény fa előbb kidőlt, mint minden gyümölcse megérhetett volna. De minden gyümölcsöt a fa vére táplált s nem hasonlitottak azok a karácsonyfákra aggatott csillogó talmi gyömölcsökhöz. És Rédey bár mozaikszerü, tartalomelmondó könyvében képet nem ad Péterfy egyéniségéről, inkább kivonatát müveinek, a könyv végén egy mondattal megmutatja, hogy volt fogalma az egyéniségről; könyve legszebb mondatával; ime „Péterfy földjén mennyi nemes növényt láttunk, mely kedvezőtlen körülményeknél fogva nem birt virágot hajtani; olyant azonban egyet sem, melynek ne lett volna mélyre eresztett – gyökere.“

Hol keressük ezt a gyökeret? Rédeynél nem találunk e kérdésre választ. Egy-egy jellemvonását többnyire helyesen emeli ki hősének, de nem látja mélységüket, összefüggésűket és fontosságukat. Péterfy képét ép ugy magunknak kell megalkotnunk a magunk szempontjából, mint ahogy nemrég Komjáthy képét megalkottuk.

Komjáthyban oly intelligenciát láttunk, mely a külső világ képei és benyomásai elől makacsul elzárkozik. Nos: Péterfyben hasonló elzárkózást találunk; de az ő elzárkózása nem intellektuális, hanem _esztétikai_ jellegü.

Ő nem zárkozik el a külső világ igazságai elől; sőt mintha bizonyos lelkiismereti kérdést csinálna abból, hogy csak ilyen objektiv igazságokat adjon a világ elé. Ő más menekvést ismer, más elzárkózást: a külső világot a szépség szempontjából akarja nézni, a távol élvező, nem az érző szereplő szemeivel. Ez is elzárkózás: az elzárkózás azon neme, mely a tudós lelkiismeretével megfér. Add hozzá Komjáthy lelkéhez e tudományos lelkiismeretet: és Péterfy lelke lesz belőle.

Ez egyszersmind megmagyarázza, miért fejlődött e két mélységében hasonló lélek oly tökéletesen különbözővé.

Nem azt mondtam, hogy Péterfy tudós volt; sőt éppen: a tudományos lelkiismeret az ő lelkét artista-lélekké tette. A tudományos lelkiismeret kötelességünkké teszi tudomást szerezni a világról, akkor is, ha az fájdalmas; önlelkünk ellenére is. Mi a magába zárkózni szerető léleknek menekvése az ebből eredő fájdalomtól? Az egyetlen menekvés: az artista szemével nézni a világot, mint egy tragédiát és az igazban és szomoruban meglelni a szépet. S nem lehetne jobban kifejezni Péterfy egész életének törekvését.

Artista-lélek lesz, könyvbarát, művészetek[11] és irodalmak ismerője, idegen lelkek szépségeinek magyarázója: igy keresi a külső, az objektiv világban a szépet. Egyszersmind az élet szomoruságaiban is a szépet: a _tragikumot_ keresi: s művészetben és életben egyébként a tragikum fejtegetéséhez vonzódik leginkább. Keller első, tragikus Heinrichja, Kemény, az öreg Arany, Teleky László, Shakespeare, a görög tragikusok, Ibsen, a Haláltánc: érdeklik a művészetben, Széchenyi, a magyar szabadságharc tragikuma az életben, a politikában. Ugyanezért érdekli a történetirás is: a Thukydides-féle tragikus történetirás, a francia forradalom története, ilyesmik. Valóban az esztétikai tragikus felfogás az egyetlen mód a tudományos lelkiismeret és a magábazárkózó lélek kibékitésére. Nem zárkózni tisztán egy szintelen belső világba, mint Komjáthy, hanem a külső világból csinálni belső világot, a külső világot a belső szépség törvényei értelmében fogni fel.

Akármerre nézünk Péterfi világában, mindenütt megtaláljuk a tudományos lelkiismeretet, mely minden áron önmaga ellenére, önlelkét kinozva, a külső világra függeszti tekintetét s mely aztán a tragikus, esztétikai felfogásban békül meg. Ezt mutatja ifjukorának természettudományi érdeklődése, melynek Összegyüjtött Munkáiban nem maradt nyoma s melyet Rédey részben Goethe hatásának, részben (s ez sokkal finomabb megjegyzés) a korviszonyoknak tulajdonit. „Az alkotmányosság beálltával – mondja – önkénytelen, a legkülönbözőbb csatornákon át beszivárgott hozzánk a pozitivizmus szelleme: az illuziókban csalódott, de ismét tetterőre ébredt ország mohón kapott mindenen, amit _tény_…“ De hogy mennyiben voltak összefüggésben a korviszonyok irodalmi halottjaink lelki történetével: ennek kutatása e dolgozat végső részének célját képezné, ha a szerzőnek merészsége volna e nagy témához nyulni.

Az eddigiekből már megérthetjük azt, hogy Péterfy nem lehetett tudós, hanem az igazat, de artista szemmel néző essay-iró; azt is, hogy figyelmének az élettelen természetről a szellemi világ felé kellett fordulnia, amelyet inkább nézhet a tragikus szépség törvényei szerint, Természettudomány helyett most történetirás és regényirás – lényegileg rokonok – kezdik érdekelni. A tudós lelkiismeret nem kisebbedett benne: nem tér ki a legfájdalmasabb igazság elől sem, sőt különösen keresi a legfájdalmasabbakat. Rokonszenvét nem birják az oly irók, akik mint Jókai, felszabadítják magukat az igazság békóiból, sőt mintha nem birnák teljesen az olyan alakok sem, akik mint Eötvös, mint Kossuth, harmonikusok, fátumtalanok[12], tragikumtalanok, Keményt, Széchenyit érezte rokonainak. A fájdalmas igazságokat keresi, hogy tragikummá emelje őket s igy elvegye fulánkukat, melyet nagyon is érez.

A fájdalmas igazság keresése teszi őt szkeptikussá, a rendszerek, a sémák ellen, amelyek iránt alapjában rokonszenvet érez. Tainet igy szereti és kritizálja. A legnagyobb önmegtagadás volt az igazságért: rendszertelennek lennie.[13]

A fájdalmas igazságok keresése hozza őt ellentétbe a nemzeti elfogultsággal, a „nemzeti szinü korlátokkal“, mint ő nevezi, követeli, hogy a politikus „eszével álljon kivül a háromszinü sorompón“, hogy a költő ne álljon utjában a nyugati áramoknak, a „szép inváziójának“. E, szándékos, hajlamainak ellenére való nemzetköziség[14] alapja tragikus, mint Széchenyinél is az: saját csekélységünk ismerete. Péterfy a politika kritikájában is mindig a fájdalmas, önmegtagadó józanságnak ad igazat és nem a nemzeti fellobbanásoknak: Széchenyinek és nem Kossuthnak. Éppen ugy elitéli nemzetiségi politikánk sovinizmusát.

Ilyenformán a régi magyar irodalommal szemben sem ismeri a kegyeletet. Saját szempontjából megérteni; de aztán: kegyetlenül mai, nyugati szemmel birálni mindent: ez az eljárása. Épp ily kegyetlenül ellenszegül a közönség véleményének: Jókainál Keményt, a kedvelt Karthauzinál a Falu Jegyzőjét többre becsüli.

Részben a népszerütlen, fájdalmas igazságok kereséséből, részben artista lényéből fakad nemes konzervativizmusa. Tévedés volna azt hinni, hogy e konzervativizmus a Budapesti Szemle irányának tett engedmény; ellenkezőleg, a konzervativizmusa vezethette őt a Budapesti Szemléhez. E konzervativizmus egész lényét áthatja s maga is ismeri (Péterfy kitünő önelemző, mint minden magábazárkózott lélek s másokat is gyakran önmegfigyelések alapján elemez), mikor tréfálkozva mondja, hogy ő nem fél egy kis copftól. Ellenszenves előtte az ujdonság népszerüsége, s artista tragikai világnézete változatlan, kornak alá nem vetett szépséget és tragikumot ismer. Ez magyarázza állásfoglalását a Nietzsche-féle forradalmi nagyságokkal szemben. Ez a szkeptikus változatlan igazságokat ismer, s ha ilyennek jó kifejezésére akad, s gondolatai kapcsolatában szüksége van rájuk, azokat átveszi majdnem kifejezésükkel együtt, Tainetől, vagy akár Müller-Strübingtől. (Rédey könyvének filológiai érdeme, hogy e kapcsolatokra bőséges idézetekkel rámutat.) Nem akar mindenáron eredeti lenni s másutt elég eredeti ahhoz, hogy ne mondhassuk átvételeit plágiumnak. (Másutt kritizálja mestereit, Tainet kivált.)[15]