Part 2

Itt egy hervadó kert, Mely érzi már a gyilkoló októbert És sejtelmétől is oly halovány. És fái közt olyan betegen illan Az őszi nap, a sárga, őszi villany, Bágyadt villanyfény haldokló szobán. Lábujjhegyen járjunk most mindaketten, Mert fájdalmas lelkembe meggyötörve Bámulva nézi önmagát az ősz, Mint egy kisérteties, mély tükörbe.

Ez itt a korzó.

Most tekints körül S nézd a parázsló brilliántot, édes. Nyiltan közönnyel, bátran, ahogy illik Egy hypermodern költő kedveséhez. Ott vannak még a nyártól züllött ernyők, Halványpirossal, kiszíttan, fakón. A kánikula sok-sok martaléka, Egy kerti szék az őszi udvaron. Rongyok, remények, megpörkölt rakéták És cigarettavégek és szivek. Fölöttük az árny, a halál, az éjjel És a hideg, a szomorú hideg, Itt egy kávéház fázó publikummal, Ott meg az irodalmi emberek, Kik szivarozva, szigorú szemölddel, Szegény hullám fölött veszekszenek…

*

A NŐ SZÓL:

Én odamegyek és megkérem őket, Hogy tégedet nagyon szeressenek És értsék meg vívódó éneked. Én odamegyek és megkérem őket, Pajkos kacajjal, mint egy éji tündér, Hogy lássanak be fátyolos szivedbe S szeressenek elátkozott szivünkér. Általkarolom csendesen a lábuk, Az életed szelíden elmesélem, Hogy megriadjanak és tág szemekkel Bámuljanak reám az őszi éjen.

Mert szép a lelked régi bánatoktól, Oly édes és jó, mint a tiszta óbor. Ó én tudom ki vagy te és mi vagy te, A te dalod rezgő rezedaillat. Pünkösd a kedved, templom a szived És hogyha szavad néha elijed, Előtted szellemek és árnyak ingnak. Én láttalak és nagy vagy és hatalmas, Ha néha álomlátón hátra-hajlasz, Én láttalak a kulcslyukon keresztül, Hogy átölelt sok lenge látomány És egy tekintetedre Halványan és remegve Bús angyalok röpültek a szobán.

*

INTERMEZZO.

Gyümölcsös ősz – – Te vérző, koszorús – Én hódolója vagyok a gyümölcsnek. Szeretem a virágok táncait, De az érett gyümölcs mély szava bölcsebb. Ő már a cél, a szín, a hervadás. Nyarak alusznak benne s cukrok íze S remény, öröm, valóvá semmisítve Ő már a vég, az állomás, a nász. Én szeretem az égő-fiatalt, De várva-várom a bús diadalt, Az utolsó-halálost, szomorút, Mely lelkemet te hozzád igazítja Tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra És életemre komoly koszorúd.

A NŐ SZÓL:

Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek Csak érezem, hogy fáj s valami jajgat. Szavaid sokszor félve hallgatom, Csodálkozom az elröpült dalon S idézem a világgá szállt siralmat, Mely a szivedből jött – érintve szádat – És mély, mint a halál, a jaj s a bánat.

Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek, Gyümölcs s öröm közt édes a halál. És szép a gyász, a félő suttogás, A dal, ami remegve tétováz És azután szédűlt magasba száll. Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál. E pirossárga, őszi karnevál.

*

A FÉRFI SZÓL:

Boldog, pogány nő, boldog százezerszer, Ruhák között is százszor meztelen, A hervadásba nyúló buja csókfa, Megrészegűlő bíbor levelen. Örült menád – kavargó fürteidben A régi lázak láza szálldogál. Szüretre zendül minden táj körötted Csiklandja orrod erjedt muskotály. Ó örökegy, – ó ősi titkot érző – Ó változó kép – táncos tünemény – Te látod még a régi, részeg istent Őrjöngve párduc-szekerén.

Én másra leltem. Isten s ember nélkül Daloltam ezt a férfi-éneket, Hogy hallottam szívemben s a bokorban A csendet, amely rajta lebegett. A végtelenség bús hárfája lettem És összegyűlt minden jaj a szivemben S mostan viszik-viszik e kis dalok És belezüllnek, meghalnak sóhajtón

*

AZ ÉG, AZ ŐSZ, AZ ÉJ:

Tücsökcirippelés egy régi ajtón, Amit mindenki elhagyott.

ÉGI KALANDOK

EGYRE KÖZELEBB

És egyre-egyre közelebb Megyek feléd, halál S már ki se ejtem nevedet.

Ifjan beh sokszor hivtalak S lázam hűsíteni Fejemre raktam a havad.

Most már sírokra sem ülök, Mosolygok lankatag, Míg fáradok és szürkülök.

Híredre lelkem nem riad, Nem vagy már szörnyű se, Apa vagy és én a fiad.

Oly egy veled e meggyötört Szív és e mellkosár, Mint egy veled a rög s a föld.

Ó a halál az, aki vén S koporsó-érc ragyog Jégszín haján, bús ajkivén.

És egyre-egyre közelebb Megyek feléd, halál S már ki se ejtem nevedet.

EGYÜGYÜ ÉNEK

Ma láttam én a holtakat, A régen-régen voltakat, Mezítlenűl és feketén, A hullakamra fenekén.

Az egyik azt mondotta: jaj, Fején izzadt volt még a haj. A másik azt mondotta: jó, Áldott halál, lágy takaró.

Én mondtam: édes véreim, Megcsöndesült testvéreim, Sok férfi, nő, agg, kisgyerek, Elromlott, szent játékszerek.

Egymás fölött feküdtek ők, Nyílt szemmel, árva csecsemők, Ki szülte őket, ottan áll, Kegyetlen anyjuk, a halál.

Az arcuk tompa és suta, A lábukon egy cédula, Szakállasak és vállasak, Mosolyosak és árnyasak.

Nincs jaja ennek, sem hire, Nem várnak ők itt semmire, Egyik kövér, másik sovány, Mind földbe járuló, pogány.

Nem szörnyű már, nem is csodás, Nem őrület, lidércnyomás, Se feketeség, se derű. Csak egyszerű. Oly egyszerű.

Nem sírtam, nem nevettem itt, De ezt a vallást tettem itt. Ma láttam én a holtakat, A régen-régen voltakat.

ŐSI… RÉGI…

Kibújt a hold. Most néki mennek A vágyaim a végtelennek.

Jaj, hogy mehetnék. Semmi célom Ábránd a vágyam és acélom.

Babonás vágy űz, ősi, régi, Két ezredéves hősi, égi.

Lennék kisértet, jámbor évek És árnya egy szent remetének.

Megállanék bús ablakoknál A csendbe, hol egy légy motoszkál.

Rohannék messze, egyre meszébb És tévedeznék, révedeznék.

Vágnék nyugatnak, napkeletnek És várnék, amíg elfelednek.

CSILLAGOK

Diákkoromba, vékony kis legényke Fölnéztem a didergő csillagokra, Mik fázva égtek fönn a téli éjbe.

Lengett nyakkendőm könnyü-furcsa csokra S én csak rohantam, sápatag-fehéren, Vásott köpenyben, éhesen rajongva.

Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem – Oly ájuló-mély bűvöletbe estem – A csillagfény a bús, kopott vidéken.

Most járok itten, tiszta, téli esten, Prémes bundába és megváltozottan Dús vacsora ízével, Budapesten.

Még most is ég a csillag, ahogy ottan, Arany tüzekkel ékszeres az égbolt, Csak én nem égek, aki úgy lobogtam.

Álmos szemem keresi fönn a rég-volt Csodákat és oly búsan mondja szívem, Hogy nékem már a csillag is sötét folt.

Vak vágyam mégis fölfelé feszítem, A kis diákdalt újra sírva zengem S kihunyt arcom fölmutatom szelíden,

Ó csillagok, ismertek-e még engem?

ÉJI RIADALOM

Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam S az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt. Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csöndes És a gáz arany dsidával silbakolt az útakon. A másik ház emeletjén szembe vélem egy ebédlő, Az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya. Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában, Mint üres és furcsa szinpad, a szereplők nyugszanak. A pohárszék hosszu árnya mozdulatlan nyúl a falra, A márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang. A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra, Sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg. Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát Egy szorongó éji órán mindörökre ellopom. S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás, Hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív. Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk, Mely szelíden járt az éjbe, míg aludtunk, gyermekek. Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát, Itt a hangtalan magányba hálóingbe hallgatom És azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az ürben, Óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk, Én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra S reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.

BOHÓC

Lecsuklik minden pilla most, Nem is találsz több villamost, Igy járok én is itt, gyalog, Köröttem olcsó angyalok. Kármin, sáfrány, körúti nők, Selyem harisnyák rossz cipők S ami búsítja bús dalom, A fanyar arcon fájdalom.

Ha a sír szavát hallanád, Nem hallanál ily balladát. Egy árva költő tévelyeg S itt méri a mély éjeket. Egy görbeutcán remegőn Járkálok mint a temetőn. Ó élet! sár! láz! csúnya út! A vége és a mélye rút.

De jó itt, mert ez utca fáj És szép, mert téboly ez a táj S álarc alól mártir-szemek, Testvér szemei rémlenek. Festett az arcom nékem is És szenvedés az ékem is. Jaj, a költő gyomrába kóc, Ő is beteg és torz bohóc.

MINT

Mint a beteg, ki néha visszagondol Egészségére s könnyez és nem érti, Úgy gondolok én vissza bús soromból Az ifjúságra, lankadt lelkü férfi.

Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa, Amelyre a vidéki éj aláfolyt, S én voltam-e a lánynak útitársa, Cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

Csak színezem tovább a régi hársfát És életemnek régi-régi társát, Mint a beteg, ki forró és fanyar

Lázába édes képeket kavar És álmodik, hogy jár a dombok alján, Előtte a kutyája s bot a karján.

ÁRNYAK FEHÉR PROCESSZIÓJA

Árnyak fehér processziója. Te titkos és halk körmenet, Mért hoz elém most minden óra?

Ó, jaj, mi ez? Ó, hogy lehet, Hogy őket én mind elfeledtem, Hisz társaim, hisz emberek.

Suhognak óriás seregben, Ködfantomok, bús, vézna nép, Mind ismerős és ismeretlen.

Egy-egy ember utamba lép, Hallok sok elnémult, csodás szót S úgy zeng, ahogy a multba, rég.

Kis társaim, ti porba játszók Emelve sápadt fejetek Az őszi kertekből kimásztok.

Hervadva, búsan, réveteg Lányok merülnek föl az éjben S nagy, néma szájuk rám mered.

Görnyedten ülök s sírva nézem, Hogy tünedeznek szüntelen És száll-lebeg velük fehéren

Az életem, az életem.

REGGELI ÁLDÁS

Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé És egy nyugalmas, fekete szivar. Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé, Azt mondjam a kelő reggelnek: ávé, Az ébredés lázadt szavaival. Künn köd. Regényes, reggeli roráté. Itt benn a gyertya olyan halovány. Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd. Egy keltőóra, amely felcsörömpölt S most süketen vár és ver tétován, Hogy beleborzong fütetlen szobám.

Ver a szivem… Órám is egyre ver még. És fojtogatja torkom az öröm. Micsoda ez a régi-régi emlék? Dalolni és sikoltani szeretnék És szállani a hajnali ködön. Csiklandja mellemet, oly édesen tép, Mint bús gyerekkorom emlékei, Hogy álmosan gondoltam még az éjre S petyhüdt arcom a mosdó vize érte S szaladtam volna ki, a ködbe ki, A nagy megindulást köszönteni.

Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel. Még csupa folt és csupa sejtelem. Nyomott szivem hozsannázva remeg fel, Füstöl az út gyászkandeláberekkel És holt magány kong árva tereken. Ilyen magányt nem látott soha ember, Ez a magány csak én velem rokon. Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál, Az éj mellett ravatalgyertya barnál, Igy megyek az ájult fővároson S utolsó álmát félve meglopom.

Fekete bársonyok közt éji pompa. Oly nesztelen, oly csendes és kopár, A kórházakba lámpa leng lobogva Virrasztó lángok távol ablakokba És éji fényük fájón folydogál. Félő kaszárnyák bújnak össze sorba, Mik éjjel is úgy álltak az uton És szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek, Dermedt nyakuk sután előre görbed, Kinos vonaglás reszket álmukon… De itt a reggel, én, csak én tudom.

Egy bérkocsin rohanok most elébe Lihegve lesem, merre érkezik. Külvárosokban bújok fázva-félve És belenézek szürkülő szemébe, Megcsókolom didergő térdeit. Jaj, merre jön? Jaj, az utamba tér-e? Itt már az éjjel fátyola szakad. Fáradt leányok, éjjeli pincérek, Ődöngő korhelyek, kik hazatérnek, A percenő fényt várom sápatag, Nehézszagú, sötét tetők alatt.

A szívemet széttépem száz darabra S az ébredőknek mind odavetem. Az első villamos robog, hozsanna, Egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba S zöld fénybe motoz az emeleten. Áldott, aki a reggelt nékem adja, Áldottak e bús, fáradt emberek, Kik élnek és hozzám hajolva lágyan, Szelíd kezekkel hűtik éji lázam, Áldottak az alvók, a csendesek S áldottak, akik menni kezdenek.

Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott E decemberi deres virradat, Mely most szivembe, ahol minden átok, Világot gyújt és nyújt egy jégvirágot, Nekem, kinek már semmi sem maradt. Áldott mindenki, zokogok, kiáltok A tiszta lázak zengő reggelén, Áldott a szívdobogtató és szürke hajnal, Mely most megindul sejtető robajjal S éj nap között, igy, még egész enyém S áldott a föld és áldott legyek én.

LÁNGOK KÖZÖTT

És fekszem itten betegen. Ágyamra fény cikáz, Bús villogását ismerem – Ez a tavaszi láz.

A láz, a gyász bennem cikáz – Ez a sötét tavaszi gyász. A szemeim oly könnyesek S tündöklő arcom csupa seb, Tüzespiros, vágyó-fehér. Amerre nézek, csupa vér. Fülemben mézes, buja szók. Az ajkam könny, láng, csupa csók. S a lelkem: az csupa zene És a kezem Oly vértelen, Mint egy beteg leány keze.

És újjam, újjam szótlanul – Halk, tiszta gyertya – lángra gyul És tavaszi ligetek árnyán Lobog a zöld homályban árván – Most a te szájad érezem, Egy lángkaréj beteg kezem S a tűz, a láng karjába fog – – És lángolón és álmodón Sötétlombu oltárokon Én is, én is fellobbanok.

A MAGÁNY PAPJA

Itt a magányban újra megtaláltam Bolyongva síró, tévedt lelkemet És hull a könnyem csendbe, lassu árban, Mint bús mezőkre a halk permeteg.

A földre fekszem s bámulom a fákat, Könnyezve, dultan jő a szerelem. S hogy a kongó mezőn senki se láthat, Sötét dalok tömjénét égetem.

Holt bánatom hamvát fejemre hintem, Sivár imákba görnyed a gerincem, A multak gyászmenetje felkeres.

S merev ajakkal hallgatok kevélyen, Magamra húzva éjsötét kedélyem, Mint zord csuháját a bús szerzetes.

SZONETT EGY SZOBORRA,

MELY AZ ÁLLÓ DANTÉT ÁBRÁZOLJA

Egykor mi is majd igy fogunk megállni, Mint ez a kőben szenvedő alak. Leroskadó, merev ivek csodái, Siró tagok, jajongó vonalak.

Igy meredünk meg bánatunkba halkan, Mikor az égre-orditás kevés. A fájdalom ez, néma, mozdulatlan, A végtelenbe beledermedés.

Az önmagába fúló néma Kin – Az ős Szükség a végzet partjain – Hátrálni nem tud s nem előremenni.

Önroncsain bús diadallal áll S nincs fogcsikorgatás – és nincs halál – Nincs békülés – és nincs könny. Ez a Semmi.

A SZŐKE NŐ PORTRÉJA

Csitt – fel ne keltsétek. Hisz alszik, alszik. Bús boldogságát eltemette rég. Fekete csipkéin pici aranyszív. Úgy nyújtja ki sápadtarany fejét.

Alvó szemében megholt, régi átok. Békébe fáradt bánat borúja. Miért ezek a halk szomorúságok? Ki tudja, mért a fátylas gyászruha?

Csitt, csitt – a kacagása oly merengő A szava halk, ezüstös mise-csengő, Nincs szívtelenebb és nincs szomorúbb.

Ha cseng, ha zeng, térdére hull a szépség S ő mint hatalmas aranykoszorút Némán viseli gőgös szőkeségét.

VÉNSÉG

Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet Gondoltam én és fáradt öreget, Aki köhögve a botjára görnyed S hátán a régi rőzse integet.

De most hogy itt van, még százszorta szörnyebb, Mint a mesébe, néma és meredt, Majdnem derűs és kedves, azzal öl meg, Hogy vár az iróasztalom megett.

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz, Megismerem, hogy mindig ugyanaz S belényugodtam, hogy a láz elillan.

Nem sírok, ha az esték holdasok És néha, hogyha éjjel olvasok, Kissé homályosabban ég a villany.

ÁLDOTT SZEGÉNYSÉG…

Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta, Elhagytál s én is, jaj, elhagytalak. Most úgy idézlek, mint a spiritiszta, Éhes, sovány és légies alak.

Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza Hivlak, te bátor, rongyos és szabad, Ki keserű poharát daccal issza S tűzzel fakadnak száján a szavak.

De merre vagy? Most tán még mostohábban Laksz egy sötét és vak diákszobában, Olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?

Vagy tán fekéllyel fekszel a szeméten, Vagy mit se várva ifjan és setéten Egy bús asztalra ráborulva sírsz?

AZ ÁTKOZOTT HÁZBAN

Jaj, jaj micsoda bánat ez. Ki hagyta rám, ki hagyta rám? Úgy vesz körül, mint néma ház S már ki se nézek ablakán.

Már ki se nézek ablakán, Ezen az átkos ablakon. Az ablaka könny, csupa könny S e ház, e ház a fájdalom.

E ház, e ház a fájdalom Nem is megyek innen tovább És szeretem únt képeit És bágyadt, barna bútorát.

Sok bágyadt, barna bútorát, Amelybe lassan átfolyok, Mint este, ha bezárkozunk És leeresztjük a rolót.

*

Úgy fekszem itten most az ágyon, Mint egy rosz, összekötött ördög. Kényszerzubbony nekem a sorsom És benne esztelen dühöngök.

Megátkozom a születésem, Szájaskodó, zavart szavakban S szivemben egy égigsötétlő. Égigsötétlő, szörnyű kard van.

*

És néha úgy beszélek már magamról: Ő szenved itten és Ő elmegy innen; És néha látok még egy régi képet, Egy idegen arcot a szemeimben. És néha látom: hogy megy Ő az utcán Lógó karokkal s mondom: vége, vége. És néha látom: hogy búsul magában Egy kiskávéház piszkos éjjelébe. És néha megsiratom özvegy ágyát – Hajnalban az ágy, mint egy pihenő sir. – És néha szólok: Ő nyugodni tért már, És mondom: Ő bánt engem s mondom: Ő sír.

AZ ELLENSÉG

Én tettem ezt. Hogy most leestem És szemfedő vár és kereszt. Azt mondom innen mégis: ámen. Magam ura, én tettem ezt.

Szörnyű veréssel vert az isten, De ellene nem vétkezem, Szörnyebben az istenverésnél Vert öngyilkos, bús két kezem.

Vert a kezem és vert a szájam, Szivem korbácsa és nyila. Néha úgy keltem magam ellen, Mint egy cudar haramia.

Most itt vagyok. A bús határnál, És sorsomat bennem keresd. Mondd: ámen, övé a koporsó. Mondd csöndesen: ő tette ezt.

KÁRTYA

KÁRTYA

A KÁRTYÁS FELFOHÁSZKODIK:

Ó színek színe, ördög bibliája Fújd meg lelkembe roppant riadód. Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem, Vidd az ördöghöz drága véradód. Puffadt erszényed, mely vértől hizott meg, Az élet asztalára dobd oda És hogyha aludt a sors ezer évig, Mostan történjen végre a csoda. Vesztett csaták, vér és kudarc után Más nem maradt, csak ez még és a semmi. Ó érzitek-e, micsoda e hívás: Szaladni, úszni s menni, menni, menni, Örökre folyni örök körfolyásban Ujhódni, veszni, hullni lefele, Csók és halál, bús kezdet és búsabb vég, Színkeverés, tánc és örök csere, Lélekzeni parázsló oxigénben És nézni, hogy minden hogy folyik el És érezni, fejünkön a sisakkal A harc előtt, hogy menni, menni kell?

A KÁRTYÁS IMÁJA:

Valami van: A változás. Valami van: Ami oly csodás. Én veszhetek, De nem vesz el ő A félszemmel siró, Félszemmel nevető. Valami van: Öröm és iszony. Valami van: A földi sikon. Valami van: Ezt érezem, Tapintja velőm És látja kezem. És hirdetem Búsan-vigan És esküszöm: Valami van:

A SÖTÉT PÁRKA:

Három bús párka áll az élet utján A nő, a kártya, a halál. Ó sötét párka, fátylasarcu, rejtett, Engem kötényed titka vár. Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya? A szeretőm leszel száz éjszaka. Az életem péntekjén felkereslek Hozzád őrjöngve felfohászkodom És kérem az igét, a szót, a kulcsot, Lábadra ejtve ráncos homlokom. Lassú nekem az élet – sokszorozd meg És adj a láznál lázabb lázakat. Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd fel És hulljon le az iszonyu lakat. Pörögjenek most gyorsan minden orsók, Lássak ragyogva, mint még sohasem Mutass nekem most bölcsöt és koporsót, Sötét ujakkal illesd meg a sorsot És gombolyísd le lassú életem.

TENGER ÉS VIHAR:

És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek, Recseg-ropog hajónk, Kegyetlen vashajónk, S hullámokon, ködön megyünk, örök merészek, A szél, a köd jajong, Hogy sir, jajong És vasbordáival dacol a bús fedélzet. Oda se könnynek, és oda se semmi vérnek, Hurrah, tovább, tovább, Mindég tovább, tovább Csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek, Sötét sziklákon át, Millió poklon át Szállunk tovább, tovább s szegény agyunk oly részeg És rí a felleg is, és sziszeg a kötélzet, Orditozunk: csodát! Csodát, barbár csodát! S csikorduló foggal csapunk neki a vésznek, Káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek, Zápor zuhog, kén és pokol zuhog S hurrah, hogy minden a habokba halt, Habzsoljuk az otromba diadalt, Mint részeg matróz a nehéz rumot.

AZ ÉJ, AZ ÁLOM S A KINOK:

De éjidőn szörnyűket álmodunk… Jönnek felénk piros kis ördögök S tüzes vaspántba lüktet homlokunk, Sárkányok üznek, krampusz ránk röhög. Mint a fegyencek járunk szédelegve Cselédlépcsőkön mocskos éjjelekbe, Tengert iszunk s szomjunknak nem elég, Éhségünket eteti az ebéd Kincsek között, bársonyba, jóllakottan Király ebédjén vagyunk éhesek És ránk vicsorog a sötét sarokban Egy tüzesszemü, ordas, éhes eb.

SZEMÉT ÉS CSILLAGOK KÖZÖTT:

Ha emberek közé megyünk, fényes terembe Remegve toljuk a tiltó reteszt. A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén Oly súlyosan lóg az aranykereszt. Ez a talaj szilárd – s ők állnak, ülnek, Vagy fekszenek s nyugodtan alszanak. Övék a föld, a biztos rejtveélés S vetésükben lassan kikél a mag. Mi a jövőt fogunkkal ránczigáljuk, Köldökzsinórját tépjük esztelen, Mi Mágusok vagyunk, Előidézők És korcsolyázunk kócos fellegen. És minden úszik és csurog köröttünk, Bukunk, ha csak hozzánk nyulnak puhán, Folyton-folyó és folyton-ujuló lét, Sikos, csuszamlós trottoir-roulant, Hullám a szélben, szél a fellegekben, Szemét és csillagok közt a kezünk S bizonytalan habokban, életünkben Alélva és őrjöngve evezünk – Csak evezünk a ködben és a szélben, Mint tántorgó és ájult szivbajos, Ki kétes élete bús óczeánján Rozzant ladikkal tétova hajós.

A KÁRTYÁS DIADALA:

Diadal! Tüzes szekéren, lángnyelvek között, A parfümös nő hozzánk költözött És száll a dal: Diadal! Parfümzivatar, őrjöngő világ, Rivalganak rettentő trombiták: Diadal! Kinálja testét, táncol, hahotázik, Ő a miénk és öleljük rogyásig: Diadal! Nem egy a csók, de száz és százezer. Ő most szeret és ő most követel: Diadal! Csóktól, aranytól részegek vagyunk És orditunk és összeroskadunk: Diadal!

INDULÓ A KÖLTŐKHÖZ:

Ez itt az élet, hámor és kohó – Világ költői, ide jöjjetek. Testvéri szemmel, örökös hazárdok Nézzétek itt az ősi lényeget. Látjátok-e, a zöld asztal szövetjén Ott ugrik a véletlen, mint a nyul És kavarognak a szinek veszetten, Mint álmainkba határtalanul. Rémitve jönnek szörnyü figurák, A feketék, a dörgő pirosak. Ez itt az élet karneváli tánca, Borzongató és édes iszonyat. Költőszivünk sok kendőzött alakja, Fantáziánknak lángoló salakja Olvadva, sisteregve, feketén. Ó élet, élet, roppant költemény, Most láthatunk mezítelenül, ragyogva – – Mi kéj. Mily őrjitő, mily széditő – – Mi mély.

A KÁRTYA PAPJAI MISÉZNEK:

Most így teszünk, most úgy, most ujra másként, Ballábbal indulunk a harcba mi. Súgunk magunkba, biccentünk fejünkkel, Vajákosok mi, kártya papjai. Hétszer szent a mi ceremóniánk, Mert erre lejt a táncolók sora. Ez a varázsszer nyitja meg a zárat, Valóságnál valódibb babona. Örök pecsét, mély titkokat lezáró Lámpás, koszorú, mély habokba zászló, Ő a bizalmunk, a szilárd, az áldott, Ő gömbölyiti ki testté az álmot. És hogyha eljő a nagy Gyertyaoltó, Vesztünk s odaadjuk néki bánatunk. De próbálva ő rajta is varázsunk, Előbb, előbb még – hétig olvasunk…

A KÁRTYÁS SÍR: