Part 8

Különböző népeknél voltam jelen persa dőzsöléseken; valamennyi közül a pompás Sirázbeliek, az örökké virúló virágok országában, voltak a legérdekesebbek. A tivornyázás Persiában mihmani (megvendégelés) ártatlan nevét viseli s nem a mindenkinek nyitott szelamlikban, hanem az enderunban (háremben) tartatik meg, mi már magában véve is vallás elleni bün, miután a ház e részébe tulajdonképen csak vér- és tejrokonaknak, de idegeneknek semmi szin alatt sem engedtetik meg a belépés. Itt is, többnyire hüvös esti órákra hagyatik a borozgatás, azon különbséggel azonban, hogy nem estebéd előtt hanem utána dőzsölnek. Ha annyi fáradságot akarsz magadnak venni, kedves olvasó, s szemtanúja kivánsz lenni egy ily megvendégelésnek, kisérj el kis sétán s jer el velem egy a városon kivül fekvő csinos villába. Miután a kert előli részén végig haladtunk, több udvaron keresztül végre egy a szentélyhez hasonló rejtett terembe érünk, melynek gipsfalai három oldalt csaknem üresek, padlózata azonban a sürü jezdi szőnyegen kivül még vastag vászonnal is be van vonva. Két-három nagy fatálon, igen külömböző ételek állnak, melyek édes illatot és gőzt terjesztenek. A ház valamely meghitt szolgája titokzatos arczczal e szobáig kisért. Az ur egy intésére helyet foglalunk s egy vagy más étel megizlelése után rögtön a boros kancsóhoz kell fognunk. A persa ivó-etiquette lényegesen külömbözik a töröktől. Illemszabályoknak s látszólagos tartózkodásnak nyoma sincs, s mi leginkább szembetünő, az amaz aggályos gond, melylyel ruhát és szakállt az étkekkel való érintkezéstől megóvni igyekeznek, mig erősen előre hajló fővel, poharat üritenek. Minthogy a legkisebb borcsepp, vagy zsirfolt a ruházatot és padlózatot tisztátalanná teszi és az imádság elvégzését megakadályozza, rendkivül vigyáznak, hogy ama nedvnek, mit üvegekként magokba öntenek, egy árva csöppe se érje a személyt. De mily sajátságos ellentétekbe téved Ázsiában a vallás humbug, s leginkább az álszinüségéről s tettetéséről ismeretes Persiában! Mindazáltal, az illem határai itt sokkal kevesebb szigorral tartatnak fenn s a borozgatások valamint a lakmározások is gyakorta valóságos tivornyává, dőzsöléssé fajulnak. A török társaság már csak a mult század végéig tartotta meg a köcsek név alatt ismeretes tánczelőadásokat, mig Persiában a valódi keleti érzékiség e visszataszitó szüleménye még teljes pompájában virágzik s tánczosok nélkül a lakoma vagy tivornya nem is gondolható. A táncz alatt vad zür-zavar uralkodik s oly lárma és tombolás mint a legalsóbbrendü európai lebujban. Olykor a bortól felhevült vendég ültéből feláll, hogy a tánczosok közé keveredjék, egy másik Hafiz nagy Khejjam féle verseket deklamál, mig egy harmadik, a közel muezzin komor hangjai által félig kijózanodva, gépiesen hozzá lát imádsága elvégzéséhez s a szentelt ötszögü pecsétet épen oda teszi le hol minden bortól van elárasztva s a legvétkesebb játék a bünök fészkét rakta meg.

S Persia nem csak ma óta bortermelő ország, már évszázadokkal ezelőtt is az volt, midőn Dsulfa örmenyai csapatja Iszpahan mellett, melynek róvására tétetik minden bün, még az Araxes partján tartózkodott. Azoknak a száma, kik a »Lateskiru« (ne legyetek ittasok) parancson túltesznek, sokkal nagyobb itt, mint Törökországban. Nem csak este isznak de a nap minden órájában, s nem csak az értelmiség egy bizonyos osztálya iszik, de még a mollák és a nagy urak nejei is hódolnak a bor élvezetének. Nyilvános kertekben sőt temetőkön is rendeztetnek borozgatások, s egy ivótársaság melyben Hafiz sirjánál, sirázi müvészek és irodalmárok közepette részt vettem, örökké emlékezetes lesz előttem. A szép fehér márvány tábla, melyet Perzsia kedvencz uralkodója Kerim Khan Zendi a hires dalnok földi maradványai fölé emeltetett, pohárszékül szolgált, mi egy bizonyos felfogás szerint korántsem tartatik profanátiónak, minthogy a bor legdicsőbb dalnokának alig lehetne találóbban áldozni és hódolni mint éppen borral. A poharazás csak az est ima után veheti kezdetét; itt csupa vallásosságból isznak s kiki ismeri Délpersia csodás csillagzatu éjimenyezetét az nem fog csodálkozni rajta, ha minden ujonnan felmerülő csillagképet mindig megújjuló elragadtatással üdvözölnek s újból fellobbanó élvezettel szörpölik a drága Khullari nedvet. – Egy poharat a Kervankus (karavánölő) tiszteletére; egyet a Binat ul naas-ra! (a halott leánya: kis és nagy gönczölszekér,) mondják egymásnak s az enyhe éj tündéries csendjében, egy nagy temető siri némaságának közepette, Hafiz dalainak mélabús dallamai költői elragadtatásra hangolják a bor nemes tüzétől felhevült lelkeket.

Távolabb, Persiától jobban keletre a bor és költészetének birodalma megszünik. Afghanisztan és Középázsia durvább népeinél, a Kórán szavaihoz való szigorú ragaszkodás nem engedte meg az élvezetnek kedvező értelmezést s ennélfogva a szeszes italok álhatatosan mellőztetnek. Csak Bokhara, Karsi s néhány más város zsidói, készittettek annyi bort a sok kitünő szőlőfajból, a mennyit vallási szertartásaikhoz szükségeltek, s iszonyu büntetéssel bünhődött Izráel azon szerencsétlen fia, kinek gyártmánya által valamely igazhivő az ivás halálos vétkére csábittatott. Annál borzasztóbban dúlnak s dühöngnek még ma is a pót-ingerlők, a hasis és ópium, melyekről más helyen szándékszunk szólani, s melyeknek pusztitásai természetesen sokkal borzasztóbbak a szeszes italokéinál.

A mondottak után a szives olvasó azon meggyöződésre juthatott, hogy Ázsia azon népei, melyekről jelenleg szó volt, nem isznak, hanem dőzsölnek, s a bort nem gyomorerősitőül, hanem egyedül mámoritó szerül használják. S pedig e bün a szigórú Korán parancsok daczára, mégis már igen régi, sőt az a régibb századokban midőn az arab próféta tanaihoz még szigorúbban ragaszkodtak, annak mai követőinek bizonyitéka szerint, még sokkal általánosabb volt mint jelenleg. Már I. Jezid Khalifáról is beszélik, hogy nagyon iszákos volt s bora, melyet a mámoritó hatás emelése tekintetéből pézsmával füszerezett, Mekka töszomszédságában t. i. Taif-ban termeltetett. Fiáról, I. Welidről az a hir, hogy csak minden másodnap ivott, a többi Khalifa azonban, s főkép II. Welid a legkicsapongóbban hódoltak a bor istenének. Az Abbaszidák alatt a proféta néhány helytartója saját pohárnokával birt, s a későbbi mohammedán uralkodók s az ország nagyjai közt sokan voltak kik, délirium tremens-ben végezték be életüket. Ezen irányban Kelet Nyugattól csak azon egyedüli körülmény által különbözik, hogy ott az iszákosság inkább belsőleg mint külsőleg terjedt el; mert mig Ázsiában csak a társadalom magas rétegei vannak megmételyezve e bűn által, addig a nép – természetesen török hitüekről beszélek – kiváló józanság által tünik ki s e tekintetben jóval felül áll a keresztény-nyugati világ megfelelő néposztályain, melyekben az iszákosság számtalan bajnak a forrása.

Dohány és bóditó szerek.

Azon élvezetek közt, melyek a moszlimhitű Ázsia egész széltében és hosszában elterjedtek, a dohány és a pipa ugy szólván első sorban állnak. Azok ott nem fényüzési czikkek, hanem nélkülözhetetlen élvezeti tárgyak, és ugyanazon jelentőséggel birnak Stambulban a főuri palotában, mint a szegény közép-ázsiainak nemez sátrában, ki bár kenyeret soha se látott és soha sem evett, egy jó harapás füstölt ló hus, vagy pedig egy ital savanyús »kumis« után legfőbb élvezetet talál pipájában. Vajjon Európából, vagy Khinából jött-e át a dohány nyugat Ázsiába, ez a kérdés már gyakran vita tárgya volt. A feltevés, hogy a mennyei birodalom hajfonatos fiainak apró rézpipája a khinai befolyással egyetemben már korán megtalálta az utat a mongol sivatagon keresztül egész a Tien-sanhegységig, nem egészen jogosulatlan; azonban mégis téves; mert a tény, hogy a dohány a középkorban még ismeretlen volt Keleten, már azon körülményből is kitünik, hogy Mohammed tanainak magyarázói a bóditó élvezetek tilalmáról szóló értekezleteikben csak ujabb időkben tesznek emlitést e növényről; másrészt e felfogás azáltal is támogattatik, hogy sem a török, sem a persa és tatár, szóval semmi keleti irodalomban sem birtam felfedezni a dohány nyomát. A költők, kik szerelmet, bort, virágot, zenét s az élet egyéb gyönyöreit oly különbözőleg s oly szenvedélyesen megénekelték, a dohányról, a keletiek e főélvezetéről bizonyára meg nem feledkeztek volna. Képzeletük csak ismert tárgyakkal játszik s egyedül csak a dohányélvezet ujságának tulajdonitható, ha még eddig nem talált dalnokot.

Hogy az ismert közmondás: »Ugy pipázik mint a török,« igen régi eredetü volna, abban már azért is kételkedem, mert azon törökök, kik Európa délkeleti részén kellemetlen látogatásaikat szokták volt tenni, még nem kötöttek volt ismeretséget a nikotinnal, minthogy csak IV. Ahmed Szultán uralkodása alatt adatik ki a parancs, hogy a dohányfogyasztást meg kell akadályozni. Igaz, hogy ma épen az Ottomán császárság az, melyben ugy szólván cultusszerüleg hódolnak a dohánynak. Rumeliában, még pedig a nagy macedóniainak szülőföldjén terem a dohányok királya, leginkább pedig a Szalonichtól észak-keletnek fekvő kis helységben: Jenidise Vardarban. Ezen apró, sárgásbarna növény hetekig, sőt gyakran hónapokig szárittatik a hazai talajon, azután kis csomagokba (bogcse) göngyöltetik s csak, miután már éveken keresztül feküdt a dohányárus raktáraiban, tiszteltetik meg az Aala Göbek-névvel, a stambuli inyenczek által. A selyemszál vékonyságra vágott dohánynak aztán ugyancsak nagy is az értéke a császári palotában s a szultán háremjében, s nem kevésbbé a magas Portánál, hol a titkos minisztertanács sürün felszálló füszeres füstfellegek közt végzi a fontos államügyeket. A pipák, a szár, valamint a szopóka is, melyek e legjobb dohány élvezetét közvetitik, ennélfogva különös gonddal választatnak és gondoztatnak. Az agyag pipának a Findiklibeli (Kanstantinápoly egyik negyede) Haszan-féle gyár bélyegével kell birnia, a hosszu jázminszárnak, a selyembársonyszerü kéreggel, Brusza ültetvényeiből kell származnia, a szopókának, átlátszó, tiszta borostyánkőből kell lennie az utólsó divatszerinti alakban faragva, s a zivána (vékony csövecske, melyre rátétetik) az első esztergályos műve. Csak az ily tökéletes dohányzó készletek érdemesitetnek arra, hogy e legjobb dohány számara használatba vétessenek s ott, hol dohány és pipa a legjobb fajtából valók, ott a pipaszolgának (csibukcsinak) is igen jártasnak kell lennie művészetében.

Gyakran komikus csodálkozással szemléltem az ilyen csibukcsit, mig a pipa egyes részleteit gondosan s arányzatosan összeállitá. Az agyagpipa, mely nehány nappal a használat előtt megtöltetett, s köröskörül rojtszerü párkányzattal van ellátva, pléh szelenczébe záratik. Többször hallám azon állitást, hogy a pipa ize, a dohányra tett parázs nagyságától és formájától függ, s ha a csibukcsi meggyujtja a pipát, mindaddig szokott a szénmedenczében kotorázni, mig lapos, kerekalaku parázs darabot talál. A szolgát teendőiben figyelemmel kisérhetni, midőn jobbjában a hosszu pipát, baljában a kerek réz tálczát tartva komoly ábrázattal és kimért léptekkel közeledik urához, midőn attól a pipaszár hosszának megfelelő távolságra egy térdre ereszkedik a tálczát leteszi, s a pipát reá helyezi, hogy aztán, a szárral félkört képezve a szopókát urának félig nyilt ajkai közé csusztassa, mindez a szemlélő Európaira rendkivül komikus hatást gyakorol, mig a török egész természetesnek találja az egész eljárást. Mig az ur a pipaszár után nyul, a szolga felemelkedett térdeltéből s alig hátrált egy lépéssel, midőn már az első mély szippantásra előidézett sürü füstgomoly őt s a közel környezetet felhőjébe burkolja. Az első szippantás középszerünek, a második és harmadik legjobbnak, a negyedik már rosznak tartatik s az ötödik az inyenczek által egészen megvettetik.

Az elhunyt Abdul Medsid Szultánról azt hallottam beszélni, hogy soha sem tett egy pipából három huzásnál többet; az egykori külügyminiszter, Aali pasa, sem szítta soha végig pipáit. Az inyenczek által megvetett maradékot a künn várakozó szolgaszemélyzet finom nyalánkság képen élvezi. Mi a finomitott töröknek csipős és nyers, az megfelel a vad anatóliai durva inyének, ki nagyon is szereti, ha nyelve erősen felmaratik.

Minthogy kiki tulajdon pipájából szi, nem feltünő, ha e tárgy minden előkelőbb ember nélkülözhetetlen vademecumjává válik; a pipa ennélfogva mindig és mindenkor kiséri a törököt. A nagyobb ur két-három szolgát tart a pipához; az egyik az ugynevezett petite domestique-ot végzi, a másik lovaglás, vagy séta közben kiséri urát. A hosszu szár, ékesen diszitett posztó tokba dugatik; a pipafejet, dohányt és más hozzávalót a szolga egy oldalán lógó tölténytáskában hordja. A Konstantinápolyban tartózkodó idegen, gyakran nem csekély kiváncsisággal fog szemével követni valamely gyalogoló vagy lóháton járó büszke Oszmanlit, a jól elpakolt hosszu eszközt hordozó szolgától követve, ki oly gőggel lépdel ura mögött, mintha csakugyan egy hősies vasgyuró fegyverhordozója s épen utbon volna egy komoly légyottra. Bizony az idők változnak! A mi a régi, harczias nemzedéknek egykor a fegyverhordozó volt, az mai nap az elpuhult utódnak a csibukcsi!

Naponta hatvan–nyolczvan pipát színi, nem ritkaság; a pipa minden foglalkozás alatt, s ha az mindjárt a legkomolyobb természetü lenne is, a török elválhatlan, nélkülözhetlen kisérője. A magas Portánál, a miniszter tanácsban, hol a török nagyok három világrészre terjedő hazájuk sorsa fölött tanakodnak, egykor a kérdés merült, nem lenne-e helyes a csibukcsikat legalább a fontos és titkos államügyek fölötti tanácskozásokból kizáratni. A vélemény különbség nagy és viharos volt, iny- és ész soká küzdöttek egymással, mig végre nehány potrohos ülnök inditványa győzött, mely szerint kár volna a régi, jó szokást szégyenbe ejteni s az ártatlan csibukcsinak megtiltani, hogy akármelyik perczben a pipa felfrissitésére a terembe léphessen; pedig jól tudták, hogy e határozat helytelenséggel jár, miután a ravasz szolgák foglalkozásuk közben gyakorta ellesnek egy-egy államtitkot, s mielőtt még a Szultán, vagy a hivatalnokvilág a magas tanácsnak határozatairól csak távolról is értesitve volna, már nem egy fontos titok külföldre szivárgott. Ennélfogva a háremlakos után a csibukcsi a legbiztosabb reporter a követségi tolmácsok és hirlapirók számára. Hányszor volt alkalmam valamely büszke levantait látni, ki kevélykedésében az egész világot megvetve, orrával csaknem a csillagokig ért, mig egy csibukcsi előtt alázatosan hajlongott és csúszott-mászott, csakhogy egy-egy fontos hirt csalhasson ki belőle, vagy pedig valamely érdekes okmányba belepillanthasson. – Hogy e hirhordozás, az illető famulusra nézve igen jövedelmező üzletet képez, ezt tán mondani sem kell; mi a csibukcsit ura alter-égo-jává emeli, egyedül csak a törökök határtalan dohány-szenvedélyén alapuló tisztjében rejlik.

A dohány és pipa, tehát nemcsak a különböző osztályok, de még az egyes rangfokozatok külső jelvényét is képezi. A musir (marsal) nagyon illetlennek találná, ha két rőfnél rövidebb pipaszárból szína, mig a mesterember vagy alsórendü hivatalnok kérkedőnek tartatnék, ha hoszabb pipát használna, mint a milyen rangjához illik. A nagy ur, az alárendelttel szemben pipáját egész hosszában nyujthatja ki, mig az alsóbbrendü a pipaszárt szerényen oldalra hajtva, csak a tenyerében nyugvó csutorát meri mutatni. A basa oly füstfellegeket fujhat ki a levegőbe, mint valamely gőzhajó kéménye, mig az alárendelt, csak zephir-könnyü füstkarikákat mer ki lebbenteni, s azokat is nem maga elé, de háta mögé fujja. Nagyurak megtiszteltetésnek veszik, ha jelenlétökben a pipa mellőztetik, ugyanezt teszi a fiu is az apával szemben, s csak az a gyermek neveztetik jó nevelésünek, mely atyja többszöri felszólitása után is, folyton tartózkodik a pipától.

Nem kevésbbé szenvedélyes a dohányzásban a nővilág, habár kissé tartózkodóbb a pipa élvezetében. Titokban, már a tizenkétéves leányka is hajszálvékony papirczigarettekkel kezdi meg a dohányzást. 14–15 évében, melyben a törökhölgyvilág már eladóvá válik, szabadon dohányozhat. Az évek számával a czigarette átmérője is növekszik és senkinek sem lesz feltünő, ha a 24 éves asszonyt egy szerény kis csibukkal találja alacsony divánján ülve. A matrónák, – és 40 éves korában, minden török nő matróna, – szenvedélyes tisztelői a dohánynak. A hárem számára ugyan külön pipák és dohány vannak rendelve, azonban ez nem gátolja, hogy a legerősebb, legmaróbb dohány is forgalomban ne legyen a háremekben elannyira, hogy a szép hölgy szája, mely fiatal korában, a költő vallomása szerint, csak ambrát és pézsmát lehel, 40 éves korában már oly visszatetsző, éles szagot terjeszt, hogy némely hölgyet, a vészedzette matrózhoz hasonlólag, már messziről elárulja a megjelenését bejelentő, épenséggel nem kellemes illat.

Valamint a férfiak, ugy az előkelőbb hanimok női csibukcsiszokat visznek magukkal, ha sétálni vagy látogatóba mennek, csak azon különbséggel, hogy a félhosszu szár nem posztó, hanem szép selyemtokban vitetik. Szép kilátást nyujtó pontra érve, férfiaknál mint nőknél is divat egy pihenő pipát színi. Az előbbiek, akármely nyilvános helyet választhatnak e czélra; az utóbbiak azonban csak egy rejtettet, mert ha a török szépség a vékony jasmakot (fátyolt) ajkairól eltávolitja, hogy a pipának hódolhasson, körülötte mindennek háremnek kell lennie. Olykor eunukhokat állitanak fel őrökül s ha netán valami férfi lény közeledik, zárt sisakkal beváratik, mig a kiváncsi elhaladt.

A legfontosabb szerepet a pipa a fürdőben játsza. Hogy a török szépek gyakran s még pedig órákig tartózkodnak forró fürdőkben, általán ismert tény. Rendesen nyolcz órakor reggel gyülekeznek össze a fürdőben, ott ebédelnek s délutáni 3–4 óráig a fürdő helyiségekben maradnak. A szünetek alatt, – a legboldogabb órák a török hölgyek életében – általánosan hódolnak a pipának. A legmelegebb terem közepén egy terasse szerű emelvény létezik, melynek neve »göbek tasi,« – ezen nyugszik apraja nagyja, fiatalok és vének: Csirkaszia hófehér leányai és Szudan korom fekete szépei, festői összevisszaságban, részint egész test hosszában nyugodva, részint alávetett lábakkal ülve, azonban mindannyian, fáradatlanul dohányozva, s szüntelen társalgásban mulatva. Olykor az idősebbek egyike egy mesét regél, vagy valamely ifju kis tudós vallásról beszél, vagy Aisia és Fatma erényeit és szépségét dicsőiti. Szóval, a társalgás fonala soh’sem fogy ki. De bármily érdekes látványt nyujt is a »göbek tasi,« a fénykép iró, ki annak felvételét csak megkisérleni merné, erősen bünhödnék a merényletért.

A provincziákkal szemben, Konstantinápoly az ország czivilizált és gazdag részét képviseli; ez már a pipából is kitünik. Az anatóliai és rumeliai, terménye jobb részét eladja s maga beéri harmad- negyedrendü dohánynyal. A feketetenger partjain többnyire a Szamszundohányt szivják, mely aroma és iz tekintetében igen messze hátramarad a rumeliai mögött; a pipa és pipaszár is nagyon elhanyagolt állapotban van itt. A Középtenger keleti partján vírul a fekete Latakia. A pipa csak félig töltetik meg ezzel, s e dohány finomabb minősége már arról is megismerhető, hogy az már a második szippantásnál, mint a bepréselt pamut ruganyosan feldudorodik és sustorogva tul akar áradni. Sokan a Latakiát, melyet mi arab dohánynak nevezünk, magasan a rumeliai fölé helyezik; ez azonban izlés dolga. A finomabb minőségből nem lehet elvitatni egy bizonyos, kellemes zamatot, de ez is igen erős és bóditó, s erősen nélkülözi a Jenidse Vardar enyhe kellemét.

Törökök és arabok többnyire még a pipát használják s csak kivételesen akadunk itt-ott a nargilehra[4] a mint a vizipipa elkorcsosult nemét, a keleti tartományban nevezni szokták. Falun, leginkább a kávéházakban, hol az egész világ összegyül, a pipa a nélkülözhetlen közvetitő, minden politikai és vallási társalgásnál, vagy vitánál. Városban, az előkelő török soh’sem jár a nyilvános kávéházba, azonban falun nem ragaszkodnak e szabályhoz. Ha egy mezőváros vagy kis város anyagi vagy szellemi állapotáról biztos képet óhajtanak magunknak alkotni, csak az ily-féle helyiséget kell felkeresnünk. A kávéház birtokos, vagy felügyelő mindenkor komoly arcza s a kutató, átható tekintet, melylyel minden ujonnan érkező utazó vonásait tanulmányozza, még teljes elevenséggel megmaradt emlékezetemben.

A szakállról s öltözetről következtetnek a pipa, pipaszár és csutora minőségére, melylyel a belépett idegennek szolgálniok kellend. Ha társalgása és modora jó benyomást tesznek, a jelenlévők mindannyian azon vannak, hogy a vendég kinek-kinek saját pipájából is szijon egy-kettőt. A visszautasitás illetlenségnek tartatik, sőt gorombaságnak vétetik, ha a nyálka és hab boritotta szopóka letöröltetik. Egy baráttól undorodni, bűn, s valamint a közép-ázsiaiak kölcsönösen lenyalják egymás ujjait, ugy fogadja el a török, minden habozás nélkül szomszédjának átnyujtott pipáját. Sokan még utazás közben, lóháton sem tudnak megválni a szeretett pipától, akár gyorsan kénytelenek lovagolni, akár nem. Ha az ily lovaglót szemléljük, a mint a kerek szopókát ajkai közé szoritva, tüzes paripáján tova száguld, önkénytelen eszébe jut az embernek, hogy bizony az illető nem kevéssé veszélyezteti fogait; a tapasztalatlan nem is menekülne teljes számu fogsorral az ily kisérletből. De törökök és arabok, sokkal inkább megszokták e dohányzási módot, semhogy baj érhetné őket, s valóban bámulatra méltó az ügyesség, melylyel lovaglás közben a pipát megtöltik, meggyujtják s azt kezükben tartják a nélkül, hogy egy szál dohányt elszórnának.

A szegény, örök nomádéletet folytató Kurd is hódol a nikotin növénynek, mely általa egy vékony, lisztszerű minőségben használtatik s nagyobbrészt Szuleimania és Rovandiz környékeinek terméke. A kurd dohány levele hosszabb, de keskenyebb a rumeliainál s porhanyós természete lehet oka, hogy többnyire csak igen ritkán található vágott alakban. Kelet felé exportáltatik messze, Persia legbelsőbb provincziáiba, hol leginkább Iran török lakosságánál van használatban; fanyar izű s igen rosz szagu. Többnyire apró, rövid száru sárgaréz pipákból szivatik, olyan kis eszközökből, mit Persiában mindenki használ, elkezdve a nagy Khántól le az öszvérhajtsárig. Utóbbiak szenvedélyesen látszanak ragaszkodni hozzá, s ha egy tenyeres-talpas öszvérhajtsár, csak rövid ideig dohányzott is egy istállóban, a füst sürübb és erősebb, mint a jó nagy számmal benne állomásozó állatok kigőzölgése.

Az üzlet, mely által a kurd dohány terjesztetik, igen kezdetleges. Utazásaim közben, nem egy távol eső faluban, nem egy kóbor törzsnél, hová bizonyára a házaló nem bátorkodik, mégis találkoztam a dohánykereskedőkkel, kik gyapot, kecskeszőr, kész szőnyegek s több efféléért adják áruikat cserébe. A haszonleső kurd, ki minden élvezetről képes lemondani, még sem bir ellentállni egy-egy font dohány becserélésének s habár semmi más nem képes őt vételre csábitani, – dohánynyal birnia kell. A magányos juhász, ki néha napokig van távol otthonától s nyájával a hegyekben kóborol, aligha őrzi jobban kenyerét, sajtját vagy pénzét, mint rongyba burkolt kis dohány készletét. A törzsfőnökök, kik vendégek jelenlétében az enyhébb török dohányt sziják, egyedül maradva, nemzeti terméküknek adják az elsőbbséget. Meshed volt a legtávolabb hely, a hol e dohányt találtam; általán véve csak ott használtatik, hova a jó perzsa dohány nehezebben juthat el.