Part 6

Habár e fényüzési czikknek nagy pénzösszegeket áldoznak is, mégis legfőkép egy tárgy az, melyre a keletiek leginkább összpontositják fény-szenvüket, s ez a: pipa. A nagy borostyánkő csutora a gazdagoknál értékes kövekkel van kirakva, s bizonyos ünnepélyes alkalmakkor csibukok adatnak körül, melyeknek minden egyes darabja, több ezer frankba kerül. Midőn a mai belgai király, akkoriban még brabanti herczeg a Keletet beutazta és Abdul-Medsid vendége volt, efféle csibukokkal szolgáltak neki; azok rendkivül megtettszettek a herczegnek, s a Szultán, kinek e tetszését kinyilatkoztatá, az ily alkalommal szokásos keleti udvariassági formulával válaszolt reá: »Ajándékod legyen!« merő, üres phrázis, mely soha sem értetik komolyan. A herczeg azonban, kinek ereiben még Coburg vér folyt, egész komolyan vette a dolgot, s elutazása napján valamennyi tárgyat, melyeknek értéke pár százezer frankra rugott, egyszerüen málháiba pakoltatott. A belga trónörökös mellé rendelt török szolgaszemélyzet ijedelemmel nézte, mi történik és siettek, a Szultán szavait a szokásos keleti ildomszabályok szerint, megmagyarázni; azonban ő Felsége erről hallani sem akart, s határozottan mondá: »Szultánok nem tréfálnak!« s valósággal, az egész gyűjtemény Brüsselbe vándorolt. Viszonajándokul a brabanti herczeg egy művészileg készült virágtartót küldött, csodaszerü féldombor művel és vésett képekkel, de értékre nézve bizonyára százszorta csekélyebb kedveskedés, mint a magával vitt, akaratlanul átengedett ajándokok.

Persiában még nagyobb mérvben uralkodik a pípafényüzés, valamint egyátalán a keleti pompának ott sokkal inkább hódolnak, mint másutt Keleten, mi legfőkép azonban, a fényes ruházatban s nemes érczek használatában nyilvánul, miket pazarul látni a nyeregszerszámokon, miután a persa, a régi hagyományhoz hiven, még mindig a par excellence lovas népnek mondható. A butorok és evőedények nemes érczekből való készitése, ma ugyan már a ritkább esetek közé tartozik, csak régi családoknál találhatók még imitt-amott, a régi jó időkből fennmaradt ezüst mosdótálak és vizeskorsók, gyertyatartók és tányérok, valamint arany serbetcsészék. Az egyetlen edény, mit a bosporusi törökök még ma is diszesen állitanak ki, a kávéscsészék apró aljai (zarf); a belföldi ipar filigrán munkából késziti s gyakorta drága kövekkel is ki vannak rakva.

Minthogy a nyugati művelődés növekedő befolyásával a régi török szokások mindinkább Ázsia keletiebb vidékei felé szoritattak vissza, a gazdag és ékes fegyverek már csak Arábiában és Kurdisztánban találhatók, ámbár ezüst és arany kardhüvelyek és markolatok, valamint hosszu dömöczkölt, aranynyal, ezüsttel, drágakövekkel kirakott puskacsövek, értékes handzsárok és gyilkok, már a ritkaságok közé tartoznak s többnyire a régiségeket vadászó, európai touristák által vitetnek ki. A mint e tárgyak Ruméliából és Anatóliaból érkezve a konstantinápolyi bazáron megjelennek, azonnal oly áramlatba jutnak, mely azokat mindenestül Európába sodorja s ritkán térit meg valamit belőle Keletnek.

Irán több eredetiséget őrzött meg a műipar terén; habár az ókorban nagyhirü kardok gyártása Iszpahánban és Khorasanban megszünt, mégis kell, hogy minden tekintélyesebb perzsának birtokában legyen nehány pompás fegyver darab. A drága fegyverek iránti szenvedély természetesen a közép-ázsiaiknál még nagyobb, minthogy már a középkor óta nagy gondot forditanak fegyverek diszitésére s egy értékes gyilok, paizs vagy kard ajándoka még ma is egy-értelmü valamely méltósággal való felruházással.

Egyátalán igen jellemző a körűlmény, hogy Kelet népeinél drágakövek és nemes érczek nemcsak diszül és piperéül, de egyuttal talismánok és gyógyszerek gyanánt is szerepelnek bizonyos bajok ellen. A sárgaságban szenvedőnek, aranypénzek folytonos viselését ajánlják, azon hit révén, hogy a sárga pénzek a rokon szint magukhoz vonják s ez igy az ember testéről eltűnik. A tekintet merev elmerülése a kristálytiszta gyémántba, a kedély borultságát oszlatja el, a szemről elvonja a gondok fátyolát, az embert éleslátóvá teszi és felviditja. A kinek szeme a rubint mély pirjában gyönyörködik, az megnyeri a tehetséget, a tiltott ital élvezete nélkül is, magát ittas mámorba beleképzelhetni. A vörös rubint és vörösbor rokon tárgyaknak tartatnak; mindkettő a kedvesnek bibor ajkai képmásául szolgál, s a költők annyiszor hasonliták a rubintot a borhoz és leányajkakhoz, hogy a szerelemtől lángoló keleti a hideg követ csókolva, az üde leányajk meleg viszoncsókját véli érezni. A törökkő azurkékjében, ugy szól a monda, felhőtlen boldogságu, letünt élvezetü vídám órák emléke tükröződik, s e kőért, főkép, ha a női kebel formájával bir, már százával fizették az aranyokat. A keleti e köveket egyre forgatja szemei előtt, azon hitben, hogy ily módon bizonyos fényben csillogtathatja s e sugár törések szépsége által előidézett érzelmeinek folytonos sóhajtások és felkiáltásokban ad érzelgős kifejezést.

Igen, minden egyes kőnemnek meg van a maga értéke és jelentősége. A jámbor dervis és szerzetestárs, rongyos öltözete mérséklet-övének csatját bizonyos kőnemmel dísziti, mely egyházfőnökétől ruháztatott át reá, s inkább válik meg minden világi javaktól, mindentől, mihez szive vonzódik, mint e szerény kőtől. Figyelemmel kisértem vallási rajongókat, kik egy bizonyos erezetes kőnemet (holdkövet) alázatos, gyötrelmes kegyelettel bámultak. E kövek leginkább Nedsef környékéről, Ali nyughelyéről kerülnek, s keleti hit szerint, erezetök nem egyéb, mint az általánosan szeretett hős khalifa áldott szakállának egyes szálai. E kövek egész Khináig exportáltatnak, s ámbár helyben, a szabadban találtatnak, Jarkendben, Kasgárban és az egész chinai tatárországban, szivesen cseréltetnek föl drágakövekért.

A csodatévő kövek száma, melyek leginkább ellenszerül használtatnak, szintén nem csekély. Főkép a sivatag fiainál nagy tiszteletben részesülnek, s még ma is megmagyarázhatatlan maradt előttem, s az európai olvasónak hihetetlennek fog látszani, hogy egy turkomán főnök, egy mérges kigyó által megmart egyént azzal gyógyitott meg hogy egy kicsi fekete kővel mindaddig megnyomkodta, mig minden fájdalom megszünt. Nemkülönben a mesebeli bölcsek köve is szorgalmasan kerestetik a keletiek által, s állitólagosan, már sokaktól megis találtatott. Régi romok körül és más kisértetek s boszorkányságról elhirhedt helyeken, gyakran találkozik az ember egy hórihorgas, sovány, zavart kinézésü dervissel, ki napokig, sőt hónapokig is keresgél, a nélkül, hogy modora és eljárása által csodálkozásra adna alkalmat. A bölcsek kövét keresi, mondják egyszerüen, az aranycsinálás főalkatrészét akarja feltalálni, s nemcsak hogy senki sem zavarja őt hasztalan foglalkozásában, de étellel és itallal is elláttatik annak tartama alatt.

Legmagasabb fokára ért s legelterjedtebb volt a drágakövekkel való fényűzés Közép-Ázsiában a középkor iszlamita uralkodóinál. Az óvilág keleti és nyugati része, még Európa is onnan szerezte drágaköves ékszereit és az erre vonatkozó tudósitások, a bagdadi khalifák, iszpaháni széfévidák, lahórai indus uralkodók és transoxániai timuridák udvaraiból, semmiképen sem sorozhatók a mesevilág túlzott képzelemképei közé.

Az arab tengeröböl, India, Bedakhsan és Khorasan voltak a drágakövek kifogyhatatlan léthelyei; ott merültek fel ama ragyogó egyes csillagok, melyek némely koronázott fő homlokán sugárhintő nappá tömörültek; onnan szedették össze a kincsvágyó uralkodók kincstáraik legértékesebb tárgyait. Az egyik vagy másik dynasztia bukása, az összegyűjtött kincseket ismét forgalomba hozta; eleinte csaknem egyedül nyugotnak tartott ilyenkor az áradat, később azonban délnek és éjszaknak is kijutott a maga része; s minthogy a harczias, örökké vad kényuralomtól aláásott Ázsia, Nyugat hatalmas felébredése óta a tétlenség álmába, sőt halálba merült, az is feltehető, hogy a középkor vége felé, zsarnokainak nagy kincsei, lassankint tűnedezni megszünt. Sok, az égalj minden része felé szétszóródott, sokat a föld ismét visszafogadott sötét ölébe, s a mi az iszlamita uralkodók udvarainak birtokában maradt, az csak szegényes csillám, értéktelen fény, s már nem a régi, hatalmas ragyogás.

A mit eddig a pompáról mondtunk, egyedül csak a férfivilágra szól. Beszéljünk már most a keleti nőkről, kik költőinket és szépészeinket annyira rózsás elragadtatásba ejték, kiket azonban többnyire rosszul festettek le, s még ma sem ösmernek valójukban.

A nő, az iszlamita keleten nem tartozik a nyilvánosság keretébe s ennélfogva pompára és ragyogásra nézve, messze hátra marad a férfi mögött. Szigoruan véve, mindössze csak két öltözettel rendelkezik, a házi és nyilvános öltözettel. Otthon, vagy pongyolában, a nőnek könnyü, átlátszó szövetü s ledér szabásu ruhát kell hordania. Minden egyes részlet arra irányuljon, hogy testi szépségét ura s férje számára minél élesebb világitásba helyezze s mig a hárem határain belül fékezetlenül kaczéran s a legfrivolabb öltözetben mutatkozik, a háremen kivül, melyen elfátyolozva, lepecsételten, mint valamely titoknak, szabad csak megjelennie.

Itt is, a török nőket kell első sorban felemlitenem, már valósággal igen izlésteli háziöltözetük kedvéért is. A költő azt mondja: »Három hang gyönyörködteti hallásomat és édes mámorba ejti érzékimet: a pecsenye czis! czis!-se: a borosüveg, gluk! gluk!-ja, és a suhogó női ruha csukh! csukh!-ja.« A gazdag redőkben bokáig alá hulló bő selyem nadrágok járásközben oly serczegést és suhogást hallassanak, mely a törökre a legkéjesbb dallam benyomását teszi. A meztelen lábak az apró papucskákban, azok viszont a gyors léptek mozdálatába vesznek el. A kebelnek mindig leplezetlenül kell maradnia, s a könnyü átlátszó entari, melynek tulságosan hosszu lebbentyüi az öv által felvétetnek, gracziózus, phantasztikusan alá hulló jupont képezzen. Kiválóan kecses a pajzánul oldalt ingó fejék, mely alól a fürtözött hajzat omlik alá. E fejék, mely piczi sapkából, vagy pedig pókhálószerü, vékony kendőkből áll, oly végtelen csinos és ifjitó, oly kiválóan emeli a vidám szépek pajzán arczkifejezését, hogy szinte lehetetlen volna, valamely komoly fejecskét gondolni a fejdisz alá. A török nők kitünően értenek hozzá, mint kell e fejkendőket gyorsan s minden különös gond nélkül felkötni, s mégis a rojtok és végek oly festőileg esnek, a hogy az épen csak Keleten lehetséges és teljesen igazolja a keleti költők rajongó elragadtatását.

A test e könnyü ruházatban szabadon és kecsesen mozog; az alabástrom karok a bő ujjakból egész formaszépségükben emelkednek ki, s akár a himzőrámánál ül a török hölgy, akár keblén keresztbe tett karokkal áll ura előtt, akár tevékenyen ide-oda siet, vagy mélabus lassusággal fel s alá lépdel, – e háziöltöny mindenkor oly tetszetős kecset kölcsönöz neki, mint ez a világ egy hölgydivatjától sem lenne várható. Sajnos, hogy e tünemény csak egyedül áll. Ha a török háremek hanimjai után a persa, afghán és közép-ázsiai nők termében teszünk látogatást a költészetnek nyomával, az izlésnek első jeleivel sem találkozunk. Irán leánya, ki az indus bajadéretől vette kölcsön alsószoknyáját, a rövid, csak a mellét takaró felső ingével, a vörösrefestett kacsalábakkal, a felragasztott fejdiszszel, a pettyegetés által eltorzitott nyakkal és karokkal, inkább hasonlit valami izléstelen öltözetü kéjhölgyhöz, mint ama a varázsteli rózsához, vagy szivet rabló széphez, mint őt a nemzeti költők festeni szokták. Nemcsak modora, egész öltözete is az érzékinek, aesthétik ellenesnek jellegét mutatja; ő a valóságos hárem orgia megtestesülése, s azon felől a legpazarabb szokásoknak hodol. A csípőtől aláhulló szövettömegek legfelsőbb része a gazdagoknál drága sáwlokból áll, elannyira, hogy az ilyen felsőruha gyakran 1000 és több aranyba kerül.

Ellenben a persa nőkhöz képest, mily szegényesnek, esetlennek, gyámoltalannak tünik fel az özbeg felesége. A hárem szigora, ázsiai barbarismus, mohammedán álszemérem és szegénység, együttesen hozzájárulnak, hogy ruházata izléstelenné váljék. Kőzép-Ázsia némely részében még a különleges női ruha létezése is kétségbe vonható; én legalább, több helyen tapasztaltam, hogy sok ruhadarab férfi és nő által egyaránt és hasonló módon viselhető. Az alsó nadrág, az ing és zubbony, a nemi sajátságokra nézve semmiképen sem különböző, gyakran a női öltözék csak a lábikrákat fedő darabka perkál, vagy bútorszövet eleven szine által tünik ki. Az özbegnő, vagy tadsiknő, házban is redőzetes, bő ruhákat visel, s télen-nyáron egyaránt el van bugyelálva; még a hajzat is csak a bimbózó ifju korban ápoltatik, míg idősebb matrónák, a hajat kényelmetlen, utban álló mellékletnek nézik és ennélfogva le is nyirják. A vékony gáze, finom selyem művészi csipkék, – szóval minden czifra pipere áru, melyben a bosporusi nők bővelkednek, itt az importált, viritós szinü orosz keszkenő által helyettesittetik, mely részint izléstelen, kúpalaku turbánképen a fej körül, vagy vastag hurka formában a csipők körül csavartatik. A nehéz selyem szövetek, milyenek a kimkha, darai és etresz, korántsem hiányzanak Közép-Ázsiában, azonban ezek csak férfiöltönyekre valók, csak a férfivilág diszére szolgálnak. De a barbár szokás, a nőket minden piperétől, minden ékszertől megfosztani, csak Transoxániában és Afghanisztánban terjedt el; a mohammedán Indiában, hol színte nagy vallási szigor uralkodik, a régi indus törvények sokat elsimitottak; még Bokharában sem lehetett e szokás mindig érvényes, miután történelmileg be van bizonyitva, hogy a Timuridák fénykorában a nővilág nem ritkán nyilvánosan is szerepelt. Ma azonban, a sajnálatra méltó szép-nem, az ottani vidéken, öltözetre, piperére, ékszerre nézve igen szomoru állapotban van.

Ennélfogva az iszlamita kelet nőinek háziöltözéke, oly európai olvasónál, ki mindent »ezer egy éj« tündér fényében, vagy ihlet európai költők ragyogó szinpompájában akar látni, furcsa csalódást fog előidézni, de a házi öltözéknél még nagyobb csalódásra fog okot szolgáltatni amaz öltöny, melyben a nők nyilvános helyeken szoktak megjelenni. De mit is mondok, hogy öltöny! – jobban mondanám, a nagykendő, melyben bebugyeláva járnak-kelnek, vagy a zsarnokos álarcz, mely alatt nem egy csodaszépség kénytelen ifju alakja gömbölyded bájait elrejtve, öregnek és izléstelennek mutatkozni. Nyugat-Ázsia aránylag czivilizáltabb részében, e felöltő a köpeny alakjával bir, (feredse) melynek széles felső galléra elől és hátúl leér egész a csipőkön túl és fent meg nem erősittetik, hanem csupán a kezekkel könnyedén a kebel fölött tartatik össze. Mig tehát járás közben a felső rész annyira széjjel nyilik, hogy csaknem a vállakon lecsúszik, addig az alsó rész a redők elrendezése folytán oly szükké alakul, hogy a lépésben akadályoz s a feszes oda simulás által épen azon testrészeket tünteti fel éles körvonalakban, melyeket a mi hölgyeink öltönyeik redőhullámaiba szoktak rejteni. A test felső részét, a török nőknél, többnyire vastag tüll redők, vagy egy sawl boritja, a fejet pedig az Európában is már igen ismeretes alaku, »jasmak« fátyol, mely inkább megérdemli a szépségmutató, mint a szépségrejtő nevet, miután a szemek, orr és száj szabadon hagyatnak s az erősen kendőzött arcz, a sürü festékkel bevont kigyózó szemöldökök, a tapasztalatlan előtt természethűnek tünnek fel.

A török hölgyek e complicált divata az ujkor vivmánya. Mint azt a régi rézmetszetek bizonyitják, sem a tizenhetedik, sem a tizennyolczadik, de még a tizenkilenczedik század elején sem létezett és még most is, az egész török birodalomban csak is a török hivatalnokok nejeinél található. Az arab és persa nők házon kivül nem élvezik, sem a török jásmák, sem a kaczér feredse előnyeit. Kimenetkor sötét lepedőbe burkolódnak, (melynek neve: csadir, azaz sátor, vagy lepel), melynek felső sarkai az övbe dugatnak, mig az alsó sarkok két kézzel fogatnak, mi annyira bebugyelálja a bájos nőket, hogy inkább hasonlitanak vándor zsákhoz, vagy kipárnázott múmiához, semmint csinos sétáló hölgyecskékhez. Az arczot egy törülközőszerü vászonkendő (rubend) födi be, az arczbilincs, mely sürü, csak igen gyér világot átszivárogni engedő hálót borit a szemekre. A jó móduaknál e rubendek, itt-ott nemes érczczel s drága kövekkel ékitvék, melyek mindig valamely börtönajtóra alkalmazott pompás lakatra emlékeztettek. Minél messzibbre hatunk be Kelet felé, annál complikáltabbá, s zárkozottabbá válik e csadir, és Turkesztánban az álszenteskedés annyira vitte, hogy a nők és férfiak felső öltönye, égészen egyenlően készül, hogy ezáltal a két nem külső megkülönböztetése lehetetlenné váljék s a vétkes kaczérkodásnak eleje vétessék. Itt a szegény Özbegleányok többnyire hosszú pongyolaruhát, még hoszabb ujjakkal kénytelenek magukra venni; a lebbentyük egész bokáig érnek, s mig az öltöny előli része, görcsösen összeszoritott kézzel tartatik össze, a fej sürü lószőr hálóval van bevonva, melyet fellebbenteni senki sem merne, de még a legsürgősbb alkalmakkor sem. Törökországban és Persiában, minden aktäoni impertinenczia nélkül is sikerül olykor az embernek, egy vagy más szépséget megpillantani, a mint viziváskor, vagy pipázás közben fellebbenti fehér fátyolát; Turkestanban, az ily tett halálos bünné válik, s az utczán esetleg megbotlott hölgy csekélyebb szerencsétlenségnek tekinti, ha valamely tagját keményen megsérti, mintha arczát egy perczig fátyolatlanul látni engedé. Mi leginkább meglepő, ott, az iszlamita világ végső határain, azon tény, hogy a nők csaknem valamennyien, többi nem- és hittársnőikhez hasonlólag pipere és fényüzési czikkek készitésével foglalkoznak, himzésekkel és finom szövetek szövésével, a nélkül, hogy szorgalmuk és ügyességük ezen termékeivel önmagukat díszithetnék és szépithetnék. A transoxániai bazárokon gyakorta a himzés mesterműveivel találkozunk. De mindez csak a férfivilágnak van szánva. Hónapokig, gyakran évekig dolgozik egy-egy szegény lény valamely diszöltönyön, s csak akkor gyönyörködhetik munkájában, ha az urának s néha, zsarnokának testén pompázik.

A moszlim Kelet női ékszer tárgyai közt, túlnyomók a házi öltözethez tartozók. A török nők leginkább fejüket és nyakukat diszitik. Első sorban a kecses kis sipka, vagy a negédesen megkötött kendőcske ékithetik értékes gyöngysorokkal, gyémánt boglárokkal és diadémekkel, mig a drága nyakékek hosszan aláhullanak a hókebelre. Gyürüket csak az öreg asszonyok hordanak, ellenben a karperecz kizárólag a fiatalok disze. A fülönfüggők mindenütt különös gondnak tárgyai; azonban az orrgyürük bűnébe, a török nők sohasem estek. Ezen izléstelen divatnak elejétől fogva, csak is Arábia és a nomád törzsök hölgyei hódoltak s az orrgyürük csak igen ritka kivételes esetekben viseltetnek a persa, vagy török nők által. Közép-Ázsia népeinél, e bizarr tárgy használata általánosabb, s nem egy özbeg hölgy kénytelen orrán keresztül beszélni, mert orrczimpáiról ily teher lóg alá. Az utóbb emlitett országokban, kisebb s nagyobb ezüst vagy rézből készült koronákat is használnak hajdiszül; azonfelül még számtalan bűvereklyével és talizmánnal is teleaggatják magukat.

Ezeknél kevesebbet határoz a rejtélyes mondatok bűvhatalma, mint inkább a drága s nehéz tokok, s valamint az özbeg csak akkor találja lovát elég ékesnek, ha csengés-bongás közt lépdel, ugy nejében is csak ugy gyönyörködik igazán, ha a róla lelógó ékszertárgyak járás közben hallhatólag zörögnek és csörömpölnek. Nem ismervén e szokást, az utolsó párisi földrajzi kiállitás látogatói a khivai herczegi hárem mindazon sajátságos alaku s kinézésü ékszer tárgyait, melyeket az oroszok diadal jelül az Oxus partjairól a Szajna partjára hoztak, valamely nagyszerü nyeregszerszám kiegészitő részeinek tartották. Ilyesmi jól illik ugyan egy ló szügyére, de nem egy nő kebelére, mondá az egész világ.

Étkezés.

Azon szavakkal: »Jemek csikti,« (az étel kijött), a törökház női valamint férfi lakói is asztalhoz hivatnak. Mint már azelőtt emlitém, előkelő házaknál a hárem és szelámlik különböző konyhát visznek, különböző éttermekkel birnak és szinte különböző órákban étkeznek. Minthogy a férfivilág rendesen az első emeleten étkezik, képzelje el magának a szives olvasó az Aivasz-t, (arméniai szolga), ki az elhangzott »Jemek csikti« kiáltás után egy nagy nehéz és kerek fatállal fején, melyben több rendbeli étel van, a lépcsőn felczammog. A tág előcsarnokba érve, már egy csomó éhes lebzselő (itt szolgáknak nevezik) vár reá, hogy a füszeres illatu és párolgó terhet fejéről leemeljék s a földre helyezzék. Mig aivászok és szolgák összevissza körülállják a kerek fatálat, egymásután megnyilnak a mellék ajtók s belépnek az étkezés különböző résztvevői, hogy az étterem felé siessenek. Az asztal oly egyszerü, a minő csak lehet. Még néhány évtized előtt csak a földtől legfeljebb két arasznyira emelkedő kerek fatáblából állt, mely körül a vendégek, more consueto leguggoltak. Ma a civilisation a la française szokásba hozta a kerek, egylábu asztalt, melyen a régi hagyományos »szini« (kerek réztábla) nehány kanállal és kenyéradaggal fekszik, mert késsel és villával az ujkori etiquette meg nem barátkoztatta még a keletieket. Az Isten adományát szuró- és vágó szerszámokkal felapritani, vétkes eljárásnak tartatik. A kés és villa használata ugyis hiába való, mert a nem folyékony ételek oly puhára vannak főzve, hogy az ujjak első érintésére szélylyel mállanak.

Ily asztal körül a társasag tetszés szerint foglal helyet; csak a vendégeknek tartanak fen helyet, rangjok szerint a házi ur közelében. Az utóbbinak egy jeladására, (rendesen egyet tapsol) a belszolga egy, gyakorta harmadik kézből neki átszolgált tálat tesz az asztalra, melyből előbb a háziur, s utánna a többiek is ujjaikkal szedik ki az ételt. Egy tálba legföljebb ötször lehet belenyulni, mert a menu rendesen igen számos ételből áll s a tálak váltása nagy gyorsasággal történik. A mikor épen egy vagy más ételt élvezni akarna az ember, már felhangzik a parancsoló »Kaldir« (szedd el) s a nyalánkság azonnal eltünik. Bor vagy más szeszes italok ritkán kerülnek asztalra, csak friss vizet nyujt a hátul álló szolga. A nyugatit kellemetlenül fogja meglepni, hogy az istenadta evőkészlet, édes, vagy savanyu, czukrozott vagy borsozott étkek után, minden lemosás nélkül tovább használtatik, minthogy a keleti asztal-etiquette nem követeli a tisztitást a különböző étkek után. Kárpótlásul a nyelhegyének bizonyos munkásság jutott osztályrészül, mely az európai előtt jó távol esik az aestetika hatáskörétől s fogalmától. S a Kelet még e sajátságában is nemzeti árnyalatokat bir felmutatni. A jobb s óhitü török társaságban csak a mutató-, közép- és gyürüujjat szabad alávetni a kezdetleges tisztogatási eljárásnak; Persiában minden öt ujra terjed e szabadalom, de csak az első bütyökig, mig az afghánok s tatárok egész kényük, kedvük szerint járnak el. Általánosan, Keleten mindenütt, asztalnál feltünő csend uralkodik, mely csak a járó-kelő szolgák léptei által zavartatik meg; társalgás, az európai asztal e legfőbb fűszere végkép hiányzik, s a számos ételsorozatok daczára, mely négy és tizenhat közt váltakozik előkelő török házaknál, mégis ritkán tart az étkezés félóránál tovább.

Az asztal-szabályok, jóformán az egész török birodalom területén ugyanazok; ó-török és görög szokások vegyülékei, s a persiaiaktól észrevehetőleg különböznek. Iránban, a tévhit szerint czivilizáltabb izléssel biró országban, az asztalok és székek idegenszerü divata még nem gyökerezhetett meg. Itt még a földre terülve élvezik az étkezést s a különböző étkek finom török, vagy turkomán szőnyegekre, vagy pedig jezdei nemez darabokra állittatnak s nem egymásután, hanem valamennyi egyszerre tálaltatik fel a vendégnek. Az étkezők nem ülnek keresztbe alávetett lábakkal, mint a törökök hanem sarkaikon guggolnak, s a szokásos hegyes szögletbe görbedve, bizonyos gonddal hajolnak az étkek felé, nehogy előre nyujtott hosszu szakálluk étel maradványokkal érintkezésbe jusson. A balkezet gondosan ölükbe, vagy ruhájuk alá rejtve, a jobbkéz egyedül működik, még pedig bizonyos kecscsel.