Part 1

Produced by Albert László

KÉT KRITIKA

IRTA BABITS MIHÁLY

A NYUGAT KIADÁSA

Világosság könyvnyomda r.-t, Budapest, VIII, Conti-utca 4

MEGJEGYZÉS

E tanulmányok a Nyugatban megjelent könyvbirálatok, nagyrészt eléggé jelentéktelen könyvek birálatai. A szerző gondolt arra, hogy átdolgozza, kihagyva belőlük az aktuális vonatkozásokat; utóbb mégis jobbnak látta eredeti alakjukban meghagyni, mert a tolla alá vett, magukban jelentéktelen dolgokat is jellemzőknek tartja mai irodalmi életünkre.

A szerző tiltakozik azon vád ellen, mintha Petőfit kisebbiteni akarta volna s azt hiszi, figyelmesebb olvasás után ez senkinek sem fog igy feltünni. Nem volt célja teljes méltatást adni Petőfiről s igy történt, hogy pl. az Apostolról, melyet ő is remekműnek tart, nem beszélt. Adyról más helyütt irta meg véleményét.

Még egy szót az ifju kritikusokhoz: A tanulmányok, melyek e füzetben vannak, teljesen konzervativ jellegüek s e szempontból minden rosszat el lehet róluk mondani.

Fogaras, 1911 február.

_Babits Mihály_

PETŐFI ÉS ARANY

I.

A nagykőrösi Arany-szobor leleplezése alkalmából olvastunk egy cikket valamely napilapban, melynek irója azon panaszkodott, hogy nagy költőink közül csak Petőfinek van több szobra az országban, Arany, Vörösmarty egy-kettővel kénytelenek beérni. Annak az illusztrálására hozza fel ezt a cikkiró, hogy mennyire nem becsüljük meg még az igazi magas művészetet: regényes életpálya, politikai dicsőség s a költői nyelvnek bizonyos könnyed rakoncátlansága és szellemessége sokkal nagyobb okok egy költő elismerésére, mint mélyről jött művészet – ami mélyről jött, szükségképpen halkabb – mély és halk egyéniség hatalmas formák önkénytes bilincsében.

Ime az örök kontroverzia Petőfi vagy Arany elsőbbségéről: bármily esztétikátlan és filozófiátlan, mégis igen érdekes jelenség, mert jóformán az egyetlen esztétikai probléma, mely a magyar közönség legszélesebb rétegeibe beszivárgott. S ha az irodalmilag kevésbbé művelt emberek körében vizsgáljuk ezt a tömegpszihológiai jelenséget – ahol kevésbbé bonyolultan jelenik meg – észrevesszük, hogy a két költő összehasonlitásánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló tipusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közelállónak érzi a maga kedélyéhez s e rokonságérzet adja meg irodalmi itélkezéseinek öntudatlan alapját. Igy lőn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; s flegmatikusok és melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hivei függetlenségiektől és szocialistáktól.

De a dolog tulajdonképpi fontosságát akkor fogjuk csak látni, ha a nézőtérről az irodalmi élet szinpadára forditjuk szemeinket. Minthogy legműveltebb irodalmi köreinkben elterjedt ama felfogás, hogy a művészet nagyságait összemérni és osztályozni nem lehet, ez a kontroverzia sem jelenhetik meg itt nyiltan és öntudatosan, mint a kevésbbé művelt közönség körében. Mindazonáltal a vérmérsékletek alapvető különbsége utat tör magának az irodalmi esztétikában is s kétféle felfogáskülönbségben nyilvánul. A tulzók vagy az egyik vagy a másik _fajta költészetet_ (mert a vérmérséklet-fajtákból költészet-fajtákat csinálnak) egyáltalán nem tartják költészetnek; igy mondják Ady tulzóbb követői, hogy az Arany-féle költészet egyáltalán nem költészet s ez ujabb költői iskola részben talán költői gyakorlatával is azt akarja igazolni, hogy objektivitás és művészet nem tartoznak a költészethez. Viszont az ellenkező párt tulzói a naiv Petőfire tekintenek bizonyos kicsinyléssel s a művész Aranyt valamely arisztokratikus magasságba helyezik e népszerü költő fölé. – Van aztán a kontroverziának egy sokkal rejtettebb s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A _tüz_ – feleli az egyik párt – uj tüzek és uj lobogások, mennél ujszerübb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korláttalanabb, mennél pongyolább kifejezése. A _művészet_ – mondja a másik párt – művészi világitás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és izlés s formák, művészi formák. Az izlésre az előbbi párt nem sokat ad, sőt talán öntudatlan is keresi a disszonanciákat; s bár uj formák jelszavával megy harcba, fontosabb neki a régi formák megvetése, mint ujak alkotása. A másik fájlalni kezdi az uj iskola formai anarkiáját körülbelül ugy, mint hajdan az Arany-iskola fájlalta a Petőfi-utánzókét. Öntudatlanul szembenállnak a kritikában is: az egyik, amelynek tanulmány- és művészetellenes elmélete a pozitiv kritika alapjait nyiltan elvetette, hüpermodern és affektált fellengéssel iparkodik kifejezni a kifejezhetetlent s ködösen uj terminológiával költeni a nem sejtett benyomását; a másik irány kritikája ragaszkodik a Gyulay-Péterfy-féle nemesen objektiv esszéstilushoz.

Ilyen világitásban az Arany-Petőfi-kontroverzia tipikus jelensége a magyar irodalmi életnek mind e mai napig. Az a két kötet tehát, melyek kezünkben vannak s melyek egyike Petőfi műveinek uj esztétikai elemezést nyujtja (_Petőfi-tanulmányok_ – _Hartmann_ Jánostól), másika pedig Arany elveszettnek hitt irodalomtörténetét adja közre (_Arany János magyar irodalomtörténete_ – kiadja _Pap_ Károly), történeti és esztétikai tekinteteken kivül nagyobb irodalompszihológiai érdekkel is bir, midőn egyrészt mai irodalmunknak Petőfivel, másrészt Aranynak az egész magyar irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek uj fényt.

Az elsőre roppant szükség van, mert az uj magyar irodalomnak Petőfivel szemben voltaképp állásfoglalása nincs. Ady iskolája, melynek igen romantikus ideálja van a zseniről, mint Balassiban és Csokonaiban, ugy Petőfiben is ennek az ideálnak a megtestesülését szeretné látni; ők Petőfi regényes életéből, idealisztikus forradalmi politikájából s némely fiatalos és affektált rakoncátlankodásából akarják megalkotni Petőfi képét, megfeledkezvén mindazon vonásokról, melyek az ő ideáljuknak ellenmondhatnának. Viszont az ortodox kritika – mint Hartmann helyesen állapitja meg – az adatgyüjtésen kivül alig tett egyebet, mint ismételte és ellapositotta Gyulai tömören fogalmazott itéleteit. Ehhez járul mindkét részről az a nagyhangu bálványozás, belemagyarázás, gyakran modernkedéssel vegyitve, tudományoskodás és művészieskedés, melynek klasszikus példái a Barabás Ábel és Oláh Gábor nagy pipáju, kevés dohányu könyvei; s amely egy darabig csilloghat a modern kritika hangzatos jelszavaival, de időmultán okvetlen csömört okoz.

Hartmann Gyulai szellemének ajánlja könyvét; de mestere voltaképpen Riedl; az egész könyv tervén, valamint egyes lapjain is észrevehető az iró ambiciója, hogy a Riedl remek Arany-könyvének mintegy pendantját nyujtsa Petőfiről. Stilusa is az a modern esszé-stilus, melyet Riedl és köre honositottak meg irodalmunkban. Ha Gyulai stilusát Macaulay élénk és mégis nyugodt, festő és mégis fejtegető, kiválóan józan stiljéhez lehet hasonlitani: Riedlék mintaképe inkább Taine, az érdekfeszitően analizáló, francia logikájával és szellemes hasonlataival. De mig ez a stilus a kiválóan logikus Tainenek legbensőbb lényegéből fakadt, mig Riedlnél egy érdekes temperamentum és Péterfynél egy melankolikus kedély külön szint ad neki: addig kevésbbé kifejezett egyéniségü követőinél igen könnyen sablonná válhatik. A részletező logika magától értetődő dolgok kifejtésére csábithat, a szellemes hasonlatok folyton egy tárgykörre vonatkoztatva végre szólamokká sülyednek, a rövid (elemző) mondatok szenvelgés szinét öltik. Ilyesmi megtörténik Hartmannal is. Néha egymásután következő mondatokban egész csokrot köt olyan hasonlatokból, melyek valamikor az előkelő esszé-stilushoz tartoztak, ma már a vidéki iskolák programmértekezéseinek kellékei. („Egyénisége rokonszenves taglejtésekkel mintegy kihajol költeményeiből. Képzelme vizében gyönggyé nemesedik a kavics, mint Eldorádóban… Költőbarátja Arany öregen született; ő fiatalon halt meg s fiatalon él eljövendő nemzedékek életében.“) Ugyanazon lapon akadunk a szenvelgő mondatszerkesztés példájára. („A hü barát ő, aki nem csal meg bennünket. A makulátlan, aki mellett jobbak leszünk. A gyengéd. A tiszta. A nagy Költőember.“) Amit az iró mondani akart, az első mondatokban megmondta. A többi: stilisztikai szenvelgés. Ide tartozik a modern műveltség minduntalan betolakodása is a szerző tárgya közé, amely néha már Riedlnél bánt bennünket. Hagyján mikor Emersont idézi vagy Baudelairet és Verlainet emliti meg; de közben, élénkség kedvéért, elmondja Catulle Mendes egy meséjét, melynek csak éppen annyi köze Petőfihez, mint amennyi minden más költőhöz lehet; s mindig kérdés, érdemes-e Catulle Mendes nevét leirni ott, hol Petőfiről van szó. Néhol a szép stilus vágya oly dicséretekre csábitja, melyek a legjobb akarattal is csak szóvirágoknak nevezhetők. Például azt mondja, hogy a _Minek nevezzelek?_ cimü költemény „méltó lenne rá, hogy betüi csillagokból varrtan a szerelem apotheozisaként világoljanak le ifju szivekbe“. Egészen ide tartozik végre az utolsó tanulmány, mely a Szeptember végén cimü versről szól; vajjon van-e joga valakinek ilyen lirai verset ilyen tanulmányban feloldani, mint cukrot a vizben? Ez a szentimentális ömlengés kellemetlen akkorddal fejezi be a könyvet. Mindjárt az eleje jellemző („Koltó. Itt termett a költemény. Petőfi „legszebb“ verse. A költő szeme előtt nyiltak itt a kerti virágok. Az időpont 1847 szept. végén. A költő házasságának első hat hete ez: mézeshetei…“) s igy megy egész addig, amikor kijelenti, hogy „a szerelem himnusza e kis vers“, ez a „24 sor, melyet röviden igy is nevezhetnénk: Énekek éneke“.

S most, elválasztva a felszinen uszó salakot, nézzük meg ami alatta maradt. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet Hartmann Petőfiről fest. Több tekintetben érdekelni fog bennünket. Az első értekezés Petőfi jellemének egy sajátságos antagonizmusát állapitja meg. Az irodalmi arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások belső összefüggését megéreztesse. Hartmannak ez, talán öntudatlanul, sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belső összefüggés van Petőfi korláttalan forradalmi természete és erkölcsössége s – bizonyos mértékben igy nevezhető – korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek, s aki csak a forradalmi külszint hajlandó benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik, s jobban vizsgálva még forradalmiságán is észrevesszük ezt a (nincs jobb szó) nyárspolgári szinezetet. Valóban a nyárspolgári élethez hozzátartozik, hogy a fiatalság kitombolja magát. Petőfit, akit már eleve mint kivételesen jó fiut ismertünk meg, élete végén mint kitünő férjet és boldog apát látjuk viszont, akit a legkiáltóbb forradalmi szereplésekbe voltaképp lázas véralkatu neje ingerel bele. Lásd az életrajzokat, Ferenczit.

Maradj, maradj el a csaták teréről: Nem léssz kevésbé kedves én előttem Árnyas magányodnak homályiban, Mint lennél künn, bár bámultatva a Nyilvánosság napfényes ormain.

Igy ir a költő (éppenséggel nem hive a nőemancipációnak) feleségéhez, aki nemzeti szin vállkötőkkel felpántlikázva jelenik meg a forradalmi népgyüléseken, ahova más asszony nem jár: és sütkérezik a nyilvánosság verőfényes ormain.

Természetesen ez csak példa; mikor forradalmiságról beszélek, nemcsak a politikát értem.

A fődolog, hogy Petőfiben e két véglet: forradalmiság és nyárspolgáriság, korláttalanság és korlátoltság szorosan összefügg, mert egy tőből fakadtak: szülőjük az egészség. Petőfi valósággal tipikus egészséges kedély, amihez éppugy hozzátartoznak erőtől és önbizalomtól duzzadó tulzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. Petőfi forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sőt annak éppen ellentéte. Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári. Erkölcsi világnézete és ami több, élete teljesen az uralkodó erkölcs alapján áll, – önkénytelen, erőltetés nélkül. Esztétikai izlése éppoly korlátolt és naiv. Szét kell tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petőfiben a mai forradalmár-költők rokonát akarnák látni: ilyesmiről szó sem lehet oly költőnél, aki maga a megtestesült egészség.

S ennek a lelki egészségnek legtipikusabb tünete az őszinteség, amelyet Hartmann ugyanazon tanulmányában kiemel. Valóban ez az a vonás, amelynek megfigyeléséből a lélek egészségi állapotának legbiztosabb diagnózisát lehetne adni. Az egészséges lelkü ember őszinte, éppen azért, mert nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányulni. Petőfi őszinte és kiméletlen, az ősember őszinteségével és kiméletlenségével. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkü dekadens költészete fátyolos: szimbolikus, vagy (művészien) impasszibilis, szemérmes és l’art-pour-l’artos. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé is. Ime ismét az örökké szembenálló két szellemirány, s azt hiszem nem lenne nehéz kiválasztani, melyik közülük a modernebb, a sebhedt modern lélek költészete. Arany határtalanabbul modernebb Petőfinél. Petőfi határtalanul egészségesebb.

De az _egészség_ szó általános és sokértelmü. Miben áll közelebbről a Petőfi _egészsége_?

Volt életében egy kor, a _Felhők_ kora, amikor a világgyülölet és Byronizmus beteges életnézetével kacérkodott.

„Gyülöltem én is – volt reá okom“ – mint ő maga mondja. S valóban, mig eddig inkább e világgyülölet szenvelgett voltát hangsulyozták kritikusaink, Hartmann arra forditja a figyelmet, hogy a költőnek _volt oka reá_. S ez a helyes szempont. Petőfi szenvedett; az egészséges ember sir és káromkodik, mikor szenved; Petőfi sirt és káromkodott igen egészségesen. De csak azért, hogy a sors fordultával annál jobban élvezze megint az életet. Az ok megszüntével megszünt a hatás is; s Petőfi maga is csodálkozva és szégyennel kérdi:

Én hittem-e egykor Átoknak az éltet? Én bolygtam a földön Mint éji kisértet? Elégeti arcom A szégyeni láng! – Mily édes az élet, Mily szép a világ! Ime az egészséges lélek. Röviden kifejezve: erős, de nem mély érzése a világnak: gyorsan lángol, könnyen felejt. Nem jól ismerte magát a fiatal Petőfi, mikor lelkét szembeállitotta a Dunával, melyet _hajó futása s duló fergeteg_ annyiszor megsebez.

Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó A seb begyógyul s minden ujra jó.

Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon s ne sebhődjék agyon e gonosz világban. S ez talán a legnagyobb szerencse. Petőfi a legszerencsésebb költő.

Hasonlitsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz, akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy tépődőt, tele titkolt sebekkel, melyek minden időváltozáskor megujulnak.

Petőfi szerelmi élete éles példákat ad az elmondottakhoz. A könnyü gyors és erős egészséges lángolás, valamint a könnyü gyors és egészséges gyógyulás itt nyilvánvaló. Kitünően jellemzi ezt, amit Csapó Etelka halála után nemsokára irt:

Szeretnék már szeretni ujólag – – – – – – – – – A hegytetőn még ül a téli hó, Midőn tövében már virág fesel.

Valóban, mikor a költő azt mondja, hogy a szerelem

Rózsafán kis madárfészek, Melyben vigan fütyörészek, S ha feldulja a fergeteg, Tovább szállok, mást épitek,

ez nemcsak kedves kacérkodás a világfisággal, mint Hartmann mondja, hanem a költő egészséges kedélyének őszinte nyilatkozata. Általában Hartmannak a Petőfi szerelmi költészetéről irt fejezete a gyengébbek közé tartozik s kivált mikor Szendrey Juliáról szól, a frázisok felszines magasságaiba téved. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni, hogy a költőnek Juliához való érzelme erős és nagy szerelem volt, nagy akadályokon győzni tudó egészséges szerelem. Nem is fogom talán világfias könnyelmüséggel vádolni azt, akiről csak az imént mondtam, hogy alapjában szigoru erkölcsü nyárspolgár volt. Ez azonban nem von le semmit azokból, amit előbb beszéltem. Az egészséges nyárspolgár természetrajzához hozzátartozik, hogy ifjukori szerelmeit könnyen feledi, feleségéhez pedig hü marad.

Petőfi férjnek született és családapának. Már legelső verseiben is erre gondol. (Az én mátkám.) jellemző, hogy az olyan hámból kirugós affektált és rossz vers után, mint ez:

– – – engem a rendes élet Időnek előtte megölne, tudom: Költő vagyok, költőileg kell Végig rohannom az életuton,

nyomban egy ilyen végződésü vers következik:

Megérem-e, hogy nekem is lesz Szép, csendes házi életem?

Költészete a családi idillben éri el majdnem a tetőfokát. A téli esték a legszebb magyar versekhez tartozik. Petőfi ideálja a visszavonult jó családi élet:

Füstöljünk, iddogáljunk… Vidáman ránk ragyog A lámpa, feleségem Szeme s a csillagok.

– És hogyan lehet – azt hiszem, önkénytelenül kérdi az olvasó –, hogy ez az ember mégis véresszáju forradalmi hős, a nagy idők egyik legexponáltabb szereplője lett?

Meglátjuk, hogy ez önkényt következik.

Hartmannak kitünő ötlete, hogy Petőfi hazafiságát családi érzelmeiből és a szülőföld igazi nyárspolgári szeretetéből származtatja le. Legelső költeménye _Aranykalászszal ékes rónaság_ világosan mutatja ezt az átmenetet. A nyárspolgár ragaszkodása a földhöz, amelyen született s a fajhoz, amelyből született – a családi érzelmeknek mintegy kitágulása – egészséges büszkeség és harcikedv: ezek teszik Petőfi hazafiságának alapját. A földhöz és a fajhoz; és hogy mindezek dacára Petőfinek a multhoz kevés érzéke van (bármennyire szeret is lelkesitő történelmet olvasni) az éppen olyan dolog, mint hogy, láttuk, saját élete multjához is kevés érzéke van: a mult sebei gyorsan tünnek nála; Petőfi a jelen pillanat költője és ezt Hartmann is észreveszi. Viszont Aranyt, amint a saját multja folyton üldözi, ugy üldözi örökké fajának multja is: az ő költészete valóban az egész mult eredője.

Igen érthető az is, hogy Petőfi hazafisága még jobban kitágul: demokratikus és anarchikus világnézetté. Mindenben teljesen korának embere; a jelen embere, történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül s korának eszméit ugy érti, mint egy szegénysorsu egészséges nyárspolgár értheti. Valódi nyárspolgári gyülölet az előkelők és minden arisztokratizmus ellen, az erkölcsös nyárspolgár s az akaraterős, egészséges kedély büszkesége és korlátlan harci kedve jellemzik. Akaraterős és bátor, mint teljesen egészséges lélek; minden akadályt megvet, minden célt elér. Milyen más az arisztrokrata, Hamlet-lelkü, habozó, félénk Arany.

De könnyü annak bátornak lenni, akinek sebei olyan könnyen gyógyulnak. S erre vezethető vissza Petőfi roppant élénk nyilvános szereplése is. Elsősorban állott, mert sérthetetlen volt, mint Siegfried vagy Achilles; s nem volt Achilles-sarka. Ami bántotta, azon őszintesége s egészséges haragja mindjárt tuladott. Arany, a „tulérző fájvirág“, visszahuzódó.

Petőfinek azonban kellett a világ. Mint egészséges lélek, élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; semmisem volt benne a nagy magányosok lelkéből. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él és akinek a multból nincs tartalékkincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ir s gyakran jelentéktelen verset. Ha fáj a feje, ha a pipafüst kicsorditja könnyét, kész a vers. Hartmann is idézi:

Nem vagyok én versekben szükiben.

És mint egészséges lélek nem befelé néz, önmagát kinosan vizsgálva, hanem kifelé benyomásokat várva. Voltakép, nem szubjektiv költő. A benyomások iránti nagy fogékonysága teszi őt nagy leiróvá. Leiró költeményei a magyar költészet legmagasabb szintjén állanak. Hartmann jól kiemeli realizmusukat. Petőfi általában nem nagy művész. A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbbé öntődnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó, sokkal több a tükörszerü. A tükör minden képet gyorsan visszaad és rögtön elfelejt. A tükör a képeket kevéssé alakitja. Petőfi ilyen. Nyelve nem mutat egyéni szinezetet, mint Aranyé. Látása nem oly sajátságos. Demokratikusabb és közérthetőbb. De gyorsabb és nagyon hiv. Tükör. De ez a tükör csodálatosan tiszta és éles képeket ad.

A világ képei gyorsan mozognak, egy pillanatra élesen megvillannak a tükörben és aztán eltünnek.

A leirás tárgya természetesen leginkább amit a költő leginkább szeret: a családi élet, a szülőföld. Hegyes vidéket alig néhány helyen például Salgóban rajzol. Ebből Hartmannak az a sajátságos, lélektanilag is megokolatlan gondolata támad, hogy amit a költő nem szeret, azt nem is tudja rajzolni; például a telet. Hogy téli leirásai nem sikerülnek. Számos helyet hozhatnánk ezt cáfolni: igy a gyönyörü Téli Világ cimü verset. De maga Hartmann választja meg a bizonyitó példáját legszerencsétlenebbül. A Puszta Télen cimü versről akarja kimutatni, hogy nem sikerült. Ez mutatja, hogy egy apriori gondolat milyen helytelen itéletekre csábitja az esztétikust. Valóban nem értem, hogy akadjon valaki, akit meg ne kapjon az a csodálatos hangulat, mely ebből a költeményből kiárad, aki ne bámulja a leirás csodálatos képzeltető erejét és a folyton fokozódó hangulat szigoru felépitését. Mikor még gyermek voltam, gyenge és ideges, könnyek jöttek a szemembe, valahányszor ezt a verset olvastam. Hartmann teljesen korlátolt érvekkel megy ellene és Gyulai ellen, aki dicsérte. A negativ leirást veti szemére, Péterfy tekintélyére hivatkozva. De nem veszi észre, hogy ami másutt impotencia lehet, az e versben művészi szükségesség, kontraszt, melynek felmerülése a lélekben lélektanilag éppoly érthető, mint helyzete a költemény elején szükséges _esztétikai alap_, – hogy Beöthy kifejezését használjam – a továbbiak hangulati előkészitésére.

Általában Hartmann Petőfi tájkép-művészetének nem néz a mélyére. Mesterséges módszereket keres benne. Az Alföld cimü költemény strófáiról például azt mondja: „A két első sor rendesen a tér, a két utóbbi a rá felvonuló élet.“ Ezt kevés helyen lehetne erőltetés nélkül alkalmazni. Petőfi nem dolgozott ily _recipe_ szerint. Ami legmélyebb és legérdekesebb Petőfi leirásaiban, az a képek bámulatos tisztasága, élessége, mely onnan származik, hogy a tükör szinben, világitásban igen keveset ad hozzá a képekhez, ami megint csak arra mutat, hogy költőnk a benyomások költője és voltaképp nem szubjektiv költő. Az ő egészséges, egyszerü lelkén, mint az ablaküvegen át majdnem egészen természetes szinekben látjuk a világot; nem ad mindennek külön fényt és szint, mint az abnormis nagy művészek, mint Arany.

Valóban Petőfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkivül egyszerü, átlátszó és naiv. Erről a naivságról beszél Hartmann utolsóelőtti tanulmányában s nekünk itt már alig van hozzátenni valónk; az eddigiekből különben is minden magától értetődő és dedukálható.

Petőfiről irva, nehéz elkerülni a közhelyeket, Hartmannak ez nem is sikerült. Az egész könyv, amint stilusban utánzat,[1] tartalomban sem mindig eredeti. Megfigyeléseit, bár sokszor érezzük, hogy kell lenni közöttük összefüggésnek, nem tudja egységes képpé foglalni s az a rajz, amit az előbbiekben adni kiséreltünk, egészében a mienk, ha egyes vonásait – amelyeknél ezt ki is emeltük – meg is találjuk Hartmannál is. Mindazáltal ez az egypár jó gondolat s néhány sikerült elemzés (mint az a párhuzam, melyet a költő egy zsengéje és egy későbbi verse közt von s melylyel a költői érés folyamatát szinte tetten éri) megérdemli, hogy a könyvet, ha Riedlé mellé nem is állitjuk, a Petőfi-irodalom jobb műveihez soroljuk; mindenesetre jobb, mint a szánalmas Petőfi-könyvtár sok kötete.

II.

Ime. Az ellentét Petőfi és Arany között csakugyan megvan; de lényegesen más az, mint ahogy akár az ortodoxok, akár a modernek képzelik. Arany a beteges abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár. Ha csak életviszonyaikat vesszük tekintetbe és nem iparkodunk pszihológiájukba behatolni, teljesen külsőségek után indulunk és téves eredményekre jutunk.