Part 1

EZT A KÖNYVEMET

HORVÁT HENRIKNEK

A MŰVÉSZNEK ÉS BARÁTNAK AJÁNLOM

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

KENYÉR ÉS BOR

ÚJ VERSEK

1920

TEVAN-KIADÁS

TEVAN NYOMDA ÉS KÖNYVKIADÓVÁLLALAT BÉKÉSCSABA

AZ ÁLDOTTAK

BOLDOG, SZOMORÚ DAL

Van már kenyerem, borom is van, Van gyermekem és feleségem. Szivem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák Suttogva hajolnak utamra, És benn a dió, mogyoró, mák Terhétől öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is, Telefonom, úti böröndöm, Van jó-szivü jót-akarom is, S nem kell kegyekért könyörögnöm, Nem többet az egykori köd-kép, Részegje a ködnek, a könnynek, Ha néha magam köszönök még, Már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, Tárcám van igaz szinezüstből, Tollam, ceruzám vigan illan, Szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, Langy téa, beteg idegemnek, Ha járok a bús Budapesten, Nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat Könnyekbe borít nem egy orcát, És énekes ifju fiának Vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, Gyötrődve, halálba hanyatlón, Úgy ásom a kincset a mélyen, A kincset, a régit, a padlón, Mint lázbeteg, aki feleszmél, Álmát hüvelyezve, zavartan, Kezem kotorászva keresgél, Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban S már nem vagyok otthon az égben.

HITVES

Még hozzád vágyik egyre e beteg szív És úgy követlek, mint sötét detektiv, A pesti utcán, a budai lankán, Kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek, Fáradt szemünk a semmiségbe réved És a mi jön, az oly hűs és komorló, Mint a koporsó.

Az arcodon is feltün néha-néha A fönség és gyász végtelen árnyéka S életre buzditasz, halálra intesz, Mint ama hitves,

Ki kőbe vésve áll a sírok ormán Egy anya fájdalmával és mogorván A sír hálószobáját nézi csendben S szeme se rebben.

Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója, Nő, kinek egy a szemfödő s a pólya, Titokzatos alvótárs, földi vágyban S a hideg ágyban.

Rejtélyes, aki immár szomorúnak Mutatod arcod, húga te a búnak, Beszéld el, mi az élet szörnyü titka És mi a kripta.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem, Beléd fogódzom és kérdezlek itten, Hová megyünk mi, élet koszorúsa, Mélyszavu múzsa?

RÉSZEG VIRÁGOK ÉS DARÁZS-SZÓ

Most harminckét éves vagyok. Nyár van. Lehet, hogy tán ez, amire Vártam. Egészség duzzaszt hallgatag, Bronz-arcom égeti a nap És lassan Megyek fehér ruhában a Lugasban Pipámba sárgálló dohány, S a füstje kékes, halovány, A fák alatt egy kerti széken Alszik szelíden feleségem. A küszöbön fiam. A szeme kék láng, Nagy szőke fej, Álmos puha száján csiklandva csorran A lanyha tej. Vad délután, a föld parázsló, Részeg virágok és darázs-szó.

Ha haldoklom, ezt suttogom: Nyár volt. Jaj, a boldogság máshová Pártolt. Egészség fűtött hallgatag, Égette bronzarcom a nap És lassan Mentem fehér ruhában a Lugasban. Pipámban sárgálló dohány S a füstje kék volt, halovány A fák alatt egy kerti széken Aludt szelíden feleségem. A küszöbön fiam. A szeme kék láng, Nagy szőke fej. Álmos, puha száján csiklandva csorrant A lanyha tej. Vad délután volt és parázsló. Részeg virágok és darázs-szó.

JAJSZÓ

Mult este kissé lehajoltam S feleségem azt mondta halkan, Őszülsz fiam.

Tompán a lámpafénybe néztem, Aztán zavartan fütyürésztem, Búsan-vígan.

Mint a hold-udvar őszi éjen Olyan volt most a lámpa nékem, Oly hallgatag.

Ádám fiunk már álmodott rég S én mintha messze-messze volnék, A föld alatt.

Az ablakokat mind bezártam S úgy ültem a budai házban, Mint aki fél.

Eszem azon járt, ama tincsen, Zörgette a szél a kilincsem, Az ősz, a szél.

Egy ember jár itt, csúnya ember, Szakálla kender, a november, Jaj istenem,

Én láttam őt, mint apró-cseprő, Söpör-söpör, kezébe seprő, Jól ismerem.

A kapudat hiába zárod, Hiába bújsz, fejedre károg S oly bús a dal.

Nevetni nem hagy, sírni sem hagy, Azt dudorássza egyre, nem vagy Már fiatal.

VERÉS

Hogy vertek engem, kisfiam, nőm, Kiket szeretek, édesek. Ti rólatok dalol ma lelkem, Mely csupa jaj és csupa seb.

Ha sírsz, fiam, halvány sirással Versz engem és ütöd urad, Én asszonyom, ha tompa délben A hőmérőd lázat mutat.

Akik gyűlöltek mindig adtak, Ők a szelídek és a jók. De görcs nekem, halál a jóság És keserű és fáj a csók.

Mert vertem akiket szerettem S kiket szeretek, vernek ők. Mostan sötét kezüket áldom, Áldottak a nagyon-verők.

Igy még csak az istent szerettem Kisgyermeki, bús éjeken. Ő vert ilyen kemény ütéssel A nagy, a vak, a végtelen.

Jaj, én tudtam, hogy nem mulatság Szeretni és nem heverés. De most tudom, szeretni szörnyű, Szeretni az: verés, verés.

Verjétek életem kegyetlen Amint sose vert a harag, Verjétek értetek kiáltó, Könnytől fuldokló szájamat.

Én nem panaszlom, hogy szerettem És hogy szeretni fájt nagyon. Verjétek a jobb és bal arcom, Szívekkel verjetek agyon.

ANYAI NAGYAPÁM ARCKÉPE

Szemem most gyakran visszanéz, És úgy idézlek Jó nagyapám, te régi gyógyszerész.

Arcodon mély magány jegye. Te félreültél, Hogy mulatott cigánnyal a megye.

Azt mondják régi emberek, Tej, szódavíz volt Italod hangos asztalok megett.

Ruhádon nincs egy árva folt, Oly szűzi-rendes, De körmöd a sok jódtól sárga volt.

Patikus-család hű fia, Könyved se volt több Csak egy latin, ó _Pharmacopoea_.

Bolyongtál a magyar mezőn, Lankadt zarándok, Fájó göröngyre estél könnyezőn.

Hányszor látlak, ifju füvész, Alélva menni Egy tájon, hol az inség fütyürész.

Szivedbe méreg és virág, Bot a kezedben, A válladon egy ócska hátizsák.

Ánizs, kamilla, jószagú Gyökér volt benne És benne volt, már benne volt a bú.

SAKKOZTUNK EGYSZER…

Sakkoztunk egyszer három nagydiákok Vörös tűznél, szigorú téli éjjel, Az asztalon tuss és cirkalom állott, S latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel. Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal, A szél alighogy néha fölsóhajtott S mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal Az édes és bibor birsalma-sajtot, Melyben dió volt…

Még alig tiz éve S szemem kutat az elborult határon, Megoldódott a kedves-régi kéve S a nagydiák már eltünt, mind a három. Az első az, aki e verset írja, A második, az isten tudja hol van, S a harmadiknak púpos már a sírja, Keresztje elvész a sötét falombban.

Jaj, mit tudtak, három diák, az este, Hogy térden állva nézni kell e szépet, Csak én látom a mult falára festve, Mi nem láttuk még akkor ezt a képet. Türelmetlen vér nyargalt ereinkben, Szerettünk volna mindig menni, menni, Mit is sejtettük, hogy ez itt a minden, És a mi aztán jön, a semmi, semmi. Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt, Unottan vártuk az időt, mi eljő, Hiába lángolt kelletőn az égbolt, Csak ő kellett, a koldusi jövendő, Mert azt hittük, az élet, mint a tenger Bejárhatatlan, nem lesz soha vége, Előre néztünk nyugtalan szemekkel Míg lábunknál hevert a csönd, a béke.

De én a tengerek végére értem, Vitorlámat fordítom újra vissza S most megpihen e régi, téli éjben Szegény lelkem, a fáradt nihilista.

CSÁTH GÉZÁNAK

Te sohase-jövő és sohase-beszélő, Várlak ma is, halott, e hosszú és e késő, Bús éjszakán.

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal, S befestve a falam a bandzsal, csorba holddal Oly halavány.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan, Hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban És sír a táj?

Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben, De hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem És fájva fáj.

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád S a végtelen felé táguló nagy pupillád Szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom És a beléndeken s a vad farkasbogyókon Alszik a fény.

Ah jól siess. Szived még egyszer megszakad tán, Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán S nem értenek.

És űznek majd tovább idegen, bús hazádban, Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan Kisértetet.

Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem. Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen Semmi gonosz.

Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó, Ablakból fölsiró, homályos hegedűszó Eszembe hoz.

Igy látlak mindig én, édes, fiatal orvos, Fehér köpenyben, a kavicsos és porondos Kertudvaron.

De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek, Férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek, Eltagadom.

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem Kezedbe a kezem és a szivedre szívem, Ha nem merem.

Igen, elédmegyek és régi orvosomnak Csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg mint szoktad, Ütőerem.

Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad, Angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak, Szelíd barát,

Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt, Majd összetörted a tébolyok és a lázak Szent poharát.

Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal, Kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal S a mult, a csend.

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt, S fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt, A névtelent.

Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván, Fölötte az átok, mint fekete szivárvány, Gyászt bontogat.

Anyáink, húgaink járulnának elébed, Kik éhesen rágják, elfáradott cselédek, A csontokat.

Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet, Mely nappal céltalan halott vágyakra görnyed S éjszaka sír.

Mert életem felén nem is vagyok, de látszom, S reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom És vár a sír.

Ó vad szerelmese az őrült morfiumnak Adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak, Akár a pap

Kérlek kiáltozván és íróasztalomra Fantasztikus lázban görbedek lehajolva, Hogy hívjalak.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas, Ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass Annak, ki él

S álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád, A multnak koldusa és százszorosan árvább A semminél.

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak, Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad Az éj felé.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen Feledve önmagam, jajokba fúlva lettem Az életé.

A NAGYVÁROSBAN ÉLTEM

A nagyvárosban éltem, hol a börzék Déltájt, mikor magasba hág a nap, Üvöltenek és mint megannyi torzkép Az ember-arcok görcsbe ránganak. Középkorban, fényén egy régi délnek, Szólt a harang, letérdelt a paraszt, Ők így imádkoznak, kik mostan élnek, Csak pénzt kiáltva, jajt és bús panaszt, Ijedt számokkal istenről vitáznak, Az új istenről, »adnak«, egyre »vesznek«, Hódolnak az aranynak és a láznak, Magasba szállanak s a mélybe vesznek. Kezük, mint azoké, kik vízbe buknak És a tengerben egymást fojtogatják, Kéken sötétlik ere homlokuknak, Nem ismeri itt a fiú az atyját. Mit tudják ők, hogy hol van ama méhes, Amelyre most a déli csönd alászáll, Mind telhetetlen, részeg, beteg, éhes, A pénz ura, a csíszár és a császár.

Jaj, nem lehet azt soha kőre róni, Mit szenvedünk, kik épitjük ma nyúlánk, Egekbe vágyó, óriási gúlánk, Mit meg se látnak e kor Fáraói.

Én is szolgálok, mint a többi árva A láznak és aranynak, kósza lélek, Irgalmat esdek, a karom kitárva, S alázatos vagyok, mivelhogy élek. Harminckét éve járok hőbe-hóba S az életemnek kedve már hunyóba. Szeretnék el-kivándorolni innen, Hogy még lehetne az életbe hinnem. Egy asszonnyal, egy kétéves gyerekkel, Mennék az országúton, vándorember. El innen, el-el messze, édes álom, És élni kissé, nem ily eltiportan. Két kedvesem elől egy kis szamáron, S én kampós bottal, lenn az úti porban…

ÁDÁM FIAM UTRAVALÓJA

Ugy írom néked, kisfiam e verset, Míg életemnek aszu fája korhad, Minden nap egy sort, lassan és szelíden, Hogy nemesítsen a rímes gyakorlat. Halkabbra vált már a szivem verése, A vérem néha pezsgett, de lehülten, S ha futni kellett volna a futókkal, Egy utcapadra csüggeteg leültem.

Egy képet akarok te néked adni, Olyant, mi nékem kiskoromba tetszett, Hogy életünk, melyet ma könnyel élünk Ugy hasson rád, mint egy ódon fametszet. A háború kalandor üstkössét Rajzolgatom a vígasztalan égen, Te egykor rátekintesz majd e képre, S ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.

Mert mostan éltél. A magyar igére Alig nyitottad gyenge, drága szádat. Tejről beszéltél, mézről és anyáról, S csizmák tiporták ártatlan hazádat. Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél A jodoform és karbol illatában Mankókkal játszottál budai kertben S szegény rokkantak néztek haloványan.

Akik ma éltek, azok porba rogytak, A krisztusi-szelídek nem beszéltek. Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak S ájult szavakat mondtak el a szélnek. Aggastyán sem tud szólni így a multról, Se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz, Figyelj reánk, akik ma vérben állunk, Hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.

Aranyt neked, aranyt, tömjént és myrrhát, A kisdednek, a dacosan növőnek, Ki felkanyarodsz új koroknak ormán, Aranyt tenéked s az arany jövőnek, Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam, Az ősi birtok szálljon reád újra, Az ember álma, az erő, a minden, A föld, a föld, a szent föld hallelújja.

Én, éhenkórász, rímelő apostol, A mélyből a magasba epedek fel, És látlak téged, biztosan, a földön, Fehér villába, hófehér ebekkel. Vagy gépkocsiban, autószemüveggel, Mintha az egész világ ura volnál, Vagy erkélyen, az ordító tömegben, Párnás ajtók mögött, a telefonnál.

Mikor e látnok verset befejeztem Az áprilisi szél borzolta lanyhán A bokrokat, s nehéz-sötét sóhajjal Nézett anyád reád, a kis verandán. Még nem csüggedt le az idők özönje És egyre nőtt az ár és nőtt az átok, S mint járvány-cédulák halotti házon Rikítottak a bús, skarlát plakátok.

Most tudd meg ezt és tudd meg merre mentek Testvéreid az emberek, szegények. De azt parancsolom neked utolszor, Halál helyett kiáltsd ujjongva, élet. Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm És csomaglom csöndesen a ládám. De te maradj itt és beszélj helyettem, Kit embernek neveztelek, kis Ádám.

ŐSZI KONCERT

ŐSZI KONCERT

PRAELUDIUM:

Sírj őszi vers… Sírj mindakét szemem, Sírj őszi koncert, zengő zeneverseny. Most itt az ősz és én vagyok az ősz És régi bútól vemhes újra versem. Beteg az arcom s beteg a dalom És a múlást sápadva szomjazom, Az életet, mely már csak félig-élet, A hervadt holdat és a sírt S a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

Beteg vagyok, szépségektől beteg, Nem is vagyok más, egy beteg poéta. Ha egyet nézek, elfakul a fény És ferdül a nap, mint a hold karéja. Ha kettőt nézek, hullik a levél, És feltámad az, aki rég nem él, Ha hármat nézek, az erdőn keresztül Szél száll és kiszakad a köd És a világ fázlódva összerezdül.

Most a ligetbe bolygok délután És úgy jövök meg, mint egy temetésrül, Talpig fekete gyászoló ruhám S vörös szemem a könnyektől sötétül. Fekete kalap és egy lomha bot, S én révedten, álmodva ballagok. Levelük a fák az aszfaltra sírják És csengenek és zengenek Az utolsó neszek, az őszi trillák.

*

INTERMEZZO:

Most tetszenek nekem az üvegek: Mély délutánban oly mélyen tüzelnek. Most tetszenek a sárgahajú nők Sugárzásán szeptemberi tüzeknek. Most tetszenek nekem a temetők, Az elborult szobák bús, barna színben, A haldokló fák szörnyü kórusa És tetszik a föld és mindenki, minden. Most dalol az ősz s én is dalolok, Lalláz az ősz lassú litániát. Most dalol az ősz, dalol a szivem, Dalolni kezd most az egész világ:

A FÁK:

Mult este kezdődött a rékviem. Poros és szürke volt az alkony A görbe fénybe mentek hazatérők És béna vágyak mentek lomha mankón. Mult este kezdődött a rékviem. Mult este volt, igen, igen.

A TÓ:

Mult este volt, Elbújt a hold És megfagyott a csendtől a vizem. Mult este kezdődött a rékviem.

A FOLYÓK:

Hazátlanul fütyültek A ködben a hajók. Keresve egymást sírva jártak, Mint a kisértetek, az árnyak S az ég, a föld úgy hallgatott. És habjaim remegve összebújtak, Akár a félő gyermekek És sírdogáltak hajnalhasadásig, Mind könnyezett, mind könnyezett.

A TÓ:

És a víz a piciny hajókon Olyan nehéz lett, mint az ólom.

A LIGET:

És délután járt itt egy beteg ember S azt mondta a fáknak, hogy őszre meghal.

A RÉT:

A lég is megfeszült, mint egy üvegfal És fedve voltunk fénnyel, tiszta csenddel

A HÁZAK:

Mi is elbújunk a homályos égbe És összeszorulunk, mint a csigák És alkonyórán, alvó ablakokban Fellobban a langyos lámpavilág. Most a cseléd is elborulva nótáz S az emeleten égő vasalót ráz Vöröslő tűz-körökbe És aki megtér elhagyott szobánkba, Itten marad örökre. A nő imádkozik, a férfi bámul És jeleket les a jós éjszakábul. Ügyetlen újjon bukdácsol a skála, Az eső is skálázik egymagába És a diák fönn egyedül Egész éjszaka hegedül.

AZ ABLAKOK:

Mi is siratjuk őt, Siratjuk, aki itt lakik, A nyárt, a nyári álmait. Mi is siratjuk őt. Gyászoljuk őt és dobolunk, A szél, az éj üvegdobunk. És sírnak rá az üvegek.

AZ ÉG:

És az eső is megered.

A VIHAROK:

Már vérzik a nyár, A vénülő asszony. Szél a haraszton. Kár érte, be kár. És rebben a sóhaj, Jaj várjatok, ne még. És lombtakaróval Takarja tar fejét. Haha, haha, Hull a haja És vézna arca hóka. Fején vörös paróka. Jó éjszakát. Minden csupa árnyék És ő, a világszép Már festi magát.

AZ UTCÁK:

Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.

A PÁLMÁK:

Mi még hiszünk s imádkozunk a naphoz.

A VIRÁGOK:

Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jóéjt, S borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt. Jóéjt virágok és jóéjt világok, Lázas lányok, halotti húgaim. Jóéjt testvérek, őszi rózsa, Bús rezeda, dús kankalin, Buja thuja, szegény beteg ciklámen Most haljatok meg.

AZ ESŐ:

Kip-kop.

A FELLEGEK:

Ámen, ámen.

*

A FÉRFI SZÓL:

– Nézd, nyáron azt mondtam magamba: De szép lesz ősszel, ha beteg leszek. Jő valaki, ki csendes és beteg S megnő a házunk, ez a bús, csodás ház S a szél bongó telefondróton hárfáz. Behull a meseházba a verőfény És fűtjük arcunk bibor téa gőzén. Vagy hintázunk a csendes hintaszéken, Vagy álmodunk az elhagyott verandán. Te hímezel s sötét arcomra bámulsz, Amit tűzfénybe von nehéz havannám.

– Nézd, nyáron azt mondtam magamba: Majd jő valaki, ki szeret talán És sárga fák közt járok lábbadozva, S járni tanulok egy nő oldalán Tipegek és ha félek hazamenni És kertjeinkben árnyra árny oson, Hazavezet és megcsókolja számat, Gyógyítva csókol a mély folyosón. És félti szám, mint egy szelíd sebet És csendben eltol, ha csókot adok És tiltva teszi ujját ajakára, Mert betegnek árt, jaj árt a csók.

Most itt vagy és vagy betegápoló, Csókkal gyógyító beteg-apoló. Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes – Csak sose lenne a csóknak szünetje – Hajh nyári láz, hajh bús delirium, Csókok szüretje, életem szüretje.

*

A NŐ SZÓL:

De én szeretlek édes emberem, Az életem gyógyítja a tiédet. Gyógyítja egyik száj a másikat, Gyógyítja egyik kéz a másikat, Gyógyítja egymást két szegény kis élet. Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat, A bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat. Gyógyítja a vak éjszakát a nap, Gyógyítja a sziklákakat a patak. Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég, Ha ráborul a tűz-gyötörte főre, Gyógyítja a fű a beteg sebet S a fekete hajat – a szőke.

*

FÉRFI SZÓL:

Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed Az ördögi cérnák között motoz. Bukfencező csel, kínai kötés És távoli, és titkos, és gonosz. Egy kis manócska mindegyik kötőtű S cikázó újjaid iramja gyors. Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve-oldasz, Te vagy a sors, a sors.

Makrancos munka, női mánia, Valami baljós, balos, ördögi. Mit nem tudok, csak félve bámulok És távolságunk tűkkel tükrözi. Oly messze vagy te s e galambi játék. Fehér fonál puha pamutba tőr. Ki hal meg itten és miért e háló? A tű az öl, az öl.

Makrancos munka, bújtó babona, Alattomos, hisztérikus-merész. Most sunnyogó, huncut, s igénytelen, Mint lassu cica, hogyha egerész. Játék a seb, játék a kacagás is S komoly halál a díj egy kacajér. És csillogó tűk, csillogó szemek közt Hull-hull a vér, a vér.

*

A NŐ SZÓL:

Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint? Mit lát szemed az üres levegőbe? Mit énekelsz? Miért siránkozol? Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle? Mért nézed úgy két dombos melleim, Mint temetőben a sírhalmokat, Mily könnyeket törölsz szegény hajamba És éjidőn micsoda riogat? Miért beszélsz mindig feketeségről, Mért látod szőke fürtöm feketén? Most sír vagyok és egy halotti urna – Mondd, kit temetsz belém?

*

A FÉRFI SZÓL:

Én eltemettem, édesem, beléd, Kit most borzongva hívok újra vissza, Mint halvány lángnál bomló spiritiszta Halottjai kisértő szellemét. Én eltemettem, édesem beléd, Vidám szemedbe az ő bús szemét, A te hajadba az ő dús haját, Karját karodba S most mind a pompa A te szegény testedbe suhan át.

De lásd, fejemen most a mult cikáz És lelkem száll, a végtelenbe túl, Száz idegem megint feléje nyúl S mint beteget elönt az esti láz.

A NŐ SZÓL:

Pokoli éj: Iszonyú, iszonyú Az éjszaka mi mély, Csupa láng és ború, Halálharag, lég-háború. Iszonyú, iszonyú.

A FÉRFI SZÓL:

És most megint elémbe jő – Egy pillanatra – s régi minden, Hervadtan és halotti ingben Kopog-kopog az ősz, meg ő.

A NŐ SZÓL:

Ó jaj, te félsz, Kiről beszélsz?

A FÉRFI SZÓL:

Idézem őt! Gonosz, hazug kezét idézem. Idézem őt! Ezen a poklokszülte éjen. És kék szemed fekete lesz. Hajad sötéten csergedez. Hozzá hasonlít gyenge főd S a levegőben érzem őt. Parancsoló árny, félig szent valóság, Félig szeszély. Most párka, végzet s a kezében orsó.

A NŐ SZÓL:

Beszélj, beszélj!

A FÉRFI SZÓL:

Ó, hogyha láttad volna egyszer Amint könyezve, mereven, Imádkozó, áldott kezekkel Letörte én áldatlan életem. Ó, hogyha láttad volna egykoron, Mint mostan én az arcodon. Igen, ilyen volt: festék és hamis máz, A szája egy kis rózsaszínű szinház. Villanylámpácskák gyultak a fejében, Ha nevetett, Rózsásvilágos lett a levegő is Feje felett. Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát, Mély tükrök mélyiben És az ezüstmámortól szertepattant A tükör és szivem. Megfeketült a mellemen a rózsa, Amit adott És ráncos lett, mint egy vénasszony arca S halott, halott. És megvakult kezében Az ezüst és arany…

A NŐ SZÓL:

Csitt-csitt, elég. Mostan belép S közénk ül szótalan.

*

A FÉRFI SZÓL:

Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja És nem mint én, ki tőle idegen, Ki férfi-fejjel komorlok a létbe, Dult csillagokba nézve mereven. Te szent vagy és dal és harmónia. Én a természet mostoha fia. Nekem beszélni kell és sírni, sírni, De a te némaságod szónokol. Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy Üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor. Te bútora vagy elhagyott szobámnak, Én gondolatkaosz. Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek S nem vagy se jó, se rossz. Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy És hordozója százezer tavasznak. Én kincseim közt nesztelen didergek, De te mezítlen vagy királyi-gazdag. Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló Ovális tested a kereveten, Mint egy gömbölyű, forró, eleven Tengermorajt százszorzó, drága kagyló.

*

A NŐ SZÓL:

Nézd őket… Ah, míg várunk a vonatra Hogyan cicáznak kormos árnyaink. A kavicsok közt, a fényes sineknél Zöld csillagunk meddő sugára ing És úgy folyik a fénye arcainkra, Mint beteges, halványzöldszínű tinta. Folyik a holdfény, A rég kiholt fény S lenn összesímul két alak Sötét tagokkal, hallgatag. Nézd, most húzódva messze távolodnak, Most összeér árnyék-kezünk. S ölelkeznek – szegény, szegény bolondok.

*

A FÉRFI SZÓL:

Ó jaj, mi is ölelkezünk.

*

A FÉRFI SZÓL:

Ez itt a korzó.