Part 21

Hogy ezt az erőteljes, nehézkes, minden tekintetben szívós népet hiven jellemezhessük, nem tehetünk jobbat, minthogy az utóbb emlitett négy személyiséget a négy főosztály képviselőjeképen mutassuk be. Hadsator, vagy nem bánom, Ágop, ha e névtán jobban tetszenék, Ván-ból származik, egy örmény fészekből, mely magas sziklák közepette fekszik, melyeknek meredek falai ékirásban hirdetnek persa hőstetteket; ezeknek kibetüzése Schulz német tudósnak életébe került. E szegényes hazát elhagyva, folyvást kurd lándzsáktól fenyegetve, Hadsator a part felé vette utját, hol az árucsomagok elszállitására, széles, erős hátak és edzett izmok szükségeltetnek, oly előnyök, melyekkel a természet igen gazdagon látta el Arménia gyermekeit. Hadsator éveken keresztül czipelte az ördöngősen nehéz freng-pamut és vászon csomagokat, megannyi tömör vaspántokkal összetartott sulyos darabot, melyeket a trébizondi kikötőben állomásozó hajókból, a magasan fekvő khánba kelle szállitania, mig végre oly összeget teremtett elő széles hátával, hogy nehány tehervonó állatot vehetett s szállitó üzletet kezdhetett. Mit azelőtt saját háta czipelt, azt most iráni kereskedők contójára szamarainak háta viszi be Erzerumba és más helyekre… s melletök a legjobb kedvben gyalogol a szállitó ur, tréfálózva, játszva, de egyre számitgatva is, mennyi tiszta jövedelme marad az expeditióból, ha a szalma, istálló, és abrak költségei leszámitvák. Csak abrakra és szalmára gondol a jó ember, saját fenntartása kevés gondot szerez neki, miután naponta háromszoros kenyér és hagyma adaga mindössze is nem kerül annyiba, mint egy szerény kis szamárka napontai ellátása. S Hadsator mégis egészséges és derék, tenyeres-talpas legény s rongyos utazóruhája után senkise hinné, hogy háza, udvara igen csinosan van felszerelve, hogy gyermekei jól öltöztetnek, jól tartatnak és szint oly jól tanittatnak is.

A ki már vállalkozóbb szelemmel bir, vegyünk p. egy Agop-ot vagy Szerkiz-t, az utját a parttól egész Stambulig folytatja, Stambul-ig minden földi kincs, minden emberi remény, és minden végzethatározat e páratlan központjáig. Itt külömböző carriére kinálkozik neki, melyek közül szellemi és testi hajlamai és tehetségei szerint válogathat. A ki a nemzeti müvészetben a csuszás-mászás, hajlongás, elsimulás és megalázásban kiválóbb tökélyre emelkedett, szolgának szegődik egy mohammedán házhoz, t. i. Aivasz lesz, vagyis a török háztartás azon személyisége, mely a ház legrosszabb részében lakik, a szolgasereg legutólsója, a legalacsonyabb szolgálatokra használtatik, azonban, a mindenütt uralgó patriárkális szellem következtében, alázatos állása és idegen volta daczára, itt-ott mégis a ház belső tagjának tekintetik, s legtöbb esetben kis vagyont kapargat össze magának. Ha azonban az uj jövevény csontjai keménysége és tartósságába több bizalmat helyez mint jelleme simulékonyságába, akkor inkább Hammal lesz, t. i. teherhordó; szemer-t, vagyis, egy kicsi, szalmával töltött bőrnyerget vesz magának, azon kisebb terheket visz, vagy pedig a szirik-et, egy hosszu póznát, a vállára veti, hogy egy vagy két társsal ama herkulesi tetteket vigye véghez, melyek az európai nézőt, Pérában, jogos bámulatba ejtik. Néha négy ilyen hammalt lát az ember a mint a két pózna egyszerü készülékének segitségével 15, sőt 20 mázsányi terhet, gyorslépéssel visznek fel a meredek hegyi uton. Meztelen lábuk minden ere feldagadt, a vér arczukba szállt, a föld csaknem remeg nehéz léptük alatt – s ezen emberek, az aczélos vállcsontokkal, a legegyszerübb eledellel, rosz helyiségekben élnek, azonfelül még az éjjeli nyugalmat sem élvezhetik háboritlanul, mert többnyire raktárőrökként is szerepelnek. A mint látjuk, az egyik edzett csontok, a másik jellemhajlékonyság révén, haladt az élet göröngyös utain, mindkettő kis összeget gyüjtögetett, s most visszatérnek a szegényes hazai völgybe, hol Krözusok gyanánt üdvözöltetnek, hol tapasztalataikat magasra becsülik, sőt magas rangu urak egykori szolgái lévén, még félnek is tőlük. Ezen Ágopé-k és Szerkizek némelyei Hadsikká válva térnek haza; megengedték maguknak a Krisztus urunk sirjához való zarándokolás fényüzését; a feltámadás ünnepén Jeruzsálem nagy egyházában imádkoztak, látták az örök csodalángot, és kikapták a maguk részét a görög ütlegekből és békekötő török markokból. A szent helyeken, verekedés utján szerzett sebek és kék szemek csakhamar eltünnek, de a vallási lelkesültség fénysugarai élet hossziglan környezik őket.

Minthogy e typikus két egyéniség kiséretében szerencsésen falura jutottunk, egy füst alatt az örmény földmivest is szemügyre akarjuk venni. A földmivelés örök idők óta kedvencz foglalkozása volt e népnek, melynek a testi erő és kitartás a rögmivelésében ép oly mérvben válik előnyére, mint a görögnek a kereskedelmi téren szellemi és testi mozgékonysága. A kellemes és jövedelmező élet-hivatások sorába, a földmivelés az örményeknél nem számitható. A verejtékes munka szerény jövedelmén először is a pap csipdes, – az örményeknél szerény és lelkiismeretes csőröcskével; őt követi az adóbehajtó, itt is oly nagybélű mint Isten egyébb országaiban, ki már nagyobb harapásokat szakit magának, – s ha az örmény földmives ekkép eleget tett »Istennek és Császárnak,« még mindig nem biztos a maradékra nézve s a szomszéd kurd rablók által egy évben legalább tizszer kiraboltatik és meglopatik, sőt néha, birtoka védelme alatt még agyon is üttetik. Ez korántsem tulzás, mert utazásaim alatt gyakran vonultam át örményfalukon, melyekben a fegyverképes férfiak évről évre, napról napra felfegyverkezve, házaik lapos tetőzetén őrt állva töltötték az éjt, hogy a kurd megrohanások elől megvédhessék magukat. Az ily élet valóban vas kitartást igényel! S daczára e szomoru állapotoknak, az örmény mégis többnyire vagyonossá válik, sőt gazdaggá is, előszeretettel visz pénz, rectius, uzsora-üzletet, s ott a hol a helybeli hatóság, persze drágán megvásárolt oltalma alatt, biztonságban érzi magát, a legkönyörtelenebbül tudja kizsákmányolni a karmai közé jutott szerencsétlent.

A mint egy kis tőkét takaritott meg az örmény, már a kerületi fővárossal cseréli fel rongyos faluját; ezután még tágabb tért keres tevékenységének, s a kerületi várósból a székvárosba megy lakni, a hol csak ugy hemzseg a sok lusta és pazar efendi, beg és pasa, s a hol az uzsorás obscurus állásából a »Multezim,« vagyis az adóbérlő, vagy házi- és udvari-bankár hangzatosabb állására emelkedik. Ezentul a Cselebi[8] (ur) czimét viseli, az előbbi Csorbadsi helyett. De csak névszerint ur; csak látni kell, mily kutyaszerü alázatossággal, mily hajlongások és görnyedezések közt szokták ezen urak pénzüket és személyüket felajánlani, hogy megértse az ember, mily gazságal szivják mindazoknak vérét, kik pénzügyekbe bocsátkoznak velök. Azelőtt, a török kényuralom szabad idejében, gyakran az ellenkező viszony állt elő; az efendi, bey vagy pasa egész türelmesen tönkre tétette magát az örmény által, de alig telt meg az örmény erszénye a megpukkadásig, midőn röviden bántak el véle, a bankár árulással vagy csalással vádoltatott, lenyakaztatott vagy felakasztatott s a csöppenként elvesztett vagyon egyszerre, tömegesen tért vissza egykori birtokosához. Ezen önkénytelen halál aztán a szolga, pártfogója iránt tanusitott ritka hűségeképen proklamáltatott. A gyöngédtelen módon örökre elaltatott sirkövén egy alak ábrázoltatott, mely fejét vagy hóna alatt hordá, vagy lábai közt heverteté, a mi által a kiszenvedett családja nem annyira a rajtuk elkövetett gyalázatot, mint inkább megadásteli alázatosságát akarta kifejezni, mert volt rá eset, hogy a kivégeztetettnek fiai, atyjuk gyilkosánál ismét bankár állást foglaltak el, ismét meggazdagodtak, hogy harmad vagy negyed iz-ben ujra a leirt módon fejezzék be életöket. Valóban, mindkét félre nézve egyaránt gyalázatos!

Ma, hol a Boszporus partjain nem a törökök, de az európai követségek hangadók, hol ezen örmény uzsorások valamely követség nyilt vagy titkos oltalmában részesülnek, s e kizsákmányolás a jövendőbeli megtérités veszélye nélkűl mehet véghez, a török társadalom végképeni elszegényedése van munkálatban. Az egész tőke, igen kevés kivétellel az örmények kezében öszpontosul, kik mellesleg a galatai tőzsde főmatadórjaivá növik ki magukat. E ravasz, lelkiismeretlen s fondorkodó pénzemberekkel szemben nehéz valamit keresztülvinni s az öreg Rothschildnak tökéletesen igaza volt ama hires mondásával: »Zárják be az egész világ zsidait és örményeit egy börzecsarnokba, s egy félóra leteltével az elsők minden pénze az utóbbiak zsebében lesz található.« Külömben, modern örmény tőzsdematadórok dicséretére legyen mondva, hogy az olykor piszkos, olykor tiszta uton szerzett pénzből, szivesen áldoznak nemzeti – humanisztikus czélokra, s a látogató ki kitünő iskoláikat Konstantinápolyban, tanintézeteiket Velenczében, Párisban és Rómában szemléli, tekintettel a művelődési törekvésekre, a szerzemény-forrás minőségéről meg fog feledkezni.

Mint mesterember az örmény szinte nem játszik jelentéktelen szerepet, de csak az ipar azon ágaiban, melyek már évszázadok óta törzse sajátságaihoz tartoznak. A ki a nemes fémmel nem tud kereskedni, az legalább feldolgozza s ezért a török birodalom legtöbb aranymivese örmény. A szabók, szűcsök és szakácsok is örmények, mi az uralkodók és uraltak közti hasonizlésre mutat, valamint egyáltalán a közösség bizonyos foka észlelhető a kettőnek szokásaiban és erkölcseiben; – ugy p. a hárem-szokás ép oly szigorral tartatik fen az örményeknél mint a mohammedánoknál. S ebben talál magyarázatot ama sajátságos viszony, melyben a kettő egymáshoz áll, holott az örmény valamennyi Raja közt a legkevésbbé rokonszenves az oszmánli előtt, s ez mégis leginkább azzal szövetkezik és szövetkezni kénytelen, mert az örmény minden kerésztény közt, természeti hajlamainál fogva legkeletiebb. Nem csak a kisebb és nagyobb főurak háztartásában, de még a császári palotában is, mindenkor az örmény volt ez egyedüli idegen, kinek folyvást szabad volt a bemenet s ki még a bizalomnak bizonyos nemét élvezé. Senki sem érti nálánál jobban, mint kell a moszlin győsztes gyöngeségeinek hizelegni, és zsarnok gyanuját a bókok és elismerés tömkeleges tömjénfüstjébe fullasztani. Ez oka annak is, hogy a szívós, tömör örmény nép elem, aránylag legkevesebbet szenvedett a zsarnokoskodó oszmán uralom alatt; simult és hajolt, de megnem törött, mert mig százezrivel számitjuk a boszniai, bulgár, albaniai, sőt görög mohamedánokat, egyetlenegy törökhitü sem létezik, ki örményül beszélne. Meglehet, sőt tán valószinü is hogy a moszlim-tatár hatalom virágkorában, t. i. a XIII. és XIV században egyes áttéritések sikerültek, azonban a tömeges áttérés példáiról alig hallottunk, s e szivósság, e fényesen ki-próbált kitartás a legbiztosabb kezességül szolgálnak e nép nemzeti jövőjére nézve. Az örmény nép nemzeti felélesztésének nagy munkája csendesen, zajtalanul, a legcsekélyebb gyanu ébresztése nélkül vette kezdetét e század első évtizedeiben, s mindennap előforduló dolog, hogy e népegyesületnek még megcsökönyösödött matérialistái is tartósan, fáradatlanul támogatják a szellemi törekvést. Az O-örmény történelem és nyelvészet, mit azelőtt csak egy-egy öreg pap ápolgatott csendes cellájának homályában, ma már a fővárosok elemi iskoláiban is tanittatnak, s közel vannak hozzá, hogy közbirtokká váljanak; s épen mert e nép zaj és feltünés nélkül, bámulatra- és dicséretre méltó kitartással látott az ujjászületés munkájához, épen azért, annál valószinübb a siker és győzelem. Ázsia minden keresztényei közt a közel három milliónyi örmény leginkább érdemli meg Nyugat rokonszenvét és mindenesetre legméltóbbak egy jobb jövőre.

Az örmények, kezdetben felemlitett földrajzi elterjedtségük daczára, eddig mégis leginkább csak e nép Törökországban megtelepedett részéről beszéltünk. Nagy mennyiségü örmény orosz hatalom alatt is áll, s Anglia ázsiai birtokaiban, kiváltképen a kereskedelmi városokban, igen sokan laknak. Turkesztánban soha sem türettek meg, azonban idővel Kabulban mégis megtelepedett néhány család s a mohammedán birodalmak közt Törökország után, örmény alattvalóinak tekintetéből még csak Persia emlitendő. Az alig megnevezésre méltó csekély örmény lakosság az utóbb nevezett országban, csaknem azon gondolatra hozza az embert, hogy a Szaszszanidák és Nagyörmények közti régi gyülölség, mely ezer esztendőn tul, minden barátságos és békés közlekedést meggátolt, még mindig él és működik. Bizonyos tekintetben ez csakugyan áll is, mert Irán örmény telepitvényei, nagyobbrészt úgyszólván erőszakosan kerültek oda. A persa anarchia és siita fanatizmus, a keresztény idegent sohasem vonzhatta különösen hivólag, s a régi előnyök daczára, melyeket a messzelátó II. Abbasz Sah engedélyezett az Araxes partjairól Iszpahán egyik külvárosába vándorolt örményeknek, Új-Dsulfa mégsem juthatott soha virágzásra, s csak a püspökök nyakáról alálógó orosz Szaniszló-rend ragyogása, képes némileg feléleszteni az egyházilag szétváltak – (az európai pártfogolás, nehány család katholizásának előmozditása által, a legvadabb felekezeti dühre adott alkalmat,) – s a persa hatalom hiány következtében minden igazságtalanságnak átengedett keresztény alattvalók, reményeit.

II.

Hogy a keleti keresztény világ második képviselőjével megismerkedhessünk, Törökország északi szélességétől kissé délnek kell fordulnunk, a hol a lég enyhébb, a növényzet bujább, az ember simulékonyabb és mozgékonyabb. Az utóbbi tekintetben, a görög csakugyan égalji szélességi foka hű képviselőjének nevezhető. Már külső megjelenése is éles ellentétről tanuskodik örmény hitsorsosával szemben. Arczvonásai, beszédmodora, taglejtése, egész lénye, bizonyos könnyelműség, vagy ha ugy akarjuk, bizonyos finomság nyomát árulják el. Járás helyett akár tánczolhatna, beszéd helyett énekelne, gondolkozás helyett rajongana s e könyelműség és frivolitás symptomáit, politikai és vallási eljárásában, minden tettében, egész életpályáján annyira felmutatja, mintha komolyság és soliditás, becsületesség és erély nem is illenének a tisztességes keresztényemberhez. Hogy az ily természeti hajlamokkal megáldott, ily szellemi tulajdonu emberek, az európai s főleg a franczia Nyugattal való sürü közlekedés következtében igen csodálatos szentekké fejlődtek, könnyen megérthető, ennélfogva perczig sem tünhetik fel, hogy ezen emberek a Keleten található nyugati kultura legügyesebb kómédiásaivá nötték ki magukat. Két évtizeddel ezelőtt Perában még oly görögökkel lehetett találkozni, kik a kérdésre: »Êtesvous Gréc?« egy: »Ze suis Français,«-val (az éles szisszenő hangok, valamint az »ő«, »ű«, a görög szólás szervezetében hiányzanak,) feleltek, s az ujonnan érkezett, a klassikai Görögországról álmodó európai nem tudott eléggé csodálkozni, hogy az ó Hellének ivadéka még nemzetiségét is szégyelheti, sőt meg is tagadhatja. – Ezen ál-francziáskodás, külömben csak az ál-törökösségnek egyik ujjabb változata a közel multból, midőn a hires fanarióták, melyekből még ma is létezik nehány példány, remekeltek benne. Legelevenebben maradt meg emlékemben egy logogetha (a törökök ugy mondják, hogy »lohfet«) személyisége, kivel főnököm, az egykori külügyér házánál volt alkalmam találkozni. Az ember, egy modern Ulyszes hirében állt, s tévelygő utai a török nagyok konákjaiból az orosz követség palotájába, s Seikh-ul-Iszlam házától, a görög patriárka lakásába, csakugyan megérdemelték volna, ha nem is a megénekeltetést, legalább hát a leiratást. Emlékemben még mindig szemeim előtt lebeg a korának daczára még igen simulékony és könnyü lábu »lohfet« sovány alakja, a mint kifogástalan török ildomosságal guggolt pasám mellett a divánon és halkan társalogva, tüzes, gyanus szemekkel pillantott körül. Jelenlétem kiválóan utjában látszott lenni, s ha zavarodottan felém pillantott, rendesen az Iszlam és török hatalom előnyeit dicsérte valamely hallatlan hizelgéssel, vagy más efféle szemtelen hazugságot bocsájtott ki keskeny ajkai közül. A ravasz fanarióta sejtette, hogy az európai a török házban nyelvészet és irodalom mellett, még a szokásokat és jellemeket is figyelemmel kiséri s valószinüleg érdekében állt, hogy ne fényképeztessék le élethiven; ama csodálatos rejtvény: hogy a porba alázott görög kereszténység mikép huzhatott hasznot a győzedelmes Iszlamból, szinte csak akkor fejthető meg, ha látjuk, mily ügyesen játszik a görög ravaszság a török bárgyusággal, igen, csak igy foghatjuk fel a tényt, hogy a görögök nem csak fenntartják magukat, de még magas állásokra és gazdagságra is szert tehettek.

A Logothethak e mutatványában a görög társaság legfőbb csucsai képével is megismertetem a nyájas olvasót. Oda legelőször is az ugy nevezett értelmiség tartozik, emberek, kik lak-czipőt és glacékeztyüt viselnek, ennél fogva, a nyugati kultura mázának képviselői, francziául csevegnek és mindig leghangosabban beszélnek ha a pérai vagy szmyrnai kávéházakban vagy pedig ujonnan érkezett európaiak társaságában török barbarizmusról van szó. Halgassunk meg egyszer egy ily Dimitraki Paolaki-t vagy Antunakit, a mint valamely pérai kávéház kerek asztalánál ülve, egy pohár pálinkával támogatott nemzeti lelkesültséggel kel ki a törökök ellen. Minden szó egy gyalázás, minden hang egy megvetés; szemeit forgatja, öklét rázza, s ha közbe nem lépne épen a pinczér, ki kinyujtott kézzel a pálinka árát követeli, – fizetni, mit a görög még az egész törökfajzatnál is jobban gyülöl, – ki tudja, mi lenne e felindulás vége! Ez igy megy Perában. De menjünk el egyszer Konstantinápolyba, s vegyünk szemügyre egy ilyen Dimitriakit Paolakit vagy Antunakit, mikép viseli magát a török konak-ban az efendivel szemben. Az ajtó melletti utólsó helyet választotta, s merő szerénységből annak is csak a szélére ül. Összetett kezekkel, szemlesütve, fejét félősen vállai közé huzva, halkan és nyugodtan a dicséret czukor-édes szavait fogyasztja; nem hallani tőle egyebet, mint a törökökre vonatkozó mély alázatosság és hála kifejezéseit. Az ember olyan, mintha kicserélték volna, s valóban próféta-szem kellene hozzá, hogy a pálinkás pohárnál látott Dimitriakit, felismerjük azon egyénben, kivel most az efendi előtt találkozunk. Ezen métamorphozis természetesen okkal-móddal jár, mert a közel Kelet e fajta kulturahőse mindenekelőtt pénzt szükségel hogy pálinkát, lakczipőt, glacékeztyüt és egyéb kulturtárgyakat vehessen magának; pénzt, melytől azonban csak nehezen vagy nem is válik meg ha valódi mivelődési czélokról, görög oskolákról és görög irodalomról van szó. E görögök legérdekesebb jellemvonását kétségtelenül amaz éles ellentét képezi, mely minden frenk csillám iránti rokonszenvükben, és magok a frenkek (európaiak) eránti elkeseredett gyülölségében észlelhető, mert a frenkeket, bizonyos körülmények közt még a törököknél is megvetésre méltóbbaknak tartják, s legfőkép ujabb időben nem állhatják őket, a mióta a Keleten megtelepedett európaiak a görögökkel üzleti téren oly komoly versenyre szálltak, sőt alkalmilag, a törököket a görögök megbizhatatlan kezére is figyelmeztetni szokták. Hogy e görögök téhát, a lételérti harczban, az európaiakat frenkkutyáknak nevezik (Skylifrankoi) tán következetlennek mondható, azonban legalább megmagyarázható; de hogy e »Kutyáktól,« kiket minden nyomoruságért és szerencsétlenségért, mely »a nagy hellén nemzetet« ujabb időkben érte, felelőssé tesznek, határozottan segélyt követelnek a nemzeti ügyben, s köszönetűl aztán megkövezik őket – azt soha sem tudtam kellőleg megérteni. Nemes halottja Missolunghinak, Navarin szegény hősei, valóban, utódaitok más czimeket érdemelnének!

A legalsóbb osztályról, t. i. a tulajdonképeni görög népről, e Fallmereyer által már kimerétőleg ismertetett etnographiai egyvelegről, tán még legtöbb jót lehet mondani. A görög dohány és füszer árus, asztalos, kőmives, halász, stb., átlag tevékeny ugyan, de korántsem oly dolgos mint az örmény, s mindaddig, mig bizonyos kis tőkét nem gyűjtött, elég tisztességes ember, már t. i., annyira, a mennyire a görög egyátalán tisztességes lehet. De alig tett valamit félre, a pap már gyakrabban jelenik meg házánál, – az egyház emberei mindjárt megérzik hol vannak afféle sárga madarak. – Felszóllittatik járulna hozzá egy szentkép megvételéhez, érdeklődjék a szegény Egyház sorsa iránt. Az Egyházból, a kasínóha jut, a hol rakit fogyasztanak, és végtelenbe politizálnak, mert a Biblia után a hirlapok képezik a görögök főolvasmányát; ott mindenki politikával foglalkozik, oly hajlam, mely a hihetetlen műveletlenséggel, melyet egy lelkiismeretlen, tudatlan papság a görög népnél istápol és fenntart, – sajátságos ellentétben áll. Ily úton-módon, a már természeténél fogva a dolce far nienté-re hajlandó egyén, csakhamar mindenféle bünökre vetemedik, s ebben rejlik oka annak, ha szellemiruganyosság, testi-hajlékonyság és kiváló előnyök daczára, a görög nép elsőbbségre vágyó törökvései eddig eredménytelenek maradtak; csak igy magyarázható meg a körülmény, hogy a külsőleg nehézkes, vaskos kinézésü örmény az ázsiai keresztények közt a solid nemzeti önállóság megállapitására több kilátással bir, mint az évtizedek óta Keleten világi kultur-hivatásával kérkedő görög.

III.

A görögök után, – és érdemeik szerint a sorozat egészen helyes, – a sémi keresztényekről is emlitést kell tennem, t. i. azon keresztényekről, kik ugyan Mohammed nyelvét beszélik, azonban Mohammed tanainak, tizenkét századnál tovább, sikeresen ellentálltak. Igaz, hogy e siker inkább sziklaföldjük keménységének és magasságának, mintsem jellemök edzettségének és szellemi magaslatának tulajdonitható, mert ha áttekintjük a földterületeket, melyek e népek által lakatnak, meggyőződhetünk róla, hogy a Maroniták-, Malkiták- és Nestoriánusoknak, csak azért, sikerült a moszlin hóditás magasan zajló hullámzása közepette a keresztet fenntartani, mivel hazájuk völgyei és sziklatorkolatai nem voltak ugyan ismeretlenek a hóditók előtt, azonban sokkal rejtettebb fekvésűek valának, semhogy különös vonzerőt gyakorolhattak volna, az elfoglaltatásra. A mig tehát e völgyek és hegytorkolatok a moszlimoktól nem vétettek figyelembe, az európaiak által meg nem utaztattak, a házi béke a szigoru felekezeti szellemért rajongó keresztények közt egyrészt, s a jó viszony az uralkodók és legyőzettek közt másrészt, nem igen lett megzavarva; s ezen állapot mindaddig tartott, mig a keresztény Európa megérkezettnek találta az időt, hogy ázsiabeli hitsorsosairól gondoskodjék. A szeretet első jelei sárkányfogak valának, melyeket a katholiczismus vetett el, s midőn rövid vártatva a diplomatia állitólagosan humanisztikus elvekből interveniált, ekkor ama szomoru látvány fejlődött, hogy egy nyelvet beszélő, egy származásbeli keresztények majd egymás ellen dühöngtek, majd meg az uralkodó és tulhatalmas faj ellen hasztalan harczokban és ellenszegülésben lázadtak fel. A hol a szenvedélyek fel vannak korbácsolva, a hol mindig ökölbe van szoritva a kéz, ott szellemi és anyagi fejlődésről nem lehet szó, s ennélfogva nem csodálkozhatunk, ha e keresztény arabokat sülyedtebbeknek, mélyebb hanyatlásnak indultnak találjuk mint az örményeket és görögöket.