Part 7

Az ember kedv és hajlam szerint a főtt vagy sült husok, a különböző pilav-félék, zöldségek és czukorételekhez fog, a nélkül, hogy a háziur, vagy többi éttárs izlése és választása által, befolyásoltatnék. Csak ha már részint jóllaktak, szoktak a hosszú, körülfutó előteritő kendő után nyulni, hogy egy vagy másik étel nyomát eltöröljék, vagy a készenálló serbetedényből egy-egy enyhitő kortyot igyanak. Aránylag a tisztaság jobban ápoltatik a török, mint a persa házban, s az asztalnál is kitünik. Az előkelőbbrendü török, aranyhimzetü havlu-ját (asztalkendő) nem gondnélkül használja, mig a persa csak egyetlenegy, hosszú perkál darabot használ, mely valamennyi vendég térdein végig fut, s melybe kezüket, szájukat és szakállukat törülik. Ugyanazon perkál darabba göngyölittetnek a a netán fenmaradó ételmaradványok, hogy másnap ujból feladassanak. A török, ebéd előtt és után gondosan megmossa kezeit és szakállát, még a száj is erős szappanlével öblittetik ki; a persa ellenben beéri egy-két csepp hideg vizzel, csak hogy a vallási szabálynak eleget tegyen.

Távol Ázsiában, a moszlimvilág keleti határain, természetesen még sokkal kezdetlegesebb az állapot, s már az Özbeg, Afghan, Turkomán és Kirgiz nevek is elegendők lesznek arra, hogy az olvasó ezeknek festésében a kecs vagy finomság vonásait ne várja. Az ezredéves iráni kulturába magát beleélt néptörzsök erkölcseinek vagy szokásainak képe valóban semmi vonzót nem nyujt. A középázsiai ugyan minden alkalommal és napközben számtalanszor készen áll Deszturkhan-jával, (asztalkendő) minden érkező elé teriti s bőven szolgál étkekkel is, de itt még a kanál is ritkaság; az ujjak helyett az egész kéz használtatik, a szervéta helyett a kabát ujja, vagy lebbentyűje s az egész asztal-étiquette a velőcsont csinos feltörésére, vagy egy zsiradék tömeg kellemes átnyujtására szoritkozik. – »Infandum iubes renovare dolorem! Valódi borzongás fut át, ha ez étkezésekre visszagondolok, melyeket nemez sátorok alatt, vagy agyag kunyhókban élveztem, s melyek vágyaimat felébreszték az egykor nem épen kedvelt török vagy persa ebédek után.

Az asztalszokásokat ezennel leirtuk, s már most nagyjában az élelmi szerekről akarunk szólani. Az Ázsiai szárazföld egész széltében, Khinától az Ádriáig a főhelyet kétségtelenül a rizs foglalja el, s készitése módjának változatai ép oly számosak, mint fogyasztóinak osztályai. A közép-ázsiai as vagy pilau, már magába véve is több egyes ételnek vegyüléke, mert rizsból, sárgarépából, száritott szilvából és husból áll, természetesen nagy adag juhzsir hozzáadásávál. Ezen étel a turáni felvidékből származik, onnan az afghánokhoz jutott, minek következtében Őzbeg-Pilaunak is híjják, s ezektől végre átment a persákhoz, kik Afghan-pilau-nak nevezik. Ez aztán a rizskészitésnek földrajzi határa. Persia nem keveset tart nemzeti szakácsmesterségére s csakugyan egész lajstromát birja a különböző csilau- és pilau készitési módoknak, bár az első inkább csak alkátrészül szolgál a sokféle hus és tej étkekhez. Ezenkivül a persa még vörös, barna és sárga piláu-okat ismer. Egész provincziák vannak, hol a rizs a kenyeret helyettesiti, a főtt rizs az utazóövben hordatik, sőt még a lucullusi lakoma sem képzelhető nélküle. A persiai határtól nyugotra, ez élelmiszer fontossága feltünően csökken, mert bárha Törökországban sem hiányzik a rizs egy étkezésnél sem, még sem szabad elfeledni hogy itt a pilau-tál csak befejezi a lakomát, mig a távol Keleten a főszerepet játszja minden étkezésnél. A pilau, a nép nagy részénél még ma is nagy kedveltségnek örvend; azonban előkelőbbek, kik már jóllaktak egyéb ételekkel, csak néhány kanálnyit vesznek belőle.

A rizs után zöld főzelékek és hüvelyes vetemények következnek első sorban. Ezek többnyire a nálunk is ismeretes fajtájuak, néhány apróbb tök fajokat, a bamiát és patlidsán-t kivéve. Törökországban gyakran 6–8 tál különböző főzelék kerül az asztalra, s ott igen izletesen is készittetnek; Persiában azonban, európainak élvezhetetlen módon sütnek, főznek. A persa sokféle zöldséget nyers állapotban szokott elkölteni, melyek közt uborka, hagyma, tormasaláta s mások első helyen állnak. Közép-Ázsiában és az Afghánoknál keveset használtatnak a főtt zöld termékek, de annál nagyobb mennyiségben költetnek el nyersen. Nem szabad megfeledkeznünk a dolma nevü sokféle töltött főzelékekről sem, melyek közül Törökországban az ugynevezett Ialandsi-Dolma (a hamis töltelék) kiváló csemegének van elismerve. A szokott marhazsiradék helyett, az olajbogyók finom olajával készittetnek, s minthogy hidegen eszik, vadász parthiekon, s a szabadba való kirándulások alkalmával a főszerepet játszák az ambuláns hideg konyhában.

A husféléket már csak harmadik sorban emlitem; sem minőségre, sem készitésmódra nézve nem képes amaz erősitő hatásra, melyet nálunk Európában gyakorol. Rendesen juhhust esznek, s a legritkább esetekben marhahust, mely csak Persia alsó néposztályai s nehány szegényebb középázsiai nomádok által használtatik rendes élelem gyanánt. A keleti rajongó dicsérettel szokta kiemelni a karaman- és kivirrsik juhfajok husának előnyeit s valóban nem hiába, mert az csakugyan kitünő, ámbár távolról sem oly tápláló, mint a marhahus s oly puhára főzetik és süttetik, hogy csak ugy szétomlik a szájban. Magától értetődik, hogy az apró marha sem vettetik meg, azonban készités módja, a hiányzó lé-félék folytán, nem épen izletes az európai inyencz szájának. A legismertebb hus-étkek a következők: a jahna, (egyszerüen főtt hus hosszu lével; kebab, vagy sis kebab) nyárspecsenye, nyársra fűzött apró husszeletek, kijma (vagdalt hus) s több alsóbb rendü husfélék, melyeknek névsorozatával a keleti konyha netaláni barátai, az 1859-ben Londonban megjelent török szakácskönyv utján, megismerkedhetnek.

Csaknem megfeledkeztem volna a törököknél tatliliknek s a persáknál sirini-nek nevezett édességekről, melyek nélkül nem gondolható még a legközönségesebb étkezés sem, minél kevésbbé tehát lakoma. A helva (rizslisztből és czukorból készült étkek) végtelen mennyiségü változatban létezik, melyek ugy szinre, mint illatra nézve a legkülönbözőbbek. Nem kevésbbé változatos a börek lajstroma, oly tésztanem, mely a nálunk ismeretes barátfülre hasonlit, s többnyire spinót-tal töltetik meg. Kiváló kedvelésben részesül a baklava, egy zsiradék és czukor áztatta tészta, melynek elköltésében a török gyomor valóságos csodákat mivel. – A persa édességek valamivel élégánsabb alakkal birnak, s egy különös tészta nem, a rahat-lokum (torok-kellem) készitésében, annak idejében egy Hadsi Bekir volt hires, kinek gyártmányai nagy mennyiségben Európába is szállítattak. A persiai czukor nemük Törökországban, Arábiában és Egyptomban rendkivül kedveltek. Az érkező vendégnek, a nap ünnepelt hősének, mindenkinek, a kinek gratulálnak, egész czukorsüvegekkel kedveskednek ajándokul s a hosszu fatáblákon (gondsa), melyeken lakodalmak alkalmával a szolgaszemélyzet a nászajándékokat viszi, több tuczat czukorsüveg magasodik ki. Még a szerelmi nyelvben is nagy szerepet játszanak a festett czukornemük, mint a különböző vágyak és szerelmi ömlengések tolmácsai, s valamint a complikált virágnyelvet, ugy a czukornyelvet is jól kell tudnia annak, ki hóditásokat akar tenni a bel-ázsiai világ szépei között.

Legyen megengedve nekem, rajzaimnak ezen részét nehány általános észrevétellel fejezhetni be. – Az étkek és edényekbeni fényüzés, mely természetesen nagyon különbözik attól, a mit mi ezalatt érteni szoktunk, az ujabb korban Keleten, hol minden hanyatlásnak indult nagyon alábbszállt. A középkorban határtalan vendégszeretet uralkodott a nagyoknál és hatalmasoknál s végtelen kiséretük természetesen megfelelő konyhaszemélyzetet és felszerelést, valamint hallatlan mennyiségü élelmi szereket igényelt. A krónika oly herczegekről szól, kiknek napi-osztaléka, több száz darab vágómarhát, több száz mázsa zsiradékot, sőt több száz mázsa füszert igényelt. A nagy Szamanida által legyőzött, utolsó Szafaridáról egy erre vonatkozó, jellemző adomát beszélnek. E herczeg, kit az elveszett csata napján elfogtak, egy közkatona által sovány estebédet főzetett magának egy szüknyaku bögrében. Midőn az étel elkészitve hülés miatt a földre állittatott, egy éhes kutya oda sompolygott s fejét az edénybe dugta, minthogy azonban fejét többé ki nem birta huzni, ijedtében bögréstől elszaladt. E furcsa jelenetet megpillantván, a herczeg hangos kaczajra fakadt. »Az Isten szerelméért, kérdék tőle, mi indithat mostani helyzetedben ily vidám nevetésre.« – »Nézzetek oda,« felelé a herczeg. »Még ma reggel jelentést tett nekem intendánsom, hogy konyhakészleteim továbbszállitására alig lesz elegendő 300 teve; s ime most egyetlen kutya is elegendő reá, hogy edényt és ételt elhordjon. Nem sajátságosak-e a sors szeszélyei! –«

Keleti történetirók, ugyszólván hihetetlent beszélnek némely történelmi nagyság asztali pompájáról. Ünnepélyes lakmározásaik alkalmával, a sült juhok, lovak és tevék százával, s a méz és tejföles hordók egész végtelen sorozata bocsáttatott a vendégek rendelkezésére. Állitólag legmesésb pompát és fényt láttak Timur, a persiai Szuleiman Sah, s nehány török Szultán idejében. Ha e leirások csak némileg közelitik is meg a valóságot, akkor az ujkori hasonló törekvések, mint például az Abdul Medsid által 1857. s annak ídejében egész Európa által bámult negyvennapos ünnepély, a hajdani, határt nem ismerő fényüző pompához képest, nyomorult silányságnak tünik fel. Pompaszeretetük hirét már elveszték a törökök s belőle csak az étkezésben való mérséketlenségük maradt fenn. »Az arab eszik, mig jóllakik, – a török, mig megpukkad,« s ha tapasztalataimnak hiszek, e példabeszéd nem indokolatlan, azonban nagy ellentétben áll azon szép négy-sorossal, melyet Fuad pasa, a kor legszellemdúsabb töröke, gyönyörü kalindschiai villájában, ebédlőjének falára iratott nagy arany betükkel. E négysoros, mely Ali khalifa tollából eredt, igy hangzik:

La takun bil ejsi medsruhuul fuad Inn er rizk min al Allah kerim, Kun ghani al kalb v’akna bil kalil Mut fula tatlub maasan min laim.

Ne kinozd szivedet az élelem miatt, Hisz az Istentől a kegyelmestől ered, Bizzál s remélj s kevéssel érjed be mindig. Halj meg! de eledelt aljas embertől ne kérj!

Tivornyázás.

Este van, ama csodaszerü, enyhe őszi esték egyike, melyeknek édes bája a Boszporus partjain eltörölhetlen emléket hagy hátra a szemlélő szivében. A leáldozó nap bucsuzó sugarai mágikus világitásban tüntetik fel Rumeli Hiszar festői romjait, s elmosodó rózsás fényt borit Abdul Medsid átellenben fekvő nagyszerü nyárilakára s egy egész sor »jali«-ra, Kanlidsián, Csibuklu, Hünkiar-Iszkeleszin túl egész a lejtősen emelkedő beikozi kastélyig. Andalitó csend terül el a hegyeken, a légkörön s a napon át friss poiráz- (északi szél) által ringatott Boszporus sötétkék hullámain. Kajikdsi-nk (gondolavezetőik), kik sugár sajkánkat a szerail csúcstól egész a kandilli-i folyamrohamatig egyenlően hatalmas evezéssel előrevitték, némi nyugalmat engednek maguknak s a lengő, hófehér patyolat ingujjal forró homlokuk verejtékét törülgetik. A sajkában ülők is, főnököm, két pecsétőr, egy titkár és más kisérők, mélyebben szedik a lélekzeteket s gyönyörködnek az edző, frissitő levegőben, mit Boreas apó a távol Északról küld, amaz éghajlatról, mely máskor ijesztő rémképekkel tele, Stambul mai urainak egész éven át zsiradékot szerez ételeikhez[2] és éltető légáramlatot idegzetök számára. – A mint igy elvonulunk ladikunkkal a kecses villák kertjei és nyitott ablakai mellett, számos ismerős pasát, efendit vagy beyt pillantunk meg, nyári bundájába[3] burkoltan, a diván egy zugában guggolva, mig egész figyelme egy előtte álló tálra összpontosul, mely több kis palaczkot, kis poharat és apró tányérkát tartalmaz. Nemsokára megérkeztünk az iszkelle-nel (kiszálló hely) hol fehér s fekete szolgák a sajka érkezését várják, a pasát szeliden hóna alatt fogják, a partra segitik és kimért léptekkel a háziurat a hosszú előcsarnokon keresztül, egész a hárem-függönyig kisérik.

Ezalatt a szolgák a szelamlik egyik termében felállitották egy vagy több tálban mindazon tárgyakat, melyek a csakmakhoz, (dőzsöléshez) szükségesek. Eredeti jelentősége szerint ennek tulajdonképen csak egy kis falatozásnak kellene lennie a mesterséges étvágy gerjesztés czéljából; félig meddig ugy müködve mint a zakuski az oroszoknál s az absynth a francziáknál. Ennélfogva az egész kis arányban van tartva. A viz és rakiüvegek csak félig töltvék, szintugy a kis porczellán tálak, melyeknek tartalma csak minőségére nézve meglepő. Az t. i. apró kenyérszeletekből, endivia salátából, hideg angolnából, heringből, füstölt nyelvből, hideg pecsenyeszeletekből áll, melyek pisztácziákkal, sült borsóval, mogyoróval s számtalan édes csemegével vannak körülrakva. Ezek az általános meze (nyalánkság) név alatt szerepelnek, s arra számitvák, hogy ivásra ingereljenek s a dőzsölés örömeit emeljék. A be nem avatottnak ezen előétkezés inkább ugy tünik fel mint a lakoma maga s nem mint annak előjátéka s sokakra e nyitány csakugyan oly hatást tesz, hogy az előadásra magára képtelenné válnak; azonban ez régi szokás s minél többféle tál szerepel a meze-nél, annál nagyobb élvezetet várnak a tivornyázásból.

Az imént emlitett salonban (a szelamlikban), ezalatt a férfivilág összesereglett – a házhoz tartozók kék, violaszin, sárga vagy zöld bundákba burkoltan, az idegen vendégek a szokásos szetrikban – s a rangszerinti szabály szerint helyet foglalt. Mély csend uralkodik. A társaság bádgyadt szemekkel, fáradt tagokkal ül ott s a kimerültség félreismerhetlen jeleit tünteti fel, vajjon a magas Porta fárasztó hivatalos munkái következtében-e, vagy pedig a hosszas lustálkodás és folytonos kávé szörpölgetés által előidézett blazirtság folytán, – azt nehéz volna elhatározni. Elég az ahhoz, az urak fáradtak s a kör legelőkelőbbje által adott jel után, mely a »gelszin,« (rákezdhetjük!) kiáltástól kisértetik, a társaság az első poharat ajkaihoz emeli. A jelenlévő szolgák töltik be a pohárnok tisztjét. Az egyiknek egy pohárka rakit nyujtanak egy fél pohár vizzel, a másiknak valamely meze-tállal szolgálnak. Különös mohóságot mutatni ez alkalommal nem illő. Ennélfogva bádgyadtan lehajtott fővel s félve kinyujtott karral nyulnak a felajánlott tárgyak után, komolyan szörpölgetik a szeszes italokat s azután ép oly kényelmesen visszahanyatlanak a ruganyos párnákba. Ezen eljárás két-háromszor ismétlődik egymás után. Ezalatt az italok megtették hatásukat s mintha valami rejtett tüz a villany gyorsaságával ragadta volna meg a jelenlévőket, kéz, láb, fej gyorsabban mozdul, a szem merészebben néz körül s nyilván uj gyönyörrel szemléli a lélekemelő látványt, mit a nap lemente a Bosporus partjain nyújt. »Szemüvegeden keresztül,« mondá egyszer fülem hallatára egy török egy európaihoz, nem tanulod meg soha méltányolni a mi Bogazicsink (Bosporus) szépségét; uram, tégy helyébe két pálinkaüveget, azok látásodat felelevenitik és mindent kétszeres fényben s ragyogásban fognak feltüntetni.«

A borozgatás első negyedórája elmult s a kép némileg megváltozott. Az alárendeltek, kik remegő félénkséggel foglaltak helyet felsőbb valóik körében, lassankint kibontakoztak a tartózkodás lánczaiból, melyek helyeiken lenyügözve tarták. Már nem várják be a szolgákat, hanem sajátkezüleg nyulnak a poharak után s a főnök szemét keresve, s annak nyájas biztató tekintetével találkozva, a szolgák eltávolittatnak, s ők magok vállalják el a ganyméd háládatos szerepét. Nyilvánulhatna-e még jobban az alázatosság, mintha N. N. titkár vagy osztálytanácsos főnökénél elvállalja a szolga szerepét? Az efendikéztől nyujtott poharak hamarabb hajtatnak fel, hogy az udvariast ne soká kelljen váratni, a társaság egyre élénkebb lesz e foglalatosság közben s a vendégkoszorú, mely eleinte a legilledelmesebben s mély csendben egymás mellett ült, egyszerre megbomlik: Apraja nagyja tarka-barkán ül vagy áll – a borozgatás második stádiumába ért.

Már a harmadik negyedóra ütött. A szolgáknak már nyoma sincs többé, csak időnkint felmerül egyik-másik hogy a gyorsan megürült raki-üvegeket az éléskamra haszirlik-ából (nagy edény) ujból megtöltse, vagy a meze-tálakat megrakottakkal váltsa fel, – külömben azonban a társaság egyedül hagyatik, mert a jókedv hullámai még erősen emelkedőben vannak s a decórum fenntartása kedviért kivánatossá vált a zártkörüség. A ki a borozgatás ezen időszakában az ivók közé lép, rendkivül meg lesz lepetve a hivatalos szinezetü s külömben oly áthághatatlan válfalat képező ridegségnek teljes eltünése által. Az alárendelt, ki rangja s rendje szerint máskor a szobába lépve, leirhatatlan zavarral tekint körül, az ülőhelyek utólsóját szemeli ki s szüzies félénkséggel ereszkedik le annak legvégére; ki soha sem mer hangosan beszélni, ölébe összetett kezeivel mint valami áldozat áll felsőbbvalójá előtt, most egész fesztelenül ugyanazon divánra ereszkedik le, az utóbbi mellé. A jelenlévők kabátjai nyakig felgombolvák, a fez vagy turbán félre van tolva, a neki tüzesedett arczban a szem lángokat szór, a beszéd fékezetlen, s nem úgy mozognak többé mint a nyugodt, meggondolt keleti, de inkább mint a feldühödt, szenvedélyes nápolyi. »Raki dafi meraki,« vagyis, Raki, te gondüző, igy énekli meg a rakit az arab, s ezen elnevezés igen találó, mert ki birná leirni a mindennapi élet mennyi gondját és kinját, mennyi félelmét és haragját, mennyi gyülöletet és irigységet, hány aggodalmas perczet a diplomatikai irat vétele előtt, fennhéjázó követségi hivatalnokok s török nagy urak mily kétségbeesett csalódásait temette már el ezen apró raki poharak irgalmas nedve.

Itt-ott e borozgatásokat valamely zenemüvész előadásaival élénkitik meg. A Kanun a mi czimbalmunkhoz hasonló hangszer századok előtt a török és persa előkelő-világ salon hangszere volt s mai napig fenntartotta uralmát. Mit mi müvészi előadásnak nevezünk, azt Keleten takszim-nak hiják; nagy szellemi élvezetnek tartják, s bizonyitja ezt a mély csend is, mely az első hangok felhangzását nyomban követi. Ily perczekben soha sem tudtam eléggé csodálni a zene végtelen hatalmát. A müvész a szoba egyik szögletében a földön ülve, előjáték gyanánt mélabús szivreható hangokat csal ki elbájoló hangszeréből. A hallgatóság halálcsöndben élvezi a meginditó, édes-büvös dallamot, csak olykor-olykor hangzik fel egy-egy elnyomott sohaj s egy reszkető oh! oh! hal el a szinte hallgatódzni látszó mozdulatlan légben. Némelyek könyekre fakadnak, hangosan zokognak mint a gyermekek s mi legcsodásabb: a hallgatóság mély felindulása a müvészre magára is átmegy s forró könyek közt folytatja dalát és játékát. – O ti boldog, örökké feledhetetlen órái ifjukoromnak, midőn egy ismeretlen világot s idegen embereket bámulva leirhatatlan elragadtatással élveztem e jeleneteket!

Ez a felmutatott képnek egyetlen költői oldala; ezen kivül azonban, a szemlélő egyedül csak sötét árnyakra és visszataszitó alakokra akad, mert a tivornyázás, a falatozás ártatlan megnevezésével szépitve, gyakran órákig folytattatik s a túlságosan élvezett szeszes italok legundoritóbb következményeit vonja maga után.

Az olvasó kegyesen meg fog róla emlékezni, hogy a társaság még vacsora előtt van, s minthogy a szolgaszemélyzet, mindenféle positurákban guggolva vagy ülve, már nagynehezen várja az estebéd felhordására szóló parancsot, nem csoda, ha időnként valamelyikük a halkal szétvont függönyhasadékon keresztül a terembe pislant, avagy ásitással és sóhajokkal ád kifejezést végtelen unalmának. Azonban ezen esti mulatságok két-három óráig, sőt néha éjfélen túl is tartanak. Félig vagy egészen részeg állapotban, a társaság végre asztalhoz ül, hol étvágy, kedv, sőt néha öntudat nélkül tele tömi a gyomrát. Vacsora után az ágyat keresi fel az ember, de álomra csak a vizes palaczk gyakori használata után tehet végre szert, s habár a törökök állitása szerint a ráki ivás távolról sem oly kártékony mint a borivás, a dőzsölők mégis csaknem kivétel nélkül; mérsékletlenségük szomorú jeleit hordják magukon. A jó efendik már idő előtt vénült, bádgyadt kinézéssel birnak, a raki oka annak, hogy idegzetök oly hamar felmondja nekik a szolgálatot, s szinte a rakinek tulajdonitható a szellemi érintkezés ama halvány szikrájának kialvása is mely régi időkben, a két nem elválasztása daczára, a török társaság összejöveteleit felszokta volt villanyozni.

A mily messzire terjed a török nyelvü nép, s a meddig elhatnak a török szokások s törvények alatt álló társadalmi viszonyok, a pálinka kiváló előszeretetben részesül, ámbár az ottoman császári birodalomban több kitünő borfaj termeltetik. Azt állitják, hogy a bor fejfájást okoz; de ez csak kifogás s a bor mellőzésének egészen más oka van. A bort t. i. »sarab«-nak hiják, s miután a próféta az utóbbinak élvezetét a korán több helyén különösen megtiltja, az akkoriban Nyugat-Ázsiában még ismeretlen rakit azonban nem is emlité, a Szunniták különösen előszeretettel használják fel e nyelvészeti kibuvót s ily módon bün nelkül vélik magukat átadhatni a szeszes italok annyira kedvelt élvezetének.

A siita Persia máskép gondolkozik és cselekszik. Itt a venyige tüzes gyermekének előszeretettel hódolnak. A boroskancsó, borosüveg és borospoharak, országszerte használt kifejezések, ámbár másrészt a bor itt is az isteni lelkesültség előidézésére s a mámor vallási rajongásra alkalmasnak tekintetik, a mely által legkönnyebben emelkedhetnek a valódi isteni szeretethez. Hogy mikép hozható egyhangba az istenszeretet az istenkáromlással, nehezen érthető s mégis tény, hogy p. Khejjam, a mohammedán világ e kitünő költője egyik rhapsodiájában erősen neki megy a nagy Allahnak. Egy este, midőn ezen iró házának tornáczán borozgatott, s egy szélroham váratlanúl feldönté s eltöré boroskancsóját, haragjának a következő, istenkáromló versben adott kifejezést.

Ibriki mej mera sikeszti Rebbi! Ber men deri eîsra bebeszti Rebbi! Ber khak berikhti meji nabi mera, Khakem bedihen! meger tu meszti Rebbi!

Boros kancsómat eltöréd oh Isten! Üdvöm kapúit zártad be oh Isten! A földre öntéd üdvhozó borom Bocsáss! becsiptél tán te is oh Isten!