Part 22

Vegyük szemügyre a Maronitákat, Tarabulusztól Szaidáig, Francziaország és Róma eme kedvencz gyermekeit, s azonnal felfogjuk ismerni, hogy a szomoru körülmények okozója csak is a papság, mely itt feltétlen hatalom birtokában lévén, az ájtatos nyáj – s itt az egész világ ájtatos – lelke és erszénye fölött uralkodik és sokkal inkább kinozza a szyriai keresztényeket, mint ama zsarnokiaknak elhiresztelt konstantinápolyi kibocsájtványok, vagy a hajdankori hirhedett arab-moszlim kényuralom. Néhány, részint Rómában elsajátitott, részint Róma által közvetitett miveltségi foszlánynyal felczifrázva – sokan francziául, olaszul és latinul is beszélnek, – ama keresztények egészen arra valók, hogy a katholikus Európa rokonszenvét felébresszék, mely rokonszenvet igen ügyesen csengő pénzzé tudják átváltoztatni, mert nincs Krisztus urunk sirjához zarándokoló keresztény, ki a Libanon átutazása alkalmával erszényét a maronita papok ékesszólása előtt elzárhatná. Hasonló sikerrel működnek a katholika Európában szétküldött kolduló barátok. Könyöradományokat gyűjtenek egy templom épitéséhez, egy oskola alapitására, vagy egy kápolna restaurátiójára; – de mínt borzadnának vissza az ájtatos adakozók, ha tudnák, hogy pénzük, szent épitmények helyett, ő püspöki vagy patriarka méltósága házának javitására, vagy egy uj terrasse emelésére, vagy az istállók tágitására használtatik; mert a püspökök vagy patriarkák igen nagy urak ám, a szó legszorosabb értelmében római pasák, kik az eredeti pasáktól csak annyiban különböznek, a mennyiben pipahordozói, kengyelvastartói, vagy püspökpálczavivői kiséretök nem közönséges emberekből áll, hanem különböző ranggal biró papok vagy barátokból. A patriárka téli palotája Szouk-on, vagy nyári rezidencziája Uadi-Kadisában, inkább valamely keleti despóta fényűző háztartására hasonlit, mintsem egy évszázadok óta moszlim nyűg alatt elszegényedett nyáj főpásztorának lakására.

A milyen az ur, olyan a szolga. A mit a papságról mondunk az a maronita népre is rá illik, azon egy különbséggel, hogy amazok az elnyomók és csalók, ezek pedig az elnyomottak és megcsalottak. Külső megjelenésében a maronita erősen emlékeztet az örményre, de kevésbbé a görögre; jelleme azonban, mindkettőnek vegyülékét tünteti fel. Akár falun van, akár városban, akár csizmadia, szabó, takács vagy földmüves, a maronita ritkán emelkedik tul a kiskereskedőn. Bár szint oly szögletes, nehézkes és esetlen mint az örmény, annak kitartását és állhatatosságát teljesen nélkülözi, s habár a görög ravaszságát és furfangosságát utánozni igyekszik, mégsem képes annak szellemi ügyességét felmutatni. Szóval e, legföljebb 200,000 lelket számitó népecske, melynek ősei hajdan a keresztes háboruk idejében oly fényes szállitó-űzletet vittek, teljesen érdemetlen azon nagy szeretetre, melyet a katholikus Francziaország, legalább azelőtt, iránta tanusitott; szintugy tévedés is volt a franczia kormány részéről, hogy a maronitákból faragott emeltyűt és támaszt keleti befolyása számára. A malkitákról, az alig 50,000 számitó görögkatholikus arabokról, általában dicsérettel szólnak. A mint mondják, ugy külső- valamint szinte jellemük fővonásaiban keveset különböznek mohammedán törzstársaiktól. Soha sem koldultak európai protectióért, az arab nyelvnek szenvedélyes ápolói s ép oly büszkék nemzetiségükre, mint a próféta tanainak vastag turbános követői. Meglehet, hogy épen ezen tulajdonaik következtében a malkiták kevésbbé valának kitéve üldöztetéseknek, mint a Libanon többi keresztényei, mi Kurdisztánban a nesztóriánusoknál szinte ugy volt, kik évszázadokon keresztül bántatlanul éltek rabló kurdok közepette, s csak akkor látták kitéve magukat egy Bedr-khanbey iszonyu irtóháborujának, miután amerikai hittéritők jelentek meg, a kezdetleges, de boldog állapotban élő keresztény kecskepásztorokat a »valódi hit« áldásaiban részesitendők. Igen, még ezen »áldások« kiosztása miatt is, összevesztek az amerikai missionáriusok az anglikánusokkal s az apostoli szent munka érdekébeni lelkesültségben, a szegény nesztóriánusok addig-addig hurczoltattak ide-oda, mig végre a rabló s gyilkoló kedvü kurdoknak estek martalékul és a Zab folyó, több mint 100,000 keresztény vérétől pirosodva folyt alá a völgybe. Az irtózatos esemény a versenyző protesztáns missiók működésének a török-Kurdisztánban, véget vetett ugyan, Iránban azonban, t. i. azon hegyek keleti oldalán még iszonyubban ismétlődött. Itt Róma jelent meg Lazaristáival harmadik bajnokképen a hittéritő harczban. Urumieh és Szauds-Bulak szegény nesztóriánusai egészen elámultak ugynevezett európai hittársaik oly váratlanul nyilvánuló eleven érdeke fölött, miután eddig már azért sem gondoltak sokat velük, mert saját fogalmaik a kereszténységről igen zavartak, s mert az idegen országbeli hittéritőkben nem amerikaikat, angolokat és francziákat láttak, hanem egyszerűen csak frengi-ket, s nem khaldani-kat (vagyis nesztóriánusokat), tehát nem keresztényeket. Hisz eleinte e missionáriusok még ezen ősrégi keresztények hittételeiről sem birtak biztos tudomást szerezni, mert papjaik a műveltség legalsóbb fokán állanak, s szigoru theokratikus alkotmányukban a patriárka és többi papság nem tudományossága és az esztraugèló (ó-szír) nyelven irt hitkönyvekbeni olvasottsága szerint tiszteltetik és becsültetik, hanem nyájaik és földeik száma szerint. Ma, körülbelül félszázad folyt le a persa nesztoriánusok megtéritése óta s eredményei mégis határozottan nemleges természetűek, ha csak abban nem akarnak sikert látni, hogy nesztoriánus papok koldulólevelekkel barangolták be Európát. Az utolsó években, csak magában Magyarországban is, három hosszu szakálu és hosszu ruháju ugynevezett püspök tolvaj és csaló gyanánt fogatott be s a rendőrség által utasittatott ki.

A nesztóriánusokat 200,000 lélekre számitják. A nép maga arczvonásaiban sémi-fajának csak igen gyönge jellegeit hordja s jellemére nézve a közel lakó moszlimektől feltünőleg különbözik. A nesztóriánus a szigoruan patriarkál uralom kötelékei által a papsághoz, az ország aristokratiájához van kötve. Életmódjában mérsékelt, szerény, sőt félénk s mindazon jeleket tünteti fel, melyek a szaszanidok, arabok, törökök, mongolok és persák által sok századéveken keresztül szenvedett elnyomatás természetes következményei. A keresztény időszámitás első korszakaiban a nesztoriánus kereszténység befolyása, a keleti Ázsia legtávolabb vidékeire kiterjedt. Merv, Szamarkand, Kasgar és Khoten püspökségek valának és a kereszt igen közel állt a buddhizmus ellen folytatott harcz diadalához s mily különböző módon alakult volna Közép-Ázsia sorsa, ha az Iszlam mindjárt első keletkezésekor elnyomatik.

IV.

Nincsen meglepőbb, s mondjuk ki őszintén, nincsen szomorubb állapot, mint a zsidók nyomorult sorsa a moszlim Ázsia kűlömböző országaiban, oly sors, mely időnként tán enyhébb korszakot látott, egészben véve azonban mindig sokkal nyomasztóbb volt a keresztényekénél. Ha Európa az ázsiai történelem ezen élő múmiáit a lefolyt századok alatt üldözte, a középkori nyerseség e tette részint a fanatikusok természetes gyülöletéből magyaráztatik ki, melylyel Krisztus-nak állitólagos ellenségei és keresztre feszitői iránt viseltettek; ellenben a moszlim népeknél, a hol az egész keresztrefeszítést tagadják s a zsidók a kórán Isza és Merjem-ével (Jézus és Mária) csak igen keveset jönnek érintkezésbe, ez nem számitható be az ellenségeskedések okául s annál feltünőbb marad, hogy a jahudi, dsehud, vagy csufut (zsidó) név, ott minden gyalázat, gúny és megvetés quintessentiáját képviseli; sőt a nyelv minden kitétele tehetetlen és gyönge arra, hogy a moszlimok zsidó elleni undorának kellő kifejezést szolgáltasson. A ki azt hinné, hogy Mohammed harczai Arábia zsidai ellen idézik elő e szenvedélyes gyülölséget, az nagyon csalódnék, mert tizezer mohammedán közül alig tudja egy, mily viszonyban áll prófétája Arábia zsidóihoz, s nem-é rendkivül meglepő, hogy a két vallás szertartási formaságaiban létező hasonlatok, p. a tartózkodás a tisztátalanoknak mondott állatoktól, továbbá a kötelezett leöletés, vallásos mosdások, stb. stb. a két hittan követőit, a több ezer esztendei együttélés daczára, nemcsak hogy nem hozták egymáshoz közelebb, de sőt még tátongóbbá teszik a köztük létező ürt, mint az a moszlimok és keresztények, vagy buddhistáknál mondható. Igaz, hogy a zsidó a moszlimok szemében kétszeres hitetlen, mert Mohammedet valamint Krisztust is tagadja, de ezt kevésbbé látszanak tekintetbe venni; az Izrael fiai eránt táplált gyűlölség és megvetés hagyományos, az ó-történelem népeinek egy szomorú hagyatéka, melyet a következő nemzedékek hiven megőriztek.

S nem-e még meglepőbb, hogy Ázsia mai zsidói rettentő gyülölségre, és ellenségeskedésre kevés vagy épen semmi okot sem adnak, mert jellemük fővonásaiban Kelet keresztény lakosságánál sokkal többre becsülendők s minden tekintetben, jobb bánásmódot érdemelnének. Nézeteiben a zsidó ugyan keveset különbözik a többi keletitől. Ő is vak fatalista, ő is a legszivósabban ragaszkodik a régi szokásokhoz, az ő vallása is a babona, izetlen csoda-legendák s több effélék tarkaságaiból szövődött, ő is ápolja a szentek sirjait s hires istenfélő emberek lábnyomait csókolja – de az ezredéves elnyomatás lelkében még sem törte meg oly mérvben a nemes érzelmeket, mint az keresztény sorstársainál észlelhető. Gyáva ugyan, de nem áruló; szenvedélyes, boszuálló és tettei és magaviselete által az idegennél inkább sajnálatot ébreszt, mintsem megvetést. Valamint a külső kényszer és elnyomatás a társadalomban mindenütt, gyöngédebb családi viszonyt, sőt még a távoleső tagoknak is szorosabb, szenvedélyesebb átkarolását eredményezi, ugy Ázsia zsidóinál ez még inkább észlelhető, mint az európaiaknál. Konstantinápoly számos zsidófelekezetei daczára, a Boszporus partjain még sem fogunk soha zsidó koldussal találkozni. Akár gyufaüzlettel, vagy tolmácsszolgálattal, akár a házaló vagy kufár pályáján – mert a keleti zsidó ugyanazon üzletágakat képviseli, mint a nyugati – a szegény zsidógyerek minden áron már tizedik évétől fogva, vagy még előbb is mindennap kenyerének keresetére fog törekedni. Minegyik azt reméli, hogy »Camondo« (török Rothschild) válik belőle s ha nem lesz azzá, legkevésbbé ő maga oka annak; kitartása, mérsékeltsége példásak, s mig Péra vagy Stambul utczáin bizonyos időkben részeg örményeket tántorogni látunk, vagy görögöket, egy ittas zsidó látása a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Igaz, hogy az ily erények szükségesek valának arra, hogy főkép Törökországban fenntarthassák magukat. A zsidó ott nem csak a mohammedán, de még az orthodox-görög és katholikus fanatismus alatt is szenvedett. Legkevésbbé a törökök kinozták s legnagyobb mértékben a görögök; csaknem ugy látszott, mintha utóbbiak a törökök által rajtok elkövetett erőszakért a zsidókon akarnának boszút állani. Ez volt az erősen elnyomott keresztény keleti fanatizmus egyetlen alkalma, haragját éreztetni, elannyira, hogy a szegény zsidók, egy Szulejmán toleráncziája daczára, ki ezreket vélt megmenteni a spanyol inquizitio bitófájától és máglyájától, mégis korántsem nyugodtak rózsákon. Igy volt ez azelőtt. Ma, hol a görög kérkedés a nyugati pártfogás által még növeltetik, s a zsidók csak időnkénti igen gyönge oltalomban részesülnek Európa részéről, a viszonyok csak keveset, vagy nem is javultak. A zsidó gúnyneve Törökországban, »Kekeresz« s e kekeresz még mindig hosszú szenvedéseinek leghivebb tolmácsa. »Que quieres?« t. i., mit akarsz? (a Törökországbeli zsidók, egykori spanyol hazájuk egyik tájszólását beszélik,) a zsidó egyetlen védelme elnyomója ellen. Ha egy fiút mulatságból kinoznak vagy ütnek, ha egy öreget szakálánál czibálnak, csak a siránkozó »Que quierest?« hallani. – Mit vétettem neked, mit akarsz?

Ha valamennyi zsidón végig tekintünk, a Boszporus partjaitól kezdve egész a messze Khokandig, azon észleletre jutunk, hogy minél inkább távozunk Kelet felé, annál inkább fogynak felekezeteik ugy nagyságra, mint számra nézve is. Minél távolabb esik egy vidék Nyugat hatalmi befolyásától, annál csekélyebb az ott megtelepedett zsidók száma. A mai ottomán császári birodalom testülete mindig kedvencz tartózkodási helyük volt, a középkorban annak keletirésze, s ujabbi időben a nyugati. Egy regensburgi rabbinus (Petachia rabbi) ki 1217-ben meglátogatta ázsiai hittársait, Moszulban 6000, Damaszkusban 10,000, Nizibiszben 8000 lelket talált s azonfelül még Bagdad közelében tartott oly ünnepélyekről szól, melyekben állitólag 80,000 zsidó vett volna részt, mig jelenleg e szám felére becsülhető az ázsiai Törökország egész zsidó népessége. Bagdad, melyet a zsidók különben a régi Babelnek tekintettek, Konstantinápoly és Szaloniki után a legnagyobb zsidó kolónia Keleten. Vagy 20,000 fia Izraelnek lakik e pasalikban s a régi panaszdal:

»Bábel folyóinál ültünk és sirtunk,«

ott nincsen többé helyén, mert a bagdadi zsidó, gazdag és befolyásos felekezete árnyában, nem egy szabadalomnak örvend, melyet jogosan is irigyelhetnek tőle keletibb országokban élő hittársai. Foglalkozása még ugyanaz mint a khalifák alatt, csakhogy azon különbséggel, hogy modern intézmények és a jelenkor tudományai megvonták tőle egykori dicsfényét. A nagy kereskedőkből és feudál bérlőkből uzsorások lettek, ügyes orvosokból kurúzsolók és fűszerárusok, még csak ugynevezett titkos tudományokat és varázslásokat folytatnak, miben segitségükre jő a titokzatosnak, sötétnek fogalma, melylyel a nép a keleti Ázsiában a zsidó személyiségét környezi. Néhány mesterséget is üznek a Bagdabeli zsidók, ezek közt különösen kiemelendő a selyemfestés, mely ha nem csalódom izraélita emigransok által hozatott be Bokharából, valamint aranyműves munkában is kiválóbb ügyességet tanusitanak. Egészben véve a Bagdadi zsidó, – bár ott is mint Keleten mindenütt, szük ghettóba van számüzve – sokkal biztosabban és szabadabban lép föl, mint az ázsiai Törökország bármely más vidékén. Ugy látszik, még mindig él bennök az egykori Nasszih (zsidó fejedelem) vagy Ros Geluthu (a fogság főnöke) hatalmas befolyásának emléke. Ama Nasszik helyei ma kevésbbé töltetnek be a hivatalos Khakham Basi (főrabbinus), mint inkább dúsgazdag bankárok által; az utóbbiak egyike névleg Danial – az ázsiai zsidók Rothschildje – még a Szultán első hivatalnokának is imponálni tudott.

Bagdad zsidói már nem beszélik többé a spanyol tájszólást, hanem általánosan arabul, valamint a zsidók Persiában többnyire az erősen héber szavakkal vegyített persa nyelvet használják. Mindkét ága e népnek azt állitja, hogy az első fogságból hátramaradottak utódai s Irán déli részében nehány családdal találkoztam, kik bizonyos patricziusi állást fitogtattak, s aristokrata származásuk jeléül héberül beszéltek, természetesen közbe-közbe erősen használva persa szavakat, mi még az irás nyelvben is, mely általánosan héber, szinte észlelhető. Politikailag valamint társadalmilag Irán izraelitája mélyen alatta áll török hittársainak. A persa moszlimek szenvedélyesb fanatismusa, az általánosabb kényuralom, s mindenekelőtt a nagyobb pénzvágy tekinthetők e szomoru körülmény okaiul. Még a számosabb felekezetekben is, p. Hamadán, Siráz és Teheránban, a zsidók a legmélyebb megvetésnek és legkegyetlenebb elnyomatásnak vannak kitéve. Még legujabb időben is hallottunk egy Hamadánban tartott auto-da-féről, s Teheráni tartózkodásom alatt egy tudós rabbi csak a franczia konzul befolyása által szabadittatott meg a biztos haláltól. A szegény embert t. i. has-ütlegek által kellett volna halálra kinoztatnia, mert ellenségei egyike oly varázslattal vádolta, melynek következtében a király egyik kedvencz nejének első szülöttje, váratlanul meghalt. A rabbi esetleg ugyanazon perczben lépte át Teherán kapuját, a midőn a gyermek kiadta lelkét; e tényben a két eset okbeli kapcsát vélték felismerni, s egyszerüen halálra itélték a szerencsétlent. Hasonló aljas, köznapi okokból történtek az utóbbi évtizedekben előfordult zsidó üldöztetések Iránban; igy az ismert öldöklés Meshedben, a hol egy szegény zsidóné fájós keze gyógyitására, egy persa kuruzsló tanácsára egy utczai ebet ölt le, hogy a fájós tagot annak meleg beleibe dughassa; a zsidókra rendesen rá fogott gyermekgyilkolással vádoltatott, s önmagát, valamint hittársait is végveszedelembe ejté. Az erőszakosan az Iszlamra megtéritett izraeliták nyilvánosan még mindig az országos vallásnak kénytelenek hódolni, mig titokban és Mesheden kivül ismét Jéhovát imádják.

Akár városon, akár szabadban, soha sem találkoztam szomorúbbal, egy együtt utazó zsidó csoportnál. Kiváltképen karavánokban meginditó látványt nyújtanak. A legroszabb ruhákba burkoltan, a legelhanyagoltabb, legrondább külsővel, szennyes, csontos, vén lovagolható állatokon ülve, az ily zsidó csoport éjjeli árnyakként vonul tovább, kellő, tiszteletteljes távolságban maradva a karaván fő zömétől. Félős, remegő tekintettel lesik a távolt és közelt, mindenütt rosszat sejtve, veszedelmet várva, nem száll-e feléjök innen egy kő, amonnan egy puskagolyó, vagy egy-egy kardcsapás, mert merő szorakozásképen is a persa nekik szokott esni, rondasággal dobálja őket és ruháikat szétszaggatja. Az első támadásra, mindannyian remegő juhokként csoportosulnak össze; karjaikat felemelik, de nem önvédelemre, hanem szemeiket takarják el. Csak az őszszakállu merészel egy-egy: »Mekun dsuni aga!« felkiáltást, t. i. »Oh ne bánts kedves uram!« s valóban csodálatra méltó, hogy megszokás, hajlam, tán a hazaszeretetnek is egy neme, elég hatalmas, hogy közel 20,000 zsidót oly országhoz csatoljon, hol folytonos rettegésben élnek, hol házaikon ajtók helyett, kályhalyukszerü nyilásokat alkalmaznak, meghajlott testtel másznak rajta ki és be, hogy könnyebben védhessék magukat támadások ellen s a hol – ó kegyetlen gúny! – e szomorú exiztenczia fentartására, a nyilvános tánczosok és énekesek mesterségére vannak kárhoztatva, – persa zsidónak lenni, s lelkiismeretlen kinzók és megvetők előtt kénytelenségből órákig tánczolni és énekelni, a legiszonyubb sors, melyet képzelhetek!

Még csodálatraméltóbb, hogy a szivtelen turkomán emberrablók között is laknak zsidók, és pedig Merú, a lánczcsörgetés főhelye, egész zsidó felekezettel bir. A turkománok közt a zsidó természetesen félturkomán képében tünik fel, a fürtök és fejruházat kivételével. A turkomán zsidónak is meg van sátra, meg vannak lovai és persa rabszolgái, kiket derekasan elver és megkinoz; börze árfolyama a népszokás szerint az Irán belsejébe tett rablási expeditiók sikere után szabályozódik. Mi leginkább bámulatos, az a biztonság melyben e teljesen törvénytelelen törzs kebelén él. A turkomán t. i. a zsidót varázsnoknak tartja s iszonyuan fél tőle, s azért hagyja nyugton, mivel el nem adhatja: mert izrael gyermekei a sivatagon túl annyira megvetettek, hogy még üzleti czikképen sem lehet tőlük szabadulni. Jelenleg Bokharában és más közép-ázsiai városokban, az orosz befolyás következtében ezen állapot tán némileg megjavult, de a ki az előtt a Zerefsan mentében látta a zsidót, kötelet hordva dereka körül, a mint lováról vagy szamaráról le kelle szállania, ha valamely igazhitűvel találkozott, s alázatossága jeléül évenként két hivatalos pofont volt kénytelen a kormánytól elfogadni, az rejtélynek fogja tartani, mikép lehet hazául választani egy ily országot?

Moszlim néptypusok.

Ha több fővárosnak rójják fel hibáúl, hogy nem nyujtja hű képét népe, erkölcsi és társadalmi sajátságainak, e szemrehányás sehol sem indokoltabb mint Konstantinápolyban, a nyugati törökvilág e székhelyén és fénypontján. Valamint a »sztambuli« nevezetü tájszólás, a hangok lágysága, a tömegesen kölcsönvett idegen nyelvfoszlányok s mesterkélt, csinált szójárások használata a törökök egyszerü, velős nyelvezetétől elüt, szintugy külömbözik a stambuli török anatóliai törzstársától. A ruha csinálja az embert, s ennél fogva csakugyan a fez vagy a turbán, a hosszu dsübbe és a bőredőzetü nadrág az, mely a Boszporus-parti százszorosan keresztezett faj-vegyülékben felismerteti a törököt. Felbodrozott haj, kikeményitett gallér, frak és glacékeztyü, elegendő arra, hogy a touristáink által bámult keleti emberfaj eszményképét rendszeres európaivá változtassa Konstantinápoly törökje fajsajátságainak egyetlen egy vonását, egyetlen gyönge nyomát sem birja felmutatni; sem arczéle, sem szem-, homlok- vagy áll alakzata nem árulják el benne a turánit. Épen igy, s tán még feltünőbben áll a dolog lelki tulajdonaira nézve. A mai efendi-világ hanyatlása, laza erkölcsei, s a nemes érzület és hazaszeretet teljes hiánya, e helyen nem emlitetnek először s nem is először kárhoztatnak. Szomoru, hogy a valóság még sokkal rosszabb mindannál, mit az eddig ismeretessé vált képből következtetni lehet. Ez egy zsarnok kényuralom által felnevelt emberi osztály, mely egy régi világrészlet erkölcsi fogalmaitól elidegenittetve az elvesztettekért minden szellemi kárpotlást nélkülözve, csak fékevesztett élvezet-vágya által tünik ki, mely a tivornyának, zajos élvnek hódol, csak kincseket igyekszik gyüjteni, hogy legyen mit eltékozolnia – igen, oly emberi osztály mely előtt semmi sem szent; sem vallás, sem erkölcsi-törvény, s a nyugati kultura fénymázát fitogtatva, felszabadulva a keleti deszpotismus Drákói törvényei alól, aljas szenvedélyeknek tud már csak hódolni. Ezen itélet tán szigorúnak, látszik, azonban teljesen igazságos s már azért sem hallgatható el, mert az efendik ellenszenves torzképével akarják gyakran azonositani és öszszetéveszteni az általános török-világot. Ez égbe kiáltó igazságtalanság!