Part 24

Az 1858-ik év egy forró nyári napján a Boszporus ázsiai oldalán, Csibuklu tenger öblében, egy óriás platán árnyában a ruganyos pázsiton végig feküdve, átengedém magamat a klaszikailag irt történelmi mű: »Hest Bihist;« (nyolcz paradicsom) olvasásának. A nyolcz paradicsom az ottomán uralkodói ház első nyolcz szultánjának uralkodási idejét, képviseli. Gyönyörködtem a persa iró, nagyszerü képleteiben és hasonlataiban, midőn hátulról szeliden megrázattam s ekkép szólitattam meg: »Ki vagy te, ki ily nem illedelmes helyzetben folytatod olvasmányodat, – hol tanultad ezen illetlenséget?« Hamar megfordultam, háboritóm szeme közé néztem s távolról sem sejtettem volna, hogy épen egyik utódja áll előttem azon hősöknek, kiknek bátor tetteiről, uralkodói bizalmáról és erős hitéről olvastam az imént. És mégis ugy volt. A nélkül hogy fogalmam lett volna róla, Abdul Aziz Efendi, Abdul Medsid akkori trónörököse állt előttem, azon ember, kit akkoriban mindenki szántszándékosan került, mert a fejedelem élete alatt a trónörökössel való szóba állás, szomoru következményeket vonhatott maga után s előbbi századokban még az életet is veszélyezteté.

Én magyar vagyok, felelém, Resid efendinek neveznek, s a mint látod, egy Tarikh-ot (történelmi művet) olvasok. Egy vontatott, lassu – Úgy! – a legmegvetőbb hangon, volt a válasz; azután tetőtől talpig végig nézett rajtam az efendi, hamar sarkonfordult s utját folytatá, tekintélyes kiséretétől követve, melyben a császári palota jeleivel ellátott nehány szolgát is észre vettem. Csak később tudtam meg, hogy e férfi a fekete szemekkel, daczról tanuskodó vonásokkal, barna arczszínnel, zömök, erőteljes alakkal és sürü, fekete bajuszszal – teljes szakállt csak trónralépte után növeszthet a trónörökös – Abdul Aziz Efendi volt, Törökország mai uralkodója. Abdul Aziz azon időben különösen azért szokta választani ezen utat, mely az öböltől nem messze fekvő falusi birtokához vezetett, hogy annak tartama alatt a palota etiquette nyüge nélkül, a félénk fivére által fizetett kémek argusz szemeitől mentten, szabadabb életnek engedhesse át magát. A Boszporusz partjain, Dolma-Bagdse pompás termeiben az egykori trónörökös nagyon is feszesen érezhette magát, mert Törökországban az uralkodó és trónörökös közti feszültség és ellenkezés régi idők óta napirenden van. Abdul Medsid törekvése oda irányult, hogy az ujkori európai kultura valódi képviselőjének tartassék. Gyöngéd természetü volt, gyöngéd eszméket, gyöngéd érzelmeket, s a szó európai értelmében, mindenek felett finom modort és finom izlést szeretett. Már a hagyományos ellentét kedvéért is, fivérénél teljesen elütő szellemi irány lépett előtérbe. Azt álliták róla, hogy Törökország javára sokkal többet vár a régi kormányalkattól, s a nyugattali viszony régi felfogásától, mintsem a Nyugattal való feltétlen azonositás és a freng világ vak majmolásától. Habár e felfogásban a volt trónörökös szellemi tehetségei nem is nyilvánultak valami nagyon kedvezőleg, mégis szivósan ragaszkodott meggyöződéséhez. A testi erő többet nyomott előtte minden szellemi vagy erkölcsi tulajdonoknál. Étkek, öltözékek és mulatságok csak akkor tetszettek neki, ha a valódi ősrégi törökség jellegével birtak, s mig fivére europai hangverseny-igazgatók által régi mestereink symphonisztikus remekeit adatá elő, vagy a fényesen felszerelt kis házi szinházban opera előadásokat hallgatott, – addig a trónörökös az emlitett kis falusi birtokon athléták birkózásaiban gyönyörködött, sőt még nem is átallotta néha-napján, személyesen is bele bujni az olajozott nadrágokba, hogy valamely alattvalójával birkozva felsőbbségét és erejét is kimutassa. Ha belefáradt, kakas viadalok nézésében pihente ki magát; söt cserkesz leányok is párviadalban mutogatták magukat előtte, vig bohóczok európai szokásokat karikiroztak az ő tiszteletére, s minél vastagabb, minél durvább volt az előadás, annál lelkesültebb dicséretben s annál gazdagabb jutalomban részesité a trónörökös ő felsége az előadókat. E falusi birtokon letünt századok ó-török társadalmának erkölcsei életmódja tükröződött.

Abdul Medsidet, ki előtt e dolgok nem maradtak títokban, fivére parasztos hajlamai undorral tölték el. Hogy annak izlésével megismerkedjék, termei feldiszítésére egy ügyes olasz festőt állított rendelkezésére s nem kevéssé ijedt meg, midőn a szobákat biborvörösre festve, ez volt Abdul Aziz kedvencz szine, – találta. A mint már említém, Konstantinápoly akkori jobb társaságától félősen kerülve, Abdul Aziz oly társalgók és meghittek körében élt, kik nyers török természetének ínyére valának. Nevrez Pasa, egy ismert, feslett életü ember Skutariból, – kit európai hirlapok még mindig életben mondanak, ámbár két éve hogy a túlságos iszákosság következtében Bécsben meghalt – már akkor is Abdul Aziz meghittje volt, s egy bizonyos Resád Koszrev-vel egyetemben jóval hozzá járult, hogy az ó-török trónörökösből, ó-török Szultán váljék. Már akkoriban is, Abdul-Aziz időnkénti lehangoltságban, dührohamokban, sápadtkórban, gyomortágulásban s a rendetlen élet egyéb szomorú következményeiben szenvedett. Igaz, hogy a titoktartás pecsétje alatt, olykor hallatlan dolgokat beszéltek Mahmud ezen fiáról, melyek gyors harag és zsarnoki eljárás tekintetében ugyan hasonlóvá tevék atyjához, de annál kevésbbé tudták benne elárúlni elődje tetterélyét és szorgalmát népe lehető boldogitására.

Ily szellemi iránynak hódolva lépett a mai Szultán, fivére elhúnyta után 1861-ben a trónra. A mondat szerint: »naturam expellas furco, tamen usque recurret,« – vagyis a török közmondás után: »a természet a lélek alatt van eltemetve« – t. i. az elsőbbet el kell távolítani, ha utóbbihoz hozzá akarunk férni, – nem fogunk csodálkozni, ha azt tapasztaljuk, hogy a Szultán ugyanaz maradt a ki trónörökös korában volt, sőt hogy elvei és szenvedélyei hatalma emelkedésének arányában növekedtek. Ha azelőtt környezetének szűkebb köre szenvedett szeszélyei által, most már egy egész ország, egy egész nép azoknak elviselésére volt kárhoztatva. A míg Fuad és Aali éltek, a míg a fivérétől reá átszármazott hűséges tanácsadók közelében maradtak, a szultánnak, az államot veszélyeztető hajlamai kissé korlátoltattak. Abdul Aziz e két főurat lelke mélyéből gyűlölte s annyira rettegett tőlük, hogy rosszúl érezte magát ha audiencziára jelentkeztek; minthogy azonban tőlök nem mert s nem tudott szabadúlni, e fejedelem első kormányévei ő reá nézve sem számithatók élete legboldog korszakának. Ehhez hozzájárult még a körülmény, hogy III. Napoleon a Párisi világtárlat alkalmából egy Szultánt is látni óhajtott vendégei között. A nagy frank császár kivánságának nem engedni, nehéz lett volna. Abdul Aziz a csodaember, megjelent tehát Európában s Fuad pasa által, ki a közvetitő szerepével bízatott meg, az európai udvaroknál, és az európai világnak bemutattatott. Mikép érezhette magát ő török Felsége az ily parádézás alatt, azt könnyen képzelheti a nyájas olvasó. Ő gyűlölte az európai városokat, az európai művészetet és ipart, tudományt és kulturát, s mégis tanittatnia kelle magát Fuád, e megcsökönyösödött frank által, mikép kell hitetlen küldöttségeket fogadni, hitetlen szónokoknak kegyesen integetni és nyájasan tetszést mosolyogni. Mondanom kell-é még, mily hasznot húzhatott e keleti fejedelem, vagy egy hozzá hasonló szellemű, a nyugati kulturávali közvetlen érintkezésből? – Ezen európai utazás a Szultánnak és országának nem csak hogy nem használt, de még végtelen kárt is okozott. Bámulat és elismerés helyett, csak még élesebben lépett előtérbe a gyűlölet és írigység s minthogy a török társaságban mindig találkoznak emberek, kik a keresztény Nyugatot a keleti kultúra rovására gyalázni és lealázni készek, s ezen emberek a Szultán közelébe juthattak, a következmény az lőn, hogy az ifjúkorában is már orthodox hajlamú fejedelem, reformátió-ellenes érzelmeiben csak még inkább megerősíttetett. Eközben Fuad és Aali halála két terhes tanácsadótól is felszabadítá. Resid pasa után ezek voltak az egyetlen férfiak, kik a Törökországban szükséges reformok keresztül vitelére képesítve valának. Abdul Aziz most a szó legszorosabb értelmében egyedúr volt. Felszabadúlva a janicsárok és ulémák vad ellenőrzése alól, mely atyját lépten-nyomon kisérte, minden félelemtől mentten, Európa közvéleményére vonatkozólag, mely fivére előtt mindig ijesztő-rémként lebegett, a mai uralkodónak azonban teljesen közönyös volt; felszabadúlva végre az említett két kormányférfi tökéletes alázatossággal alá terjesztett tanácsaitól is, kik, a mint már említök, mély ellenszenvvel tölték el urukat s csak azért tűrettek meg, mert nem merte őket kevésbbé tehetségesek által helyettesiteni; – Abdul Aziz most már kénye-kedve szerint kezdett gazdálkodni s azon ismert kormánypolitikával lépett föl, mely Törökországot rövid idő alatt a romlás szélére vitte, s kivülről háborítlanúl engedé közeledni a vészeket, melyek előbb-utóbb birodalmára fognak lecsapni. Ezen időtől kezdve, Európa havonként, sőt gyakran hetenként is azon meglepetésben részesült, melyet a Boszporus partjain egyre előforduló tisztviselői változás neki szerzett; helytartók neveztettek ki, hogy még mielőtt elérték volna rendeltetésük helyét, már is elbocsáttassanak; az állomások oly férfiakkal töltettek be, kik az illető hatáskörről legtávolabbról sem bírtak fogalommal; kegy és kegyvesztés gyorsan, minden ok nélkül következtek egymásután, s mindez közvetlenűl az uralkodó váltakozó, anyja, nejei és kedvenczei által befolyásolt szeszélyéből eredt, minthogy szemeiben a kormányügyek alig bírtak nagyobb fontossággal, mint a játékok és tréfák, melyekben egykor, trónörökös korában az említett falusi birtokon keresett szórakozást.

Az ily irányú és szellemü uralkodó, nem csinálhatott Törökországból egyebet, mint a mi csakugyan lett is: merő ellentéte annak, a mi Abdul Medsid kormányzása alatt volt. Törökország hanyatlásához a jelenlegi uralkodó természete igen sokkal járúlt. Míg ifjúkorában szenvedélyesen űzte a testi gyakorlatokat és férfias játékokat, most minden testi mozgást kerül s gyakran órákig hever palotáinak ruganyos kerevetein, anélkül hogy helyéből kimozdúlna. Hiányos keleti műveltsége s az európai nyelvek teljes tudatlanságának folytán, igen kezdetleges természetű szórakozások helyettesítik nála az olvasmányt, – mindenekelőtt az asztal élveit pártolja, – 40-50 étel hordatik fel, melyekből a Szultán csak annyit vesz magához, a mennyi az egyszeri belemártás után az ujakon marad; hasonlóan jár el a kávéval és pipával, melyekből mindig csak egyetlenegyszer szörpöl és szippant – ezután következnek a baromfi gyüjtemény megtekintése, mulatságos képtárak, bohócz-előadások látogatása – stb. stb. Mig Abdul Medsid, gyakori betegeskedése daczára naponta legalább egy órát töltött a kabinet-irodában, a jelenlegi uralkodó csak igen ritkán lépi át annak küszöbét, s a hivatalos okmányok aláirását, saját lakosztályaiban szokta végezni. A kormány-ügyek igen közömbösek előtte, érzéktelensége csak akkor tünik, ha pénz előteremtéséről van szó, hogy katonai dicsvágya időnként fellobbanó tüzét éleszthesse, vagy új paloták emelése által fejedelmi tekintélyét növelje.

II.

A második egyéniség az ázsiai moszlim fejedelmek rangfokozatán, Naszreddin Sah, Persia királya, a Szultánnál, a szó szigorúbb értelmében nagyobb autokrata, mert valamint országán s annak társadalmán, melynek csúcsát ő képezi sokkal több ázsiai ódonság észlelhető, úgy fejedelmi személyisége is, a keleti hatalom és kényuralom sokkal rikitóbb czafrangját tünteti fel. Ő korlátlan kényúr, mindazáltal azonban épenséggel nem irígylendő földi nagyságának fényeért. A mint tudjuk, Naszreddin Sáh örökös félelemben nőtt fel, egy őt gyűlölő atya és oly anya cselszövényei előtt, ki minden áron el akarta őt távolítani az élők sorából. Nem csoda tehát, ha a rettegés, melyben a királyfi gyermek- és ifjú éveit tölté, a trónra lépett uralkodóban is még hosszas utóérzést hagyott hátra, jellemének a határozatlanság jellegét kölcsönzé s mi több, férfikorában szellemileg gyermeknek hagyá. A Boszporus partján élő fejedelmi társával szemben, Naszreddin Sáh, szelid jellemű férfiúnak, jó szándékú fejedelemnek s modern kiadású keletinek mondható. Keleti és nyugati kulturával enyelgett, nemzete történelmében és irodalmában futólag tájékozta magát, és izlésének s hajlamának megfelelő nehány nyugati tudománynak is meghódolt. Ő t. i. persa verseket ír, – igaz, hogy igen alárendelt értéküeket – országa történelmének főkorszakait ösmeri, földrajzról is van fogalma, s egyátalán sokkal tágabb fogalommal bir a frenk társadalom és politikáról, mint számos alattvalója és fejedelmi elődje, ki Irán trónját díszesité, és a műveltség sokkal magasabb fokán áll, az Ottománok mai uralkodójánál.

Némely előnye elvitázhatatlan; de hát mit használnak ezek, szemben azon szomorú különbséggel, mely az ő szellemi miveltsége és népei közt létezik? Persia értelmisége t. i. legalább is egy századdal maradt hátra a Törökországi mögött az europai kultura elsajátitásában… Az utóbbi nevezett országban, már egy századnál tovább, erőszakosan a modern világnézletek iskolapadjára kényszerittettek, e kényszer következtében egyet-mást el is sajátitottak belőle, s ha csak meg volna az akarat, Törökországban is már jóval előbbre haladtak volna, mint az fájdalom, tényleg megtörtént. Persiát azonban még mindig az ó-ázsiai világnézlet és ó-ázsiai képzelődés és büszkeség sürű köde fogja át. A nyugati kultura napsugarai még szét nem oszlathaták e sürű ködöket; az ország kissebb és a nép szegényebb, semhogy, a költséges kultur-kisérletek fényűzését megengedhetné magának, s ez az oka, hogy a persa kitünő szellemi tehetségei, minden más keletit túlszárnyaló előnyei daczára, még mindig az Ázsiaiságnak sok hátrányában és hibájában szenved s még mindig csak egy darab Ó-Ázsiát képvisel sajnos kinövéseivel együtt. Ily népnél fejedelmének felvilágosodottabb világnézlete és szellemi iránya nem is jöhet kérdés alá. Csak igen lassan és igen csekély mérvben lesznek észlelhetők tevékenységének nyomai s ha az uralkodó e mellett még határozatlan és félénk is mint Naszreddin Sáh, – nem csodálkozhatunk, hogy negyedszázadnyi uralkodása még eddig csaknem nyomtalanúl vonúlt el népe fölött. Meglehet, hogy reménytelenség és lehangoltság is nagyban hozzájárultak e szomorú eredményhez. Naszreddin t. i. feltünő ellenszenvet tanusít udvara, kormánya, szóval egész környezete eránt. Udvartartásának költségeit távolról sem lehet összehasonlítani a Szultánéival, mert a mennyit ez egy hónapban elkölt, az egész évre elégséges amannak. Háreme csak kevés nőből áll, palotákról szó sem lehet, s a persa király egész fejedelmi fénye és pompája nehány láda tartalmára szorítkozik, melyeket azonban még kisebb vadász-kirándulások alkalmával is magával szokott elvinni. A dicséretre méltó különbség, mely a két uralkodó személyes tulajdonaiban észlelhető, szenvedélyeikben és mulatságaikban is világosan kitünik. Naszreddin t. i. igen mértékletes étel- és italban, s utóbbira nézve nem csak alattvalói közt, de még a művelt Európában is dicséretes kivételképen említhető. Tivornyázások a Szultán palotáiban divók styljében, a persa király udvaránál úgyszólván sohasem fordúlnak elő. Míg Abdul Aziz palotáját napokig nem hagyja el, Naszreddin férfias mozgásban, vadászatban és lovaglásban gyönyörködik. Még a legkeményebb télben is rendeztetnek vadászkirándulások s nem egy udvaroncznak kell beletörődnie, hogy esőben, hidegben, hetekig kövesse fejedelmi urát az Elburz hegység vadonutjain.

Ha jellemének meglepőbb vonásait összefoglaljuk, sok dicséretes mellett mégis sok oly tulajdont nélkülözünk, melyek fejedelmek és autokratáknál jótékony következményekkel vannak a népre. Naszreddin kétségtelenül oly gyöngéd, oly igazságszerető, a milyen a persa, vagyis a keleti főúr csak lehet. A pompavágy és önhittség is kevésbbé észlelhetők nála, mint azt az állása és méltósága által rá erőszakolt tettei után várni lehetne. A pazarlás szinte nem tartozik hibáihoz, inkább az ellenkezővel vádolják, s egészséges esze sokkal jobban fogta fel Irán mai politikai álláspontját, semhogy azon csalárd ábrándoknak engedné át magát, melyben fejedelmi fivére a Boszporus mellett oly előszeretettel ringatódzik. Ha tehát kormányzása alatt kegyetlenségről és barbár tettekről van szó, azok inkább a népszokásoknak és uralgó erkölcsöknek tulajdonithatók, mintsem személyes kezdeményezésének. Még jellemének elhiresztelt ingadozása ellen is a legutóbbi események nem megvetendő bizonysággal szolgáltak, mert a Sáht egy igen egyenetlen, nehéz harczban látjuk elegyedve, az orthodox papsággal és egész népének szigorúan ázsiai, ó-konservativ nézeteivel. Habár a persát méltán vádolhatjuk mindazon bűnökkel, s azon hanyatlással, mely az ó-ázsiai régi megszokást jellemzi, királyuk egyéni személyét a legkisebb vád sem érheti, mert csak az, ki tüzetesen ösmeri az országot és lakóit, fogja kellőleg értékelni a persa nép és uralkodója közt létező erkölcsi és szellemi különbséget.

III.

A Khoszroék régi birodalmáról tekintsünk a Pháráók Nil melletti még régibb birodalma felé, hogy ott az Iszlam világ félig európaizált fejedelmi hármas uraság harmadik személyével ismerkedjünk meg. Iszmail pasa minden tekintetben érdekes egyéniség, kinek kétes fejedelmi fényében híven tükröződik nagyságuk egész csalékony játéka. Mindazáltal a három közűl mindenesetre a tehetségesebb s eddigi működése eredményének tekintetéből, legalább az újabb időig mindenesetre a legszerencsésebbnek is nevezhető. Ázsiában mint pasa és a Szultán képviselője, Európában ellenben mint önálló fejedelem lépve fel, Mehemmed Ali ezen unokájának eddig még legjobban sikerült, Nil parti országában hatalma megalapitása mellett egyúttal Európának is port hinthetni szemébe elannyira, hogy nem csak hatalmasnak, de egyszersmind kormánybölcsnek, s az Iszlam uralkodói közt legczivilizáltabbnak tartassék. A ki szemtanúja, miként antichambriroz Iszmail pasa Konstantinápoly császári palotáiban, – s antichambriroznia mindig kell, még pedig soká, – a ki látja mint áll mélyen lehajolva, keresztbe tett karokkal Abdul Aziz előtt, – kit szellemileg messze túlragyog, – s merő tiszteletből még többszöri felszólitás után sem mer leülni – az aligha ismerné fel benne amaz »Egyptomi alkirályt« ki Berlin, Bécs, Páris és London udvarainál az uralkodó fejedelem egész tekintélyével tud fellépni. Amott: hajlongások, mély Temenná-k, gazdag megvesztegetések; itt: nagy jövőre szóló tervek, egy félvilágrész meghóditása, a Ramszesz-ek birodalmának helyreállitása stb. stb.! Ezek csakugyan erős ellentétek, de Ibrahim pasa negyvenötéves fia teljesen megfelel nekik. Fiatalságát Párisban tölté, a Szajnapartján tanulmányozta a politikai komédia művészetét és francziázott török létére, hivatalosan arab nemzetiséggel, következőképen az iráni, turáni és sémi faj sajátságok vegyülékével birva, nem sok hijja van már, hogy a komédiát a történelmi valóság egy fejezetévé ne változtassa, hacsak az európai diplomátia ezermesterei és párisi és londoni pénzemberek el nem rontják ügyes játékát.

Egyptom sokkal közelebb áll Európához és a mi érdekeinkhez, mint a moszlimvilág más részei, s épenséggel nem meglepő, ha Kairó, európai mellbetegek e téli tartózkodási helye, az utolsó évtizedben már túl kezdte ragyogni a Boszporusparti székvárost. Ez ugyan csak a jelenlegi Khidiv személyiségének tulajdonitható, oly személyiség, mely meggyőződtető bizonyitékúl szolgálhat az iszlamvilág művelődési képességének kérdésében. A számos, jól értesűlt irók véleményét a mai Egyptom s a Nilparti reformok valódi értékét illetőleg, teljesen osztom. Mily értéküek az alkirály nagyhangzású kormány proklamatiói, melyekkel népe boldogitását, az adminisztrátio egyszerűsitett szervezését, a pénzügykezelés változását, az igazságügy megjavitását hirdeti; mit kel tartani közoktatási reformjairól, a kereskedelem- és ipar emelése körül kifejtett erélyéről – erre nézve Ázsia tüzetesb ismerője, nem fog igen vérmes reményeket táplálni. Azonban egyet feltétlenül el kell ismerni: Iszmail pasa eddig a legkielégitőbb bizonyitékokkal tanusította vallásbeli tolerancziáját, sőt a mult és jelen moszlim uralkodók közt az egyetlen ki teljes elégtételt adott a Giaur- és Kafir elnevezéseknek s igen nyájasan veszi fel, ha többi fejedelem-társaitól szinte giaur-nak gyaláztatik. Iszmail pasának jelenleg keresztény külügyére van. (Nubar pasa); egy keresztény (M. D’or) a nép közoktatás javitásával van elfoglalva; keresztények állnak pénzügyei élén s minthogy többnyire magasb rangu keresztény tiszteket használ birodalma déli határainak tágitására, azon érdekes látvány tárul fel szemeink előtt, mint szolgálnak nagy keresztény tehetségek eszközül a félhold terjesztésére Afrikában – s pedig az Iszlam hóditásai e világrészben igen tekintélyesek.

Ismétlem tehát: Sok réklámszerű, feltünő van Iszmail pasa tetteiben s eljárásában, azonban igen sok valódi és értékes is. Az alkirály ma élete virágában áll s fényes reményeket lehetne kötni uralkodásához, ha nem állná azoknak útját azon alapos félelem, hogy előbb-utóbb ki fog fogyni a szuszból, azaz, hogy a puncto pecuniae azon kalamitásnak fog martalékul esni, mely által pártfogója a hét halom örök városában, az Oszmán birodalom katastrophája közeledtét annyira meggyorsította. Iszmail pasa ugyan régen megtette már azon, ázsiai létére igen meglepő lépést, hogy fejedelmi tekintélyével a kereskedő és iparos állását is egybeköti, és rizszsel és pamuttal üzérkedik, – de másrészt meg az alkirály az európai kereskedelmi szellem mellett nagy uraink modorát is tanulmányozta és azoknak hű utánzására törekszik. Palota-szinháza, Corps-de-ballet-je, óriási fényűzése az udvari háztartásban, európai közlönyöknek szánt országos segélypénzei, s ehhez még hallatlan ajándékai Konstantinápolyban, fatális arányban állnak egy alkirály fizetésével, s még egy pamutkereskedő főkönyvével is. E számadások hatalmas ingadozásainak következtében történt, hogy a khidiv legújabb időben a Suez-csatorna vállalat részvényeit az angol kormánynak volt kénytelen eladni, oly egyezés, mely a jelenlegi pénzügyi válságon még sem segített s ennélfogva még mindig megoldatlan maradt, a kérdés: meddig folytathatók még az eszeveszett pazarlások, s vajjon Nyugat a Nil parti főúr elismert előnyei daczára, nem fog e mégis arra kényszeríttetni, hogy az ottani eseményekbe tettlegesen beavatkozzék?

IV.

A Khánokról vagy emirekről, a hogy szinte neveztetnek, azért beszélünk egyszerre egy füst alatt, mivel nyugati fejedelem társaihoz és hitrokonaikhoz arányosítva, az ó-történelmi jellemek hamisítatlan képét nyújtják. Ők is utólérettek ugyan az európai befolyás által, de a modern kultura fénysugarai nem érintették őket s azok ezentúl is aligha fognak eljuthatni hozzájuk, miután Európa úgyszólván ellenzi a müvelődési missiók kisérleteit e téren, minthogy az eddigi tapasztalatok oda módosítják e kérdést: hogy előbb hódítani kell ott, a hol civilizálni akarunk, s netaláni hódítások esetében, ama belföldi fejedelmek személyisége alig vétetik tekintetbe.