Part 4

Amikor Yones épp fel akart ocsudni ámulatából, egyszerre csak még a szíve dobbanása is elállt és egy percre megállt ereiben a vér, aztán egyszerre mind az arcába szökött. Olyan piros lett a fehérarcú királyfi, mint a rózsa, a szeme is úgy ragyogott, mint a világító drágakő és szólni sem tudott, úgy meredt a piac közepére, mintha valami bűbájos csoda venné el a szeme világát. És gondoljátok-e, mi volt az egész? Oh, szinte kacagnivaló bizony! Nem volt az semmi csoda, semmi túlvilági bűbáj, csak egy icipici kis leány, de szó sincs róla, gyönyörű kis leány. Az arca minden vonala igazi, tökéletes szépség megtestesülése volt, a szeme oly szelid, feje tartása oly nemes, mosolya édes, alakja gyönyörű vonalú és ruhája minden ránca művésziesen omlott el rajta. Kicsiben, egész kicsiben tökéletesen olyan volt, mint az istennő szobra.

S a téren hömpölygő sokaság egy pillanatig nem látta a három királyfit, amint együtt álltak összeölelkezve az emelvényen; egy illatos, rózsaszínű felhő borította el őket a kiváncsi szemek elől.

Csak egy pillanatig tartott az egész, de ebben a pillanatban a három Képzelet-herceg átalakult igazi, földi emberré. Ereikben meleg, emberi vér keringett, nem érezték már magukat más világból valónak, hanem az emberek igazi testvérének, akik kiválnak a tömegből nagy tulajdonságaikkal, de lényükben ugyanazok.

Mikor a felhő eloszlott, a gyönyörű kicsi leány, bizony-bizony, ott volt már fenn az emberré vedlett Yonos királyfi karjai közt. És íme, a barlanglakó harcos nép vénje már vitte is, vezette is karján felfelé szép, ifjú unokáját, a pettyes menyét bőrébe öltözött, feketehajú szép leányt, aki hajdan a barlangban nevet adott a tűz melegének és a láng fölé tartá izmos karját. És Námán, a bölcs királyfi felé is közelgett már a szépséges Jezabel, komoly, kicsi papnője, kedves, ifjú tanítványa, aki legelőször hitt az igazságban. És ott álltak mind a hárman, karjukon szép menyasszonyukkal, akiknek a lelke tükrözte az övéket. Most már igazán tökéletes földi emberek voltak.

És feleséget, társat keresett mindenki az ujonnan épült városban, hogy legyen kivel melegednie az új tűzhely enyhében; legyen kivel megosztani a kenyeret és apró, édes gyermekeik legyenek, akiknek gyügyögésében gyönyörködhessenek. Mire a nap harmadszor leszállt, mindenki boldogan, elégedetten pihent választottjával a márványváros szép házaiban.

Éjfél idején azonban Yonos királyfinak eszébe jutott valami. Gyöngéden megcsókolta alvó, fiatal felesége szép homlokát és észrevétlenül kilopódzott az oszlopos terraszra, onnét meg a kert illatos, fehér utaira. A lég tele volt a sok virág illatával és Yonos mélyen, boldogan lélekzett és behúnyta szemét.

– Képzeletország tehát leszállott a Valóságba. De vajjon tudnak-e itt muzsikálni a virágok?

És így, húnyt szemmel a saját bensejébe figyelt. És egyszerre csak halk, édes zümmögés kelt a kertben, a holdsugárból való ezüsthúrok zenéje, amit fehér, magános hárfáslányok, szép, teljes violavirágok pengetnek gyöngéd ujjakkal. És hallani lehetett az előkelő, büszke orkhideák hangversenyénekét is, amint a holdvilág felé nyújtott nyakkal mesterien kivágják a magas _c_-t. A katonabanda is remekelt, a sújtásos szegfű pici rézdobokon dobolt és a bazsarózsa fölfújt arccal, izzadva trombitált; sőt cigánybanda is játszott, egy máklegény volt a primás, a muskátli kontrázott és emberségesen dolgozott a nagybőgő is, bár mindez nem volt művészi. Igen, igen, a virágok zenéje itt is olyan édes, olyan gyönyörű volt, mint odahaza, Képzeletországban. S mikor a királyfi egy percre felnyitotta a szemét, a kerítés mögé lapulva még valakit vett észre, aki boldog, átszellemült arccal hallgatózott, mert ő is hallotta a virágok muzsikáját. Kitaláljátok-e: a szegény, ártatlanul bántatmazott szelid kicsi kukta volt.

Mert bizony, bizony, higyjétek el, itt mi közöttünk, a Valóság világában is hangversenyeznek néha éjnek idején a kert virágai, és nagy, menyei boldogság lehet azt hallani. De nem mindenki jut ahhoz! Nem hallja azt más, csak a költők, akiknek a lelkében játszik a tündéri zene; és kivülök meg azok a szelid kis álmodozók, akik az élet minden nyaklevesét ártatlanul kapják a mások hibájáért napközben, s az éjszakának kell őket kárpótolni. De ezek után szebbnek is látják a Valóságot minden más halandónál, mert számukra a képzelet minden finom, rejtett gyönyörűségével van az felékesítve.

TARTALOM.

Képzeletország Acháj Námán Yonos, a kedves