Part 9

Persia, azon ország, mely Ázsia egész területén a finomitott és művelt izlés, kiváló szellemi előnyök s a legősrégibb cívilisatió birtokában véli magát, csakugyan, a pipát és dohányt illetőleg, legmagasabb fokon áll. A persa, Tombaku nevü dohány nagy mértékben külömbözik az eddíg emlitett fajtáktól s a dohányzó-készlet is egészen elüt a többitől. Több alkatrészből áll: 1) A viztartó; ez vagy agyagból való – a legszebbeket Iszpahanban készitik – vagy üvegből van, melyek Cseh- és Oroszországból importáltatnak, vagy pedig egy kokosdióból áll. Az utóbbi fajta a legpompásabbnak tartatik, s joggal, mert a válogatott dió arany vagy ezüstbe foglaltatik s gazdag véső munkával és gyakran drágakövekkel diszittetik. 2) A fa illeszték; az belölről üres, gyakran egész 12 hüvelyknyi magas és fekete fából készül, a gazdagabbaknál ezüstből van s apró lánczocskák s más diszitmények lógnak le róla. Ennek végére van alkalmazva. 3) a tulajdonképeni pipa, névleg »a szerkallján,« mely agyagból vagy fából készült. Belseje mészszel, külseje azonban a gazdagoknál ezüsttel és aranynyal pántolt s pazarul van ékitve mindennemű drágaságokkal. Az utóbbiakhoz számithatók leginkább a művészi kivitelü zománczképek s Iszfahán és Siráznak e művészet leghiresebb mesterei, egy ily pipafej festéseért gyakran 20–30 aranynyal dijaztatnak. 4) A vékony, a vizipipához erősitett cső, melyen át felszáll a lepárolgott füst. Utazás és sétalovaglás közben, e helyett egy hosszú »márpics« nevezetü kigyózó bőrcső használtatik, melynek segítségével, az ura háta mögött lovagló szolga tartja a dohányzó készletet, az ur maga pedig a szopókát.

A persa vizi pipa (kallián) ha izlésteljesen van dolgozva és összeállitva, igen csinos háztartási czikk. Minthogy a dohányzó csak ülve élvezheti, jellege jóval keletiebb a török pipáénál. A persa szenvedélyesen szereti, s ha ülőhelyén kissé előrehajolva, a viz kellemes bugyborékolása közben illatos dohányának könnyü füstfellegeit áraszthatja szélylyel, élvezeteinek Elyziumában érzi magát. A török pipa mindenkor és mindenütt egyenlően kellemes, ellenben a persiai korán reggel, vagy közvetlen naplenyugta előtt nyujt legtöbb élvezetet s miután minden persa házban az udvar közepén kis vizmedencze létezik, e miniature tavak partjait, a par excellence dohányzó helynek lehetne elnevezni. Persiában azt állitják, hogy a tumbaku dohányzás a legjobb szer a tüdőbetegségek ellen; én azonban az ellenkezőt merem állitani, mert szivás e pipákból sokkal inkább fárasztja a tüdőt, mint bármely más pipafajtánál. A persák véleménye szerint akkor legteljesebb az élvezet, ha az erősen megnedvesitett dohányból (szárazon sohasem szivatik) az izzó szén érintésére könnyü, kékes felhőcskék szállnak fel.

A legjobb tumbaku Sirázban és környékén terem, s leginkább a Zergán nevü faluban, még pedig jó nagy mennyiségben, elannyira, hogy e czikknek export üzlete évenként vagy 100,000 aranyra rug. Nagyobbrészt egész levelekben, zsákokba pakolva küldetik szét, s minthogy igen porhanyós, a fogyasztó kezével szokta szétmorzsolni. A dohányzásra szánt dohánynak soha sem szabad egy óránál tovább nedvesnek maradnia, a viztartó vizét is meg kell ujjítani minden friss pipa számára, minthogy egyátalán, a persa pipának kiszolgálása, sokkal nagyobb gondot igényel a töröknél. A jómódu persa e fényüzési czikk számára több rendbeli szolgát tart; legalább is kettő kell: egy ki a pipát elkésziti, a második, a ki átnyujtja. Utazás alkalmával a szolgának külön lovat állitanak teendője tekintetéből. A nyereg egyik oldalán a viztartó csűgg, a másikon a mindig izzó szénmedencze, mig dohány és pipafej, kerek tokokba zárva a nyeregkápához vannak erősitve. A szolgák rendesen igen gyorsan s ügyesen végzik teendőjüket, s valóban érdekes látványt nyujt az ilyen szolga, a mint a több részből álló pipát összeállitja s gyakran a legerősebb ügetés alatt oda nyujtja urának az élvezetre készen álló szopókát.

Miután a persák, mint az etiquette szigoru követői ismeretesek, nem lesz meglepő, ha azt a felfedezést teszszük, hogy a pipa használata is, számos ceremoniával jár. Vannak téli és nyári pipák, a rang és állás, kor és nem különbséghez mért pipák, s szemben a rendkivül fontoskodó arczokkal, melyekkel a kallián-etiquettenek hódolnak, gyakran nagy erőltetésembe került a nevetést elfojtani. Az összegyült társaságnak a pipák en masse szolgáltatnak át. A szolgaszemélyzet katonás tactus-lépésben jelenik meg, egyidejüleg közeledik minden jelenlévő vendéghez, s csak midőn a szolga-sereg ismét visszavonult, kezdi meg a házi ur egy halk hörgése a bugyborékoló, pezsgő zaj nyitányát. Legszigorubban ragaszkodnak a szokáshoz, mely az első szippantások után a pipák átcserélgetését parancsolja. Az átadás és átvétel, különös, előre megszabott hajlongásokhoz van kötve. A nedves szopóka letörlése itt is nagy illetlenségnek tartatik, nem kevésbbé az is, ha a szopókát félhüvelyknél mélyebbre dugják a szájba. Ezek s még több más dohányzó-szertartás, nem csak a gazdagoknál és művelteknél divatosak, de még a nép legalsóbb rétegeiben is gyakoroltatnak, mert minden persa igyekszik udvarias lenni.

A persa hölgyvilág, mely általánosan több szabadságot élvez a töröknél, nem is kénytelen a dohányzásban magát mérsékelni. Fiatal leányok ép ugy, mint idősebb nők naponta több órán keresztül hódolnak a pipának, miközben a gazdagok, körülbelül minden harmadik szippantás után egy darabka czukrot esznek. Minthogy az egy pipából való közös dohányzás kiváló intimitás jeléül tekintetik, a pipa még a szerelmes têt-à-tête-ben is fontos szerepet játszik. A szójárás: »egy tányérból enni,« Persiában a pipára alkalmaztatik. Egyátaljában Persiában a szép nem sokkal nagyobb szenvedélylyel csügg a pipán, mint Törökországban; s az átható, kellemetlen szag, itt a herczegnő száját ép ugy elékteleniti, mint a parasztnőét.

A pipa leggyakrabban s legjobb minőségben Sirázban található. A keleti országokban való hosszas tartózkodásom daczára, egy dohánynemhez sem szitottam különös előszeretettel; csak Sirázban, ha a Muszallában (nyilvános ima és pihenő hely), Hafiz sirjánál, vagy Szaadi kertjében valamely vig társaságba elegyedheték, ha a gomolygó füstfelleg gyürűzve emelkedék Délpersia feledhetetlen, azurkékségü égboltozata felé, csak ilyenkor nyujtott a pipa oly élvezetet, melyet Persia semmi más helyén, sőt a világon sehol sem tudtam többé feltalálni. Jól emlékszem egy estére melyet víg társaságban tölték az Khullari-bor[5] nemes nedve mellett, azon temetőben, hol Hafiz porai nyugszanak. Azon dicső költőnek sirköve, ki a bort minden más költőnél szebben énekelte meg, ez alkalommal pohár székké volt átalakitva; tőszomszédságunkban könnyü tüzet raktunk s hajnal hasadtáig egyre szájról-szájra járt a bilikom. A pipa számtalanszor felfrissittetett s a kellemes íz folytonosan ujabb élvezetre ingerelt. Lóháton is rendkivül kellemesnek találtam a persa pipát. Többnyire csak akkor pipázunk, ha hosszadalmas ügetés után Persia sivár pusztáin keresztül, a szegény lónak végre egy kis pihenést akarunk engedni, t. i. ha a gyors lovaglás után szépen lépésben folytatjuk utunkat. A ló nyugodtabb mozdulata lecsendesiti a lovag felhevült vérét, s ha ezen állapotában a kallián kezébe adatik, annak élvezete az élet nem egy kellemével ér fel. Az utazó társasággal pipát cserélünk s a dohányzás édes élvezetében kevésbbé nyomasztóan érezzük az ut egyhanguságát. Kiválóan jótevő hatással bir a dohányzás, ha lovaglás helyett a »kedsevé«-ben (a tehervonó állatról alá lógó kosár) pihenünk. Az összehajlott testtartás utóvégre szenvedhetetlenné válik, mozgás után vágyunk, s valóban igen boldognak érezzük magunkat, ha pipára gyujthatunk s magunknak, valamint utazó társainknak élvezetet szerezhetünk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Persia ó-klassikus földjéről vessünk egy pillantást az északnak fekvő Tatárország felé, melyet Turkestánnak, vagy Közép-Ázsiának szoktak nevezni. Az Oxus és Jaxartes partjain lakó nomád, valamint megtelepedett népség is, durva, vad s a moszlim czivilizátió legalacsonyabb fokán áll. Ugyanaz mondható élvezeteikről is; legalább a pipa, az ottani cultura-állapot jellegét viseli s a legegyszerübb, legdisztelenebb a világon, s mégis mindenkire nézve, ott is nélkülözhetetlen, mindenki által példátlan szenvedélylyel élvezett fényüzési czikké vált. Itt, hol az Iszlam fanatismusa legtúlzottabb határáig jutott el, s a dohányzást is vétójával terhelte, e meggyökerezett szokással szembe mégis hatás nélkül maradt szava; s a középázsiaiak nem maradnak hátra más iszlamhitü barátaik mögött s a Turkománok, Kirgizok, Özbegek és Tadsikok mindannyian szerelmesek a nikotin növénybe. A középázsiai pipa Persiából importáltatott s a persiai pipa egy válfajának nevezhető. A művészi viztartó helyett itt öblös tököt, s hol az nincs, durván fából faragott edényt használnak. A failleszték rendkivül kicsi s szinte durva munkáju, valamint a pipa is. Az egész eszköz jellemző tulajdona az, hogy a viztartó egyik oldalán vékony cső van alkalmazva, s annak megfelelőleg a tulsó oldalon kerek kis nyilás látható, mely dohányzás közben az ujjal befogatik. Ha már most a közép-ázsiai pipáját szomszédjának adja át, mi itt szinte szokás, amaz az előtte pipázó által a vizben hátrahagyott füstöt kifujja. Ezen ujj mozgás által a tatár dohányzó a furulyázóra hasonlit.

A növény maga Közép-Ázsiában otthonos; a legjobb fajták Karsiban és Sehri-Szebz-ben a nagy Timur szülővárosában terem; a khivai Khanságban is híres a rafanek nevü dohány-faj; azonban valamennyi fajta messze hátra marad a persa dohányok mögött ugy illatra, mint enyheségre nézve is. Itt csak száraz állapotban használtatik s éles, maró, kellemetlen füstjét csak a tatár száj és tüdő birja elviselni, vagy pláne még élvezni is. Idegeneknél már az első szippantás is órákig tartó köhögést idéz elő; különben a bennszülötteknek is némi fáradságába kerül, mig e növényt megbirják szokni. Idősebb urak e dohány enyhitőbb élvezeti módját találták fel, mely azonban nem épen tündöklik aesthétikai oldaláról; ők t. i. a pipa füstjét csak szolgájuk közvetitése által élvezik, ki a pipából megteszi a nagy szivást, a fojtó és maró részt magában tartja s csak az ártatlanabb füstöt fujja aztán teli torokkal a nyitott szájjal előtte álló öreg ur torkába. A nomádok leginkább áhitoznak e bóditó élvezet után. Hányszor csodálkoztam rajta, ha karavánunk a sivatagbani mars közepette valamely vad száguldással közelgő kirgiz vagy turkomán által feltartóztatott, ki távolból észrevéve az utasokat, előállt, egy pipát kérve ki magának. Eleinte mindig azt hivém, hogy e nomádok rablási szándékkal közelednek; de a Kervanbasi, (a karaván főnök) jól ösmerte embereit. A pipa hamarosan megtöltetett s a szokásos udvariassággal átnyujtatott. A turkomán rendesen mohó vágygyal nyult az áhitott eszköz után; már az első szippantásra szemei ragyogni kezdtek, a másodiknál elbódulva a földre ült s a harmadikra a bóditó méreg már oly hatást tett, hogy a pipa kihullott erőtlen kezei közül s ő maga őrült déliriumba merült. Többen erős köhögési roham után reszketni kezdtek, mások ájulásszerü bódulásban terültek el a földön. Mig a dohányzó, habzó szájjal, mint a tébolyodott a földön hevert, a karaván nyugodtan folytatta utját. A nomád nehezen üdül fel ezen állapot után, mely nekünk sulyos szenvedésnek, neki pedig magas élvezetnek látszik s órákig képes a karavánok nyomán végig száguldozni, csakhogy abban részesülhessen.

De még a nomádoknál is a gazdagabbak sátrában a csilim (a pipa középázsiai neve) nem ritkaság. A khivai Khanságban leggyakrabban található: Bokharában többnyire lopva dohányoznak; Khokandban pedig feltünően keveset. Miután a középázsiai a pipában inkább bódulást, mint élvezetet keres, oly dohányzók számára, kik a dohánymaró hatását már megszokták, pótszer találtatott fel; e pótszer a mákony, mely a mennyiben saját tapasztalataim után itélhetek, legnagyobb mértékben Tatárországban fogyasztatik. A mákonynyal fűszerezett pipák tanitói és kezelői, többnyire dervisek, ezek a kitanult gazemberek, kik a szentség álarcza alatt a világzajából, khankáikba (zárda) vonulnak vissza, hogy nemcsak maguk kéjeleghessenek ezen elgyöngitő élvezetben, de másokat is annak élvezetére csábitsanak. Közép-Ázsiában a khanka viszi a persiai kávé- vagy théa-bódé szerepét. Bizonyos helyiségek különös hirnévnek örvendenek a mákonyméreg kitünő készitése tekintetében; ünnep és vasárnapokon a mohó, vágytelt mákonydohányzók egész raja foglalja el e helyeket. Szerencsétlenségre e bűn azonfölül még a magasabb műveltség jelvényének is tekintetik, és khivai tartózkodásom alatt, a khán, miniszterei és az egész hivatalnokvilág, meghódolt neki. Rendkivül feltünő, hogy a csontvázig lesoványkodott mákonydohányzók többnyire igen hosszu életnek örvendenek, mi e méreg borzasztó hatása mellett valóban megmagyarázhatatlannak tünik fel. Azok, kik már igen sokra vitték a gyakorlati téren, pipájukat hihetetlen nagyságu adagokkal terhelik, s örökké feledhetetlenek lesznek nekem amaz iszonyu perczek, melyeket a legborzasztóbb rángatódzásokba merült mákonydohányzókkal szemben töltöttem.

Bokhara városában és khanságban, a túlvallásos mollá-k a dohányt a »mámoritó italok« sorozatába helyezték, s minthogy utóbbiakat a kórán eltiltja, a nyilvános dohányzás a kormány, valamint papság által is a legszigorubb tilalommal van sujtva. Mindazáltal a bokharai bazárban számtalan dohánybolttal találkozunk. Világos tehát, hogy az üzletet elnézéssel türik, s ha a fogyasztók saját házukban, nagy titokban hódolnak a mámoritó élvezetnek, senki sem törődik vele, mert a titokban elkövetett bűnt nem tekintik bűnnek. Számtalan példabeszédje és erkölcsmondata van a nomádnak, mely valamennyi a dohány élvezete ellen irányul; például: ha az utas dohányzik a négy napi utra hat nap telik el. Vagy: ha a hős dohányzik, – lovától és feleségétől megvonja szerelmét, stb… Mindennek daczára azonban, egyre jobban terjed a dohányzás szokása s az érkező karavánt körültolongó nomádok ép oly mohósággal kapkodnak a pipa és dohány után, mint asszonyaik valamely világos szinü, régi perkálrongy, vagy piros kláris sorok után.

Zsiványkodásaik alatt, abrakos zsákuk egyik oldalán csekély mennyiségü élelmet hordanak lovuk számára, mig annak másik oldalát a nélkülözhetetlen, ronda dohányzó készlet foglalja el. Még a legsoványabb étkezésről is lemondanak, ha helyébe a pipa vad mámort hozó élvezetének hódolhatnak. Igen megfogható, hogy Közép-Ázsiában nem igen pazarolják a dohányt. Egyetlen egy pipa néha egy egész társaságot kielégit; az őszhajuak s a társaság előkelői élvezik az első, legteljesebb szippantásokat, az alsóbb rendüeké a többi szippantás, mig a fiatalok és rabszolgák már csak könnyü kis fellegeket csalhatnak ki a fekete, porrá égett maradványokból. A kiszítt pipa ritkán tartalmaz egyebet fékete szénnél. Az ulémák vagy tudósok, kikhez, kivált Bokharában az előkelők is számittatnak, a pipát tisztátalannak tartják. Itt a dohányt nem pipából élvezik, de burnótolnak, még pedig oly undoritó módon, melyről Európában senkinek sem lehet fogalma. Csaknem valamennyi tudós is még sok más is övükön burnót szelenczéül szolgáló miniatur-tököcskét hordanak. Tiz-tiz perczenként a burnótoló előveszi szelenczéjét, a sötétsárga port, mely kellőleg erős s mégis izetlen, keze fejére önti, kezét a kolossális orrlyukakhoz emeli, s a burnótot egy hatalmas lélekzettel felszíjja. A burnótozás e módja másutt is előfordul, azonban különösen utálatos a szokás, mely szerint a tobákot nem az orrba, hanem három ujjal a szájba dugják, még pedig a nyelv és szájpadlás közé, hogy az egész adagot pár percz mulva zajosan ismét kipökjék. Jaj ama szerencsétlennek, ki az ily egyénnel társalogni kénytelen, s kit a barna dohányoshab minduntalan arczon talál.

Bokharában, Afghanisztánban és Észak-Indiában általános a rosz szokás, a bagózás. Jó fogfájás elleni szernek tartják. Ez ugyan lehetséges, azonban határozottan áll s könyen érthető is, hogy ez eljárás iszonyuan elékteleniti a fogakat. Rendkivül visszataszitó látványt nyujtanak a nők, kik a dohányzás bűne elől vissza rettenve, szinte ezen utálatos szokásnak engedik át magukat. A férfiaknál a szakál némileg elrejti a lehulló porrészleteket, a nőknél azonban a sima áll, rendesen ezen élvezet igen látható jeleit viseli, s ennélfogva igen természetesnek találom, ha az igy eléktelenitett hölgy, férj uramra nem gyakorol valami különösen vonzó hatást. A pipa kisérőjéül Közép-Ázsiában a théa merül fel, még pedig a fekete téglathéa. E zsiradék és sóval füszerezett ital kitünően illik a durva élvezethez s a csapatra, mely több órákig vándorolt a sivatagban, csodálatos hatást gyakorol. A théának forrónak kell lennie s minden korty théára a pipa egy szippantása következik. A tatár véleménye szerint a théa és dohány együvé tartozik s valamint az első az ereket kitágitja s a vért ritkitja, ugy a füst által fej és agyvelő is mindinkább tisztul; szent meggyőződése, hogy a jó pipa a szem erejét megkétszerezi.

Befejezésül még a kirgizek rögtönzött pipájáról is meg kell emlékeznünk. E nomád gyakran a sivatag közepette, minden eszköz nélkül, ha csak egy kis vizre tehet szert dohányozni szokott. Többször hallottam e tényről, s hogy meggyőződjem annak valódiságáról, egyszer meg is mutattatám magamnak a »csodát.« A kirgiz hosszasan keresgélt a földön, mig agyagos helyre akadt. Legelőször is vagy két ököl nagyságu lyukat túrt a földbe, melynek nyilása azonban szükebb volt a belső üregnél. Ez a lyuk vizzel töltetett meg s nedves agyagból alakitott pipával takartatott be. Az üreg mellett, egy rézsutoson bedugott cső a vizzel összeköttetésbe hozatott, de úgy, hogy a cső hegye, vagy két ujjnyira kilátszott a földből. A kirgiz e mozdulatlan eszköz előtt végig feküdt a földön s oly kényelemmel élvezé pipáját, mintha valamely persa vagy török nagyur házából hozta volna. Tisztaságról ily eljárás mellett természetesen álmodni sem szabad. A nomádok élelmességüket még messzibbre is kiterjesztik, a mennyiben dohány helyett a sivatag egy másik növényét használják. – E pót-növény alacsony, hosszúdad bokor alakban nő, száritott állapotban fekete, s oly maró tulajdonnal bir, hogy az idegen egyetlen egy szippantás után is órákig küzködik fejfájjással. – Mindebből kitünik, hogy a pipa elkezdve legtökéletesb alakjától, le a legkezdetlegesebbig, mindenütt szerettetik és ápoltatik. A mohamedán népek, Törökországtól egész az »égi tartomány« távol határáig a kenyér után a pipát a legnélkülözhetetlenebb élvezeti szernek tekintik; azonkivül mulatságot is nyujt a dolce far niente-t megszokott keleti világnak, mely a lassan muló órákat oly elégédettséggel látja elenyészni a felszálló füstfellegek képleteiben, s ha Nyugat népei valaha le is találnának mondani a nikotinnövényről, a keleti soha sem lesz hozzá hűtelen, a pipa életmódjával, valamint szokásaival is feloldhatatlanul egybeolvadt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Valamint a hárem természetellenes szokása, egy még természetellenesebb, undoritó bünt eredményezett, ép ugy előmozditotta a vallás által parancsolt bortóli és szeszes italoktóli tartózkodás a kábitó szerek használatának hajlamát. A hasis, benk, mákony s a többi kábitószer mind, mely az idegrendszerre s az ember szellemi tehetségeire oly mámoritólag hat, aránylag kevésbbé vannak elterjedve ott, hol a moszlimhitü társaság egy része túlteszi magát a bor s más szeszes italok élvezetét illető tilalmon. Konstatáltatott, hogy a raki-ivás emelkedésével Törökországban a mákonydohányzók száma feltünően alábbszállt, ellenben a jobban Keletnek fekvő birodalmakban, hol a vallási törvényt szigoruan követik, egyre növekszik. Konstantinápolyban, már csak emléke él azon helynek, melyet »Afinudschilar«-nak (mákonydohányzónak) neveztek, hol ama gonosz szenvedély iszonyuan eltorzult áldozatai, magas fák árnyában erőszakosan gyilkolták szellemöket és testöket. Gyakran beszélték nekem, hogy e mulatóhely – s bizonyosan, olyan több is volt, – kora reggeltől késő estig, mindig tömve-tele volt. Mig az opium dohányzó baljával görcsösen fogta pipáját s jobbjában a nagy kávéscsészét lehűtés végett ide-oda lóbázta, hátulról nesztelenül oda sompolygott valami pajkos utczagyerek, s egy hosszu szalmaszár segitségével, a félig öntudatlannak csészéjéből kiszitta a nemes mokkanedvet. Az élő csontváz, azon hitben, hogy ő maga fogyasztotta el a felelevenitő barna nedvet, a mákonymámorosoknak sajátos mosolyával szokta ilyenkor kiáltani: »Kahvedsi, doldur.« (Hej kávés töltsd meg ujból.)

Megfoghatatlan bár, de tény, hogy a törvény ezen öngyilkosokkal szemben szemet hunyt. – Ezen emberek mámorszenvedélyét többnyire oda magyarázták, mikép általa az érzéki érzelmek erőszakos elnyomását akarják elérni, hogy annál buzgóbban engedhessék át magukat a vallásos elmélkedésnek. Sokan, kik e bűn folytonos gyakorlása következtében félig megőrültek, szenteknek tekintettek; magam is ismertem egy ilyen félholtat, ki egész komolyan azt beszélte nekem, mikép a testében lakó tűz időnként oly erős, hogy egyetlen egy érintéssel egy hordó bort eczetté képes változtatni.

A mint már emlitém, Törökországban a rakihordócska egyensúlyozta már e bajt, s ma már többnyire csak pervisek azok, kik a hasis s mákonyital és dohányzás által álomlátást igyekeznek előidézni, hogy benne a jövendő üdvözülés előérzetét élvezzék. Ők ennélfogva az »Eszrar« (titkok) szóval jellemzik e kábitó szereket Törökország Eszrarja többnyire Brusza, Izmid és Moszul híres mákonytelepitvényeiben készül. A növény legfelső levelei gondosan összegyüjtetnek, megszárittatnak, porrá dörzsöltetnek s egy bizonyos édes szörp segitségével apró pastillákká gyúratnak, melyeknek egyes darabkái a pipa torkára tétetnek, s a füsttel beszívatnak. Gyakran még fűszeres, a kábitó hatást emelő részletek is mellékeltetnek a pastillákhoz, hogy a paradicsom sajátságos képleteinek körvonalait, a földöntúli üdvözülés, s más élvezetes, mámorító boldogságok előérzete megkettőztetett erélylyel töltsék el az élvezőnek lelkét. Az eszrar apró, vékony pálczikák alakjában is előfordúl s az utóbbiakból magam is elnyeltem vagy egy borsónyi nagyságu darabkát, hogy hatásáról meggyőződjem. Ebbéli tapasztalatom, fájdalom csak igen csekély, miután a mámor kezdete és vége csak mint az ittasodás egy könnyű neme nyilvánult. A társaság azonban, melyben e kisérletet tevém, utólag igen mulatságos dolgokat beszélt nekem rendkivüli vidámságomról, mely természetesen mélységes álommal végződött. Ösmertem európaiakat, kik a hasis befolyása alatt nagy költőknek tartották magukat s ihlett álmaikat papirra tették; azonban kijózanodásuk után meggyőződtek káprázataik nyomorúlt silányságáról. Fájdalom, több európai esett áldozatul ezen visszataszító bűnnek; többek közt az angol tábornok, ..... G. úr és S.... báró. Utóbbi rendkivül tehetséges ember és elég jómódu ember volt, s utóljára annyira ment, hogy csontvázzá lesoványkodva, évekig fésületlen, mosdatlan, s ruházat helyett csak nehány rongygyal fedett testtel bolyongott Konstantinápoly utczáin. Okvetlenűl őrültnek tartották volna, ha időnként több európai nyelven vitt, kiválóan szellemdús társalgása, nem tanuskodott volna az ellenkezőről és sohasem fogom elfeledni, midőn ezen egykori, előkelő mágnás, csipős téli hidegben, csak nehány foszlánynyal takarva Stambulban a ház mellett haladt el a melyben laktam, míg dala felhatott hozzám:

»Oh szép Kelet, oh szép Kelet, »Hol örökké kék a mennyezet!«

Mint könnyen képzelhető, az utszélen fejezte be életét.