Part 20

Még csak a karavánok állomásairól és megállapodási helyeiről kell emlitést tennem, melyek szinte igen különleges, idegenszerü képeket tárnak elénk. A karavánok legszivesebben városok és faluk közelében telepednek le, de nem azoknak belsejében. Alig érkeznek meg, midőn az utazók már a közeleső várost vagy falut felkeresik, hogy ott vásároljanak; az állatok élelemmel láttatnak el, az emberek szinte élelmi szerekről gondoskodnak, s aki csak szerit teheti, megrakottan tér vissza az állomásra; még a szegényebb is telegyüjti tarisznyáját koldulással, vallási szédelgések és áldásthozó adományok utján. Igen érthető, hogy csaknem mindenki szivesebben élvezi a pihenést karaván társai körében, mintsem az ismeretlen városokban, mert az utóbbikban idegenek, mig itt kiki ismeri egymást. A leereszkedés Keleten soha sem vétetik rosz néven, s mindig kellemes mulatságot találtam benne, ha a megtelepedés alatt egy csoporttól a másikhoz menve, látogatásokat tehettem s időnként egy pohár theát ihattam társaságban. A karaván egy zárt családi társaság; az ember beszélget és nevet a külömböző tagokkal, s oly barátságos viszonyba lép velök, mintha megannyi ifjukori játszótársa volna. Az állomás-helyek igen fontosak azon vidékek gazdászati viszonyaira nézve, melyeken át vezetnek az illető utak. Például Közép-Ázsiában és Persiában sok falu és telepitvény egyes-egyedül a karavánok után él. Minden háznak megvannak ott bizonyos látogatói, minden kereskedőnek bizonyos vevői és semmi sem magyarázza meg jobban a keletinek kiváló előszeretetét a hagyományos, állandóvá vált megszokás iránt, mint épen azon kellemetes részletek, melyeket hosszu utjának egyik-másik állomásán bizton feltalálni remél. Os-tól (Us, város Khokandban,) jó hosszu az ut Trapezunt-ig s ezen ázsiai vidék egész hosszában, a marsrouteokon alig van nehány oly állomás, mely egy vagy más kiváló előnyéről hires ne lenne.

Indián kivül, melynek kulturélete igazgatásának európai szelleme által már közeledni kezd Nyugathoz, ezen ösrégi anya-földrész nagy szárazföldjén eddig az egyetlen vasuti vonal az, mely Smyrnától Aidin-ig vezet. Más vonalok Bagdadtól Kerbelaig és Teherántól az egy kis órányira fekvő Sáh-Abdul-Azimig, mégcsak az előmunkálatok stádiumában vannak. Igy hát még jó darab ideig fog eltartani, mig gyorsvonaton lesz lehetséges Közép-Ázsia egyik részéről a másikra jutni. De még ha Oroszország a tervezett vasutat a fekete- és kasp-tenger közt s Angolország az óriási vonalt Bagdadon át Indiába létre is hozná, Kelet valódi fia mégis azt fogja tenni, mit ma Alexandria és Suez közt teszen, t. i. ha csak szerét teheti, a kedélyének, természetének és szokásainak inkább megfelelő karaván-utazást fogja választani a vasuti helyett.

Bazárok és bazárélet.

A mily szerepet játszott a forum publicum az ó-rómaiak életében, a mily helyet foglalnak el a modern európai életben a tőzsde, a kávé- és klubb termek, a sétahelyek, vagy más mulató és összejöveteli helyiségek, – oly fontossággal bir a Keletire a bazár. A férfi, ha családja szük körében unalom lepi meg, vagy ha a viszály és más kellemetlenségek elől kitérni óhajt, a bazárba menekül, hogy a hullámzó néptömeg zsongás-bongásában szórakozást leljen. A nő azért siet a bazárba, hogy a tarka-barka fényüzési czikkekben és pompás ruhaszövetekben gyönyörködjék, hogy órákig ácsorogjon a fényes kirakatok előtt, nehány apró vásárlás kedvéért, s nem ritkán azért is, hogy a zür-zavaros tolongásban kalandokra vadásszon. A kemény évszak alat itt keres kárpótlást az árnyas lombsátor és ruganyos pázsit szőnyegért, – mi tekintettel az egészségtelen levegőre, mely e helyiségekben uralg, valóban szomoru kárpótlás lehet. A tisztviselő és tudós is a bazárban fecsérli el pihenő óráit, magas hivatalnokokkal is találkozhatunk, sőt voltak fejedelmek is, kik a központ kupolaszerü bolthajtása alatt, kis fülkéket rendeztettek be maguknak, melyeknek sürü rácsozatu ablakaiból élvezettel nézték alattvalóiknak sürgés-forgását, vagy pedig, onnan kiosonva, kedélyes inkognitóban az általános tolongásba vegyültek el.

A bazár nem csak a kereskedelmi czikkek vására, de az ipar és mű-ipar mindennemü termékeire nézve is a legalkalmasabb kiállitási hely. Valamint az ugy szólván szántszándékos szabálytalansággal épült csarnokok egyes osztályainak a külömböző áruczikkek kirakatására kellene szolgálniok, mi azonban a keletiek a regényes tarka-barkaság iránti előszereteténél fogva soha sem történik, ugy szinte a külömböző iparosok munkáinak is külön osztályokban kellene össze csoportosulniok. Ez lenne az eredeti bazárrendszer, mely azonban, lelkiismeretesen se ma, s valószinüleg azelőtt sem követtetett soha. Vannak ugyan külön osztályok, p. vászonkereskedők, szatócsok, lakatosok és szabók, festők, könyv és papirárusok, vegyészeti, füszer és dohánykereskedők, czipészek és sapkakészitők, kardcziszárok, aranymivesek, kőfaragók, stb. – számára, de az is csak névszerint áll, mert systématikus rend, a keleti szemre oly jótékonyan ható össze-visszaságnak hátrányára válnék, s igy hát a bazárok főkép Persia és Közép-Ázsia némely városában, a legtarkább zürzavar és legváltozatosbb összevisszaság képét nyujtják.

Mig a kereskedő a magasan feltornyosuló zsákok vagy árucsomagok közt, szentkép gyanánt, irigylésre méltó nyugalommal ül boltjában, bizalommal várva a vevőket, kiket a mindenható fátum neki kegyesen küldeni szándékozik, tőszomszédságában az esztergályos kereke zummog, s a piaczi-szakács üstje forr és sistereg, a rajongó fatalistának egy oldalról fürész port hintve szeme közé, más oldalról meg az ételpárával s pecsenyeszaggal csiklandozva meg orrát. Egy másik helyen, egy rézmives mühely közepette, melynek tüzei szikrákat szórnak, fuvói dolgoznak, kalapácsai pokoli lármát csapnak, egy város-negyed oskolája van elhelyezve. A piszkos és szegényes kinézésü, de gyakran ritka szépségü gyerekek, félkörben ülnek a sovány, vézna tanitó körül – pádagógia és elhizottság mindenütt össze férhetetlen ellentéteknek tartatnak, – s minthogy a megsiketitő lárma következtében egyetlen egy árva szócska sem juthat el fűleinkhez, csak a nagyra nyilt szájak, s az arczizmok mozgása jelöli a tanitás folytatását. Nem messze e kovács mühelytől, valamely zugban egy nyilvános irnok telepedett le ki, kissé nagyot hall – valószinüleg az örökös kalapácsolás következtében – s valóban rejtélyes marad előttem, mikép birja megérteni az elfátyolozott hölgy susogott tollbamondását egy levél, – tán billet-doux számára. Amott átellenben borbély mühelyt látunk. A vendégek egyikének arcza és koponyája épen be van szappanozva, és Figaró mester csorba borotvája könyörületlenül össze vissza barázdálja a szerencsétlent, mig a felesleges szappanhabot ujáról kilöki az utra, mintsem gondolva az elmenőkkel, kik esetleg tán épen meleg süteményt tartanak kezükben, mely nem épen javul a szappanhab fölöslege által. Egy másik vendég a foghuzás fájdalmas mütéte alatt ordit, mig a mellékboltban egy fegyverárus az ajánlott kardot pengeti, hogy a vevőt a valódi khoraszáni aczél ezüstös hangjáról gyöződtesse meg. Az egyfelől egészen nyitott bazárok belseje, a legkülömbözőbb, legsajátosbb ellentétü életképet tárja fel a szemlélő előtt, melyhez hozzá foghatót aligha látott azelőtt valaha.

Ennyit a boltok belsejéről. A sokkal érdekesebb és vonzóbb látványt, kétségtelenül a bazárhelyiségben kora reggeltől késő estig kaleidozkópszerü tarka-barkaságban hullámzó embertömeg nyujtja, melynek zsongása-bongása s szakadatlan zajlása az épület bolthajtásos csarnokaiban annyira viszhangoz, hogy a bazár elhagyásakor az ember egyszerre halotti városban véli magát az aránylag mély csöndü utczákon. A moszlimvilág keleti, még hamisitatlan részében, a bazár már a kora reggeli órákban megnépesül. A távozó éji őr utolsó lépteivel összhangzik a megnyiló bazárkapuk nyikorgása. Az ut közepén elterült kutyák még reggeli álmukat alusszák, midőn már a boltok megnyilnak s az első vevők megjelennek. A társadalom mindenütt bizonyos szabadalmazott henyélő osztálylyal bir, s Ázsiában az rendkivül terjedelmes; ezek képezik a bazárlátogatók főcontingensét, kik legelsőknek szoktak ott megjelenni, czél nélkül ácsorogva helyről helyre, mig végre bizonyos pontokon letelepednek s ugyanazon helyen a legnagyobb kedvteléssel órákig ellebzselnek. Ezekhez csatlakoznak a házalók, kik külön, állandó bolt hiányában, árukészletüket egyik karukon hordva, a másikkal valamely vonzó tárgyat mutatnak fel s egyuttal hathatós hangon s még hatályosabb kitételekkel hirdetik áruczikkeik előnyeit. Ezen üzleti baryton dalba e közben az élelmiszerárusok, vándor, piaczi szakácsok, pékek, sajt, zöldség, gyümölcs és sütemény árusok dünnyögő, nyafogó kikiáltása vegyül. Az egyik nyelvével csattan, czikkei izletességére figyelmeztetve, a másik folytonosan ismétli csalógató szavait: »Ó de finom! Ah be czukor-édes!« »Ó be édes!« stb. s mindegyik bizonyos hagyományos hangnemben, hagyományos taglejtéssel, időnként tulkiáltozva egy tova rohanó dervis: »Ja Hu! Jak Hakk!« kiáltása által. E máris tiszteletre méltó hangzavart még növeli az isszonyuan nyomorék, undoritólag rongyos koldusok siránkozó, nyögdécselt »Zahib-ekh-khajrat!«-ja, (Ó te, a jótétemény embere!) vagy az élesen kitörő »Sein lillah!«-ja (Isten szerelméért, valamit!) mig kolduscsészéiket ronda kezeikkel magasra feltartják az emberár fölé, a könyörületes adományokat várva. Tetőpontjára a hangverseny akkor ér, midőn egy karaván elhagyja a karaván-szerailt s a felpakolt tevék és öszvérek hosszu sora magának utat törni kénytelen, a sürü ember tömkelegen át. A tevék nyögése és röfögése, a karvánbasi dühös parancsolgatása, melyet az általa lovagolt kis szamár éles orditása kisér, e hangcháoszt valósággal észzavaróvá, elviselhetetlené teszi. A legcsodálatraméltóbb e mellett a körülmény, hogy a felpakolt teherhordó állatok hosszu sora, a sétálók és vevők leirhatatlan pêle-mêle-jében, a félős asszonyok, sikoltozó gyermekek, szundikáló kutyák és őrültek gyanánt ide-oda rohanó dervisek közepette, mégis nyugodtan megtalálja utját, még pedig anélkül, hogy maga vagy általuk bárki más a legcsekélyebb kárt szenvedte volna. Bámulatos simulékonyság és békeszeretet látszik lakni ez emberekben. A mily ügyesen és vigyázva hajlik el, vagy vonul vissza az ember, ép oly rendkivüli elővigyázattal mozog a külömben oly nehézkes és durczás kinézésü teve. Tolongásban agyontiportatni, vagy agyon nyomatni, a mint az Európában aránylag gyakran fordul elő, Ázsiában hallatlan esemény.

Az bizonyos, hogy a bazárokban egyáltalán igen lármásan megy a dolog s erre nézve csak a nap külömböző óráibán észlelhető némi változás. Tetőpontjára a bazárlárma az első délelőtti és utólsó délutáni órákban ér; déltájban, s főkép a nyári hónapokban, aránylagos csend uralkodik ott. Az általános látogatottság az évszakok szerint változik, és leginkább a népelemek külömbözősége szerint észlelhetők azoknak egymást követő változatai. S tény, hogy a bazár a nép jellegének és szokásainak leghivebb tükre. Valamint Törökországban a kereskedő boltjában a legfeltünőbb lelkinyugalmat tünteti fel, áruinak kinálásában soha fel nem hevül és tolakodóvá nem válik, ugy a hullámzó néptömegnél is bizonyos nyugodtság észlelhető. Azonban a persa bazárokban épen az ellenkező eset forog fenn. A kereskedő, áruczikke felajánlásában ékeszólásának egész árját szokta megereszteni. Kezei, lábai, arcza, hosszu szakálla, sapkája, egyidejüleg mozgásban vannak; a próféta, a szentek mind, még a kóran is előhozatik állitásai igazvoltának tanuságaul; nem beszél, de rábeszéli a vevőt és csaknem ráerőszakálja áruját, s miután a vevő, ismerve a cseleknek e nemét, hasonló fegyverekkel áll készen, az egész per-alku inkább heves veszekedési jelenetnek látszik, mintsem üzleti megegyezésnek. S ugy mint az egyes, ugy tesz a folyosókon tolongó tömeg is. Tebriz, Teherán, Iszpáhán, Siráz és Meshed bazárai, az iráni nép szellemi és testi mozgékonyságának egészen sajátos képét nyujtják. Ott gyorsabban mozognak, hamarább és hevesebben beszélnek, egyátalán ott indulatosabbak és ingerültebbek mint Közép-Ázsia és Törökország hasonló helyiségeiben, s a hány verekedés Délpersia valamely nagyobb bazárában egy nap alatt szokott támadni, Törökországban ily helyeken egész év alatt nem fordul elő.

A többire nézve a bazárok létezése s a vélök összeköttetésben álló sajátságok, kimaradhatatlan, vagy tán jobban mondva természetes következményei a moszlimvilag alapjában oly csendes, kényszerülten elrejtett és titkolt családi életének. Csak végig kell járni a keleti városok, halotti városra emlékeztető kihalt, emberszegény utczáit, – s rögtön érezni fogjuk, hogy a mostani állapot ellentéte, egy ellenkező véglegesség elodázhatatlanul szükséges. E másik véglegességet, ezen ellentétet a bazár közvetíti, mely alatt a szó tágabb értelmében, nem csak vásári csarnok, de egyátalán a nyilvános élet értetődik. A mi a bazárba jut, az a nyilvánosságra jött; a bazár nem csak magánemberek, de a kormány előtt is forumképen szerepel. A kinek kezét vagy fülét-akarják lemetszetni; a kit egy vagy más módon meg akarnak bélyegezni, az a végrehajtás előtt vagy után a bazáron vezettetik keresztül; sőt Persiában, a bünös a levágott tagot maga szokta egy csészén körül hordani, könyöradományokat gyüjtve vele. Ha egy nővel roszul bántak, ha valakit megsértettek, az illetők a bazár legnépesebb pontjain helyet foglalnak, s az elmenőknek elmondják bajukat, hogy rokonszenvüket felébresszék. – Itt mindent félelem és szégyen nélkül megbeszélnek, megkritizálnak. Meglepő ama villámszerü gyorsaság, melylyel itt valamely kósza hir elterjed, s minden sürgönyzött értesitést megelőz, mely alkalommal az természetesen a terjedés mértékéhez képest szinre és terjedelemre nézve is valtozik. A négy szó, mit a bazár egyik végén kimondunk, annak másik végén már húszra szaporodott fel. Példázgatásul a mondottakra a következő kis épizód szolgáljon:

Hét nappal miután Heratra érkeztem s épen a bazárban ácsorogtam, egy persa zsibárus bolt előtt egy pár ócska, de még nem igen megviselt csizmát találtam elárusitás végett kiakasztva. Nyomasztó szegénységem daczára, a zord időjárás által mégis arra indittátám magamat, hogy utolsó filléreimet e fényűzési czikk megszerzésére szenteljem s e czélból társalgásba elegyedtem a persával. Az ócska csizmákról, beszelgetés közben uj csizmákra jutottunk, uj csizmákról utazásra, utazásról idegen országokra és nemzetekre s miután az alig egy negyedóráig tartó beszélgetés folyamában elárulám, hogy az ingiliz vagy frengi (angolok, európaiak,) obscurus népéről is némi kétes fogalommal birok, iráni rókám csakhamar bennem is amaz aranydús emberfaj egy álarczos képviselőjét vélte felismerni, rendkivül nyájasnak mutatkozott, s későbbi fényesebb nyereség reményében, egy csekélységért engedte át a csizmát. Én kitaláltam a dolog miben voltát, de nem törődtem tovább vele, s a csizmákat hátamra vetve odább ballagtam. Alig tiz perczczel később egy eleség-árus boltjába léptem, kenyeret veendő. Itt, legnagyobb meglepetésemre azt kérdezték tőlem, nem tartozom-é ama zarándok-társasághoz, melynek soraiban egy álruhás, dúsgazdag angol is utazik, s igaz-e, hogy ezen angol Herat városát, mely akkoriban csak egy rom-halom volt, mindenestül meg akarja venni? A karaván szerail-ba érve azt találtam, hogy e hir a leghallatlanabb módon nagyobbitva, már is megelőzött s egy sereg kiváncsit csalt oda. Csak midőn az állitólagos britt Crőzust, a cellák legszegényesbbikében, a puszta földön ülve, teljesen keleti foglalkozásnál találták s mi több, látták, hogy irígyeitől és bámulóitól egészen szakértő tolakodással alamizsnát kért, csak akkor hagytak végre békét nekem, ámbár a gyanú még mindig nem oszlott el. Hasonló dolog történt velem Bokharában is, s hogy az ugynevezett Bazár-gossip (Bazár-pletyka) mily hatalmassá, mily veszélyessé válhatik, azt a Szepoy-forradalom alatt 1857-ben, az angolok a legszomorúbb példák által tapasztalták.

Ma, hol a mohammedán Keleten minden gyors hanyatlásnak indult, ma, hol nagyság, pompa, fény és élet csak egy rég elmult s valószinüleg soha többé vissza nem térendő korszak bádgyadt tükrőzése képen áll előttünk, a bazárok jelentősége szinte láthatólag fogy. A régiek romlásnak engedtetnek át, s ujakat nem épitenek többé. Minek is? A hol az állami lét minden köteléke meglazult, a hol igazságügy és nyilvános bizottság már csak névleg léteznek, még ott rendszeres kereskedelemről és forgalomról nem lehet szó, s ennélfogva áru raktárak, karavánszerailok és bazárok egészen feleslegesekké válnak. Még a jótékonysági hajlam is, a vágy, fényes épületek által egy nevet megörökithetni, ama nemes passió, melynek Ázsia nem egy bazára köszöni származását, végkép letünt, s hol vannak ama dusgazdag kereskedők, magas tisztviselők és fejedelmek, kik vagyonukat ily módon akarnák felhasználni és azt megis tehetnék? Az ottomán császári birodalomban a bazárok már csaknem teljesen elvesztették előbbi fontosságukat: Persiában már csak romok merednek felénk, igaz, hogy nagyszerü, pompás romok, melyek a történelmi emlékek világitásában, még mindig hatalmasan megragadják képzeletünket. Mily gazdag életet láthattak p. annak idejében Tebrisz bazárjai? A bolthajtásostermekben egy gigantikus világváros fogalma tükrőzödött: khinaiak és mongólok, tatárok, indusok, persák, arábok, görögök és olaszok legtarkább viseleteikben hemzsegtek ottan s tág raktáraikban a legtávolabb égaljak természeti és műipari termékei halmozódtak össze. A mint a középkor utazói beszélik, napok kellettek reá, hogy a selyemáruk és brokátok árucsarnokaiban tájékozhassa magát az ember, s a vászonkereskedők által fizetett bér-összeg elegendő volt több nagy egyetem tanári karának és tanitványainak fentartására! Hát még Iszpahán bazárja a Szefidák alatt, milyen lehetett az? Thevenot és Chardin csodadolgokat regélnek annak meseszerü gazdagságáról és pompájáról s a benne fel s alá hullámzó embertömeg fényes voltáról. Még ma is órákig tévelyeghet az utazó e bazár végkép elhagyott, puszta helyiségeiben, s én magam sem fogom soha elfelejteni a mélyen elszomoritó, leverő benyomást mit egy séta e viszhangozó csarnokokban, lelkemben hátrahagyott. Ott, hol hajdanában egy egész világ kincsei és fényüzése ki valának állitva, ma síri csend uralkodik, s hol azelőtt naphosszant viszhangzott egy tevékeny néptömeg zaja, ma már csak kisértetiesen repdesnek a világosságot kerülő bőregerek. A bazárok fénykora mind örökre letünt!

Keresztények és zsidók.

Már az elnevezés is »keleti keresztények«, melylyel Ázsiában a keresztény hitsorsosokat czimezni szoktuk, kétszeres és nem közönséges érdeket rejt magába. Az utazó e keresztényekben lehetőleg rokonérzelmü és egy közös hit kötelékei által hozzá szíttó embereket vél feltalálni, mig másrészt a művelődés történészei és diplomaták bennök akarják felismerni ama kiváltságos közvetitőket, kik a nyugati kultura és eszmék Keletre való átültetésére s ezen elaggot világrész megifjitására hivatvák. Mindkét nézet egy végképen téves felfogáson alapul, mert a ki helyesen akarja jellemezni a mi kedves ázsiai hitfeleinket, az szedjen össze minden vétkes és hibás tulajdont, minden előitéletet és türelmetlenséget, mely Mohammed külömböző szinü és nyelvü hivőinek sajátsága, toldja meg e tekintélyes summát jó adag szolgaisággal és elsatnyulással, hazugsággal és csalással, melyhez kiváló takarékossági hajlamot és szívós kitartást is mellékelhet, s meglesz a mindenesetre igen tarka keleti-keresztény lakosság hű typusának összlete. Hogy az ilyen kép vonásai, a vallási érzelgősség szépitő máza nélkül szemlélve, általánosságban még visszataszitóbbnak és ellenszenvesebbeknek tünnek fel nekünk, mint maguk a mohammedánok jellemvonásai, ez egészen természetes. Ez szomoru, de igaz tény, melynek okait egyenlően kellene kutatni, ugy történelmi, mint vallási és néprajzi téren – oly fogalkozás, melytől ezuttal tartózkodom. A tuczat számot meghaladó keresztény hitfelekezetek különféleségének elősorolásától is megkimélem a nyájas olvasót, miután a kicsinyes perkérdések fejtegetése, Krisztusnak fél, negyed vagy egész istenségét illetőleg, e helyen nem tartozik reám. Figyelmünk csak a három főnemzetiségre terjedjen ki, ugy-mint: az örmény, görög és szyrokhaldäi keresztényekére, melyeket a maguk kendőzetlen valóságukban, családi, politikai, és vallási lételük egész térjedelmében fogok bemutatni.

I.

Kisebb kirándulások, vagy hosszabb utazás alkalmával Keleten, kinek ne tüntek volna fel ama csontos, széles vállu emberek, széles fejjel, széles szemöldökkel, sötét vagy fénytelen szemekkel és vastag arczvonásokkal, kikkel a Paropamizusz hegységtől a Dunáig, a Kaukazustól egész Jáváig, egyenként vagy tömegesen, minden müvelődési fokozatban, a legkülömbözőbb társadalmi állásokban, mindennemü viseletben és színben, találkozunk. Élesen előtérbe nyomuló jelek által oly összefüggésről tanuskodnak, melynek létezése külsőleg alig észrevehetőleg, csak gyengén pislogó mécsképen tünik fel, titokban azonban, a végtelenbe gyürüző lánczszemeken hatalmas tüzként vonul át, s azokat tömör, elválaszthatatlan tömeggé olvasztja össze. E nép, mely földrajzi elszórtsága tekintetében csak is a zsidók és czigányok mögött marad el: az örmény, melyet Keleten Ermeninek neveznek. De óvakodjnnk e név általánositó használatától, mert az örmények Rómán csüngő fraktiója, egész a neki vadulásig tiltakoznak ellene, ők, katholikusoknak nevezik magukat. Az örmény nevet sértő gunynak tekintik, pedig a szó szoros értelmében inkább örmények a többieknél. E nép virágzó fénykora, Nagy-és Kis Arménia politikai nagyságának ideje már igen rég letünt, és Ani és Szisz kőhalmazai, Erzerum és Erzingian közelében sokkal nagyobb érdekkel birnak az európai utazóra nézve, sem mint Parthia és Róma egykor hatalmas elleneinek, környékbeli utódai előtt. De hát mit is jelentenek düledező falak, ha a szentelt hagyományok és legendák eleven szava, százezrek, söt millió emberek emlékében él és titkos ruganyképen folytonos tevékenységben működik nemzedékről nemzedékre? Hadsator (Crucidatus) az öszvérhajtsár, ki a ponti hegység meredek utain mellettem üget mit sem tud örmény templomok romjai létezéséről. Utitársam, Ohán, egy Tebrizbe való kereskedő, távolról sejti, mig a Vartabet, (barát) Ucs-Kilisszéből, egy zárda a bajazidi uton, a hol éjjelezünk, már többet tud róla beszélni. Hosszu, sürű, őszbecsavarodott szakállát simogatja, öszevonja a kolossális fekete szemöldeket s az állitólagos efendinek, (t. i. szerény személyemnek) korrekt török irás nyelvben kenetteljes előadást tart, a hajdani örmény egyház t. i. annak papsága nagyságáról és hatalmáról. Mélyen beható, valóban lelkesült módon, azonban csak az örmény iró Konstantinápolyban fog beszélni nekünk, nemzete nagyságáról. Hazai történelmének egyes korszakait, valamint az akkori szomszédországok politikai eseményeit tüzetesen ösmeri, s az örmény nép fényes jövőjébe helyezett bizalma megingathatatlan, miután tisztán kitudja mutatni, hogy az a hosszu elnyomatás után végre mégis diadalmaskodni fog ellensége felett.