Part 2

Néhány tompa kopogás hallatszik a Dolab-on, egy kerek, sajátlagos szerkezetü szekrény, melynek hangja által a szolgáknak s legfőkép a ház azon tagjainak adatik jel, kiknek a hárem küszöb átlépése nincsen megengedve. A kopogás a Dolabon mind hevesebben ismétlődik: erre nemsokára egy szolga nehéz léptei hangzanak a folyosón, s egy rabnő azon fontos hirt közli vele, hogy a ház ura elhagyta ágyát, megfürdött, s most a szelamlikot szándékszik magas jelenlétével boldogitani, hogy ott reggeli csibukját szíhassa. Ezután rövid szünet áll be. Nemsokára elterjed a hir, hogy a pasa, bey, efendi, khán, vagy mirza »ki jött« mi által gyöngéden kifejeztetik a női lakosztályból a férfi lakosztályba való átjövetel. A kiáltás: »kijött az ur!« talpra állítja a szolgahadat. Egy csibuk, nargileh és csilimszolga nehézkesen végig biczeg a folyosón ura szobája felé tartva majd álmos szemeit dörzsölgetve, majd teljes tüdejéből fujva a tüzet, melynek rendeltetése a narkótikus mérget megeleveníteni. Utána következik a kávé- vagy téa-szolga, mert bárha a háziur a háremben már egyszer hódolt ezen élvezeteknek, a szelamlikban azokat mégis ismételnie kell. A mi amott történt, az itt nem történtnek tekintetik s ámbár ott már egyszer felébredt itt mégis ujból fel kell ébrednie. A nélkül, hogy köszönne, vagy köszöntetnék – mert a szolga nem üdvözli urát s viszont attól sem vétetik figyelembe, – a keleti étiquette követelményei szerint, most nagyokat kell húznia ugy csibukjából, mint a felszolgált italból. – Alig tett eleget ebből kötelességeinek, már a vekil khards (a majordomo) közeledik, vagy pedig a khazinedar, (kincstárnok) és rőfnyi hosszu irott számlákat rak ura elé, ilyen vagy amolyan háztartási ügyre nézve engedélyt kérve, vagy pedig aláirását, ugyanis pecsétlenyomatát kivánva, hogy a családi bankárnál pénzt vehessen fel. Mert nem szabad elfelednünk, hogy a háziasszony kötelességei Keleten a háziurat illetik. Álmos, kedvetlen arczczal futja át a különböző háziköltségek hosszú számsorozatát, azonban még nagyobb ellenszenvvel nyúl végre a selyem zsacskó után, melyben a különféle pecsétnyomók tartatnak, s mit csupasz mellén viselve, még saját gyermekei előtt is rejtve tart s még éjjel sem tesz le, egy perczre sem. – A számadás helybenhagyatik, a pénzutalványok kiadatnak, mi alatt a keleti háziur folyvást nyög és sóhajtozik. Jól tudja, hogy a számlák egyes tételeinek fele, vagy legalább harmada csalás; jól tudja, hogy az az ember, kit tiz-tizenöt év óta tart házánál szemtelenül meglopja és ezután is lopni fog; mindez nem titok előtte. Mert az illető szolga havonkint 200, 250 piaster fizetést huz, mig 500, sőt gyakorta 1000 is szokott költeni. Mellékesen nem foglalkozik semminemü üzlettel; tehát hol vette, ha nem lopott? A török sóhajt e tényálladék felett, azonban nem változtat rajta. Azzal vigasztalja magát, hogy az észrevétlen lopás nem fáj neki, s véleménye szerint jobbnak tartja: »ha a legyet, mely vérével teleszitta magát tovább engedi szini, mintha ennek elüzése, vagy agyonütése által egy másik, éhesebbnek helyet ád!«

Az állami életben épen ilyen állapot uralkodik. 500 piasternyi havi fizetésü hivatalnokok 1000 költenek stb… A szultán vagy sah látja, hogy ez vagy amaz minden üzleti, minden műiparbeli foglalkozás nélkül, egyedül csak szerény fizetésére utalva mégis hallatlan gazdagságra emelkedik. Itt-ott, de leginkább a távol keleten, olykor megragadják az ily legyeket melyek már jól teleszitták magukat, s egyszerre lecsapolják belölük a csöppenként gyüjtött vért. A Bosporus partján azonban szégyenlik az ilyen barbarismust s egy török közmondás azt mondja: »Padissahhin mali denîz, Jemejen domuz.« A padisah gazdagsága tenger, s ki nem iszik belőle, disznó.

De elég volt erről a fényes nemzetgazdászatról! Lássuk inkább, mi történik később a házban. A fárasztó számadások és adósságcsinálás után pihenőül egy második pipára gyujtatik. A dolab hangja is ujra megzendül. Egy éles, fiatal hang egy szolga után kiabál, rendesen a legidősebbet, legbizalmasabbat hivja elő, hogy a fiatal beynak ki most már szinte elhagyni készül a háremet, kezeit nyujtsa, s atyjához vezesse. A szolga a függöny elé áll, mely a hárem ajtaját rejti el, s kezeit a függöny mögé dugva előhuzza onnan a fiut, vagy néha több gyermeket is egyszerre, a kik ezután, friss öltözetükben a papának bemutattatnak s már négy-öt éves korukban csak többszöri felszólitás és engedély után ülnek le; mert keleten a gyermeknek atyja iránti tiszteletből állva kell maradnia annak jelenlétében, – tiszteletből, mely gyakran a szeretet helyét is elfoglalja s mit mégis már zsenge korában a gyermek lelkébe csepegtetnek.

Miután a gyermekek visszavonultak, akkor kezdődik a tulajdonképeni munkaidő, mely tizenegy óráig, vagy is reggeli, vagy tán jobban mondva ebéd idejéig tart. Ez az időszak a legélénkebb a keleti ember házánál, kit a legcsekélyebb munka is hamar kifáraszt, s csak az első reggeli órákban képes teendőit bizonyos elevenséggel s gyorsasággal végezni. Akár Konstantinápolyban, akár Teheránban, vagy másutt keleten, ez időtájban az ur legbiztosabban található hon. Ha tisztviselő, mely czim s állás egyébiránt minden magasabb rendü keletit megillet, akkor alsóbb rendü hivatalnokait fogadja ez órában. A szelamlik előcsarnoka a járókelő látogatók számos szolgáival telik meg, a szobákban a füstölgő pipák sürü füstje földig áll már, azonban a husz-harmincz jelenlévő vendég alig ád annyi életjelt, alig tartja fenn a társalgást oly mértékben mint az kéthárom európainál, s főkép déleurópainál történnék. A felindulás határozottan ellenszenves, gyülölt egy lelki állapot a keletieknél, s ép oly gondosan kerüli, mint a hogy minden szükségtelen testi mozgást kerül. Ellentétben a mi fogalmainkkal, a testi s szellemi nyugalmat az egészség legelső s legfontosabb kellékének tartja. Sajátságos bár, de tény, hogy ezen urak, nehézkes, s több órákig tartó mozdulatlan helyzetök daczára, mégis óriási étvágygyal ülnek a második reggelihez, melyhez minden jelenlévő, felszólitás nélkül is hivatalosnak érzi magát. Mert a mily illetlen s hallatlan volna az, ha oly szobában maradnánk, melyben étkeznek, a nélkül hogy az étkezésben részt vennénk, ép oly illemellenesnek tartatik, ha hoszabb reggeli látogatás alatt a házat reggeli nélkül hagynók el.

A szolga egyszerü jelentésére: »Az étel kijött!« a társaság az étkezésre elkészül. A reggeli, mely az ételek mennyiségére nézve minden czivilizált országban megérdemelné a főétkezés nevét, aránylag igen rövid idő alatt végeztetik el. Hogy a keletiek, kik a sietésnek oly határozott ellenségei, étkezésükben oly páratlan mohóságot nyilvánitanak, daczára annak, hogy e szokásuk káros voltát ösmerik; hogy ezen emberek, kik oly lassan beszélnek, oly lassan járnak, sőt minden tekintetben oly ismert lassusággal járnak el, épen evés közben gyorsak és mozgékonyak, kétségtelenül mindenkire ép oly meglepő lesz, mint a mennyire engemet meglepett.

Gyakran gondolkodtam e sajátságos tünemény oka fölött, s végre is abban állapodtam meg, hogy csak a férfitársaságnak fárasztó egyhangusága okozta ez általánosan elterjedt, káros s természetellenes szokást. Ha kedves keleti embereink oldalánál, étkezés közben oly hölgy ülne, ki még akkor ís beszédre késztetné őket, ha épen semmi kedvük nincs is a társalgásra; ha fáradniok kellene, hogy egy szeretetre méltó és szellemdús hölgynek kedvében járjanak: valószinüleg ők is lassabban ennének, hosszabb szüneteket engednének a különböző étkek felhordásában, s mi fődolog, végre belátnák, hogy az étkezések ideje nemcsak anyagi, de szellemi élvekkel is füszerezve legyen, mi mai napság náluk még teljesen hiányzik. Ha egy negyedóránál kevesebb idő alatt, tiz-tizenöt ételt elköltünk, ez az eljárás a gyomrot okvetlen egy ruganyos és mohón mentömött zsákká változtatja, s keleti embertársaink ebéd után valósággal oly lényeknek látszanak, kik ily zsákot hordanak magukban. Még nehézkesebbekké, még fáradtabbakká válnak s valóban nem kicsinység, a törököt vagy perzsát közvetlenül a nagy villás reggeli után valamely komoly foglalkozásra rábirni. Igaz, hogy a Bosporus partjain, az uri világ csak reggeli után – mely körülbelül 11½, óráig tart – szokott hivatalba menni. Ilyenkor aztán, a szelamlik elhagyatva áll s az egész ház más alakot ölt.

Amott, a háremajtón igen elevenen kezd mozogni a függöny; nehány vig egérke megérezte, hogy a macska nincs a háznál s szabadabban emeli fel fejecskéjét. Rabnők, vagy más fiatal hölgyek az időt alkalmasnak találják arra, hogy tréfával, évődésekkel mulassanak. A dolab kopogása megszólál, hivogató hangok hallatszanak, hogy ezt vagy amazt a szolgát előcsalják, s ha közeleg, rögtön elillannak megint; szavakkal évődnek együtt, nehányan drasztikus kifejezésekkel, a nélkül, hogy a női alakokból több látható volna, mint legfeljebb egy ruhaszegély, vagy egy-két ujj.

Ezen időpontban szoktak a hölgyek a szelamlikban is mutatkozni, s nem félve aktäoni tekintetektől, a külvilággal is itt s ekkor érintkeznek. Az otthon maradt szolganéppel, ártatlan tréfákat s bolondságokat űznek, melyek azonban távolról sem illem vagy erkölcs sértők, mert a ház becsülete csak igen ritka esetekben sértetik meg oly férfi által, ki ott kenyeret és sót evett. Szolgák, kik egész életüket egy háznál töltötték, a szóbeli társalgás daczára, mégis soha sem pillantották meg a család nőtagjait, s nem képzelhető sajátságosabb látvány, mintha egy férfi, állhatatosan földhöz szegzett tekintettel áll egy nő átellenében társalgásba merülten. Ezen illemszabály megtartása mindíg nagy erőltetésembe került, s valahányszor szórakozottságomban felemeltem tekintetemet, mindannyiszor »Edebli ol« (légy illedelmes!) zudittatott arczomba, s megszégyenülve kelle ismét lesütnöm szememet.

A kényszerült s kierőszakolt szemérmetesség, a nőkkel való bánásmód s azoknak megitélése, mely az európai felfogástól oly homlokegyenest ellenkezik, tekinthető tehát ama fekete pontnak, melynek veszélyes árnya a társadalom minden rétegébe, sőt a családi élet legtitkosabb viszonyaiba is behat. – Az alig hároméves gyermek megjelenik a férfitársaságban lévő apánál, hogy valamit közöljön vele. Az apa aggályosan lehajlik a gyermekhez; a gyermek félve s pirulva körültekint s apja fülébe sug valamit. Az anyától hozott valamely üzenetet, azon anyától, kinek merő megnevezése e helyen is illemsértő már, valamint a férfi átalában leányai vagy családjának egyéb nőtagjai felemlitésénél, vagy oly kifejezést használ, mely csak igen távolról czéloz a genus femininumra, vagy pedig egészen kikerüli az ilyféle beszédtárgyat.

Családi ünnepélyekről, családi összejövetelekről, szóval: a családról egyátalán, ily körülmények között, persze, soha szó sem lehet. Vegyük például a »khatem«-et, a Kórán befejezési ünnepét. Egy szobában – én egy középosztályú családról beszélek – összegyült egy férfitársaság. A fiu kitünően mondja el leczkéjét, az apa arczán végig peregnek az örömkönyek, de hiába néz körül s keresi azon lényt, mely leginkább hivatva lenne, lelkifelindulásában osztozni; hiába! az anya a második, harmadik szobában van s csak olykor-olykor vesz annyi bátorságot magának, hogy könyes szemét egy-egy perczig, a függöny hasadékán keresztül, gyermekének fényes diadalán legeltesse. Ép oly szomorú jelleggel birnak az esketések, confirmatiok, valamint az öröm vagy bánat egyéb nyilvánulásai, a mint azok a családi életben előfordulnak. A társadalmi fogalmak ilyen nyomása alatt, melyek a férfit elkülönözött állásban s a másik nemmel semmiféle összeköttetésben sem állónak akarják feltüntetni, a család nyilvános megjelenése olykor nevetséges szinezetet is ölt. Megengedem, hogy az alsó osztályok túlteszik magukat e természetellenes törvényen, azonban az előkelőbb rendek s már a közép osztály is, Törökországban és Persiában a legkissebb részletekig kénytelen azoknak meghódolni.

N. N. efendi, vagy bey, khán, vagy mirza a bazárban megjelen nejével, leányaival, vagy fiaival, hogy közösen vásároljanak. A család férfi tagjai az apa körül csoportosulnak, az anya azonban s leányok öt vagy tiz lépéssel hátra maradnak. Ha már most a pater familias házastársát valamiről értesiteni akarja, fejét hátraforditva találomra a tömegbe kell kiáltoznia, s N. N. asszonyságnak tudnia kell, hogy e szavak neki szólnak és senki másnak. Igy megy ez sokféle változatokkal az élet minden körülményeiben, a mint azt keleten való tartózkodásom alatt s a meghitt közlekedés folytán melyben a moszlim társasággal álltam, tapasztalni alkalmam volt. A szomorú s rideg családi kör, mindig a nyugati zárdák magányos csarnokaiban folytatott egyhangú életre emlékeztetett.

Ha mélyebb behatolás után a keleti családról egyetemes képet alkotunk magunknak, leginkább a következő vonásokon fogunk megütközni, melyek európai szememet is leghamarább sértették. Az európai először is az egész keleten nélkülözi amaz egybe olvadó együtt-élést, benső barátságot és szeretetet, melyre a család, mint vágyai fő czéljára törekszik. Elszigeteltség és viszálkodás, jéghideg fonalakként húzódnak keresztül az egész családi életen és mindent megdermesztenek, sőt a család egész épületét alapjában megrenditik. Azáltal, hogy férj és nő a nap legnagyobb részét egymástól távol töltik, nem csak az öröm és bánatbani részvétel s a társadalmi együtthaladás az életen keresztül tétetik lehetetlenné; de magában a házban is, két külömböző pártot képez férj és nő, mely között a vallási és polgári törvény áthághatatlan válaszfalat emelt, oly két pártot, mely a legjobb akarat mellett sem egyesülhet s nem is törekedhet soha egy és ugyanazon czél elérésére.

A nő, ha még oly vagyontalan is, nagy számu rokonságot és szolgálónőt tart maga körül, kik valódi, komoly foglalkozás hiányában a legkárosabb szeszélyekre vetemednek, s ha a ház ura e szeszélyek valamelyikének nem akar eleget tenni, a család valamennyi női tagja, s gyakorta még saját leányai is, azonnal ellenséges állásba helyezik magukat ellenében. E rideg pártállás némelyiknél rögtön, már házasságának első idejében, másoknál csak néhány hónap, sőt nehány év mulva fejlődik, s a házi ur, ha nem engedi magát meglopatni, vagy jó szemmel nem nézi a különböző cselszövényeket s rágalmazásokat, nemsokára annyira megunja a háremet, hogy azt szivesen mellőzi naphosszant, nyugodalmat s békét keresve és találva a szelamlikban. Itt természetesen nem marad egyedül. Az idősbb szolgák s nehány férfirokon összegyül körülötte, s habár a férj pártja kétségtelenűl az erősebb a háznál, a családi élet örömei és kellemei mégis száműzve vannak házától.

Azonfelül, nem csak a mohamedánoknál, de mindenütt keleten, meglepő a gyermekek magaviselete szüleik erányában, mely mindig inkább tiszteletről mint szeretetről tanuskodik. Már elmondatott, hogy keleten a gyermek atyja jelenlétében nem ülhet le elébb, mig arra engedelmet nem nyert. A gyermek atyja jelenlétében se hangosan nem beszélhet, sem a csibukot nem használhatja, szóval semmit sem tehet, mi csak távolról is önállóságra mutathatna.

Az európai szemlélőnek rendesen tetszeni szokott a keleti élet e kiváló vonása, mert abban a tisztelet egy magas fokát véli látni, melylyel a gyermek szüleinek tartozik. Azonban ez egészen téves felfogás, a mit a felületes szemlélő lát, az puszta, hideg etiquette, de nem szeretet, mert az emlitett udvariasság egyedül csak az apa iránt tanusittatik, az anya nem részesül benne. Gyakran töprengtem e természetellenes és megmagyarázhatlan magatartás fölött. Mit azelőtt csak sejtettem, az ma tisztán áll szemem előtt. Kétséget sem szenved, hogy a gyermekben, mely a háremben szemtanuja mindazon cselszövényeknek és titkos játékoknak, melyek itt mindenki által rettegett atyja ellen életbe léptettetnek, már zsenge korában elnyomatnak a valódi ragaszkodás és meleg szeretet érzései, melyekkel természetes uton atyján csüggnie kellene. Hozzá járul ehhez még azon körülmény is, hogy a gyermek, akár fiu, akár leány, tizedik évéig, sőt gyakran még tovább is a háremben marad, s a fiu azt, csak egy »lala,« rendesen azonban egy-két herélt, vagy művelt szolga kiséretében hagyhatja el.

Vagy tán azt hiszik, hogy a gyermekek anyjukat jobban szeretik? Határozottan nem felelhetek igenlőleg, mert habár a gyermekek nagy többsége melegebb szeretettel ragaszkodik az anyához, megis elkerülhetetlen, hogy azon körülményre utaljak, mikép anyák, kik azelőtt rabnők voltak, nem osztoznak mindig szabadon született leányaik boldogabb sorsában. Pedig az előkelő mohammedán házaknál sok a rabnő, s ha még annyi szerelemben részesülnek is, mégis gyakorta megtörténik, hogy eszükbe juttatják szegényeknek, mennyibe került vételáruk, mily szegényesen s egyszerűen néztek ki s mily műveletlenek és vadak voltak, mikor a házba felvétettek. Még ha mindjárt csak tréfából történik is ez, mégis, mennyire sértheti a gyermek érzését ha anyjával igy bánnak. A gyermeki szeretet rendesen legyőzi ugyan a nagyravágyást, azonban az ellenkező eset is gyakran előfordul, s jól emlékszem egy episodra, mely szomoru bizonyitékul szolgálhat a mondottak mellett.

T. i. két tanitványom volt egykor; az egyik ép oly engedelmes, szorgalmas és békeszerető volt, a mily hanyag, engedetlen és veszekedő volt a másik. Az egyik első intésre szót fogadott anyjának, mig a másik folytonos ellenszegülése által, örök gondot szerzett a magáénak. Egy apa gyermekei valának, azonban különböző anyáktól származtak, s midőn a makranczos fiut kérdőre vonám rosszasága miatt s fivérét követendő példaképen állitám elébe, annak anyja iránti engedelmességére utalva a gyermeket, a rosz fiu daczosan felelt: »Tán azt akarod, hogy én is ugy engedelmeskedjem anyámnak, mint fivérem a magáénak? Hisz az ő anyja 40,000 piásterbe került, az enyém pedig csak 20,000-be! – – –«

Szivesen akarom elismerni, hogy a természet törvényei mindenütt ugyanazok maradnak, s hogy a felhozott példa csak a ritkább esetek közé tartozik; azonban senki sem fogja kétségbevonni, hogy a mily mértékben elüt a mindinkább felviruló, civilizatori hatalmas szavával s áldásthozó, felvilágosodást terjesztő fáklyájával működő, nyugalmat nem ismerő nyugati világ, az álmos, romba dülő keleti világtól, – ép oly merő ellentétben áll a nyugati családi élet benső lényege a keleti világéval.

Nők.

A mohammedán s egyátalán az ázsiai nőt sokat emlegették, sokat kritizálták és ép annyit dicsérték, lefestették a költészet ragyogó szineivel s megénekelték, s mégis kevéssé ismerik, vagy legalább nem az igazságnak, s valónak megfelelő világitásban. Távolról sincs szándékomban Belgiojoso herczegnővel, a »Harmincz év a háremben,« czimü könyv szerzőjével, vagy pedig az utolsó egyptomi alkirályné hires angol nevelőnőjével, oly hölgyekkel, kik az emlitett tárgyat már oly sokoldalulag megbeszélték, versenyre lépni. Némi jogom ugyan volna, itt egy-egy szerény véleményt koczkáztathatni, minthogy annak idejében bőven volt alkalmam a háreméletet közelről szemlélhetni, sőt elég szerencsés is valék egy császári herczegasszonyt a franczia nyelv első elemeibe beavathatni. Igaz, hogy ez kissé sajátságos tanitási mód volt! Madame la princesse F.... egy sultán leánya és nagy vezier menye, Bebek és Emirgián közt fekvő, fehérmárvány palotája termében mindig a nehéz szönyeg redő mögött ült, mig én az előcsarnokban a függöny innenső oldalán ülve s a mord heréltek fenyegető tekintetei őrizete alatt, Ahn német-franczia nyelvtanával kezemben, »mon pére est bon«-féle előadást tartottam a függönynek, mire az édes hölgyhang »benim baba eji dir« válaszolt. Tanitó és tanitvány hallották ugyan, de soha sem látták egymást. Más, nem épen herczegi hölgyekkel szinte ily viszonyban álltam. Hisz több éven keresztül még lakásom is volt gazdag s hatalmas pártfogóm palotájának első emeletén, csak nehány lépésnyire a hárem függönytől, s miután nemcsak egy, de több családban is szives fogadtatásban részesültem s családtagnak tekintettem, s egyáltalán mint oly férfi voltam ismeretes, ki a szokások szentségét tisztelni tanulta; szemem sokkal szabadabban tekinthetett körül, mint az különben nem- és törzskülönbség tekintetéből lehetséges lett volna.

A Bosporusnál szerzett s közép-ázsiábani és persiai szemléleteimmel megtoldott tapasztalataim révén azon meggyőződésre jutottam, hogy mi Európában, a keleti nővilág általános megitélésében mindazon hibákba s tévedésekbe esünk, melyek azon tulságba vitt titkolódzásnak, melylyel a keletiek belső családi életüket körülveszik, természetes következményei és kifolyásai. Leginkább a nő általános társadalmi állásának felfogásában tévedünk, a mennyiben azt, részint az ominózus hárem szövetség és embertelen vallási törvények következtében, teljesen alárendeltnek, zsarnokilag lenyügözöttnek és semmi tekintetben sem pártfogoltnak képzeljük, elannyira, hogy nyugati értelmünk előtt, a nő Keleten csak egészen akarat nélküli s ura szeszélyeinek átadott, sajnálatra méltó lénynek tünik fel.

Ez határozottan téves hit. A nép legalsóbb rétegeiben, az ázsiai és európai nő állása épen semmiben sem különbözik, sőt azt merem állitani, hogy a szabad, müvelt és hatalmas Albionban, a rendőrségnek sokkal több a dolga azon szeretetreméltó férjekkel, kik dühös, vagy részeg állapotban házastársukkal kegyetlenkednek, mint a moszlim Keleten az igazság osztó kadinak. Hogy a török parasztnő a kül és belháztartásról gondoskodik, mig a férj henyél, vagy mindenét eljátsza, azt nem fogom megvitatni; azonban sok férjnél levő s ezen osztályhoz tartozó európai munkásnő szint oly sorsra van kárhoztatva. Ők is korán vénülnek, mindennemü fáradságnak s gondnak alávetvék s azonfelül még ama jótévő gondozást is nélkülözik, mely a Keleten uralgó szigoru patriarchális életnél, a nő javára válik. A közép és magasabb rendeknél, a nálunk annyira kárhoztatott s rosz hirben álló bilincsek, inkább csak a külső etiquetten alapulnak, mintsem valódi elnyomatáson, mint azt később bebizonyitani szándékozunk. A soknejüség, mindenesetre a moszlim társaságnak egyik szomoru törvénye, semmiképen sem oly általános és elterjedt, mint azt Európában hisszük.

Ama mohammedán birodalmakban, melyeket közelebbről megismertem – nem rettegek vissza állitásom igazsága elől – ezer család között alig találunk egyet, hol a soknejüség törvényes engedelme érvényesitve, foganatba vétetnék. – A török, persa, afghan és tatár népnél a soknejüség hallatlan, sőt képzelhetlen dolog, miután több nő nagyobb háztartást, több vagyont és pazarlást igényel. Ép oly ritkán, csak imitt-amott fordul elő a többnejüség a középosztályban, mert csak igen tulzó emberek hódolnak ezen erkölcsi szörny-törvénynek, s azok is keservesen lakolnak meg érte későbbi éveikben. Emlékszem egy alsórendü hivatalnokra Konstantinápolyban, kiről köztudomásra jutott a hir, hogy a hónap vége felé, midőn a pénzkészlet is mindinkább fogyott, rendesen négy kis papucscsal lőn eldöngetve, mert tudvalévő dolog, hogy a török nők, ha haragjuknak tettleges kifejezést kivánnak adni, a lábacskáikról lekapott papucsokat szokták fegyverül használni. Szegény Kemal Efendi! barátjai gunytárgya volt örökké, különben négy neje nélkül is az lett volna, mert az ostobaság csak ugy kiritt szemeiből.