Part 2

A faculté maitresse Aranynál valami előkelő szenzibilitás, amely a külvilág minden behatását mély és mulhatatlan sebnek érzi. A benyomás ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben és a lélek folyton gazdagodik a multtal, az egész mult tovább élvén benne. Ez magyarázza Aranynak rendkivüli érzékét a mult iránt, ami, mint az érzékenység, arisztokrata vonás: a demokrata Petőfinek csak a jelen létezik.[2] Az arisztokrata lélek, amely az egész multat hordozza magában, költészetben is tudatos folytatója és eredője az egész mult költészetének és minden sorából az egész mult lelke cseng. Innen Aranynak nagy irodalomtörténeti érdeklődése, melynek legbővebb dokumentumát, irodalomtörténeti előadásai a nagykőrösi gimnáziumban, iskolai jegyzetek alapján nagyon hiven és pontosan rekonstruálva most adta ki Pap Károly.

Figyeljünk arra, hogy a multnak ez a továbbélése és felhalmozódása szoros kapcsolatban van Aranynak rendkivül sajátos egyéniségével, egyéni látásával. Valóban az ily lélekben, amely a mult minden sebeit viseli, a jelen képei sem tünhetnek fel oly egyszerü és természetes szinekben, mint például Petőfinél; a vele együttható mult sajátságos szint vet rájuk, egyéni szint. S amint a képzelet, ugy a kifejezés is teljesen egyéni lesz az ily komplikált lélekben. Arany kifejezésmódja egyáltalán nem egyszerü, mint Petőfié, sőt ellenkezőleg. S alig van sora, mely nem viselné magán az egyéni látás és stilus kettős bélyegét. Ezt legszebben Riedl mutatta ki, akinek könyvében az első mondat: „Arany költészete egész világ, melynek megvan a maga emberfaja, a maga növényzete és állatvilága, szóval sajátos természete és éghajlata.“ Arany szenzibilitása éppoly érzékeny a valóság iránt, éppoly jól lát, mint Petőfi – de mindent sajátságos világitásban.

Az ilyen rendkivül egyéni költőt voltaképpen éppoly kevéssé szabadna objektivnak mondani, mint Petőfit szubjektivnek. Az, amit rendesen a költő objektivitásának neveznek, az elmondottakkal szorosan összefügg. Az ily végtelenül sértékeny szenzitiv lélek valóban nem szeret önmagáról beszélni, mint a beteg nem szeret sebeiben turkálni. Az ily arisztokrata lélek nem viszi sebeit piacra. Sőt a költészet neki voltaképpen csak menekvés a valóság kinzó, sebző világából, mely iránt haj! nagyon is eleven érzéke van és érzékenysége. Ezt fejezi ki például a _Vigasztaló_ cimü verse. Menekülés hová? a mult világába, az egyetlenbe, mely a sebző jelentől elforditja figyelmét, mert az ember lelke nem állhat másból, mint multból és jelenből. A mult sebei kevésbbé fájnak s a képzelet, amely a mult sebeit kombinálja, eltereli a figyelmét a jelen fájóbb sebeitől. Ezért Arany lirája sem közvetlen benyomásokat ad, hanem emlékekből táplálkozik és diszkréten fátyolozott lira. S ugyanezért költészete leginkább epikai. S ámbár ez epikai költészet mélye csupa titkolt és eltagadhatatlan szubjektivitás, megjelenése mégis egy realista, sőt naturalista[3] költészet megjelenése. Rendkivüli szenzibilitása s ezzel összefüggő óriási képzet, azaz szókincse képessé teszi a legfinomabb dolgok látására és kifejezésére s külön fejezetet érdemelne a lelkiismeretesség, amelylyel az általa látott valósághoz aggodalmasan ragaszkodik. Ez ugyanaz a tragikus lelkiismeretesség, amelyről egyszer már beszéltem Péterfyről szólván[4] s amely minden ily sértékeny arisztokrata léleknek közös vonása. Aranynál három alakot vesz. Az első a költői realizmus. Petőfinél a realizmus önkénytelen, magától értetődő, könnyü. Aranynál aggodalmas, fájdalmas. Az egyik a tükör, a másik a festő. A második forma az erkölcsi lelkiismeretesség. S itt tapintunk az egész dolognak mélyére. Petőfi, a nyárspolgár, erkölcsös ember, önkéntelen és nem érdemből, nem lelkiismeretből, erkölcsös, mert ugy született, erkölcsös éppoly könnyedén, mint amily könnyedén tesz mindent. Őszinte, mert egyszerü és nincs mit elhallgatnia; őszinte, mint ahogy az üveg átlászó.

Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség. Az csak azért őszinte, hogy ne legyen egy ujabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden legkisebb lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki multját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a multhoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét mult és jelen közt uj seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit _Weininger_, a hires osztrák filozófus _Gedächtnisnek_, erkölcsi emlékezetnek nevez és a zseni legmélyebb sajátságának mond. Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, „_égető, mint Nessus vére_“. Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany hőseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lőrincnek megölése utáni hangulatokra), Piroskában, Etelében, a balladahősökben.

E rendkivüli erkölcsi érzékenység a lelket habozóvá, félénkké, szemérmessé teszi. Itt minden megint összefügg az előbbiekkel. Akinek minden ártatlannak látszó cselekedete uj lelkifurdalások forrása, az elzárkózik, hogy ne kelljen cselekednie. Az ha tán ki is csábul néha a tett mezejére,

De majd, mint beteg az ágyba, Visszavágyik a magányba.

Az iparkodik ugy élni, hogy azon ne lehessen folt. Visszavonult lesz és nyárspolgár. Amily lelkiismeretes költő, oly lelkiismeretes tanár, férj, apa. De ez a nyárspolgárság lényegileg különbözik a Petőfi nyárspolgárságától. Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.

A harmadik formája Arany lelkiismeretességének a tudós lelkiismerete. S itt visszatérünk a könyvre, melynek alkalmából irjuk e sorokat s mely Aranyt mint tanárt és tudóst mutatja be. Aranyt lelkiismeretessége esztétikai dolgokban épp oly hipokondriássá és habozóvá teszi, mint mindenben; ezért hagyott annyi töredéket és kiadatlan művet. Neki minden kritika uj seb volt:

Mert – betegnek – izgalom, Ha olvassák itt is, ott is S birálgatják uj dalom.

Ez végletekig vitt esztétikai gondosságra késztette, hogy csak tökéleteset adjon ki. (Ebben is ellentéte a könnyen dolgozó Petőfinek.) Ezért az esztétikából valóságos nagy tudományt csinált magának,[5] amelynek gyümölcsei az utólérhetetlen Vojtinán kivül (és néhány kisebb költeményen, mint a Sárkány cimün) prózai dolgozataiban maradtak ránk.

Arany prózai dolgozatairól ujabban sokat irtak (Gálos Rezső, Szinnyei Ferenc stb.), noha inkább kivonatokat adva belőlük, mint eredeti itéleteket róluk. Mégis rájövünk lassan, hogy őt, kit az ortodoxok ismertek esztétikai vezérükül, egyáltalán nem lehet elmaradott kritikusnak tartani. Ez a nyárspolgár-költő, amint gyakorlatában megelőzte a legmodernebb naturalista és l’art-pour-l’artos irányokat, ugy elméletében többszörösen megelőzte Tainet, először módszerben, alkalmazva a milieu- és race-elméletet Irói arcképeiben és Zrinyi és Tassoban:[6] azután az eszményités elméletében, megirva a Vojtinát hat évvel a Taine hires előadásai előtt _del’Idéal dans l’Art_ (1867.), amelyekben nincs több, mint a Vojtinában. Gondoljunk arra is, hogy például Hebbelt ő méltatta először irodalmunkban, mint az eposz modernizálóját, maga is nagy modernizálója az eposznak. Pap közli tervezett, de nem engedélyezett olvasókönyvének előszavát, mely nemcsak pedagógiai, hanem esztétikai szempontból is kitünő és eredeti munka.

Aranyban, mint irodalomtörténészben az esztétikai izlés és tudás egyesül a mult iránti nagy érzékkel. Eredeti történetirónak nem lehet mondani. Önálló kutatásra alkalma nem volt; mint Pap kimutatja, nagyobbrészt Toldy és mások adatait veszi át.[7] A szoros és önálló tudományosságot pedagógiai célja is kizárta. Arany, mint Benkó ismert könyvéből és másunnan tudjuk, kitünő tanár volt; nemcsak nagy egyéniségének önkénytelen hatása, higgadt modora és nagy tudása tette azzá, hanem az a lelkiismeretesség, amelylyel kötelességeit teljesitette és saját pedagógiáját alaposan átgondolta. E pedagógia kiválóan józan gyerekismeretre vall. Azt mondja egy programmértekezésében, hogy „az a 15–16 éves ifju, aki előtt most nyilt meg a stil virágos mezeje, aki rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti, s elsősorban ebből a szempontból itélkezik, képtelenség, hogy egyuttal magasabb érdekeket, mint a nyelv erejét, a kompozició hatalmát, a költészet egyszerü fenségét is érezze. Már lelki alkatánál fogva – ki akarván tünni – csak a _jelent_ nézi, a _mult_ ügyetlen törekvései, avult szépségei iránt, amiket önfejlődése szinvonalán alul állóknak tart, sem kedve, sem érzéke“. Ezeket a szavakat számos mai tanárunk megfontolhatná. Annál feltünőbbek, mert oly történeti érzékü ember irja, mint Arany, önmegtagadó objektivitással. Még modernebb pedagógia hangjait üti meg egy levélben Lévay Józsefhez: „Oly alkalmazott esztétika, mely minden művészetre kiterjed, vagy oly teoretika, mely csupán a szemlélődéssel lakik jól – nem ily koru, olvasottságu ifjakhoz való. A szókat betanulhatná, de az értelem éhen maradnia.“ Annyira simult e tanár a gyermekek értelméhez és izléséhez, hogy az ujabb irodalmat, mint könnyebbet és élvezetesebbet, előbb tanitotta a réginél, ami ellen Pap Károly kifogásokat tesz, teljesen tudományos szempontokból, melyek a tanár szempontjai nem lehetnek. Itt a különben szerény kommentátor tullő a célon.

Arany az irodalomtörténetet teljesen a mai módszer szerint, induktive, olvasmányok alapján tanitotta s a diktatum csak végleges, megjegyzésre szánt összefoglalás akart lenni. Igy nem is várhatjuk, hogy a költő egyéniségéből sokat találjunk benne, Azonkivül a nagy költő prózája másutt sem valami nagyon egyéni. Arany valóságos ellentéte a modern szubjektiv kritikusoknak. Mint Pap is megjegyzi, ő rakta le nálunk a filológiai módszer alapját. Lelkiismeretessége a tényekhez és adatokhoz ragaszkodik és szemérme, mely érzéseit még lirájában is fátyolozottá teszi, prózában lehetőleg egyáltalán nem engedi őket nyilatkozni. Ami versben diszkrét, az prózában szemérmetlen nyiltság lehet. Arany idegesen borzad minden szemérmetlenségtől. Diszt, hasonlatot, az egyéni képzelet jeleit, csak olyan helyen enged prózájába, ahol a megértéshez szükség van rá. Ezért lesz prózája, mint maga mondja, _fahanguvá_ és olyanná, amilyennek Riedl elemzi. Kétszeresen igy van ebben a „száraz összefoglalásban“. Annál inkább meglep bennünket a rendkivüli gondos tömörség és szabatosság, mely minden mondatát jellemzi. Ez is művészet: a legérettebb logikai művészet. És néha, mint a villám, egy-egy pillanatra egy epigrammai fordulat, egy kitünő jelző („a vizeszü Zsigmond“) felvillan az iskolás kifejezések közt.

Valóban szerencsés Pap kifejezése: ezeket a rövid logikus fejezetkéket leginkább epigrammai él jellemzi. S tartalmilag még több érdekeset találunk bennök. Ilyen mindjárt a hun-magyar mondák és ősműveltség jellemzése, mely a Csaba-trilógia tudományos forrásaira világithat rá s látható szeretettel van megirva. Aranynak e dolgokban olyan szakmüveltsége volt, mint akárkinek abban a korban. S több tévedése mellett is szembeszökő a bámulatos önmegtagadó lelkiismeretességü józanság, melylyel a költő kedvelt tárgyával, epikai hitelének összes alapjaival szemben itélni tud.

A középkori irodalomról igen szigoruan itél, annak szépségeit kevéssé sejti: ami természetes, hisz középkori irodalmunk kincseinek megvilágitása csak a legujabb kutatások műve. Annál több figyelmet szentel a korrajzi háttérnek s itt egyes kis fejezetei valóságos kis mesterművek, annak az Aranynak művei, aki a korai renaissance egész műveltségébe oly csodálatosan élte bele magát Toldi Szerelmében. Arany legendás történeti érzéke párosul itt szigoru logikájával és semmit kicsinek nem néző lelkiismeretességével, hogy e kis művekben olyat alkosson, amelyből mint egy Heredia-szonetből elvenni, sem hozzátenni egy szót sem lehetne. Egy-egy kor beszoritva néhány szintelennek tetsző mondatba; csak aki maga hasonlót próbál, veszi észre a benne rejlő roppant logikai műveletet.

A következő kor még inkább a Tinódiak és Ilosvaiak kora Arany szemében, mint Balassié – s ez talán érthető a Toldi, Török Bálint, Szondi költőjénél a Radvánszky-kodex felfedezése előtti időben. Legérdekesebb itt (pedagógiai szempontból is) a régi magyar versformák összeállitása, amelynek ma sem szabadna hiányozni egy iskolai irodalomtörténetben.

Felélénkül a könyv – mint Pap is megjegyzi – azon kor felé, melyről Arany irói arcképei szólnak. Korok, iskolák, irók jellemzése itt mind kitünő s megegyező a mai itéletekkel. Pap szerint Toldy és Gyulai később ismerték a jegyzeteket s igy nem lehetetlen, hogy egyes dolgokban hatással is voltak a mai itéletekre.

A reformkor elemzése megint kitünő; Széchenyiről két szó („ezek a lángész hibái“) élesen világit. – A következő kor iránt megint kissé igazságtalan; ez már talán a győzelmes irodalmi iskola igazságtalansága a legyőzöttel szemben. Kölcsey lirája mást érdemelt volna (bár itt mentség, hogy e nagy költőt ma sem becsüljük eléggé); nekem Vörösmarty jellemzése is kissé halaványnak tetszik.

Önnön győzelmes iskoláját dicsérve Arany egészen diszkrét, nemcsak abban, hogy magát nem emliti (amely hiányt állitólag Szilágyi Sándor igen szépen és méltóan pótolt a későbbi jegyzetekben), hanem költőtársainak dicséretében is. Nem valami merész ujitó, ami tankönyvben nem is volna szabad, hanem a megállapodott közvélemény kifejezője. Mégis helyesen jegyzi meg Pap, hogy e kis irodalomtörténetnek nagy érdekessége az, hogy az uj iskolát ez helyezi irodalmunk fejlődésében az őt megillető helyre először, időrendben; Toldy még teljesen konzervativ. És ha igaz, e kis könyvecske ebben sem maradt titkos hatás nélkül ujabb irodalomtörténeti felfogásunkra.

Petőfiről szól legtöbbet Arany, védelmezve őt a vádak ellen, körülbelül oly hangon, mint az utóbbi években Adyt volt szokás védelmezni. Érdekes, amint Pap bebizonyitja, hogy kronologice Arany itt az első, aki kimondja, hogy Petőfi a világirodalomban is számottevő költő; a második utána a francia Teillandier, a Revue des deux Mondesban. Gyulai még nem mert hasonlót mondani s Erdélyi, akit még ujabb kritikánk is érdemén felül becsül – Erdélyi az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus, aki képes volt Arany Katalinját végigolvasni, anélkül, hogy észrevette volna, hogy az gyönyörü jambusokban van irva és nem rossz ősi nyolcasokban – s ezt oly időben, mikor Byron hasonló költeményeit minden valamire való kritikusnak kivülről kellett volna tudnia, – Erdélyi azt mondta, hogy ne merjük Petőfit összemérni – Bérangervel.

Nagyon érdekes – és tárgyunkkal szorosan összefüggő – lélektani tanulmány lenne még kutatni, milyen szemekkel olvashatta Arany a Petőfi verseit. De erre már itt terünk nincs. Befejezzük ezt a birálatot azzal a megjegyzéssel, hogy Pap Károly bevezetése érdekes adatokat csoportosit s hogy a könyv kiadása az Olcsó Könyvtárban igen drága. S ha már kiadásról van szó, meg nem állhatjuk, hogy ne szóljunk valamit a Hartmann könyvének kiadásáról is, Ebben a könyvben olyan nagyhangu és üres, modern, stilizált és szimbolikus és Petőfihez teljesen stilszerütlen rajzok vannak, melyeket nem hagyhatunk emlités nélkül.

AZ IRODALOM HALOTTJAI

I.

Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt, diadalmasan bevonulnak az Emlékezet nagy Pantheonába. Az irodalom igazi halottjai az elfeledt irók, akiket nem olvasnak, akiknek „mintha hallottuk volna a nevét“, akik félbenmaradtak és eltemettettek, mint egy torzó, egy csonka szobor. Rákosi Jenőtől kezdve mennyien megmondták már (és magyarázták, magyarázták!), hogy a magyar irodalom különösen gazdag ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket; a példa mindig fáj. Esztendők mulva a történetiró, csákányával, mely a multakba vájkál: keménybe ütközik: s előkerül a mélyből a törött szobor: ez Katona volt, ez… a példa fáj.

Előttem három könyv; két uj és egy régi. Két halott aki feltámadt; és egy, aki még nem támadt fel. Az első könyv: egy Komjáthy-tanulmány. Én Istenem, ha elgondolom: nem is oly régen kevesen, fiatalok, ismeretlen rajongtunk egy halottért, egy ismeretlenért, aki éppen azért, mert ismeretlen volt, mert nem beszéltek róla az irodalom hivatalos fórumai: _a miénk volt_, teljesen, kizárólag, a mi költőnk, gyökerünk a multban, erőnk a jövőre. Tizen voltunk és tizen ugy őriztünk egy nevet, mint a koptus a vallását, melynek messze földön ő az egyetlen hive. Tizünkön kivül ki tudta ezt a nevet?

Ma az az irodalmi fórum, mely bennünket kiátkoz, _ugyanaz_ fedezte fel Komjáthy Jenőt, sőt Komjáthy nevét ellenünk használja. Mégis oly örömmel olvasom Sikabonyi Antal könyvét Komjáthyról (mely a Budapesti Hirlap ujságvállalatnál jelent meg), mintha a saját diadalomat olvasnám. Örömömet csak az csorbitja egy kissé, hogy a könyv elég gyenge. Irója sokat olvasott, olyanformán, mint az ambiciózus diákok olvasnak, szükség és öröm nélkül. Olvasottságát (talán nem is jogtalanul) többre becsüli saját gondolatainál. Ha tehát a buddhista világmegvetésről beszél, hozzáteszi, hogy azt „Taine ilyesformán fejezi ki: de renoncer au monde“ – amit ugyan minden ember „ilyesformán“ fejez ki, ha francia. De Sikabonyi nem francia. Azt is mondhatná: hogy Schopenhauer ilyesformán fejezi ki: Verneinung des Willens. – Egy-egy lapjáról egész irodalomtörténeti cimszótárt lehetne összeirni. Ok és cél nélkül. Komjáthy filozófus költő. Nem megdöbbentő, mikor Sikabonyi erre azt vágja rá: „Amint már Boileau is megmondta: Aimez la raison?“ Komjáthy lapja részvétlenség miatt megszünik. „De vigasztalhat, hogy igy szüntek meg a német Horák vagy az angol The Liberal.“ – Miért kellett ezt nekünk megtudnunk? Ha már vigasztalni akar, miért nem vigasztal inkább az Arany János lapjának példájával? Különös dolog, hogy az irodalmi nemzetköziség ostorozója mindenáron külföldi olvasottsággal tetszeleg. – Hát az ily értelmetlenséghez mit szóljunk: „Lelkét nem elégitette ki a Leibnizok mondhatnók _tabula rázája_, akik mindent rendben találnak a világon!?“

Ilyen szószaporitástól vastagra dagad a könyv. Még jobban dagasztja a dagály. Hihetetlenül dagályos könyv, tele izléstelen enthuziazmussal hőse iránt, kit folyton a világirodalom legnagyobb alakjaival ejt párhuzamba. Csak ugy ontja a frázisokat; egyes lapjai a laposságnak, nagyotakarásnak és semmitmondásnak elrettentő példái. Stilusa elrettentően pongyola; ime egy példa: „a legnemesebb törekvések a közönség közönye s igy pénztelenségük miatt mennek tönkre“. Ilyen füles mondat igen sok van, elárulva irójuk gondolkozásának fegyelmezetlenségét.

Mindent megbocsátanánk, ha Komjáthy jellemzését találnók a könyvben. Valóban Komjáthyt még senki sem jellemezte komolyan és érvényesen irodalmunkban. Sokáig ismeretlen, aztán felfedezve, s a felfedezés bámulata sem alkalmas hangulat jellemzőnek, elemzőnek. A megértést csak szeretet adhatja; a megértetés csak ész műve lehet, lehiggadt szereteté. Sikabonyi a jellemző igényeivel lép fel: tanulmányt akar adni. Hogyan felelt meg ennek a feladatnak?

Az életrajz: néhány sovány adat, rengeteg frázissal feleresztve. Lélektani betekintést meg sem kisért. Pedig Komjáthy élete a legérdekesebb tanulmányok egyike lenne egy lélektani érdeklődésü kutatónak. Annyit élcelődtek már félreismert zseniken; ki irta meg a _valódi_ félreismert lángész jellemrajzát, a csökönyösen visszahuzódó lélekét, aki fájva keményedik a világ ellen, mint a gyöngycsiga a kagylójában a tenger ellen?[8] Micsoda erjedés, micsoda vegyi folyamatok folynak nappal a lidérc távol helyén, mely majd csak éjjel fog fellobbani, a siron, jelezve a rejtvemaradt kincset? Schopenhauer, Katona életirói birkóztak ezzel a problemával, Komjáthyé fel sem teszi a kérdést. Egész lélektani betekintése talán ennyi: Komjáthy vidékre megy és megkomolyodik. „Nem tudjuk, – mondja Sikabonyi, – ez a komolyabbság (!) üzte-e vidékre, vagy ez az elszakadás tette-e komolyabbá?“ – Vagy dicséret, egy-egy oldalszurással:… „bezzeg ő nem hasonlitott a _holnaposkodókhoz!_“… – A másik életrajzi kérdés volna Komjáthy szerelme, mely a legérdekesebb, mert legritkább dolgok egyike: egy intellektuális szerelem. Sikabonyi ezt észre sem veszi; a szerelemről csak frázisai vannak, felhordván Dante Beatricejétől Petőfi Juliájáig minden tüzes szerelmeket.

Vajjon a gyér adatokból lehet-e rekonstruálni ezeket a fejlődéseket, ezeket az érzéseket? Lehet világot vetni rájuk a versekből. Művésznél mindig a műveit kellene életrajzának alapjául vetni. Sikabonyi az életet és a költészetet egészen mereven elválasztja. Azzal menthetné ezt, fel is hozza, hogy Komjáthy verseiben mindössze két sornyi életrajzi adat van, s egy vers az anyjához, egyéb semmi. Hogy nincs költő, kinek költészete annyira élettől elvonatkozott lenne, mint az övé. De látnia kellene, hogy ez az élettől elvonatkozás csak látszólagos. Minden költőnél csak látszólagos lehet; ez _apriori_ biztos, hisz a költő csak a _saját_ benyomásait, _saját_ érzéseit, _saját_ belső életét adhatja a verseiben, önmagából ki nem léphet. Kétszeresen igy van ez Komjáthynál. Nem volt költő, aki annyira kizárólag verseiben élt volna, akinek a külső világ annyira semmit sem számitott volna, mint neki. Talán épp azért van ez igy, mert versei teljesen az övéi voltak, sem közönség, sem kritika meg nem osztotta vele birtokukat. Lelke közvetlenül és fenntartás nélkül beleömölhetett e versekbe, melyek profán szemek elé nem voltak kerülendők. De ép azért, mert teljesen verseiben élt, e versekben nem a külső világot, nem külső életét találjuk, hanem kizárólag _belső életét;_ és Sikabonyinak a belső élet iránt nincs érzéke. Csodálatos dolog, egy lirikus monografusánál!

A belső élet rajzát nem kapjuk meg a Komjáthy _költészetéről_ szóló fejezetekben sem. E zavaros fejezetekben nemcsak fejlődést, de jellemzést, nemcsak dynamikus, de statikus magyarázatot is hiába keresnénk hőse egyéniségéről. Erre ő azt mondja: „Vannak dolgok a természetben, amelyeket magyarázni nem lehet, amelyekben csak gyönyörködni tudunk.“ De akkor minek ir könyvet, ha nem tud megmagyarázni semmit? Szabad-e a kritikusnak igy lemondani a kritikáról?

Behatolás helyett gyakran hőse teljes félreismerését árulja el. Igy mikor arról beszél, hogy Komjáthynál a miszticizmus tömörebben jelenik meg, mint a Faust II. részében (mellesleg mondva, Tieck nem erről, hanem Dante Divina Commediájáról mondta, hogy „misztikus, kifürkészhetetlen dal“.) Komjáthynál tömörségről beszélni: Komjáthy költői géniuszának tökéletes elferditése. Sohasem volt áradozóbb költő. Az első fenséges sortól kezdve

Ki fény vagyok, homályban éltem…

végig _egy_ hatalmas ár az egész kötete, egy óriási himnusz, széles, diadalmas, mindent magával ragadó, mindent elboritó, zubogó lendület. A szavak Niagarája ez, a költemények Amazonja. Minden, csak nem tömör. Áradozó, eszmékben, ugy mint szavakban. Komjáthy mindig egyforma, folyton ugyanazt és ugyanugy mondja, a méltóságos folyam egyformaságával. Egyes verseinek nincs egyénisége, külön hangulata. Kezdetről, végről, szerkesztésről nála szó sem lehet. Egész költészete egy költemény vagy egy sem: mert a szám fogalma csak szilárd dolgokra alkalmazható: Komjáthy költészete pedig folyó. Ebből önként következik, s a továbbiakból még világosabb lesz, mily képtelenség azt mondani, hogy költőnk „egyformán szólaltat meg minden érzéseket minden huron“ és hogy, „legteljesebben Goethével hasonlitható össze“.