Part 3

A magas és legmagasabb körökben persze a soknejüség, e társadalmi seb, rettentő mód burjánzik, – mit nem is lehet kétségbe vonni; – külsőleg azonban inkább azon szabadságoknak következtében létezik, melyekkel a ház ura, a fényüzéséhez és tekintélyéhez szükséges rabnősereg ellenében bir, semmint a belső, törvényes soknejüséget értve. A rabnők csak ritkán lépnek a feleségek rangjába és sorába, s ott, a hol megtörténik, a viszony, melyben a Böjük Hanim-hoz, vagy Bégum-hoz áll – ez az első feleség czime, – csak ritkán jobb azon állásnál, mít nálunk Nyugaton, egy türt szegény rokon, a háziasszonynyal szemben foglal el. A törvény ugyan a későbbi feleségeket is oltalmazza, azonban szokás és illem oly előjogot biztositanak a Böjük Hanimnak, mit alig vitatnak el tőle valaha. Oly példákra emlékszem a török és persa társaságban, hol az első feleség, bár öreg, minden vonzó báj nélküli s mindig kiállhatatlan és zsémbes volt, mégis a külvilágban teljhatalmu férjét minden tekintetben tyrannizálta. F... pasa, egy életvidor ember, kit Európában legalább általán annak ismertek, csak jó távolságra házától s legmeghittebb szolgájának lakásán merte élvezni egy kis pót-hárem édességeit, s midőn F… asszonyság a dolognak neszét vette, nyakrafőre Alexandriába kelle expediálni az illető szépséget.

A mit már azelőtt emlitettem, a rabnők (khalaik), a feleségeknek fényüzéséhez tartozó czikkek, s minél szebbek és számosabbak annál jobb. A khalaikok nemcsak a nők, de a férfiak belső kiszolgálására is használtatnak, de jaj a pasának, vagy pasafinak, ha engedve a ragyogó lángszemek delejének, megtalál botlani a sikamlós pályán!

Persiában, hol az erkölcsök még lazábbak, s hol a Szigah és Nikiah, – vagyis, ideiglenes és állandó házassági viszony – a legtágabb tért nyitja a kicsapongásnak, valóságban a nők állása a magas körökben, gyakran igen szomoru, sőt kétségbeejtővé is válna olykor, ha a rokonságnak meleg részvéte enyhitőleg közbe nem lépne és a család női tagjait pártfogása alá nem venné. E szomoru viszony, azonban a most uralkodó herczegi családnál, a Kadsaroknál gyakoribban fordul elő, mint a valódi persa körökben, mig Közép-Ázsiában ismét a Khánságokban, a gazdag Tadsikok inkább üznek többnejüséget, mint az Özbégek.

Általánosan azonban a persa nők állásá csak igen csekély mértékben különbözik valamennyi moszlim nőétől, t. i. ők is, nemcsak a belügyekben működnek és rendelkeznek szabadon, de még a külügyekben is, és néha a legérzékenyebb módon éreztetik a férjjel szeszélyeiket és hatalmukat, sőt még arra is van számos példa, hogy lényeges részt vettek az utolsó évtizedek politikai és vallási forradalmaiban, elannyira, hogy beavatkozásuk időnként az államot veszélyeztető cselszövénnyé fajult.

Mi a soknejüségről mondatott, az az elválásra is vonatkozik, mely az iszlam törvény szerint aránylag nagy könnyüséggel történik, annak daczára azonban, alig fordul elő többször Keleten, mint a protestáns Angliában, vagy Amerikában. E meglepő tünemény oka, egyedül a szentség ama sajátos fénykörében rejlik, mely akár valódi, akár hamis, a családi szövetséget mindig környezi, s melynek megsemmisitésétől minden tisztességes férfi vissza borzad. Oly társadalomban, hol az apa, bizonyos szégyenérzettel fogadja leendő vejét, s a házasság első napján alig mer szemébe nézni; ott, hol a férj arcza minden szint játszik, ha nejével idegen társaságban kell megjelennie, s annak akkor nehány lépéssel hátrább kell állnia férje mögött, – ott soha sem fogja a férfi egy könnyen rászánhatni magát, hogy a nőt, kit valaha magáénak nevezett, másnak birtokába engedje általmenni. – Persia legmagasabb köreiben, – a herczegek itt szomoru kivételt tesznek, – valamint az Ulema világban is, ugyan gyakoribbak a válóperek, s a nő sorsa ilyenkor, ha nincs magán vagyona, valóban igen sajnálatra méltó; azonban ujból ismétlem, hogy az ily esetek aránylag ritkán fordulnak elő, s az Európában uralgó sötét szinezetü vélemény e tárgyra vonatkozólag épenséggel sem igazolható.

Mi a keleti nőt leginkább megkülönbözteti nyugati társnőitől, az a szellem és szivműveltség teljes elhanyagolása, még pedig oly mértékben, a mint az a keresztény nyugaton, még a durva középkor idejében sem fordult elő. Hisz még a különleges női nevelés fogalma sem létezik Keleten, mennyivel kevésbbé tehát még annak szükségének elismerése, vagy csak érzéke is. A tulnyomó többség még irni és olvasni sem tud, s azok, kik ezen elemi tantárgyakban tanitást nyernek, a tudományok jóval alantabb fokán állapodnak meg, annál, melyet a férfi, az elemi iskolák végeztével elért. E szomoru állapot különben nem annyira egy rosszul értelmezett vallási parancsnak kifolyása, mint inkább azon furcsa felfogásnak tulajdonitható, mely szerint a tanulás és tudás csak olyanoknak nélkülözhetetlen, kik a külvilággal érintkezni kénytelenek. Hogy e felfogás nagyban vétkezik az emberi jog ellen, azt tán mondanom sem kell. Mennyi szellemvirág nyomatik el és töretik le még zsenge bimbó korában, e barbár fogalom által; mert az ázsiai nők ritka szellemi tehetsége mellett bizonyára leginkább tanuskodik a körülmény, hogy számos nő, ki minden segitséget és tanitást nélkülözött, szellemi téren mégis kitünt s az önművelődés utján oly irónők fejlődtek, kiknek műveit még nyelvük elsőbbrendü irói sem birták tulszárnyalni.

De tulságosan átengedem magamat az általános észrevételeknek, melyek, ha mindjárt még oly találók is, soha sem hatnak oly meggyőzőleg, mint a gyakorlati életből meritett jelenetek. Hogy a moszlim Ázsia nővilágának életét és lényegét, nyájas olvasóim előtt teljesen szemlélhetővé tehessem, legyen szabad néhány oly képet előttünk felderiteni, a minőket annak idejében, magamnak is gyakran élvezettel, máskor ellenszenvvel, de mindig érdekkel szemlélni, alkalmam nyilt.

I.

Az első délelőtti órákban vagyunk. A Mabein-ban (a hárem előcsarnoka) rendkivüli elevenség uralkodik. Ez a szokott óra, a melyben a rabszolga kereskedő, egy cserkesz lélekárus kiséretében a hárem ajtaja előtt megjelen, a háziasszonynyal utálatos alkuját megkötendő. A Bosporus partjain, valamint egész Keleten, a nők keresetforrásnak tekintik, ha még fiatal, fejletlen rabszolganőket megvehetnek, hogy felnevelve, később huszszoros, sőt negyvenszeres áron ismét eladhassák. Még a leggazdagabbak és legmagasabban állók is foglalkozni szoktak ilyen űzlettel, mely nyervágyukat ingerli s ebben még a császári hárem sem teszen kivételt. Habár a vásáron megjelenő rabszolgák és rabszolganők egy ötöde közvetitők (Dellal-ok) által adatik el, a hátra lévő négy ötödrész biztos vevők számára tartatik fenn.

Egy vad kinézésű cserkesz barbár, magas prémkucsmával, töltéstokokkal bepánczélozott mellel, nyers, durva jellemével összhangzólag puskaport és golyót mindig magánál hordva, rongyos öltözetében s kaukáziai szattyáncsizmáiban halkan végig sompolyog az elő csarnokon, maga után czipelve két éhség és hidegtől remegő s kinzott gyermeket. Azok egy függöny elé állittatnak, mely mögött a háziasszony tartózkodik, nehány hozzáértő társnője társaságában, kik mindannyian kémlelő, vizsgáló tekinteteket vetnek az uj árúczikkre. Az alkudozás megkezdődik; a gyermekek dideregnek a hidegtől és kimerültségtől; fog vaczogva pillantanak fel, majd a szivtelen atyára, majd a függöny mögött álló nőkre; szegények nem is tudják ki felé hajoljanak e kritikus perczben. Ahhoz-e, ki áruczikk gyanánt tul tesz rajtuk, avagy ahhoz, ki megakarja őket venni? – Gyakran szemtanuja valék az ilyen jeleneteknek, s mindannyiszor mélyen meghatottak.

Hosszas, halk hangon folytatott értekezlet után, mely alatt vevő és eladó nem is látta egymást, végre megköttetik az alku, s a durva, a nyomorult cserkesz, kit Európában szabadsághőssé emeltek, átveszi csillogó aranyát. Már mőgötte van az első emelet, midőn sietve visszaszalad s kiáltozva, lármázva követeli az eladott gyermek ruházatát, mely, állitása szerint, nem értetődött bele az alkuba. Ujabb alkudozások kezdődnek, végre azonban, oda dobják neki a rongyos perkál vagy vászon darabot, mely magzatát burkolá. Alig van annyi értéke mint a leghitványabb kötőféknek, mit Európában szivesen átenged az eladó a ló vevőjének; de az embertelen apa még a nyomorult rongyokat is mohón összecsomózza és elsiet.

Ez egy mintapéldány azon nép kebeléből, mely részére néhány évvel ezelőtt Angliában a »szabadság martyrjai« czime alatt, annyi arany gyüjtetett. Valóban metsző guny! – A vevő természetesen mindig nemesebb az eladónál, s még visszhangzanak a távozó szivtelen szörny-apa, vagy nagybátya léptei, midőn a legmélyebb barbárságból és szegénységből jött idegen gyermek már a fényüzés és kényelem élvezetébe beavattatik s legtöbb esetben szeretetteljes, szelid bánásmódban részesül. Urnő, tanitónő, mindenki elnézéssel bánik szegényekkel; tanittatnak, helyreigazittatnak, illemre s finomitott életmódra szoktattatnak, s ha a cserkesz, szabad hegyek balzsamos levegőjét nem cserélték volna fel a hárem tikkasztó légkörének folytonos zárkozottságával, valóban az érkezetteknek nem lenne okuk életük változását siratni.

Hogy e rabszolganők mi sorsra neveltetnek, ez ugyan igen kétséges. Valamelyik tán a fiatal háziur kegyét nyerheti meg, s ama távol szerencse-csillag ragyoghat feléje jövőben, hogy egykor az egész ház urnője lesz; a másik, a császári háremmel való összeköttetés által még a palotába is bejuthat, s ha Fortuna istennő kegyencze, még sok millió ember urnőjévé és uralkodójává is emelkedhetik. Egyáltalában, ki birná megjósolni a sorsot, mely e, jogosan Khalaik lényeknek nevezett, nőkre vár? Egy azonban tény; hogy t. i. sokkal kevésbé sajnálatra méltók, mint azt Nyugaton hinni szokták. Csak az adás és vevés átmenete vért lázitó dolog, a többire nézve, különben, a rabszolganők sorsa nemcsak tűrhető, de egyátalán igen enyhe.

Vagy urnőjük diszére szolgálnak, vagy pedig űzleti speculatio tárgyai; mindkét esetben nemcsak jól tartatnak és fényesen öltöztetnek, de aránylag szép nevelésben is részesittetnek, keveset olvasni s irni is tanulnak, tánczban, énekben, hangszerkezelésben és női kézi munkákban oktatást nyernek s hallgatag, szelid természettel megáldva még azon kegyet is kieszközölhetik, hogy családtagnak tekintetnek. Azt mondtam, hogy a rabszolganők diszül szolgálnak s kiegészitőleg még meg kell jegyeznem, hogy előkelő hölgyek mindenkor a kíséretüket képező rabszolganők számára és minőségére ügyelnek, s minthogy ezek mindannyian szépek és fiatalok, egyenlő szépen öltöztetvék és igen jó bánásmódot élveznek, a nyugat országbeli szemlélő, mindnyájukban a pasa, khán, vagy bey nejeit véli látni.

Annak idejében Abdul Medsid két, sőt négyezer nejéről is beszéltek. Meglehet, hogy e számot megközelitő nő volt együtt a császári palotákban, de a »feleség« czime semmi esetre sem illette meg őket. Mahmud Szultán nyugdijazott háreme Eszki Szerai-ba vonult vissza; az uralkodó Szultán háreme Besik tas-ban tanyázott, s mindezen osztályokban bizonyos számu feleség, nagynéne, unoka húg, női ex-hivatalnok stb… volt együtt, melyeknek mindegyike, már az illem és szokás révén négy-öt társnőt vagy rabszolganőt tartott, mely utóbbiak ismét két-három cseléddel rendelkeztek. Már most adjuk össze Mahmud Szultán exkadinjai és exhivatalnoknőinek, valamint az uralkodó Szultán leányainak és legközelebbi nőrokonainak számát, sokszorozzuk ezt öttel vagy nyolczczal (az elsők társnőinek száma) s kiderül amaz irtóztató mennyiségű nő, mely miatt a főuri háremek oly rosz hirbe keveredtek. Csak a legcsekélyebb számot, 5-öt vettem számitásba, ámbár tisztán emlékszem, hogy az elhunyt Abdul Medsid Szultán anyjának Khazinedarja (kincstárnoknő) magába több, mint 50 rabszolganőről gondoskodott, ki mind hires volt kiváló szépségéről. Ha e tisztességes nőszámhoz, még a nagy sereg Baltadsi-t (szerail-szolgák) és eunuchot hozzáadjuk, némi fogalmat szerezhetünk magunknak a bosporusi főuri háztartásról.

E kis kirándulás után, a magas hölgykörökben előszeretettel folytatott magánűzlet területére, felvesszük ismét a reggelenként előfordulő női foglalatosság leirása fonalát. Ez időnként fürdőbe készülnek, melyről később még szó lesz, vagy pedig az európai orvos fogadtatik, ki egy eunuch vagy a család valamely férfi tagjának társaságában a hárem betegeit jön látogatni s a nők egészségi állapotáról rendszerinti tudomást veszen. Mélyen elfátyolozva fogadtatik azon ember, ki előtt egészségi szempontból, a legtitkosabb is napvilágra jő. Itt-ott, ha az orvos nem tudta az ország nyelvét, el kelle őt kisérnem látogatásaiban, melyek inkább komikai, mint komoly szinezettel birtak. Valamennyi török nő aggályosan gondozza külső megjelenését és testi szépségét s gyakran, ha az orvos teendője a hölgyeknél be volt fejezve, a hárem kijáratánál a fehér és fekete rabszolganők egész seregét összegyűlve s reá várakozva találtuk. Mindannyian kínyujtott nyelvvel és kézzel álltak ott, hogy az első szemügyre vétessék s a másik kellőleg megtapintassék, mi képzelhetőleg rendkivül furcsa látványt nyujtott.

Ugyanezen időtájban szokták a hárem lakónői a bazárokat is látogatásukkal megtisztelni. Egy házi szolga, vagy a forró Afrika valamely szerencsétlen fiának kiséretében, a török hölgy komornahadával együtt, szántszándékos nonchalenceal ballag végig az utczákon. Költők, a csillagok kiséretével elvonuló holdhoz hasonliták az igy feltünő török nőt, s miután rendszeres léptek e költői képnek ártalmára válhatnának, a keleti nők nagy gondot forditanak reá, hogy mozdulataik minél hanyagabbak s lassubbak legyenek, mit kiválóan előkelőnek képzelnek. A bazárban nincsen különösen sok dolguk, de a legcsekélyebb vásárlás is három-négy utat igényel. Ebben az egész világ egyforma marad! A londoni highlife lady, még kellemetlen időjárásban is órákig ül a Bondstreet divatos boltjaiban, a török nő pedig a bazárban biczeg fel s alá. Hogy a kettő közül melyiknek eljárása észszerűbb, azt nehéz lenne meghatározni.

II.

Péntek délután van. A háremben feltünő sürgés-forgás észlelhető; az eunuchok kicziczomázott arczczal és felsarkantyuzva, a nélkülözhetetlen lovaglóostort suhintva, állnak a hárem udvarán s csak a jelt várják, hogy lóra ülhessenek. Hosszas toilette előkészületek után, a fiatalabb Hanim-ok (nők) is egyenkint megjelennek, s csak a Böjük-Hanim-ot (háziasszony) várják még, hogy a szokott pénteki sétára a készen álló kocsikba szálljanak. Végre megjelen az urnő, egy tisztességes sereg nő és leány kiséretében; az utóbbiak közül azonban, csak a legközelebb állók vehetnek részt a sétakocsizásban. Az első, legdiszesebben felszerelt kocsiba száll az urnő, egy-két ifjabb osztály sorsosával s néha egy idősb társalkodónővel, vagy komornával. A második és harmadik kocsit rendesen a fiatalabb Hanim-ok foglalják el, mig a pajzánul tréfálódzó Khalaikok az utólsó kocsikba ülnek. Az előkelő háremek e kocsisorozata, lassan vonul az utczákon keresztül, á háremagaszi (eunuch-főnök) kötelezett felügyelete alatt, ki láthatólag azon mesterkél, hogy a keresztyén seladont kellő távolságban tartsa, mig az igazhivő szépségkedvelők részéről előforduló tréfáknak, jeleknek és integetéseknek jóval szabadabb tért enged. E jelek és tréfák csak ritkán szólnak a fiatal Hanimoknak, de többnyire a vidám Khalaik seregnek, melynek alig van elegendő keze, hogy a kocsikban készen tartott tarka kendőkkel és szalagokkal az ugynevezett, szinnyelvet kellőleg fenntartsa.

A Szejr felé tartanak, melyekben Konstantinápoly környéke oly végtelen gazdag. A divat változékony törvényei szerint, mindennapra más Szejrjéri (sétahely) jön sorra Hétfőn rendesen Modaburun-ba mennek (a divat foka) kedden, Kadiköj-be, szerdára és csütörtökre Kaulidsia van napirenden, s pénteken az előkelő divatvilág, vagy Kiagadkhané-ben, vagy Kandili-ben találkozik. A kitüzött helyen megérkezve, a társaság elhagyja a kocsikat, a Khalaikok szőnyegeket boritanak a zöld pázsitra, mindenki letelepedik s egy pillanat alatt a szemlélő szingazdag, festői csoportozatot lát szemei előtt, mely a legsajátságosabb helyzetekben egybeolvadva, a legvonzóbb képet nyujtja.

Mi európaiak, sétálni járunk, a keletiek, ugyszólván sétálni ülnek, mert a hölgyek ott a szönyegeken órákig képesek csaknem mozdulatlanul maradni, a természet pompájában gyönyörködve, vagy a mint már emlitettük, tarka zsebkendők és az ujjbeszéd segélyével, a körülöttük hemzsegő fiatal világgal fenntartva a közlekedést. Az idősebbek többnyire arczczal a kör belseje felé fordulva ülnek s pipájukat élvezik, mely fekete rabszolganők által szolgáltatik át, kik szükség esetében, kiterjesztett köpenyeikkel, olyan védfal-félét képezhetnek urnőik körül. Bárha a kor még oly mély redők és barázdák által törölte el az egykori szépség legutolsó nyomát is, a jó anyóka mégis attól fél, hogy vélt bájai által bünös vonzerőt találna gyakorolni. Igen, az öregek mindenütt még prudebbek a fiataloknál s valóban hálásak lehetnének a vallás szigoru elfátyolozási törvénye iránt, minthogy általa, sok keserü kiábrándulástól óvatnak meg. A fiatalabb nők csoportjában, csaknem soha sem találhatók nyilvánosan pipázók. Többnyire élénk társalgásba merülnek, s a ki a keleti mimika titkaiba nincsen beavatva, alig fogja sejteni, hogy a fátyol elrendezése a szemszegletek körül, két-három vagy négy ujjal, avagy a csucs képzése, mely a könnyü selyemköpeny előli részét összetartja, mind megannyi jel, melynek meg van a maga mély jelentősége. Ama bey vagy efendi, ki látszólagos közönynyel sétálgat a távolban, igen jól tudja értelmezni e jeleket s megfelelő mimikával válaszol.

Valamint a rózsának a virulást nem lehet megtiltani, ugy hiába tiltanák meg a nőknek az arczjátékot, s a konstantinápolyi, s más török városok környékén fekvő, nagyszerü kilátást engedő sétahelyek a szép évszak délutáni óráiban, szerelemgazdag romántikának szinhelyei, melyre a természet elragadó szépsége hangulatteljes bájával, bátoritólag hangolja a kedélyt.

Mint Törökországban a Szejrjei, ugy szerepel Persiában a lovaglóséta. Itt a szórakozás ájtatossággal egyesül. A várostól nem messze fekvő szentek sirjaihoz megy az ember, melyekben Persia kiválóan bővelkedik, s melyek árnyas kertek közepét képezvén különösen alkalmasak a szerelmes párok légyottjára. Teheran elengáns világa, Sah Abdul Azim sirjával bir, Iszpahan pedig a nagy, árnyas berkü temetővel. A halottak culturája s a szerelemjátéka igen ellentétes dolgoknak látszanak nekünk, azonban Persiában a halottak nyughelye változatlanul örvendhet az élők szerelmében. Ennélfogva Siráz, Kum, Nisabur és Herat sétahelyei is mind egy rég elhunyt szent személy sirjának közvetlen tőszomszédságába vannak helyezve. Csak Közép-Ázsiában látunk Csihar bag-okat, azaz nyilvános kerteket folyó vizzel, vagy álló viz medenczékkel, melyekből aztán a nők ki vannak zárva.

Látod-e amott ama csoport lovagnőt, tisztelt olvasóm, mely Iran ujkori fővárosból Sah Abdul Azim kapuján keresztül, a hasonnevü szenthez zarándokol? Ha a kengyelvasban a piczi papucsok nem lennének láthatók, s az arczfátyol szük rostélyain keresztül a nagy szemek tüze villámokat nem szórna, valóban, csak esetlen kék vászonzsákoknak néznéd az ékesen felczifrázott lovakon ülő társaságot. S tényleg, csakugyan kék vászonzsákok, azonban e vászon alatt, Irán kaczér, életvidor leányai rejlenek, kik parthiai őseikhez méltó ivadékai lévén, igen ügyesen ülik meg a lovat. Egyszerre sebesvágtatva közelg egy lovas; a villám gyorsaságával illan el az elfátyolozott szépek mellett, azonban a villám gyujtott, mert a találkozás rövid pillanatában szavak cseréltettek. Rövid vártatva ismét porfelleg tünik fel a távolban, ismét közelg egy lovas; ez az előbbeni, s ujból néhány szót váltanak. Ez többször ismétlődik, mig végre az ügyes Seladon szépének kiséretéhez csatlakozik, s valamely nehézkesebb, szélesebb kék zsák mellett egy néni, vagy komorna oldalánál, beszélgetésbe ered. A megszólitott szépség a menet élén folytatja utját, de azért mindent látszik hallani és látni, mert időnként egy-egy megjegyzést kiált hátrafelé, mely gyakorta általános derültséget idéz elő.

Igy udvarolnak Persiában a sétalovaglás alatt s egyidejüleg hódolnak a szentnek és a szerelem istenének. Irán pajzán leányai annak idejében bizonyára távolról sem sejtették, hogy a szerény kis szamáron mögöttük ügető dervis megleste őket, hogy később az európai keresztényvilágnak elárulja titkaikat s eljárásukat. Ismeretlen létemre s észrevétlenül gyakorta szemtanuja voltam az ily jeleneteknek, melyek mindannyiszor teljes érdekemet felgerjeszték; – s létezhetik-e vonzóbb s érdekesebb látvány, mintha az embert, a különböző éghajlatok alatt és országokban, minden tetteiben, örömében és bánatában, ifjukori játékaiban s idősb korának komoly czéljaiban figyelemmel kisérhetjük?

III.

Egészen más jelleggel bir a négy fal közti mulatság s a szórakozás a házban. Itt az illem és fesz legtöbb esetben háttérbe szorul, s a műveletlen, minden itélet elől mentt nők eljárása s modora gyakorta kellemetlen, sőt undoritó képet nyujt. Ha már az moszlim férfikörök társalgásában is hiányzik az éltető fűszer a nők kizáratása következtében s felületessé, fékezetlen frivollá alakul, annyival inkább érezhető az elkülönzés hatása a háremkörökben. A beszédtárgyak megválasztásában éppenséggel nem szőrszálhasogatók s nem képzelhető ellenszenvesebb valami, mintha öreg matrónák és fiatal leányok oly thémát feszegetnek, mely Európában, nemük legelvetemültebb tagjának is, arczába kergetné a vért. Ha belefáradtak a beszédbe, tánczokat kezdenek, melyek egész Keleten csak látványosságnak tartatnak; az érzéki ösztönök plasztikai értelmezésére számitvák s mint gondolható, valódi jelentőségükben még sokkal megvetendőbbek a trágár nyelvek laza értekezleténél. A perzsa és török előkelő világ háremeiben, a tánczosnők rendesen külön erre nevelt s kiművelt rabszolganők, kik kézcsörgetyűkkel és kis dobokkal maguk kisérik tánczukat s többnyire bámulatra méltó ügyességgel végzik mutatványaikat, melyek ugyan sokkal inkább hasonlitanak valamely voltigeuréihez, mintsem ama rythmikus, hullámos mozdulatokra emlékeztetnének, melyekkel az ujkori Európának choréographikus művészete oly bájos kifejezést tud adni az örömteli felindulásnak és változó hangulatoknak. Csak ebből érthető, hogy a keleti ember a művelt és szabad emberhez méltatlan foglalatosságnak tekinti a tánczot, mi amaz adomából is kitünik, melyet a Bosporus partjain egy persa diplomatáról beszélnek. Ez, t. i. európai kollegái által nagyon ünnepeltetett s tiszteletére még bált is rendeztek, melyen az iráni udvaroncz megjelenvén, egy emelvényen helyet foglalt. A zene megzendült, a vidám párok tánczra kelve forogni kezdtek a nagy persa előtt, mit ez, külön neki szóló, kiváló kitüntetésnek tartott; midőn azonban a háziur, N. N. ő excellentiája egy szép perai nőt a felharsogó keringőre felkért, a nagy persa felugrott székéről, oda rohant az excellentiás urhoz, kiáltva: »Uram! tulságos megtiszteltetésben részesitesz; semmiért sem engedhetem, hogy te is tánczolj nekem!«

A nyilvánosság terén, magától értetődik, hogy a tánczok tejképü, nő ruhába öltözött fiuk által ábrázoltatnak, kik Törökországban »Csengi« név alatt ismeretesek, és mi igen sajátságos, egyedül csak a zsidók és czigányok soraiból ujjonczoztatnak. Régente még nagyon divatban voltak a Csengik, ma már Konstantinápolyban és más nagy városokban ritkábban fordulnak elő. Persiában még általánosabban kedvelik a tánczelőadásokat; legféktelenebbül viszik e dolgot Közép-Ázsiában, hol főkép a tadsik népeknél csaknem minden rongyos falunak meg vannak a maga művésztársaságai, melyek közül sok tánczos a jobb családokhoz tartozik.

De térjünk vissza a háremmulatságokhoz.