Part 5

Valóban sajátságos, mennyivel élénkebbnek mutatkozik az öltözék szinezete, minél inkább Keletnek tartunk. A Bosporus partjain a jancsár tsorbadsik bibor vörös dsubbéi, és az udvari apródok sáfránysárga diszruhái rég eltűntek, bár a jancsárok szokásai és szelleme köztük megmaradt; csak a Nakib-ul-Esref, a próféta utódainak főnöke és Mekka serifje birnak első sorban a joggal, hogy zöld turbánokat hordjanak s egyáltalán ruházatukat fittogtassák, szintugy a többi szeïd, ha mindjárt még oly szerény körhöz tartozna is. A próféta szerette a zöldet, s habár a hatalmas ős-apa sirján, már az utolsó cypruságacska is hervadásnak indult, ivadékai a török-hitü világ nyomorult állapota daczára, még is egyesegyedül csak a remény szinében gyönyörködnek. Ártatlan képzelődések!

Valóban igaza van utazóinknak, ha a Kelet festőileg-regényes szinezetének egyre érezhetőbb eltünése felett panaszkodnak. Csak ha nagyobb néptömegek gyülekeznek Konstantinápolyban, ujra feltünik emlékünkben Kelet festői népviselete, melynek egyes részletei ilyenkor fel szoktak még merülni; ugy, mint a világos szinü feredse’k, (nőköpeny) vagy a közép és alsó osztályok által öv gyanánt használt tarka sáwlok, s gyakran még a fanatikus mollá-knál és esznaf-oknál (mesteremberek) divatozó sal várok- (nadrágok) ban. A lakosság ma már nagyobbrészt fekete vagy barna ruhákba öltözik; a városokban csaknem mindenütt ez már az uralgó divat, mert, bármily furcsán hangzik is, mégis tény, hogy Törökországban már számos osztály létezik, mely a tarka, viritós öltözetben kabaluk-ot (durva szokást) vagy türklük-ot törökizmust, mi az elővel jóformán egyértelmü-) lát. Ugyanezen vélemény uralkodik Persiában is.

Ott, a Szefevidek idejében, kedvencz szin volt a biborvörös; ma, a társadalom minden rétegéből ki van küszöbölve, s habár még mindig egyszinü szöveteknek adatik az elsőbbség, azok mégis már a zöld, kék és sárga szerényebb árnyalatait tüntentik fel. Csak a nomád maradt hű régi szokásaihoz, ő, és megtelepedett törzs és hittársai, csak a vad szinvegyűlékü ruházatot kedvelik. Az erzerumi, karputi, diarbekeri és moszuli bazárokban, többnyire nomád Kurdokkal találkozunk, kik még mindig világos vörös köpenyekben, csizmákban és nadrágban járnak s Közép-Ázsia legmagasb hivatalnoki köreiben szinte még nagy kitüntetésnek tekintik, ha a khántól lángvörös csapant vagy tógát kapnak ajándokba s abban nyilvános helyeken diszeleghetnek. A chivai khán évenkint hat, sőt tiz teveszállitmány bibor-szin posztót használ el, melyeket királyi kegye jeléül szokott elajándékozni; Bokharában és Khokandban körülbelül kettős mennyiségü kendő fogy el; valamint Khinában bizonyos szinek, bizonyos hivatalhoz csatolvák, ugy a Khanságok határain belül is, csak oly családoknak szabad a biborszint viselniök, melyeknek fejét az uralkodó megajándékozá.

Szinre nézve tehát, a török hitü kelet- és nyugatközti külömbség, lassankint tünedezni kezd; azonban szabásban és formában, egészen máskép áll a dolog. Ezekben, ha nem tévedek első sorban a kényelem, s azon felül még az illem is irányadó. A kényelem bő, gazdag redőzetü ruházatot igényel, hogy fesztelenül lehessen ülni, a mozgásban mi sem akadályozzon és hőség esetében szabad tere legyen a levegőnek. Az öltözetbeni illendőség a török s egyáltalán az ázsiai illemszabályokhoz simul. Európai fogalmak szerint eleget teszünk, ha bizonyos részei a testnek befödetnek; Keleten sokkal tovább mennek, mert még távolról sejtetni sem engedik az ily testrészek létezését. Testhez simuló ruhák, melyek e testrészek körvonalait elárulják, illem, sőt a szeméremérzetet sértőknek tekintetnek. Mindent tengernyi redőbe kell rejteni, csak sejteni szabad, de látni nem.

Minthogy ez már ősidők óta divatozik Ázsiában, tán jogosan feltételezhető, hogy a ruhának zsákszerü alakja, már az ókor ködbe vesző ideje óta egész a mai napig változatlan maradt Ázsia belsejében. A tág redőzetü ruházat duzzadó lepleiben semmi sem látható az egyénből, csak az arcz; mert kezek és lábak aggályosan elrejtetnek. A ruhakészitőknek, vagyis jobban mondva, Törökország reformátori szellemeinek, a ruházat, ezen a szépészettel épen nem egyező sajátsága lebeghetett szem előtt, midőn az uj aera kezdetével a nemzeti viseletet az európai ruházattal igyekeztek fölcserélni. Ma a török divatfogalmak, főkép a férfiaknál, már nagyon megközelitik az európaiakat, azonban a régibb générátió a franczia ruhát csak török átalakitásban szereti; t. i. oly nadrágot, mely széltibe-hosszába, pazar redőkbe simul s még hordozójának jókora testessége mellett is, kényelmesen be fogadna egy második, sőt harmadik hasonló alakot is. A szetri-nek kabát, vagy helyesebben, felső kabát, oly bőnek kell lennie, hogy alatta még egy-két rövid entárit (gyapozott zubbonyt) is lehessen hordani, melyek selyemből vagy szőr-szövetből készülnek, a mellényt helyettesitik. E felső ruha, mely magas álló gallérral van ellátva, még 34 Reaumur fok melegnél is szorosan begombolva viseltetik; lebbentyűinek oly hosszuaknak kell lenniök, s oly sürün egymásra kell hullniok, hogy a legbátrabb lépésnél se nyiljanak szélylyel, s leülésnél, – értem az alávetett lábakkal való ülést – a lábak nyomát se engedjék látni. A nyakravaló, vagy bármily nyakkendő féle szükségtelennek tartatik, s minthogy a brusszai selyem ingnek (hariri) nincsen galléra, a nyak minden időjárásnál szabad marad.

Legfurcsábbnak tünik fel az ily európai törököknél a láb és fej ruházata. Az első, télen-nyáron nehéz felső és alsó czipőből áll, mely még a legkisebb lábat is egy szerény elefánt talphoz teszi hasonlóvá, s valóban, sajnálatra méltó látványt nyujt a potrohós efendi, kit a rekkenő nyári melegben, Konstantinápoly nyomorult kövezetén ily kettős lábbeliben lát az ember tova biczegni. Hát még a fejviselet! A régi festői görög sipkának mily mulatságos karrikaturáját képezi a divatosított török fez. A fiatalabb török világ, kevésbbé a homlokba nyomott, kisebb fezzeket hord; de az idősebb urak, s ujabb időben maga a szultán is oly idomtalan nagy fezzeket választanak, hogy a fej ugy néz ki bennök, mint valami lábasban uszkáló tárgy. Homlok, szemek, fülek, nyakcsigája, minden eltünik az ilyféle posztó zsákban, s hogy mily hatást gyakorol a fez az ily légmentesen elzárt koponyára, legjobban megitélhető azon sürü verejték cseppekből, melyek az igy megkinzott efendi homlokáról, annak keblére és nyakára peregnek alá.

Ez a malgré lui civilizált oszmánlinak gyönge képmása. A mig fiatalok s nőtelenek, a dandyk szivesen öltözködnek á la franca, sőt sokan, franczia szabóknál dolgoztatnak; azonban, ha az évekkel a háj nő és a mozgékonyság fogyatkozásnak indul, a jó törökök bele kivánkoznak ismét régi kényelmes nemzeti viseletökbe, mely valósággal kényelmesebb s tán egészségi tekintetben is, (természetesen a helybeli s égalji viszonyok szerint itélve) alkalmasabb. Költségesebb ugyan, ellenben tartósabb és a keletiek izlésének sokkal inkább megfelelő, mint az Európából átszármazott divat.

A mondottakon kivül a keleti még egyebet is követel ruházata alakjától, t. i. azt, hogy természetes testi megjelenésének nagyobb terjedelmet kölcsönözzön, szóval: hogy őt impozánsnak, tiszteletet parancsolónak tüntesse föl. Az európai ruházattal ezt nem érheti el, mig nemzeti viselete ezen irányban teljesen kielégitő. A salvárok, eme többnyire igen hosszu bugyogók, melyekre tiz-tizenöt rőf széles posztó szükségeltetik, nemcsak a csípők körül emelik az alakot, de a tág övvel kapcsolatlan, – melyet a legvastagabb sáwl tiz-tizenötszöri körülcsavarása a test körül, képez – a vékony s görbe lábak elpalástolását is fényesen elősegitik. Ehhez hozzájárul még a bokáig leérő »dsubbe,« mely alatt az inghez közel, a rövid, gyapozott »entari« s e fölött a második bő zubbony, névleg »szalta« viseltetik; s ha, finis coronat opus, még az óriási turbánt is odaértjük, – mely minden időszakban s minden törökhitü népnél oly terjedelmes, hogy éjjel bizvást párnául s nappal napernyőül szolgálhatna – akkor a mondat: »törpékből óriásokat teremteni«, nem fog tulzottnak hangzani.

Valóban, a példabeszéd: a ruha teszi az embert, sehol sem találóbb mint Keleten. Minthogy ruházatuk által minden áron minél tekintélyesebbeknek akarnak látszani, az anatoliai s rumeliai törökök még ma nagy mennyiségü fegyvert hordanak övükben. Igaz, hogy az idő rég elmult, midőn az oszmanli vagy mohammedán katonai jelvények által tekintélyt tudott magának szerezni. Egész fegyverkészlete az ujabb európai gyártmányok ellenében, ártatlan játékszerré törpült: s mégis soha, se télen, se nyáron, sem otthon, sem az utczán, sem békés értekezletek alatt, de még a mecsetben sem teszi le fegyvereit. Touristáink gyakran megijednek e vándor fegyvertárak felett, pedig ezek csak ártalmatlan ijesztők. A nyakig felfegyverkezett keleti, távolról sem ébreszthet valóságos ijedelmet; a gyilok, a handzsár, a pisztolyok, a kard és egyéb fegyverei csupán csak luxustárgyak, egy vas korszak, az eltünt ázsiai hatalomnak emlékjelvényei. Ennélfogva nem is szabad csudálkoznunk, ha minden lépten, melylyel Kelet belsejébe hatolunk, e valósággal keleti nézet nyomatékosabb nyilvánitására akadunk. A nyugati mohamedánok hosszu dsubbéja, csaksurja és salvárja, mesze Keletnek lakó testvéreiknek ép oly banálisnak, érdektelennek és silánynak tetszik, mint a törököknek a mi európai öltözetünk. Hajlandó vagyok hinni, hogy a csipőkre feszesen oda simuló, szük dsubbénak határvonala ott található, a hol az osmanli-világ, mely a szó szorosabb értelmében a nyugati-mohammedánismust képviseli, megszünik.

Az arabok, kurdok, persák, afghanok és közép-ázsiaiak, ugyan szinte dsubbé-nek nevezik felső ruhájukat, azonban szabása inkább a régi, kezdetleges hirka, vagy aba jellegével bir, mely formára, szövetre és készités módra nézve, keletiebb, s az ázsiai hanyagságnak s tétlenségnek inkább megfelel. Az aba két-három nem függőlegesen, hanem vizirányosan összevarrt szövetdarabból áll, sok helyütt egy darabban szövetik s nem egyéb, mint egy bő, elől nyitott kabát, mely gallér helyett egy félkörü, ujjak helyett két hosszudad nyilással bir, gombok helyett pedig, két lényegtelen, lelógó zsinórt mutat fel, s hogy minden tekintetben eleget tegyek leirásának, ugy rakható össze, hogy még használatlan szövetvégnek tartható s nem valami elkészült ruhadarabnak. Ugyanezen szabály szerint készültek a középkorban a hires damaszkusi és aleppói entari-k, sőt még a brussai és kóniai nemezkabátok is egy darabban szövettek, tökéletesen mellőzve a jó állás eszméjét, mely nálunk oly nagy szerepet játszik; mert a moszlim-hitü Ázsia népviseleteinek átpillantásánál világosan kitünik, hogy ott sem divat, sem fényűzés nem irányadó, hanem egyedül csak a test kellő fedezése vétetik tekintetbe, mint főczél.

Európai művészek, a keleti ruházat hanyag alakulásában, annak tág redőzetében festőit, sőt regényesen szépet akarnak látni. De e nézetet szépészeti szempontból nem lehet okadatolni, mert ruházatában, valamint egész lényében a keleti ember csak azon fenséges közönynek ad kifejezést, melylyel az egész világot s minden földi dolgot szemlélni szokott, s pompa és izlés ruha dolgában, a mi fogalmaink szerint soha sem jutottak érvényre Keleten. Ha a keleti gazdagnak vagy tekintélyesnek akar látszani, valamely drága követ, vagy egyéb értékes ékszer darabot aggat magára; aranynyal, ezüsttel diszeleg, azonban a nélkül, hogy e tárgyakat öltözetével egyesitené. Hányszor történik, hogy oly emberekkel találkozunk, – főkép a régi jó idők emberei közül – kik rongyos ruházatukon értékes gyémántokat hordanak, oly emberekkel, kik kaftánjukat pompás övvel szoritják testükhöz, sőt olyanokkal, kik mezitláb s elrongyolódva járnak s mégis oly ékszerekkel pompáznak, melyeknek legcsekélyebb része is már kiváló jómóduságról tanuskodik.

Nem tagadom, hogy európai szemünk, mely Nyugat czélszerű öltözetéhez szokott, némi meglepetéssel pillantja meg az arábot, ki feltünő hanyagsággal magára veszi abáját, vagy a persát, kinek sugár termete posztó dsubbéja tág redőzetébe vész, vagy az afghánt, ki vászon tógáját a római ókor szokása szerint vállára veti. Azonban előttem, ki e tünetekben az okok okadatát láttam csak, az ugy nevezett regényesnek költői szinezete teljesen elhalványult. A gondolat, tág, duzzadó öltönyök által tekintélyt akarni szerezni, mindig gyermekesnek s barbárnak látszott nekem, de még inkább a ruházat szabása, mely minden foglalkozást meggátol; mert csak rá kell pillantanunk egy bokáig redőibe burkolt keletire, s öltözékéből azonnal világosan kitünik az eszme: hogy ezen ember restségre és tétlenségre született.

A keletinek e vétkes restségét minden előmozditja, s ha munkája hevében már csakugyan felköti hosszu ruháját, – s Keleten már példabeszéddé vált, hogy az munkás embernek tartatik, ki öltönye szegélyét övébe gyűri, – mégis, az igy felgyürkőzött férfi gazdasszony sem képes oly szabadon mozogni, mint a nyugati ember, ki minden mozdulatában valamint öltözetében ernyedetlen szorgalomról, munkás életről tanuskodik.

Költőiség, de nem szántszándékos költőiség egyedül csak a mohammedánok fejviseletében található. A turbán (dülbend-muszlinból, mit a francziák dulbánnak vagy turbánnak neveztek), mindenkor szebb és festőibb vala a nyugatiak fövegeinél. Egy Konstantinápolyban megjelent kőmetszetű képen, mely valamennyi szultánt, Oszmantól kezdve egész Abdul Medsidig ábrázol, körülbelül 32 turbán látható. Sajátságos, hogy mindannyi egymástól különbözik s korszaka vallási és politikai nézeteinek jellegével bir. A próféta halálától fogva az abbaszid khalifák bukásáig, a vallásilag hivatalos turbán nem volt egyéb, mint a szokásos sapka rendszeres körül csavarása a szokott vászonnal. Később a bő tekercs kerekdedséggé változott; a turbánt már nem csavarták, de fonták s már Orkhán idejében e fejdisz oly complikált volt, hogy minden tekintélyes török hitű gentlemannek külön turbánfonót kelle tartania. Harczias szultánok kicsi, könnyen tekert turbánokat hordtak, a vallásos fanatikusok pedig nagyokat, golyószerűeket – a legjobb szer a fejet megneheziteni, hogy az előre hajolva oly kinézést kölcsönözzön tulajdonosának, mintha az folytonosan vallási elmélkedésekbe merülten, soha se merné tekíntetét felemelni. Vig uralkodók, phantastikus csomókká kötteték turbánjaikat. Cyprus hóditója, a tsirkásznők iránti szerelmének és részeges hajlamának, turbánja változó, ledér fonataiban adott kifejezést. Hóditók, turbánjaikat kócsagtollal, vagy a hatalom egyéb jelvényeivel disziték; elpuhult hárem hősök gyöngysorokkal aggatták tele s valóban igen sajátságos mily sokféle eszmére vetemedtek a keletiek végleges szemfedelük elrendezésében. Mindemellett a turbán szép és festői maradt; sőt még ma is az, midőn már az eltávolitás küszöbén áll. A nyugatiak azt mondják: a haj, a fej ékszere; a keletinél e mondat a turbánt illeti s valóban a becsületes uj-oszmanlik, vörös serpenyű formáju fövegeikkel, óhitű keleti hitsorsosaik mellett igen nyomorultan néznek ki.

A mollá-k kápráztatóan fehér turbánja, bárha ma már csak hanyagul, sajátkezűleg csavartatott, még mindig bizonyos foku előkelő tekintélyt kölcsönöz, ép ugy, mint az anatóliaiak turbánja, mely durva, tarka-barka sáwlból tekerve, különösen magas növésü embereknél soha sem téveszti el hatását.

A turbán nem csak föveg, nappal egyuttal napernyőként, éjjel kényelmes párnául szolgál, sőt gyakorta valóságos készlettartóul használtatik. Redőiben sokan fogvájókat, fogkeféket, szemport, néha még sót és borsot is tartanak, másoknál a papirpénzt és levelezést rejtegetik, s a nagy többség egyik vagy másik végét törölgetésre is használja, főkép a vallásos mosdások után. Annyi kényelem és haszon a föveggel egyesülve, valósággal nem csekély előny! Rosz néven vehetjük-e hát a törököktől, ha annyira nem akarják a turbánt a fezzel felcserélni? »Minden moszlim-hitű testvér,« mondja a próféta, s ha a turbán nem is szerepel mint a nemzetiség ismertető jele, mégis mindig nyiltan magán hordja a rang, vallás és politikai nézetek jellegét.

Mig bizonyos országokban a zsidók és keresztények fekete, durva pamut turbánokat kénytelenek viselni, hogy általuk rabságuk szomoru jelvényét fitogtassák; más országokban, p. Közép-Ázsiában és Persiában e fejviselet minden nem török hitűnek végkép tiltva van. Még az óhitűek közt is a zöldszin árnyalatai egyes egyedül a próféta utódainál találhatók; Konstantinápolyban az utóbbiak többnyire zöldségkereskedők s turbánjuk szine egyuttal űzletük komikus jelvényévé válik. Persiában e szentelt család tagjai életfogytig kék szinű turbánt hordanak, a zöld szint pedig siremlékeik kupolájára szánják. Kereskedők, mesteremberek és más rendek tarka-barka turbánokban gyönyörködnek; világfi létükre nem ellenkeznek a földi lét tarka változatosságaival s nem átalják életkedvüknek még turbánjaik által is kifejezést adni. A nemesség, tudományosság, vallásosság és hatalom jelvénye, mindig a fehér turbán volt s mai napig is az maradt.

Még a czivilizátió fokozatai is, melyek az iszlam különböző népcsaládjait jelenleg is jellemzi, e csodálatos fejdiszből ismerhetők fel. Mekka serifje, valamint e szentelt város minden nemes lakója büszke reá, hogy a lepedőt ma is még ugyanazon módón csavarja, mint az Ő Szentsége boldog idejében divat volt. Bagdadban, Damaszkusban és Jeruzsálemben sokan dicsekednek még azzal, hogy turbánjuk a leghivebben megmaradt ama régi formánál, mely a khalifák alatt napirenden volt; mig Brussában, Kóniában és Bokhariában buzgó hittársak minden áron bebizonyitani igyekeznek, hogy fövegükben ma is még a hires Baktash, Mevlana-Dselaleddin-Rumi és Behaeddin divatát követik. Persiában, a kedvelt Szefevidák, Afghanistánban a Gaznevidák és Indiában a hatalmas Ekber sah és Evrengzib turbánjait akarják utánozni. A turbánban terjedelmes történelmi képet birunk, s habár a népviselet általán az idő és korszellem különböző befolyásainak engedni lesz kénytelen, a turbán mégis mindenkor a letünt századoknak elveszett nagyságának és mélyen gyökerező vallási és dynasztikus érzelmeknek rendithetetlen képviselője marad.

S a fehérnémüben, vagyis jobban mondva, a tisztaság e nélkülözhetetlen kelléke iránt tanusitott közömbösségben, nem-e szinte ki van fejezve Kelet égész élete és szokása, veszedelmes bölcsészetével együtt. Vajjon a rómaiak, görögök, vagy az ókor bármely népei, sőt a nyugatiak is a ködbe vesző régi időkben, különös gondot forditottak-e a fehérnemüre, azt ugyan tán senki sem lenne képes határozottan felmutatni; mindazáltal hinni merem, hogy az a fentemlitett népeknél mégis jobb állapotban lehetett mint az ujkori keletieknél. Keleten nemcsak a szegény és középosztály oly feltünőleg hanyag a fehérnemü tekintetében, de még a legmagasabb és leggazdagabb körök sem tesznek kivételt e téren.

Habár Törökországban és az arab városokban a fehér, gázeszerü, fél selyemkelmék alsó ruházatra már a közép korban is használatban voltak, a tisztaságot előmozditó ruhaváltásra, soha sem fordittatott gond, s mint hajdan, ugy ma is szokásban van, hogy a felső ruhák nagy mennyisége mellett, csak két-három, legföljebb hat ing vétetik fel a ruhatárba. Persiában és a távol Keleten, e részben még sokkal szomorubbak a viszonyok. Emberek, kik százanként költik az aranyokat ruhákra és ékszerekre, alig birnak annyi fehérnemüvel, a mennyi egyszeri váltáshoz szükséges; s nemcsak gazdag kereskedők, még a magas aristokrátia khánjai és miniszterek is jóval szegényebbek fehérnemüben, mint nálunk a legszegényebb munkás osztály. Persiában a nép zöme sötétkékre festett nanking ingeket visel, mi által a szenny láthatatlanságát, és a redőkben fészkelő, fehérbőrü apró teremtések észrevehetőségét akarják elérni. Semmi sem undoritóbb az idegenre nézve, mintha valamely nagy urat lát, ki a legpompásabb rubintokkal és gyémántokkal tele aggatta magát, a szolgák egész seregétől környeztetik, s kinek pompás selyem öltönyeiből a szennyes ing egy sarka kandikál ki.

Teheránban való tartózkodásom idejében még Ő Felsége is csak tiz európai inggel birt, melynek minden igazhitü Siita ijedelmére, egy hitetlen franczia nő kezei által mosattak, keményittettek és vasaltattak. Iránban az emlitett ruhadarab, a büdös hennával kent testtel való folytonos érintkezés következtében, még azonfelül igen rosz szagot is terjeszt, s a rikitó ellentét, melyben a benső tisztátalanság a külső fénynyel áll, legjobban bizonyitja, mennyire hódol minden Keleten a külső látszatnak. Közép-Ázsiában, hol a bokáig érő ing házi ruhául, sőt nyáron öltözetül is szolgál, valamivel több gondot forditanak a fehérnémüre. A fehér ing főkép az imádságokhoz nélkülözhetetlen, s még sem birnak, sem a turkesztániak, sem az afghánok, az ingeknek valami különös fölöslegével. Emlékszem, hogy a hires Doszt Mohammed Khán fiát láttam, a mint az néhány órára meztelenül aludt felső ruhái alatt, hogy szolgája egyetlen ingét kimoshassa. Valóban herczegi fogalmak a tisztaságról!

A távol Keleten a ruházat még hosszabb, még esetlenebb, alkalmatlanabb és a szépészettel még inkább ellenkezik, mint az iszlamvilág nyugati részeiben. Mindenesetre sajátságos marad, hogy oly népek, melyek inkább lóháton, mint gyalog járnak, olyan duzzadó, redőzetes ruházatot használnak, mely a lovas évolutiókra épen nem alkalmasak. A lovas keleti még bizonyos érdeket talál benne, ha ruhapompáját növelheti, miután az öltözet sulya nem általa, hanem lova által hordatik. Nemcsak Bokhara, Khokand és Kasgar özbégjei hasonlitanak öltözetükben a tizennyolczadik század kipárnázott hölgyeihez, de a Kharezmi és harczias Afghán, kiknek lovagias és hősies eljárását angol irók annyira ünnepelték, szinte gyalog, mint lóháton is inkább a Nebukadnezár opera valamely karénekesnőjére emlékeztet, mint a katonára. A testhez álló ruha ugyan kevesebb kecset kölcsönöz mint a bő, azonban kevésbbé is gátolja a mozdulatot, s a közép-ázsiaiaknak tág redőzetü öltönye, mely könnyen megragadható, gyakorta igen végzetessé válik reájuk nézve, a köztük folytonosan duló háboruskodások alkalmával. – – –

Keleti ékszer! Nemde kedves olvasóm, nagyszerüt, hallatlant vársz, s kiváncsi vagy? A Kelet számos leirója, képzeletedet bizonyára felizgatta, azt azonban enged meg nekem, hogy az igazságot fel ne áldozzam amaz érdekfeszitő regényes leirásoknak, s őszintén elmondjam, hogy Kelet régi, kápráztató fényével a csillagokat elhomályositó ékszere ma már nem egyébb szegényes csillámnál. Pompa – melyről még szólani fogunk – ugyan létezik még, de ékszer, bámulatot ébresztő ékszer, melytől az európai szem s kápráznék, csak igen ritkán található. A józan oszmanlik régi előszeretetüket, melylyel a hiu pompán csüggtek, nejeikre vitték át s ezek csakugyan nehéz gyöngysorokkal, nyakékekkel, boglárokkal, karpereczekkel, gyürükkel és fülbevalókkal szokták magukat teleaggatni, mig a férfivilág, már csak rubint, gyémánt vagy zaphir ékitette zsebórákkal, gyürükkel és pecsétnyomókkal óhajt fényleni. A pecsétnyomók a keletiek e steréotyp-aláírása és minden gentleman alter egoja, apró selyem zsacskókban tartatnak, melyeket a keleti ember csupasz testén hordana s még saját gyermekei előtt is aggályosan rejtegetni szokott. Művészileg metszett drága kövekből állanak, melyek aranyba foglalvák s gyakran nagy becsü ritkaságok és régiségek. A régi, angol gyártmányu órák, nem ritkán szinte gyémántokkal vannak kirakva, s gyakorta még a cselédség is 500, 1000 frankos génfi órákat hord.

Az ó-törökök, hagyományos szokás szerint a nyeregszerszámot szokták fényesen kiállitani, az uj-törökök e költséges fényűzést a kocsikon gyakorolják; valóban nevetséges pazarlást visznek véghez e téren s a finom tükörüveggel és ezüsttel diszitett, Párisban készült hintókat, néhány hét alatt Byzáncz pokoli kövezetén engedik összezuzatni, mert a Szajna, vagy Duna partjairól még nem került a Bosporushoz oly kocsi, mely ott két-három hónapnál tovább tartott volna.