Part 19

Miként Arioszt középkori hősei a lőpor feltalálása felett panaszkodnak, szint ugy Köroglu, a Törökök mesebeli hőse is kigyófészket kiván azon ember agyába, ki a lovagkor megrontására a fekete ördögport a világra hozta. A mennyit a lőpor vétett a lovagkornak, annyit vét a vaspálya és európai utépités a karaván-intézményének Keleten. Igaz, hogy mindkettő az Anya Ázsiára nézve még csak a jővö-vivmányai lesznek, s előre látható, hogy még hosszas idő fog mulni, mig a lihegő tevét mindenütt felváltandja a fáradatlan, zúgó gőz-paripa. De ma még, Keleten csak ugy utaznak mint a hogy a patriarkák utaztak egykoron s meg fogjuk kisérleni, nem sikerülne-é a változatos és sajátos romantikával biró kép nehány kiválóbb vonásával nyájas olvasónkat megismertetni.

A karaván szó, a persa Kervan, vagy jobban mondva Kiarvan vagy Kiarban elferditése és annyit jelent mint: »üzletet védő,« vagy üzlet védelem, oly elnevezés mely a karaván eredeti czélja és jelentősége felől legbiztosabb felvilágositást ád. S tényleg e felfogás még mai nap is a túlnyomó, mert minél nyogodtabb egy ország, minél inkább pang egy vidék politikája és társadalmi állapota, annál kevésbbé szükséges a nagy karavánokbani utazási mód. Ha a biztoság non plus ultrá-ját akarják kifejezni, azt mondják: »Egy gyermek, arannyal telt kosárral a fején is bántatlanul meg teheti ezt az utat.« A szó szoros értelmében az ily határozott biztonság soha sem létezett Ázsiában, sem keleti, sem nyugati részén; azonban tény, hogy a karavánok fontossága oly mérvben hanyatlik, a mily arányban emelkedik Ázsia országaiban az állandó rend. Törökországban a tulajdonképeni karavánügy, már csak Irak vagy Arabisztán provincziára és a Szürré-re szoritkozik, vagyis az évenkénti zarándok karavánra, mely a Boszporus melletti Skutariból indul el, Damaszkuszban összpontosul s innen a sivatagon át Mekkába vándorol. A biradalom többi részeiben, az imitt-amott felmerülő rablóbandák daczára, csak kisebb utazótársaságokkal találkozunk, melyek inkább unalomból szövetkeznek együvé. Divat-karavánokat a Tebrisz Teheráni, és Teherán-Bender Busiri uton még leginkább látunk, valamint a Rest és Szari felé vezető uton; Irán keleti része azonban még egészen középkori jellegével bir, mert Siráztól Kermanig, vagy Jezd és Tebbesz-en át Meshed-ig, a vad, merész és jól felfegyverkezett beludsoktóli félelem ép ugy rá kényszeriti az utazót, hogy a nagy és számos karavánokhoz csatlakozzék, mint a khoraszáni uton Teherán és Meshed felé a turkománoktóli rettegés. Politikai zavargások és zsiványkodó nomádok tőszomszédsága a karavánok népesedését eredményezik; ennél fogva megmagyarázható, hogy Közép-Ázsiában, t. i. Turkesztán, Afghánisztán és Keletturkesztánban, a karavánügy még szakasztott olyan állapotban van, mint évszázadokkal ezelőtt. A nélkül hogy karavánokkoz csatlakoznának, nevezett országokban csak nagy urak, vagy koldusok utazhatnak; előbbiek erős fedezet, utóbbiak rongyos ruhájuk oltalma alatt. Mindenki annál jobban biztonságban érzi magát, minél nagyobb az utazó-társaság melylyel utra kelt. Egészen veszélytelen utvonal alig van Közép-Ázsiában, s azok is többnyire közel fekszenek az öszpontositott hatalom székhelyéhez. Kevésbbé biztos utak azok, melyek Bokharán keresztül, Karsin át Kerkibe vezetnek, aztán azok melyek Bokharától Khivába visznek, minekután az elsőbbek biztonsága a Bokhara és Afghanisztán közti politikai viszonyoktól, az utóbbiaké pedig a Khivai khán indulataitól függ. Legveszélyesebbek voltak mindig s most is ép oly veszedelmesek az utvonalok, melyek Bokharától vagy Khivától kiindulva, a turkomán sivatagok érintésével Persiába visznek s akármily számos legyen a karaván, csak is turkomán oltalom mellett utazható meg s még akkor sem föltétlenül bizonyos a biztonság, miután a fedezet gyakran támadtatik meg oly turkománok által, kiknek nincsen részük az oltalmi összegben.

A mondottak után, a legnagyobb karaván-csapatokkal, melyeknek teher és lovagolható állatainak száma háborus időkben gyakorta 2000-re rug, csak is Közép-Ázsiában találkozhatunk. Ilyféle karavánok Turkesztánból jöve, utukat többnyire Heraton át Persia, vagy Kabul és Kandahar felé szokták venni. Egy taskendi kereskedőtől hallám, s egy Jengi Ürgendsből jövő özbeg kereskedő bizonyitotta, hogy gyakran az ilyen Orenburgnak és Szemipalatinszknak tartó karaván megannyi állata, egy és ugyanazon ember birtoka szokott lenni. Közönséges viszonyok közt egy turkesztani karaván, mely ki-próbált utasok által megbizhatónak tekintetik, rendesen 300–500 állatból áll, mig Persiában az ily számu állat-seregre csak a Jezd és Meshedből Tebrisz- és Erzerumba tartó karavánoknál számithatunk.

A karaván létesülése erősen hasonlit egy város keletkezéséhez. Valamint utóbbi előnyők és szabadalmakból növekszik, szintugy a karaván is annál inkább fog felszaporodni, minél tekintélyesebb és hatalmasabb annak üzleti ura. Egészen illő is, ha utóbbit vándor városnak, vagy is jobban mondva, vándor kereskedelmi városnak nevezzük, mert ez utazótársaságok többsége üzleti czélokat követ, s csak imítt-amott találkozunk karavánokkal, melyeknél kéjutazók, vagy zarándokok, – mi Keleten egyre megy, – képezik a társaság zömét.

Persiában, hol évenként körülbelül 500,000 ember kel vándorlásra, legyakoribbak a zarándok-karavánok. A karavánok összehasonlitása egy várossal még más pontokra nézve is találó, mert valamint Kelet városaiban, a vagyonos emberek a középrészekben s a szegényebbek a város végein laknak, ugyszinte a gazdag kereskedők és előkelő utazók is, a karavánok középpontját szokták elfoglalni mig a vagyontalanok, vagy oldalvást, vagy elő- és utóvédül szolgálva, a karaván két végén vannak alkalmazva. A karavánoknak megvannak a maguk rövidárusaik, mesterembereik, imámjaik, koldusaik és csoda-orvosaik; sőt mi több, Persiában még hetärák is csatlakoznak a karavánokhoz, s s már két-három napos együttélés után oly jól ösmerik egymást az utazók, mint valamely ázsiai kisváros lakói. A mily szerepet játszik az utóbbiban a Ketkhuda, (polgármester) oly főlénynyel bir itt a karvánbasi, és a zarándok karavánoknál a Csaus. A Ketkhudá-k nem megvetendő hatalommal vannak felruházva, és Khiva és Khokandban még élet és halál fölött is itélnek; szintugy a karavánbasik is; ezek vándor fejedelmek, kik magukkal viszik titkárukat és imámjukat, s annyira beleélik magukat ezen állásukba, hogy még nagy kincsek megszerzése után is szivesebben vándorolnak évhosszant a sivatag pusztákban, semhogy hazai városaik valamelyikében nyugodtan élnének a szerzett vagyon élvezetében. A karavánokhoz használt állatok, többnyire tevék, lovak és öszvérek; utóbbiak azonban leginkább csak Persiában és Törökországban divatosak, miután a középázsiaiak istentelenségnek tartják, ha a ló arisztokratikus vérét, a szamárral viszonkeverés által, megfertőztetik. A teherszállitási ügyre nézve a teve áll legelső helyen s minden tekintetben megfelel feladatának; felényi gyorsasággal jár ugyan mint a ló, vagy öszvér, ellenben amazokéhoz képest négyszeres terhet-hord s a téli idényt kivéve, nem követel sem etetést, sem megvakartatást. Persiában egy ló teherre rendesen 250 fontot számitanak, rendkivül, erős Persa öszvérek 300 fontot is elviselnek, mig a teve hordképessége a következő rendszerhez idomul. A leggyöngébb tevék, a turkománok, az észak Persia melletti sivatagból, Jezd, Siráz és Kirmán tevéi, melyek legfeljebb 400 fontot birnak el. Ezek után következnek a kettős púpu Kazak-tevék, melyek bizonyos korban öt mázsát vehetnek magukra, mig az utazási művemben felemlitett Ner-faj, – az Andkhoi és Heratból való tevék, ugyszinte az arab sivatagbeliek, – hat, sőt néha még nyolcz mázsát is hordanak. Ily rendkivüli teherrel hátán, e szegény állat csak nagy erőmegfeszitéssel bir lábra állni s ezalatt a teher könnyü meg-emelintése által kell könnyiteni rajta; ha azonban már egyszer lábra állt négy öt órán át szakadatlanul tovább halad az iszonyu teher alatt. A teve meg terhelésénél nagy gond fordittatik a kötegek egyensulyozására. Oly állat, melynek hátán a teher két oldalt kellő egyensulylyal van felosztva, napokig, sőt hetekig is sértetlenül ballaghat el, mig ellenben a teher hibás felosztása csakhamar gonosz hátsebeket idéz elő, melyek a sokat szenvedő tevét már néhány mars után hasznavehetetlené teszik. Mig a tevék terhe hosszu vagy széles rakománynyá alakittatik, a lovak és öszvérek kötegei tömött gömbölyü, vagy négyszögletes alakuvá göngyölitetnek. A kevésbbé türelmes öszvérek, oldalugrásokkal néha igen ügyesen letudják magukról rázni terhüket, s a szolgálatot, folytonos újabb felrakással erősen igénybe veszik. Az állatok gyorsasága s teherhordási képessége lekinkább az utak minőségétől és az égalji viszonyoktól függ. E szerint s ennek következtében az utazási idő tartamához mérten váltakoznak az árak is, melyek az állatok átengedéséért követeltetnek. Tavaszszal, midőn a marhát zöld takarmánynyal lehet etetni, Persiában a lovak és öszvérek általi teherszállitás, valamint Közép-Ázsiában a tevék általi olcsóbb; télen magasabb bér követeltetik érette.

Aminthogy megalakult egy karaván, s elindulási ideje közeleg, minden résztvevőn lázas igazgatottság vesz erőt. Az európainak idegrendszerét leginkább az elindulás szokta megviselni; a folytonos elhalasztás és elnapolás a legközömbösebb apróságok miatt, őt, kinek utazáson legfőbb érdeke az előre jutás, csaknem beteggé teszi csupa kedvetlenségből; mig a keleti gyakran hetekig nyugodt odaadással vár, a nélkül hogy csak egy perczre is kijönne szokott sodrából. Majd a város kormányzója, majd egyik-másik kereskedő szószegése, máskor meg valami kedvezőtlen csillag-jóslat, vagy pedig a még meg nem állapitott biztonsága az utnak, szolgál a halogatás ürügyeűl. Végre valósággá válik az »indulás« boldogitó szava. A külömböző városnegyedekben minden izeg-mozog, kisebb csoportok csatlatkoznak egymáshoz és kézszoritások, ölelések, kiabálás, lárma, vad ide-oda futkosás közt végre kivonulnak a város szük bazáraiból. A mint a város kapui hátra maradnak, s az ember valósággal azt hiszi már most hogy haladni fog, alig félórányi ügetés után egyszerre ujra megállapodnak. A városban indultak el először, a városon kivül kell megtörténnie a második elindulásnak. S valóban, nem egy keletivel történik meg, hogy csak e második elindulás akalmával jut eszébe, hogy a többheti utazási elökészületek daczára, még egyik-másik ruhadarabot, vagy valamely utazási készletet hagyott hátra. Félnapot szentelnek még az elfeledt czikkek elhozatalára, s csak ekkor jön létre végre-valahára, a végleges elindulás.

Hogy mily képet nyujt egy nagy karaván uton, azt a nyájas olvasó csak ugy képzelheti el kellőleg, ha egy egész város lakosságát, vagyonostól, mindenestül, szokásaival, egész nemzeti jellegével együtt, közös marsra egyesülten, elvonulni enged lelki szeme előtt. Az odább ballagó, mindennemü árucsomagokkal megrakott teherszállitó öszvérek, lovak és tevék hosszu sora, a vándor bazár leghivebb képét nyujtja. A vonat mellett, előtt és mögött lovagló kereskedők, nyergükben ép ugy kiabálnak, alkudoznak esküdöznek, mint boltjaik támlánya mögött. Itt valamely hivatalnokot, vagy gazdagabbat látunk szolgái környezetében, – kik lóháton theát főznek, vagy pipákat készitenek, – ép ugy átengedve magát mindenféle kényesztetésnek és szeszélynek, mintha divánja duzzadó párnáin, és nem valamely lovagolható állat párnázott nyergében ülne. Amott egy molláhval találkozunk, ki méla-komolyságu arczczal üget odább. A papság vagy tudósok által utazáson használt állatnak, nem szabad firtató kedvvel birnia; mint ura, ugy az öszvér, ló, vagy szamár is mélyebben lehajtott fővel kénytelen ballagni; innen ered a csendes lovagolható állatokra használt kitétel: »molláh-lovak.« S válóban, a tudomány és Istenség e képviselői Keleten, nem bőrrel, de posztóval kipárnázott, puha magas nyergűkben, ép oly hatást tesznek, mint a tanácskozás alatt, vagy a mecsetben. A karavánban minden egyes egyéniség, a rangját és állását meg illető helyet foglalja el, s azt nem is lépi túl, soha; csak igen ritkán kénytelen a Karvánbasi, auctoritását érvényesiténi, ámbator nem keveset tart, bizonyos tekintetben, királyi méltóságára. A Karvánbasit mindenkor amolyan udvar nép környezi s kötelessége követeli, hogy az efféle hiú és alázatos utazótársakat saját költségén tartsa el. Az ilyen karavánbohóczok, ha igy fejezhetem ki magamat, Közép-Ázsiában, egy nagyobb utazótársaságban sem hiányzanák, s már öltözetük, s az általuk lovagolt állatt minősége is elárulják mesterségüket. A letelepedés alatt gyakran előadásokat rendeznek, dalokat adnak elő, vagy történeteket mesélnek, s a társaságot pihenésközben mulatni igyekeznek, s miután a keleti alig rendelkezik otthon is nagyobb kényelemmel mint igy utközben, előszeretete az utazgatás iránt, mely folyvást szórakozást és változatosságot nyujt neki, igen érthető.

Ha a karaván-életet teljesen akarjuk élvezni, s kényelmesen óhajtjuk folytatni utunkat az ilyen társaság közepette, legjobban cselekszünk ha lovat választunk, még pedig egy poroszkálót, vagy jorgá-t, a mint törökök és persák nevezik. A poroszkálásra, mely alatt az állat kellemesen hintázó mozgást vesz fel, ugy lehet a lovat szoktatni, ha a két első lábára alkalmazott kötél segitségével lépteit kellőleg irányozzák. Eleinte, ez a jarásmód igen nehezére esik, a térdizmok fájósan feldagadnak, s csak hosszas, több havi gyakorlat után, lehet a lovat megszabaditani kötelékeitől. De a dreszirozás eredménye fölér a véle együtt járó fáradalommal, mert az igy iskolázott lovon, ha a mellett még jó palannal (posztónyereg) van ellátva, még a leghosszadalmasbb utazás sem válik terhessé. A nyugati embernek a ló rendkivül lassu lépése aligha fog tetszeni, a keleti ellenben, ki azon elvnek hódol, hogy: Sietség az ördög dolga«, sokkal jobban szereti, ha a mosolygó kék ég alatt, a szabad természet ölén, kényelmesen odább vitetik a ringató nyeregben. S igaza van! mert a ki megismerkedett a keleti-utazás vonzó bájaival, egyet fog érteni velem, ha azt mondom, hogy nincs oly teve ló, vagy öszvér-lovaglás, mely oly fárasztólag s idegrázkódtatóan hatna, mint a mi vasuti utazásaink, legyen az bár a London és Liverpool közötti gyorsvonaton, vagy a legnyomorultabb osztrák kósza-vonaton.

A ló a legkellemesebb lovagolható állat karavánoknál vagy kisebb utazótársaságban; az öszvérnek ugyan szinte kellemes járásmódja van, azonban időnként, a legmegátalkodottabb teremtés a nap alatt. Ha a karaván marsban van, csak nagy nehezen lehet megállitani az öszvért, s ha lovasa nehány napig arra szoktatta, hogy más öszvér mellett haladjon, nincs földi hatalom, mely e megcsökönyösödött állatot rá birhatná, hogy állását megváltoztassa. Meg áll, s ha halálra kinozzák is, megveti a lábát s csak ugy folytatja utját, ha tegnapi társa ismét oldalánál ballag. Még nagyobb kellemetlenségekkel jár a szamáron való lovaglás. Az állat apró, rövid lépései lovagja idegeit nagy mértékben felizgatják. Azon felül minden viz és pocsolya előtt halálos félelem fogja el. Ostor és tövís csak az elsőnapokon képesek az állatot engedékenyé tenni, s a folytonos unszolás ép ugy kifárasztja a lovas kezeit és lábait, mintha gyalog tette volna meg az utat. Hát még a fülhasitó kiáltásról mit mondjak? – Az európai szamár, mi hangja erejét s szinpompáját illeti, nyomorult kontár ázsiai testvérihez képest. A leghatalmasabb orditók, a bokharai és khokandi szamarak; utánuk következik az egyptomi szamár, s harmadik sorban állnak a jezdi és kirmání szamarak; az ismeretségemhez tartozó legszerényebb szamarak, kétségtelenül a ködös Angliabeliek.

Csak a szegénység vagy a sivatagbeli utazás kényszeritheti a keletit arra, hogy tevén utazzék. Nem annyira az állat hullámos mozgása melynek következtében a tengeri betegséghez hasonló allapotot idézi elő, az ok, mely a tevét oly kevéssé kedvelt utazási közvetitővé teszi, mint inkább, a csaknem elviselhetetlen szag mit a sivatag idomtalan hajója négy-öt lépésnyire terjeszt maga körül. E semmi mással össze nem hasonlitható szag mindig érezhető; legnagyobb mértékben a nyári hónapok alatt gyötri az utazót, s legfőkép, a mikor a szegény állat, a sivatagban tenyésző bogács-kóró megemésztéséhez, mely rendes eledelét képezi, nem talál elég vizet. A lovat ily esetben csak nagy kényszer mellett lehet a teve közelébe hozni, az ember azonban órákig kénytelen a hátán ülni, a büzhödt levegő beszivására kárhoztatva. Bizonyos ruhanemük, melyeket tevelovaglás allatt hordtam, csak egy év letelte után veszték el a maró s oly végtelen kellemetlen szagot. Azonfelül még az állat nehézkes és igen lassu járása is kellemetlen. Szóval a teve teherhordó állatnak teremtetett s örökre az is marad. Dromedárok igen ritkán találhatók s azonfelül igen drágák is. A mit az utóbbiak szélsebességéről beszélnek, korántsem mese. Csakhogy kivételes eset. A beludsok és araboknál állitólag találhatók olykor ilyféle dromédárok; Turkesztánban saját tapasztalatom szerint igen keveset tudnak rólok; mert a sebeslábuaknak ismert kazak tevék a középszerü ló mögött is elmaradnak. Ennyit a lovagolható állatokról…

De még más közlekedési módok is léteznek, melyekről szolni akarok. Ezekhez tartoznak mindenek előtt, a már többször emlitett kedsevé-k (lógó kosarak), melyek a déli Közép-Ázsiában és Indiában Paléki-nek neveztetnek; ha ló vagy öszvér nyergekre aggattatnak, rendkivül kényelmetlenek; még elviselhetőbbek a tevenyeregre alkalmazottak. Hogy az európai, órákig, sőt napokig három láb hosszú fakosárban guggolva, nem igen szeret utazni, nem csodálatos; az ily fogat használata valóságos kinzás reá nézve, mig Kelet fia az utazás e nemét, melyhez gyermekkora óta hozzá szokott perczig sem találja kellemetlennek. A Kedsevék gyakran könnyü tetővel birnak s nők számára függönyökkel vannak ellátva, s az ilyen himbálódzó kalitkában, néha a leghosszabb utak minden fáradalom nélkül tétetnek meg. Valamivel kényelmesebb a tevehátára alkalmazott hordkosarak, mert szélességük négy-öt, hosszok nyolcz lábra szokott terjedni. Ha vagyona engedi, az utazó málháit, vánkosait és szőnyegeit is ily kosarakban szokta elszállitani. Csak a tevék egy veszedelmes szokása, visszariasztó ez esetben; ha t. i. rovarok által bántatnak nagyokat ugranak a levegőbe, s ily esetben a fakalitkát utazóstól nem épen szeliden szokták a földre lerakni. A legnagyobb kényelmü közlekedési mód Keleten egyesegyedül a hordszék, Takht-i-Revan, azaz egy vándor trónus. A menyezetes ágy formájával bir, mely elől és hátul egy-egy villában járó állat által hordatik. E jármü természetben a legdrágább utazási mód, s csak a legelőkelőbbek szokták használni, ámbár véleményem szerint, még ennél is kellemetesebb a jó poroszkáló ló. A hordszék kivételével, a Keleten divatozó járművek és közlekedési eszközökre nézve bő tapasztalokat tettem. Legislegfáradalmasabb a jól felpakolt teherállaton való lovaglás, a forró nyári hónapokban, mert nem csak e szegény kinzott állatok remegő járásmódja reszketteti meg az ember testét-lelkét, de még hozzá járul a hátsebek rendkivül kellemetlen szaga is, – melyektől pedig e kinzott négylábuak közül csak igen kevesen menttek, s ez szinte íszonyuan bántja az utazót, s erős fejfájást is okoz. Ilyen állaton lovagolni augusztusban, vagy pedig halotti karavánban lenni a bagdadi uton, tőkéletesen egy és ugyanaz. A közép-ázsiai taliga, nyolcz-tizfoku kerekével, szinte csonttörő hatást tett reám. E jármű, melynél tengely és kerék egyszerre fordulnak, az első órákban mindig erős tengeri betegséget hozott a nyakamra, idővel ugyan hozzá lehet szokni a himbálózó mozgáshoz, azonban tartár idegekkel és izmokkal kellene birnia annak, ki a folytonos ide-oda hányatásból sebek és gümők nélkül szabadulna ki.

De hová tévedtem a lovagolható állatok sorozatával? Hisz e sajátos keleti életkép néhány költői vonását is ecsetelni óhajtottam volna! Kövessen tehát a nyájas olvasó Persiába, azon országba, mely ős-eredeti jellegét a Kelet minden országai közt, leghivebben őrizte meg, s kisérjen el velemegyütt egy karavánt éjjeli utjára.

Az iráni nyáréj mesés csillapja, mely az izzó napi hőség után jóltévő enyheségben pihenő vidék fölött milliárd fényét ragyogtatja, már számtalanszor iratott le, de ha mindjárt e leirások oly számosakká válnának, mint az ég csillagai, mégsem fog soha toll vagy ecset létezni, mely e varázsos képet a természet csodabájával és mesés szineivel csak legtávolabbról is ecsetelni képes volna. Mily bádgyadtaknak apróknak tünnek fel égövünk csillagzatai, a mint boruló-derülő láthatárunk közömbös kékjében vesznek el Kelet ezüstfényben, lángsugárosan felragyogó csillagvilágához képest. A csillogó, folyó fény okozta-é mely ez égi testeket körülfolyja, vagy az engemet környező légkör tisztasága – de ama fénysugáros csillagképek amott a keleti égboltozaton sokkal közelebb látszának lenni hozzám, mint itt a hideg Európában! – És ily éjben, képzelje el magának a nyájas olvasó a karavánt, a mint hosszan elnyuló sőtét fonalakként végig vonul a rónán. Méla, nesztelen csend terül el utain; az est hűvössége elől beburkolódzó lovasok fáradtan ülnek a nyeregben; a meglazult kantárszár s a hajtsár mindinkább hanyatló hangja az állatokra is altatólag látszik hatni, mert fejeik egyre mélyebben konyulnak le a föld felé. A patkóütés, majd puha földön, majd keményebb talajon tompán viszhangozva vész el a messze távolban a csendet csak, a harang kongása szakítja meg, melynek csodálatosan megható csengéséről énekli Hafiz:

»Panaszosan szól a harang, »Ha a tevét megrakják terhivel.«

A természet ellentállhatatlan szépsége ilyenkor, még a karaván legalacsonyabb tagjaiban is kőltői hangulatot ébreszt. A mester hangja közelébe hijja azokat, s a mint bizonyos dalok nótáit kezdi énekelni a szolgák és öszvérhajtsárok soraiból felhangzanak karban a legkedveltebb költők ghazéljai. Ha csekély távolságra hátra maradtam a karaván mögött, vagy rövid darabon megelőztem, e jelenetek mindig lebilincselőleg hatottak reám, s remegve követém a Pléjádok utját az égboltozaton, abból számitva ki, mennyi ideig fog még tartani e hasonlithatlan, idegen báju élvezet. Hetekig, sőt hónapokig magányos esti marsokat tettem, nem törődve a fenyegető veszélylyel, hogy turkománok kirabolhatnának vagy rab-szolgaságba hurczolhatnának, s az éjjeli nyugalomról is megfeledkezém, ha a karaván varázsos képét láthatám éjjeli utja alatt.

Virrad, és itt a reg! A keleti láthatáron a pirkadó nap hajnal sugarai mint czikázó lángostorok mind magasabbra s magasabbra emelkednek; a csillagok fénye elhalványul, mintegy megszégyenülve vonulnak vissza az Orion elől, mely a hegyek mögül felmerülve a keleti hajnal magasztos világosságát árasztja szélylyel. Én Ázsia több részén élveztem e páratlan természeti tüneményt, de legnagyszerübben fejlődött szemem előtt a Persia és Khiva közti sivatag pusztán. Alig hogy észlelhető lett az éjjel átmenete a regbe a hüvösebb légáramlat által, midőn már megszólal a muezzim (imára hivó) szomoruan ünnepélyes szózata »Hejua esszelat!« (fel az imára,) a félig még alvókat teremtőjük iránti kötelességökre intve. A szózatot még az állatok is megértik, mert megállapodnak. Mindenki leszáll, mosdásait végzi, s minden jel, minden utasitás nélkül az imádkozók hosszu sora képződik, melynek élén egy őszszakálú Imám szerepel. – E közben egyre világosabb és világosabb lesz, a hideg reggeli lég csaknem dermesztőleg hat s mig az utazók ájtatos imádságba merülnek, az állatok, pihenve az éjjeli mars fáradalmai után, mozdulatlan állnak, mit a mohammedán természetesen kegyeleti ösztönüknek róvására tesz. S ha a térdelő igazhitüek egész csapata végre égfelé emelt karokkal az utólsó »Allahu Akher!« kiáltásokat hallatja, Phőbus teljes sugárfényében megjelen, a fü hegyén és bokrok levelén csüngő csillogó harmadcseppeket myriád gyöngygyé változtatva át. A karavánok e reggeli képe kiváltképen mohammedánok vagy tüzimádóknál lebilincselő, sajátos varázszsal bir; az indusoknál már kissé hanyatlik romantikus szépsége, de legtökéletesebbé fejlődik valamely nagy zarándok karaván soraiban, a mint a Kerbelai nagy Meshedi uton találja őt a dicső, feledhetetlen keleti hajnal.