Part 23

Megengedjük, hogy az ó-ázsiai példabeszéd: »El arab serifetun; el adsen zarifetun w’et turk kesifetun,« – az arab nemes, a persa gyöngéd, a török esetlen – sok jogosultsággal bir; azonban ezen esetlenségben jó adag becsületesség és egyenesség rejlik, melyeket mindig bámulni valék kénytelen, valahányszor alkalmam volt Anatólia török földmivelőjével érintkezni. Szegény árnyai egy óriás léptekkel hanyatlásnak indult népnek! Remegő áldozatai egy ügyelten hivatalnok-osztály lelkiismeretlenségének; sajnálatraméltó példái egy ritka szelidség és engedékenységnek! Vajjon ki maradhatna közönyös, ha Szivászban, Enguruban vagy Kharputban valamely török földmivelő udvarába lép? A kit most bemutatok neked nyájas olvasóm, ama bátor hösök ivadéka, kik a távol Keletről jöttek ide, hogy a byzanti-keresztény garázda-uralom romjain birodalmat alapitsanak maguknak. Körülötte és rajta mindene elszegényedett, ruházata, lábbelije, mindene rongyos, s csak a szem és fejhordozás emlékeztetnek még tavolról az egykori urra és parancsolóra. Háza omladékos, földje parlagon hever, kertje elhanyagolt, kardja rozsdás, lovagolható és vontatómarhája elsoványodott. Ha e nyomoruság okát kutatjuk, eleinte azt feleli, »Kiszmet! Naszib (fátum,) s csak huzamósbb faggatás után fogja bevallani, hogy a konstantinápolyi urak rosz gazdálkodása e bajoknak kútfeje. Nehéz volna kerek e világon a török nép egy ily tagjánál kinzottabb, nyomorultabb lényt képzelni, melyet azonban az európai közvélemény, végzetesen összetévesztve őt Kanstatinápoly elvetemült efendi-világával, mint a zsarnokság eszközeit, a keresztényeken elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok főtényezőít állit pelengérre. A szegény török akár paraszt, mesterember vagy földbirtokos, igen ritkán oka a nevében elkövetett brutalitásoknak, sőt mi több, legtöbbet szenved általuk maga, s ha Ázsia kerületeit a statisztika meggyöző világával lehetne bevilágitani, a török nép oriási hanyatlásának ijesztő képét látnók magunk előtt. Eltekintve a gyakori háboruktól, a sok járvány, és a tisztviselők lelkiismeretlensége és velök született lomhasága következtében nagy mérvben előmozditott elhanyagoltság, irtóztató módon pusztitottak a török lakosság között. Egész vidékek, egész területek, melyek e század elején még virágzó állapotban s népesitve valának, ma kihaltak, elhagyatva állnak s vég elpusztulásnak néznek elébe; még egy félszázad, s a végromlásnak indult török-világ Anatóliában megszünt létezni. Az orosz hatalom emelkedése a Kaukazus déli részében, ugyan sok oly turkomán törzset küldött, mely a Araxes és Kur partjain nem folytathatván nomád-életüket és rablási hajlamaiknak nem engedhetvén át magukat, a félhold oltalma alatt óhajtották folytatni ó-ázsiai életmódukat. Anatólia e népszaporodása azonban véleményem szerint inkább a viszonyok hátrányára, mintsem előnyős fejlődésére fog szolgálni.

S valóban igen sajnálatra méltó dolog, hogy nem lehet a bajnak elejét venni. Az oszmán, régi hazájában a mint azt kimutatni szerencsénk volt, egy-egy jelleges hibája daczára, még mindig szép jelenség az ó-világ népterületén. Nemeslelkü, őszinte, tiszta patriárchális érzésektől van áthatva és mindig vendégszerető. Hányszor, ha betértem nyomorult födele alá, juttatá eszembe egyszerü becsületessége a boldog homéri korszakot. »Honnan jösz – mi vagy?« ezt csak bucsuzáskor kérdik. Legjobb szobáját, legjobb falatját osztja meg vendégével s komolyan megvan sértve, ha távozáskor pénzt kinálnak neki az élveztekért. Azon esték, hol a szurokfenyü forgács világánál gazdáim nagy gyönyörüségére felolvasásokat tartottam egy piszkos, rongyos könyvből, feledhetetlenek maradnak előttem. Apraja nagyja, feleség és gyermekek, ur és szolga festői összevisszaságban vették körül; feszült figyelemmel halgattak reám s még a legszegényebb is ezen élvezet kedvéért szivesen eltartott volna napokig lovammal együtt. Valóban, igen fájdalmas látványt nyujt a nehéz nyomás alatt sinlő, török földmives, mely kormánya és saját természetének hanyagsága következtében, jutott ily állapotra.

Valamivel jobban áll az arabok, a Porta moszlim alattvalói e második osztályának sorsa. Az arab a törökök minden szenvedésében osztozik, de eddig a nyomor még nem törte meg végképen. Nemzeti egyéniségének egy-némely tulajdonai arra képesitik, hogy fejét magasabban hordhassa, tekintetét merésszebben szegezze egy jobb jövőre. Ha az arab városi lakót, az ipar emberét elszámitjuk, rögtön észrevesszük, hogy az ismert mondat: »Nuhefai Arab,« azaz, a sovány szikár arábok, nem csak néprajzi jelszó, de valósággal testi tulajdonokon alapul. A török tréfál ha azt mondja: »Az arab és lándzsája közt az aba képezi az egyetlen különbséget.« Azonban, valamint az elsőnél a testesség az ész nehézkességével jár karonfogva, ugy az arab – a sivataglakóját értem – az alak szikárságával szellemi mozgékonyságot és fékezetlen szabadságvágyat párosit. Azonfelül, az arab mérsékelt, ritka nemzeti büszkeséggel megáldott s a törököt, ámbár az évszázadok óta ura és zsarroka, mégis mélyen allatta álló lénynek tekinti, oly barbárnak, kit még az Iszlam nemessége sem képes megjavitani. Ha tehát az arabnak jobb jövőt jósolunk mint a töröknek, ez nemzeti tulajdonainak kellő méltánylása folytán történik, azon nemes önérzete következtében, mely által tulmagaslik a Porta többi moszlim alattvalóin: Jelenleg csak a vezércsillagot nélkülözi; de ha valamikor eseménydus forradalmak e népet előtérbe szoritandják, nem kétkedhetünk benne, hogy szellemének ritka ruganyossága s a Nyugattal való nagyobb azonositási képesség folytán, Kelet arab vezénylet alatt, ha nem is képesittetnék teljes ujjá születésre, de mindenesetre inkább felelhetne meg az új kor eszményeinek, mint most, az oszmánok alatt.

Hazája természetes torlaszai által védve, az arab nép aránylag sokkal kevesebbet érintkezett a Nyugattal a moszlim-világ még legtávolabb eső lakóinál is. A nagy félszigetnek csak külső határai voltak hozzáférhetők az európai befolyásra nézve, de belső magva, melyről csak egyes utazók hoztak koronként kósza hireket, a letünt századok állapotában maradt meg. Még az európai kereskedők, is, Nyugat e merész előharczosai sem találtak utat arrafelé. Ki sejthetné téhát előre, miként alakulandnak a viszonyok azon esetre, ha egykor az óriás közlekedési tervek valósulása Ázsiában, hosszas álmából felfogja zaklatni azt a sok millió arabot, kiknek ősei tetterejök oly nagyszerü emlékeit hagyták hátra?

De hová jutottam? Nem történelmi elmélkedésekbe akartam én bocsájtkozni, de néptypusok festése lenne feladatom e helyen. Igy hát hátrahagyjuk az arabokat beláthatatlan sivatag hazájukban s körülnézünk oly népelemek után, melyek a régi fő utakon Ázsia belsejétől kezdve a fekete és közép tenger keletibb partjai felé évszázadok, sőt évezredek óta sürgölődtek és mai napság is még félnomád életet folytatnak. Kétségtelenül legérdekesebb a hosszu láncz, melyet a török nép a Léna fagyos partjaitól az Adriáig képez, melynek egyes lánczszemei még ma is egy ösrégi mult alakjában tünnek fel, s ugy szólván a történelmi sorozat fejezetei gyanánt kapcsolódnak egymáshoz.

Az idegen elemek által gyakran keresztezett, anyagilag ugyszolván már félig törökitlenitett oszmánokhoz, Keleten az iráni törökök csatlakoznak. Derék emberfaj, mely a persákkal, több mint hatszázados benső viszony daczára, mégis nem egy jellemző vonást őrzött meg az őseredeti török typusbul. A mai Persia csaknem egész északi szélét ők lakják, Transkaukáziának nagy része szinte általok foglaltatik el, s már első látásra feltünően elütnek a persáktól, ugy hatalmas testalkatok, széles arczvonásaik, valamint bizonyos nehézkesség által beszédben és gondolkozásban. A sok századokig tartó, intim összeköttetés daczára, melyben e nép Persia simulékony, szellemes és eleven fiaival állt, ez iráni török még sem birt egészen persává változni. Ugyan szintugy hazudik és csal, mint a déli nap gyermeke, de hazugsága és csalása esetlenebb, átlátszóbb. Test és szellem kevésbbé hajlékony nála de annál képesebb az ellentállásra s ennélfogva birtokában maradt mindazon tulajdonoknak, melyek kiszámithatlan idők óta biztositották neki a harczos és uralkodó szerepét. Szívós kitartással csüng ősrégi szokásain hajlamain és erkölcsein, melyeket ősei még a középázsiai sivatagokból hoztak el magukkal. Nász-és panaszdalai ugyanazok mint a sivatag fiainál, mulatságai is megőrizték ősi jellegüket s a hol megakarták akadályozni nemzeti szenvedélyeit ott elhagyá az országot s inkább a kivándorlást választá semhogy alávetette volna magát a kényszernek. – Mindezt tanusitják a század eleje óta orosz hatalom alá került Transkaukázia és a Kaspi tenger nyugati partja. A Terekmék, Karakalpak-ok, Sahszewend-ek és más félnomád törökök száma, az orosz lefoglalás óta legalább egy harmaddal fogytak meg. Inkább a szunnita szultán gyülölt területére költöztek, inkább a kurdokkali örök ellenségeskedést választák, semhogy aláremdelték volna magukat a »nacsalnik« (orosz tisztviselő) parancsainak. Igaz, hogy a törökök Iránt egyrészt megvédték külső támadások ellen, azonban egyuttal uj hazájok szellemi fejlődésének is gátul szolgáltak.

Az iráninak gyakran emlitett szép tehetségei tekintetéből ez igen sajnos körülmény. A régi persa nép alig három milliónyi utódai, ha arabok és törökök által le nem nyügöztetnek, kétségtelenül nagyon átalakitották volna az ó-világ sorsát. Oly emberfaj ez, mely minden tekintetben érdemes teljes figyelmünkre. Külső megjelenésében csak igen keveset külömbözik őseinek azon képmásaitól, melyeket a Perszepolisz, Naksi-Rusztem és más helyeken látható ezredéves monumentális emlékeken bámulunk; másrészt alig lehetne eleget mondani e népecske tevékenysége, ravaszsága és körmönfontságáról. A persának hosszudad arcza, finom orra, szép formáju homloka s egész kifejezése már felismertetik benne a szellemi tehetségü embert. Öltözete, élelmezése, házának felszerelése, minden izlésről és szépészeti hajlamról tanuskodik. Még a persa öszvérhajcsár is elevenebb, hajlékonyabb szellemű, a török ex offo irodalomi lángésznél. De mit használhat neki mindez, ha évszázadokig tartó zsarnoki kény őt a hazugság, álszinüség és csalás jelképévé változtatták, ha eszének csak rosz uton veheti hasznát s ennek következtében egy egész nemzet szédelgőkké nötte ki magát? E szomoru jellemrajz még csapodárság és állhatatlansággal is megtoldandó. A persa szellemdus gyermek, mely soha sem érlelődik szellemdus férfiuvá. Lelkes lendületreképes hogy nagyot vigyen véghez, de annak kivételéhez erő és kitartást nélkülöz.

Az oszmán népelemtől keletre, az iránitól nyugatra, és az arabtól északra a kurdok vannak beékelve Észak-Mezopotámai hegyi vidékeibe. Kiszámithatatlan idők óta itt lakik e nép, s minthogy hegyilakók mindenütt, nem csak az idegen vándorra, de idegen kultur-befolyásokra nézve is kevésbbé megközelithetők a nyitott, szabad rónákban élőknél, alig tudunk külömbséget találni a jó öreg Kardukhói, Herodot jellemzése és a mai kurdok között. Tény, hogy e kurd nép valósággal meglepő, s a maga nemében egyetlen; a letünt idők romantikájával, egy kezdetleges társasélet erényei és büneivel s azon sajátságokkal van eltelve, melyek minden éghajlat s minden korszak hegyi lakóit első látásra jellemzik. Ha te, nyájas olvasóm, a kurd különcz alakjáról korrekt képet óhajtasz, képzelj magadnak egy nap-barnitotta arczu férfiut, erélyes vonásokkal, merész szemekkel, finom sasorral s szállongó holló feketeségü hajzattal, kinek fejét tarka kendőkből csavart hegyes turbán repdesi körül, kinek vállairól dusredőzetü, rikitó szinü aba (köpeny) hull alá, ki hosszu, zászlós lándzsát, paizsot és kardot, olykor ujkori lőfegyvereket is nélkülözhetetlen, személyes necessaire-jéhez számit. A mily elentétben áll bibliai fegyverzete a belga munkáju lőfegyverrel, szintugy elüt az ember durva, harczos kinézése köpenyének szövetétől. Minden rajta ijesztő hatásra látszik számitva lenni, s ha a kurd, gazdagon felkantározott s felsallangozott lován, vad harcz-kiáltással valamely hegytorkolatból előrohan, s a mit sem sejtő, békés utazóra tör, csaknem mindig biztos zsákmányra számithat. »Vetköződjél, s meg se’ moczczanj!« kurdul annyit jelent, mint jó napot kivánni. Az embernek mindenét nyugodtan oda kell raknia a kurd elé, s örülnie ha sértetlenül menekülhet.

Lakhelye, életmódja, vendéglátasa szinte ezredéves szokások jellegét hordja magán. A visszaemlékezés oly estékre, melyeket kurdok közt, – hol ember és állat együtt tanyáz, – néha negyven bivaly társaságában töltöttem, minden inkább, csak nem elragadó. Födél alatt természetesen csak télen laknak. Olykor ötven bivaly kigőzölgése tölti el az egész helyet, mert a kis nyilás a tüzhely fölött, mely egyidejüleg kürtö és szelelőlyuk is, oly piczi, hogy épen semmi észrevehető levegőt sem bocsájt be. De a jó Kurdnak az ily existenczia a földi comfort non plus ultrájának látszik, s ha esetleg azt beszélnék neki, hogy Frankhonban az állatok istállókban s az emberek háló kamrákban hálnak, bizonyára nagy megindulással, és sajnálkozva mondaná: »szegény frenkek!« Élelmezése szinte megfelel e kezdetleges életmódnak. Tej és árpakenyér árpakenyér és tej folytonosan fedezik szükségeit, s csak koronként váltatnak fel sajttal és füstölt hussal. Hagyma és foghagyma nyalánkságul szolgálnak neki, de a pecsenye, daczára annak hogy ex proffessó marhatenyésztő, a ritkaságokhoz tartozik. A kurd egy szép vonása, mely a szomszéd emberiségre nézve nagy szerencse, a vendégszeretet. Habár ezen erény nem is tünik fel nála oly erélyesen mint a távol Ázsiában, mégis csekélyebb mértéke is elegendő arra, hogy a közlekedést vele s a területén való utazást, lényegesen megkönnyitse.

Ép oly nehezen mint minden más kulturbefolyás, ép oly nehézségekkel tudott az Iszlam, Ázsia ezen őseredeti hite benyomulni a kurd hazájának szük hegyszorosaiba, hogy ottan meggyökerezzék. A kurdok moszlim vallásosága t. i. igen rosz lábon áll. Csak opportunitásból mohammedánok, harag és keserüség nélkül közlekednek keresztényekkel és ördög-imádókkal, s a felekezeti szinezet, ámbár siitákba és szunitákba osztatnak fel, egyedül csak fékezetlen zsiványkodási vágyuknak szolgál ürügyül. S e nép, különcz szokásaival, durva erkölcseivel az irán család egy ága, testvérgyermeke a persáknak, kiknek nyelvétől az övé csak tájszólásilag kölömbözik, s kikkel szellemi tehetség tekintetében szinte igen sok rokonvonással bir. Ez főkép török körökben válik érezhetővé s az oszmanlik nem egy hires tudósa vagy államférfiuja, tartozik eredetileg a kurdokhoz. Az iszlamvilág kozmopolitizmusában az ily esetek észrevétlenül mosódnak el, azonban a népismeretterén buvárkodóknak figyelmét, fontos utmutató létükre ki nem kerülhetik.

Mielőtt felvennők ismét az Irán északi szélén elejtett török népleirási fonalat, egy pillantást akarunk vetni az afghánokra, kiknek hegyvidéki hazája Irán keleti táján fekszik. – Az afghánokat egy időben zsidóknak tartották sőt a biblia tudósai, s Izrael rafongóbb gyermekei bennök akarták feltalálni az elveszett tiz törzsöt. Mindenesetre sajátságos kitüntetés, melyhez az afghánok maguk nem kevéssel járultak hozzá, a mennyiben ők családfájukat egyenesen Szaul királytól származtatják. A mi e furcsa rokonság népismei bizonyitékait illeti, a legfőbb súlyt az éles és gyakori torokhangokra fekteték, melyekben az afghán nyelv kűlönösen gazdag, nem kevésbbé azonban a nagy, hajlott orra is, mely őket kiválóan megkülönbözteti valamennyi más ázsiai fajtól. Az emlitett nyelvészeti-elmélet nem szorult komoly ellenvetésre, ugyanebből az afghánok ind-ázsiai származására is teljes bíztonsággal lehet következtetni. Még kevésbbé szolgálhat bizonyitékúl az orr corpus delicti-je mert annak magas, sasorrszerű alakzata tökéletesen illik a nép merész, határozott külséjéhez, s teljes összhangzatban áll annak harczias jellemével – mit aligha lehet mondani a zsidókról – s fékezetlen szabadságvágyával. A férfias szépséget nem lehet eltagadni az afghántól. Akár a pásztor egyszerű redőzetes vászonruhájában, akár a római szokás szerint a vállon tóga-szerüleg átvetett lepedőben, akár egy szerdár (főnök) harczi diszében áll éllőttünk – az afghán mindig magára fogja vonni figyelmünket és mint az ázsiai harczos valóságos eszményképe, bámulatra fog ragadni. Született harczosok. A pásztor a furulya helyett hosszú csövü puskát akaszt vállára, a földmives karddal az oldalán lépdel ekéje mögött, a kereskedő egész kis fegyvertárt hord magánál – hát még a harcos! Ujkori és régi vágó-szúró és döföfegyverekkel annyira el van boritva, hogy azoknak nagy részétől még álmában sem válik meg. A kiválóan harczias jellem, az afghán népnél részint hegyes hazájok természettéből eredt, részint vallásából, miután a Gazneaidák óta, India határ-vidéki bráhmai lakóival mindig harczkészen kelle szemben állniok, mi ma ugyan már nem szükséges, minthogy a Visnu-imádók helyére az angolok s Északon az oroszok léptek, s az angolok és oroszok többsége és hadi tudományok ellen, az afghánok nem képesek fellépni. A harcz- és zsivánkodási vágyon kivül az afghán az ázsiai harczos többi fény, és árnyoldalában is osztozik; durva és nyers, babonás, olykor vendégszerető, s bizonyos becsületességgel biró, s minthogy a magasabb szellemi tulajdonokat nélkülözi, adandó alkalommal és viszonyok közt egyszersmint oly árulkodó és boszuálló is, mint alig egy más nép a világon. A mint látjuk, az afghánt különösen jellemzi az erények és vétkek egész vegyüléke. Ma még szabadon emelheti égfelé paizsát, még szabadon hódolhat korlátlansági hajlamának, – de a mint a viszonyok alakulnak, már alig fog meghagyatni nehány évtizedik eddigi kiváltságainak élvezetében.

S most hát térjünk vissza a törökökhez, a katexochen törökökhez; mert Közép-Ázsia turáni népességét azoknak kell neveznünk, habár ott is a városi lakosság természetesen erős kisebbségben, az iráni ős népséggeli keresztezés következtében sokat vesztett ős-eredeti török typusából. Közép-Ázsia népei kétségtelenül külön typust, valamint külön jellemet is tüntetnek fel, s ugyszólván elszigetelt helyzetökben, járatlan sivatagok egész koszorujával körülvéve, mindkettőt sokkal könnyebben őrizhették meg. Valódi szigeten találták magukat a száraz föld közepette s ha onnan időnként előtörtek vagy rövid rablási kirándulásokat tettek, melyekből rövid vártatva, kincsekkel megrakva tértek haza; vagy pedig rendszeres, valóságos kivándorlást szerveztek, s Ázsia nyugati vagy déli része felé vonultak, ott uj hazát alapitandók. Közép-Ázsia mai néprajzi viszonyai szerint, két főcsoporttal kell foglalkoznunk; először a megtelepedett törökökkel, kiket: Özbeg, Szárt, vagy Kurama név alatt ösmerünk; másodszor a sivataglakókkal, melyek bármi néven nevezendők is, jelenleg a rokonság szoros kapcsolatában állnak egymással. A városi lakó, vagy a földmiveléssel foglalkozó török, kezdetleges nemzetiségének csak igen kevés nyomával bir. Feje és tagjai alakitása, orra, homloka és álla ugyan a törökök széles formáit tüntetik fel, azonban járásában, egész életmódjában és jellemében, a röghöz való csatlakozása folytán, sokkal törökösebb, mint sivatagbeli testvére. Erkölcsei és szokásainak képe, az idegen moszlim vegyülék által szinte már nagyon elfajult, mig másrészt mindennapi élete, s még szellemi iránya is, az általa lenyügözött nép iráni kulturája által, erősen megváltozott. Az özbeg, akár Khivában, Bokharában, Khokandban ugy Keletturkesztánban, becsületes lélek, oly ember, mely saját hazája szokott zsarnoki kormányzata következtében, még a keresztény hóditónak, legyen az orosz vagy angol – sem fog soha ellentállni. Meg van ugyan benne is az ázsiai megátalkodottság és felfogási makacsság, azonban engedékeny és megadásteli, ha hatalmas körülmények arra kényszeritik, és a Czár uralma alatt már nehány évtized lefolyása után azzá fog válni, a mivé lettek a Nogai-tatárok Kazanban, és a Krimben, t. i. Oroszország békés és szorgalmas alattvalóivá.

A nomádokkal egészen máskép áll a dolog. Itt a fékevesztett szabadság-vágy, az örökös vándor-élet szellemével találkozunk, egyesűlve a legkezdetlegesebb életmóddal, mely Ázsia magas északi részétől kezdve egész Irán széléig mindenkor jellemzé a sivatag lakóját. E szellem észrevehető jelleg-külömbsége többnyire a sivatag egyes részeinek terjedésén, a föld alkatásán s az égaljon, nem külömben a történelmi zendüléseken alapul, melyeknek olykor szinhelye volt a sivatag. Igy p. a turkomán, – kit nyájas olvasóm utazási könyveimből bizonyára már kimeritőleg megismert – leghivebb tükre sivataghazája borzadályos képének, fagyasztó hidegével, perzselő napjával, feneketlen homokjával s a keserü savforrásokkal. Az Oxus posványos deltáit lakó karakalpak, ki marha tenyésztéssel foglalkozik olykor földmives, külső megjelenésében, egész lényében, modorában, cselekedeteiben oly élettelen és elnyomott, oly nehézkes és esetlen, oly szin- és szellemtelen, a milyen emberi lény egyátalán lehet, mely posványos vidékek mérges büzei közt, tizenkét láb magasságu nád és sás közt kénytelen életét áttengedni. A karakalpak mindig csak akarata ellenére volt nomád, kit a sors a Volgától a Jaxartes torkolatához, s innen ismét jelenlegi hazájába hurczolt.

Turkesztán északi részén elterülő végtelen sivatagok további szemléleténél, a kazak – hibásan kirgiznek nevezett, – mint földjének hü ábrázólója lép elénk, mely földön ősei talán már évezredek óta laktak. E sivatagon, mely távolról sem oly borzasztó mint a hyrkániai, savas posványok tiszta tavakkal, homok tengerek kövér legelőkkel, tamariszkok csipkebokrokkal sürün váltakoznak; innen magyarázható meg, a kazaknak csak féligvad természete, ki már sokkal békésebb, vidámabb hangulatu, a turkomannál is és a baranták (zsiványkodások) iránti ismert szenvedélye daczára sohasem volt oly javithatatlan, hit- és becsületnélküli emberrabló, mint a Jomut, Csaudor és Tekke.

Szint ez áll a kipcsákokról és Kara-kirgizekről is Kkokandban, kik a Tiansan-hegység nyugati kiágazásainak völgyeiben, a hófödte Alaj torkolataiban, és a »Világ födelén« (a Pamir-i fensík) vándorolnak helyről helyre; nem csoda tehát, ha a hegyi lakó és sivatag gyermekének sajátságait egyesitik s a vad természetben feltünőbb, kirivóbb mértékben őrizték meg jellemök durva vonásait. Ezeknél a törökösséget leghamisitatlanabb kezdetlegességében találjuk. Fajuk anyagi jellegeiben erősen a kalmuk-okhoz és mongolokhoz szíttanak: erkölcseik és szokásaik a valódi törökvilág keleti határát, utólsó státióját képezik, mert innen távozva, már a buddhista-khinai befolyás tartományába lépünk s Keletturkesztán lakosai közé jutunk, kik Uigur származásuk daczára, az ó-törökségnek mégis kevesebb nyomait birják felmutatni, mint a Kara-Kirgizek és Kipcsakok.

A jelenkor moszlim fejedelmei.

Szultán, sah, khidiv és khán, ezek a muszulman Kelet fölkent fejedelmeinek czimei. Mindanyian »Isten árnyai a földön,« néven szokták nevezni magukat, ámbátor e theokratikus melléknév jogosan csak a szultánt illeti meg. S ezen árnyak nem Isten, de inkább a letünt nagyság és elveszett fény árnyai, ólomszerüen nehezülnek országaik sivár rónaságaira s népeik szegényebb osztályaira. Már azért is elmélkedésünk körébe tartoznak, mert főokai ama nyomornak mely alatt népeik sinlenek, s mert az ó-világ szomoru állapotának minden lehetséges javulása személyiségöktől és akaratuktól függ.

I.