Part 15

Körülbelül öt vagy tiznapi tartózkodás után Medinában, mely rendesen Munevvire-nek (a kivilágított) neveztetik, a zarándok végre Mekka-felé vonúl, mely város a Mukerrime, (a dicsőített) elnevezést viseli. Négy különböző úton lehet eljutni oda, melyek közűl leggyakrabban használtatik a Szultán-út, (Szultán-Joli). A vidék itt is fővonásaiban kopár és puszta, itt sincs gondoskodva legkevesbbé sem az utazók kényelméről, s nem egy ájtatos moszlim, – főkép a szegényebb osztályokból – nyomorúltan elveszni kénytelen, amaz iszonyú zűrzavarban és tolongásban, mit a végtelen mennyiségű lovas, öszvér, szamár, teve, hordkosarakban és gyaloghintón utazók előidéznek, ha rabló beduinok elől menekülve, vad összevisszaságban tolonganak át a számtalan hegyszoroson, maguk alá gázolva azt a szegényt, ki mielőtt még megpillanthatta volna az Istenházát – a mint a Kaabá-t nevezik – szerény sorsának esik áldozatáúl. Az utolsó előtti állomáson csinálják rendesen a hadsi-toilettet. Megnyiratják, megborotváltatják magukat, minden ruhát levetnek, s felveszik az »Ihram«-ot, egy hosszú vászondarabból álló, könnyedén a testre vetett, s a jóhangzás kedvéért köpenynek nevezett zsákot, mely két nyilással bír a fej s jobb kar számára. Ezen Istennek tetsző öltözet nem igen gyakorlati, de annál kártékonyabb, mert az Ihram által, az északbeliek melegebb ruházathoz szokott egészsége nagy kárt szenved. Napszúrások napirenden vannak, a hűvös esték vérhast idéznek elő s ezek s más körülmények magyarázzák meg a tényt, hogy száz zarándok közűl, ki a Volga, Oxus, Jaxartes partjairól s a Tian-San alvidékeiről Mekkába vándorolnak, harmincz, sőt több is a szerencsés hazaérkezés helyett, Alláhtól az örök álom boldogitó sorsával jutalmaztatik meg. – Az említett állomástól, még egy napi s egy éjjeli út van hátra, mely részint fekete sziklafalakon, részint sárga homokon vezet keresztűl, melyből oázisszerűen emelkedik ki nehány zöld pázsit lapály, míg végre másnap reggel egy hegyszoros végére érve, egy összevissza hányt szürke háztenger merül fel, s annak közepében a Kaaba nagy mecset-udvara a hét minarettel, oly látvány, mely a zarándokokat a legnagyobb lelkesedésbe, sőt üdvözült elragadtatásba ejti. Ezer meg ezer torokból száll égfelé az örömreszkető kiáltás »Lebeik, Lebeik, ja Allah!« (a mint néked tetszik, o Isten!). Mindenki leszáll, idegenek ki sohasem látták egymást, sohasem szóltak egymáshoz, összeölelkeznek; mindenki csókolódzik, sír, kiáltoz, ujjong, mintha váratlanúl földöntúli boldogság kapúi nyiltak volna meg előttűk. S ez a tüz, e hallatlan felindulás és lelkesedés, mindössze egy a pogány időkből fennmaradt kőnek szól, melynek eredete sem a próféta tisztelői, sem máshitűek által, nincs ismerve, s mely mégis évről évre több mint tizenkét század óta, számtalan millió ember lelkében a legmagasb lelkesedést előidézni képes.

A százféle kellemetlenségről, csalásról s megröviditésről, melynek a zarándokok az idegen néptől hemzsegő városban ki vannak téve, hallgatva, egy pillantást akarunk vetni a Kaaba legszentebb szentélyébe, mely egy nyilt csarnokokkal körülvett egyenszögű udvar közepén emelkedik. A tompa, alig negyven láb magas torony, a zarándokolás idejében mindig hosszú selyem függönyökkel van elfödve. A bemenet északnak fekszik s oly magas, hogy a templomszolgák segitsége nélkül nem lehet bejutni. Egy egyszerű lépcső ugyan legkönnyebben segítene e bajon, azonban meghagyják úgy a mint van, mert a zarándokoknak nyújtott segitség az Isten szolgáinak igen sokat jövedelmez, s tudvalévő dolog, mily jól fel tudnak azok mindent használni. Ha végre belebotorkázott az ember e sötét, félemletes helyiségbe, az oszlopzatokról alácsüngő lámpák fényénél, jobbra a Makami Ibrahim-ot (Ábrahám lábnyoma) látja, melynek nagysága szerint itélve a jó patriárka oly lábacskával birhatott, mint tiz egymás mellé helyezett elefánttalp. Balra van a szent Zemzem-forrás, egy, valószinüleg földalatt folyó csermely, kútszerű nyilással, melynek vize a moszlimek által a legbecsesb nedvképen iratik le, messze el, a legtávolabb régiókba hordatik szét s csodatévő varázsital gyanánt tekintetik. Azt mondják: ha e viznek egy csöppje érinti a haldokló ajkát az meg van mentve a pokoltól s minden kínjától; egyetlen egy csöppe a női szépséget hervadatlanná teszi s gyermek-áldást biztosít meddő asszonyoknak. A forrásnál magánál, csak keveset élvezik e vizet s ez igen természetes, mert langyos, keserűsavas s az ájtatós zarándokoknak gonosz dysenteriát okoz. Igen, az a jó, drága zemzem! Utazótársaim Közép-Ázsiában hónapokig hordták öveikben, hitetlen csehek által készitett kerekre köszörült üvegekben, s ha valami veszedelem környékezte őket, jobban féltették Zemzem üvegeiket mint becses éltüket.

A legszentebb a Kaabában természetesen, a titokteljes fekete kő, (Hadsari Aszvad) a keleti sarokban, nem messze az ajtótól négy lábnyi magasságra befalazva. E kő, mely ma már csak töredék s aranyozott ezüst karikával van átfogva, nemcsak e kis épületnek tulajdonképeni fénypontja, de sőt az egész Iszlam-világnak; s csak félve és remegve közeledik hozzá a zarándok. Már távolról kinyujták utána ujjaikat, s a szent kő légkörét egyre ájtatosan csókolják. Százaktól körülvéve, mégis csak keveseknek sikerül, hogy azonnal hozzáférhessenek, tehát többször ismétlik a Taváfot s végtelen boldogoknak tekintik magukat, ha órákig tartó várakozás után, végre jobb kezük három első ujjaival érinthetik a világ legbecsesb kincsét s szomjas ajkaikkal megcsókolhatják. Ez, a mint már mondám, az egész zarándokút tetőpontja. – A Kaabá-n kivül, a mecset előudvarában fekszik a négy Makama, t. i. az orthodox felekezetek, névleg, a Hanefiták, Saféiták Hambaliták és Malekiták alapitóinak nyughelyei. E helyek naphosszant tarka néptömegtől, csupasz vállak és borotvált fejek sürű gombolyagától, valóságos emberchaosztól környeztetnek, valamennyien egy és ugyanazon eszmétől eltelve s csak különböző nyelvük által árulva el, hogy csaknem minden égalj legtávolabb eső tartományaiból zarándokoltak ide. A többire nézve, az élet a nemes Mekkában is csak olyan mint minden vallási jelentőséggel biró városban, t. i. végtelen romlott és feslett. A legájtatosabb imák, mindennemű vétkes kihágásokkal váltakoznak s az Isten házának legközelében oly orgiák ünnepeltetnek, melyek minden leirást felülmúlnak. Ez egyébaránt nemcsak Mekkában van úgy; nehány persa búcsújáró helyen alkalmam volt személyesen meggyöződhetni ezen istentelen állapotokról. Erre vonatkozólag is ellehetne mondani: les extremes se touchent, mert az erkölcstelenség és bűn szégyenteljesebb fészkei mint a persa Meshed és Kum aligha találhatók valahol a világon.

Eddig a nagy zarándok út két főpontjáról beszéltünk; még csak a harmadik, úgyszólván, az egész zárkövének leirása hiányzik, t. i. az Arafa, vagy – a mint a törökök mondják, – Arafat hegységre való búcsújárás. Itt t. i. a Zil-Hidse hónap 9-én hitszónoklat tartatik, mely a végtelen nagyszámu hallgatóság következtében, valószinüleg csak a legkevesebbek által hallatik, melyen jelen lenni, azonban minden zarándok köteles. Már két nappal azelőtt, ezer meg ezer ihramjába tekert zarándok siet ki Mekka északi kapuján, fel, az alig nehány száz lábnyi magas dombnak tartva. Az említett hónap 7–8-án már rendkivüli a tolongás a Zil-Hidse körül, a kopár szikla egész lejtője sürűn van elhintve emberekkel, s hogy a 9-dik napot vidáman bevárhassák, kávéházakat, borbélyműhelyeket és mindenféle mulatságokat rögtönöznek. E napon már napkeltekor midenki a legtarkább összevisszaságban tódul fel a dombra, hogy a tetején álló szónokhoz minél közelébb jusson. Valóban nem csekély feladat! főkép Arábia izzó napsugarai alatt s csak a nyomorúlt ihramba burkolva; e mulatság nem csak egynek kerül életébe is, ki jutalmúl aztán az igazhitüek szemében, vértanunak tekintetik, kinek lelke egyenesen a paradicsom felé emelkedik. Egyébaránt kétséget sem szenved, hogy ezen emberekkel borított domb, az nap igen megható látványt nyújhat. Ezer meg ezer szem tapad a szónokra, s valahányszor ez imádsága hevében karjait ég felé emeli, mindannyiszor megmozdúl a lejtőket elfoglaló egész embertömeg, óriás, ringó tengeri hullámhoz hasonlólag, s messze dörgő Lebeik! Lebeik!-ot küld fel a fellegetlen éghez. Ez egyszer helyén is van a Lebeik (= tessék), mert Ábrahám híres szavának ismétlése az, midőn a patriárka, engedve Isten akaratának, fiát az áldozatkőhöz vezeté.

A mint vége van a prédikácziónak, mindenki, mint az őrült rohan le a hegyről. E sietség szabályszerinti s valóban irtózatos jelenetté fejlődik, ha a sok ezer ember részint lóháton, részint gyalog tüskön-bokron, sátorköteleken és sátorpóznákon át az éj sötétében, vagy egyes fáklyák gyér világitásánál vad rohanással száguld le az Arafat lejtőin. E pokoli futásgyakorlat első állomásán imádság végeztetik; összeölelkeznek s egymást üdvözlik a Hadsi új tekintélyében, melyet e percztől fogva elértnek tekintenek. A mint ez állomást odahagyni készül, minden Hads hét követ kénytelen maga mögé dobni, melyek sátánnak szólnak, ki Ábrahámot kísértetbe akarta vinni. E kövek igen gyakran a sátán koponyája helyett, valamely ártatlan zarándok fejéhez röpűlnek, miből aztán természetesen heves verekedések támadnak, melyek a szent szertartás zárjelenetét képezik. Végre Mina völgyében, Ábrahám áldozata emlékeül, egy-egy állatot áldoz minden zarándok. – A szegényebbek beérik egy báránynyal vagy juhval, gazdagabbak azonban tevéket áldoznak s a leölt állatok száma gyakran több ezerre rúg. A hús felhasználását az áldozók nem engedik meg s minthogy annak legnagyobb része ad majorem Dei gloriam, szabad ég alatt, Arábia forró napjának kitéve hagyatik hátra, e büzhödt légben leghamarább fejlődik a koléra első csirája, mely ezerenként osztogatja a zarándokok közt az öröklétre szóló útlevelet, s általok, a koléra-bizottság által szervezett szigorú intézkedések daczára, Európába is átvitetik. – A bucsújárás e harmadik jelenetének befejeztével, a zarándokok sietősen összeszedik Zemzem vizüket s egyébb emlékeiket, hogy könnyű szívvel s még könnyebb erszénynyel hátat fordítsanak Isten városának, míg Mekkában körülbelül, mint az idény lefolytával Karlsbadban, igen vígan vannak ezután. Ájtatos egyházszolgák, kútőrök, szállásadók, hôtelier-k, kereskedők, kávéházbirtokosok, komédiások és hetärák összeadják az idény jövedelmét. A jó Istenre, a fekete kőre, Arafatra és Zemzemvizre legkevesebbet gondolnak, annál többet ellenben a jövő idényre, és Mekka serifje, a próféta e vérrokonságban lévő ivadéka időnként még imádságokat is rendez, Istentől minél számosabb zarándoklátogatást esdve.

Hát a zarándokok? Még elég vidám hangulatban kelnek a hosszú, fáradalmas útra. Visszamenet Mohammed állítólagos lakházától egy kis porond vitetik el selyemzsacskóban. E »Khaki mubarek« (áldott vég) legbiztosabb gyógyszer legyen szembajok ellen. Annak idejében én is tartottam ily selyem zsacskót övemben, azonban sohasem birtam rávenni magam, hogy egy szenvedőnek oly mértékben hintsek port a szemébe, mint azt társaim tevék. A hazatérés egyátalán sokkal gyorsabban történik. A szeretettek viszontlátásának reménye felvillanyozza az ellankadt tagokat s türelemmel türeti az utazás fáradalmait. A jutalom, mely a hazaérkezőket várja, fel is ér aztán a kiállott szenvedésekkel és veszedelmekkel. Rokonok és barátok több napi távolságra eléjök utaznak s szülővárosukba, vagy otthonjukba való bevonulásuk mindenféle ünnepélyességgel jár. Egy újjongó embertömeg diadalmasan hordja őket az utczákon keresztül, mindenki közelükbe tolakodik, hogy láthassa, ruháikat érinthessék, azon reményben, hogy a városok legszentebbikének egy láthatatlan porszeme rájok talál ragadni, s ha jól emlékszem, a hazatérő Hadsi ölelése és testvéri csókja, az egész Istennek tetsző tett huszadik részletét képviseli. A Hadsi czím, mely a pecsétnyomó gyürűn valamint később a sírkövön is díszlik, az illető egyéniséget a tisztelet és becsület egész sugárkörével övedzi körül. Minden Hadsi patricziussá válik, a felekezetben vezető szerepet játszik s ezáltal minden másnál jobban van megvédve a hatóságok zsarnoksága ellen. S ezen előnyzés nem indokolatlan, mert a ki évekig tartó utazásra kel, sok idegen országgal és néppel ismerkedik meg s a legkülönbözőbb tapasztalatokon megy keresztül, nem méltatlan a polgártársai közötti kiválóbb állásra. De még a Kelet népei szellemi és erkölcsi életének ismeretére nézve is nagy értékkel bírnak e zarándok útak; fennállásuk óta közvetíteni szokták, az afrikai lakosokkal való közlekedést, s évenként úgyszólván internationális gyűlést hoztak létre az Iszlam követőiből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mekka és Medina igen távol esnek, az utiköltség odáig, akár vizen, akár száraz földön igen jelentékeny s a koldus tarisznyára s botra támaszkodó zarándokok száma aránylag csekélynek bizonyúl; minthogy azonban az egész világ utazni, azaz zarándokolni akar, az ájtatos szellem azon mesterkélt, hogy az Arábiától távol eső tartományokban is vonzó búcsújáróhelyeket puhatoljon ki. A szent sírok feltalálása soha, semmi időben és egy vallásban sem volt különös nehézségekkel egybekötve. Az igazhivő moszlim az éj sötétében tűzoszlopot, a keresztény egy Madonnaképet lát felragyogni, itt Lourdes dicsőíti magát, amott meg Imamzade N. N. s minthogy a papok akár Keleten akár Nyugaton gondoskodni tudnak róla, hogy e csodahelyek kellőleg látogattassanak és méltányoltassanak, könnyen érthető, hogy mindenkor s az Iszlamvilág minden hitfelekezetében nem hiányzottak a szent sírok. Nem feladatunk hogy e sírokról kimerítőleg szóljunk, ámbár a számos »Teszkeret-ul-Evlia«-ban (szentek története) igen bőséges források állanának rendelkezésünkre; azonban, itt csak arra akarunk utalni, hogy Mekkán és Medinán kivül még számos búcsújáróhely létezik, mely nagy hírnek örvend. Ezekhez tartoznak a keleti Szunnita tartományokban a Szent Apak sírja Kasgav-ban, Ahmed Jeszevi-é Turkesztánban és Bahaeddiné Bokharában. A Siita világnak megvan Meshedje, Kum- és Kerbelá-ja. Az utóbbi három inkább nemzet-gazdászati mint vallási tekintetből emeltetett vértanúvá. Irán nehány okos fejedelme, t. i. gátat akart emelni, a sok pénznek Arábiába való évenkénti kivándorlása ellen s ájtatos alattvalóik nagyobb kényelmére három nemzeti Szentet teremtett, melyeknek imádása és tisztelete valósággal ép oly sikeresnek bizonyult a nemzetgazdászatra mint nemzetvallásra nézve. E három siita búcsújáróhely gazdagsága és pompája már gyakran iratott le; én is körülményesen foglalkoztam velök »Vándorlásaim Persiában« czimü munkámban, s miután én nem csak látogatóképen, hanem inkább mint zarándok tartózkodtam több hasonló helyen, tanuságot tehetek róla, hogy a Meshed és Kumbeli zarándokok, látszólagos ájtatosságban, lelkesedésben, sőt töredelmességben csak igen keveset engednek a Medina zarándokoknak. A siita Szentek nyughelyei kápráztató fényükben, aranynyal, ezüsttel és drágakövekkel túlterhelve, a jámbor megtekintőt bámuló csodálkozásra ragadják. Az ékszertárgyak többnyire kegyeletes adakozások, melyek által, mint az a földi nagyoknál szokás, jóindulatra igyekszenek hangolni az istenieket. Hisz még a példabeszéd is mondja: »O deris, o Szent, pénz nélkül még a menyországban is szegény ördög vagy!« E sirok már mint épületek is nagyszerűek. A meshedi Imam Riza kupolája több centiméter vastagságú aranylemezzel van bevonva, mely a felkelő s lenyugvó nap sugaraiban csodálatosan felragyog; sőt egy sugár torony egész külfala is vastag arany lemezzel van borítva s a síremlék rácsozata, Meshedben valamint Kumban is, tömör ezüstpálczákból áll, nehéz arany ékítménynyel. Hatalmas vastag ezüst táblákkal fedett kapukon át lép be az ember e síremlékek belsejébe, melyben mesés fény és pompa uralg; száz meg száz fülke környezi a nyughelyet, a falak arany alapon azurkék zománcz díszszel ékítvék, s könynyen megfogható, hogy a szegény moszlim zarándok, ha e csarnokba lép, a szent egyéniséget környező hallatlan, kápráztató gazdagságtól elvakítva, annak isteni tulajdonai által elragadtatva érzi magát. Az egy vagy másik sír ezüst rácsait körűl tolongó zarándok nép képe, zokogásuk, sírásuk és kiáltozásuk a kiaggatott táblákról leolvasott imádságok alatt, az aggályos mohóság, melylyel az olvasni nem tudók a mollák ajkairól hangzó szavakat lesik, mindez örökre feledhetetlen lesz előttem. Könyzáport láttam végig omlani gyermek arczokon, holló fekete és hófehér szakállakon; szemtanúja valék, midőn még nők is oly hatalmasan ütve mellüket, hogy a bolthajtásos falak viszhangzottak tőle, bűnbánólag mondák el a pater peccavi-t. Kétségtelen, hogy a mély töredelmességnek alapja valódi ájtatosság volt. Azonban, mért titkolnám? Mindazáltal sok tettetést, hazugságot és csalást is találtam e búcsújáró helyeken. Meshedben történt, hogy egy olvasni nem tudó zarándok, egy valóságos fösvény, ki a hivatalos sírboltőröknek a felolvasásért járó tiszteletdíjt sokallta, tőlem kérte ki magának e szíves szolgálattételt. Mellém állt s én lelkiismeretesen leolvastam neki az illető kórán-szúrákat és arab imádságokat. Eleinte utánam dadogott egyet-mást, de nemsokára a következő párbeszédet hallám hátam mögött. A. »Öt aranynál ugyancsak nem ér többet ez a ló.« B. »A Szent Abbaszra! magam tizenkét aranyat adtam érte,« stb… Elképedve hátra néztem s jövendőbeli Meshedimet egy ismerősével lóvásárlásba találtam elmerülve; mindenesetre sajátságos foglalkozás a Szent Imam Riza sírjánál.

Hasonlót állíthatok Kumról, mely par excellence a nők búcsújáró helye. E városban t. i. aranyozott kupola alatt nyugszik Imam Riza, az Ali-vértanú nővére, Fatima, kit rendesen Meeszum-ei Fátimá-nak (a szeplőtlen Fatimá-nak) neveznek. Ravatalának érintése, a hagyomány szerint elegendő arra, hogy meddő nőket – Persíában a meddőség iszonyú szerencsétlenségnek tartatik, gyermekkel áldjon meg, elveszett szerelmet visszaszerezzen, testi bájakat hervadatlanokká varázsoljon s mi több, az elkövetett hűtlenségért a más világon bűntelenséget biztosítson. E szent mohammedánnő nyughelye körül fél mértföldnyire óriás sírkert terűl el. E temetőben Irán legtávolabb vidékeiről idehozott nők nyugszanak, valószinüleg vétkes lelkek, kik a házasság-törés súlyos vétkének tudatában, a Feltámadás napján a szeplőtlen Szűz közvetlen vezetése alatt akarnak megjelenni Isten trónja előtt. S tán Meeszumei Fatima oka annak, hogy Kum bájos leányai mai napság oly könnyen eltántoríthatók a női hűségtől, mert nem ösmerek persa várost, melyben annyi kéjhölgy léteznék, mint épen Kumban, a nők e búcsújáró helyén. E szomorú állapotok híre a távolba is elhatott, s mégis évről-évre ezer meg ezer nő zarándokol e szentelt hölgy sírhantjához, sőt a jelenlegi dynasztia fejedelemnői is ezen aranyozott kupola alatt emeltették sírboltjukat. Még két Kadsár is nyugszik ottan; életükben igen kedvelték a hölgyeket, s az egyik, Feth-Ali sah, 800 megesketett feleséggel bírt – nem csoda tehát, ha halála után is női társaságban óhajtott nyugodni.

Meshed és Kum után a siita irániak tekintete legszívesebben Kerbela és Nedsef felé irányúl, a hol a nagy Ali és vértanú fia Huszein vannak eltemetve. Az út e szent városok felé ellenséges Szunnita terűleten vezet keresztűl s azonfelül rabló beduinok által is fenyegettetik. Az odajutás ennélfogva rendkívül veszedelmes és fáradságos; de mire nem vállalkozik a siita, hithőseinek kedvéért, kik elárúlva s megkínoztatva, gyilkos tőrök alatt s a szomjhalál gyötrelmei közepette, a sivatag izzó homoktengerében életükkel áldoztak a Sia-hitnek! Ennélfogva az utazás a Bagdadtól fekvő sivatagba kiválóan érdemteljesnek tekintetik, s a ki oda zarándokolt, a »Kerbe lai« prädicatumnak örvend, míg Meshed látagatói, Meshediknek, neveztetnek. 50 búcsújárni vágyó persa közűl legfeljebb öt megy el Mekkába, a többi mind az utóbb említett helyeken teljesíti zarándoklási kötelességeit, s a kinek nem sikerül életében oda jutni, az holtan szállítatja el magát oda. Mindenki zarándokolni, utazni kiván s nem csalódunk, ha a persának e fékevesztett zarándokolási és utazási szenvedélyének tulajdonítjuk szellemi tevékenységét s kiváló felsőbbségét, mely őtet többi hitsorsosai fölé emeli.

Dervisek.

Az előszeretettel tulzás felé hajló keleti természetnek, mindjárt eleinte sokkal jobban eshetett a mély rejtélyekkel és sajátságos formaságokkal egybekapcsolt istenitan, mint a száraz, ha mindjárt még oly meggyőző szó. A szerzet-világhoz s annak képviselőihez a nép már korán szeretettel s bámulattal közeledett, mig a papok s theologusok csak tiszteletében részesültek; s innen ered a századok óta heves elkeseredettséggel folytatott harcz az ulemák és dervisek közt, oly pap-harcz, melyről a kereszténység története is sokkal többet tudna beszélni, ha az ájtatos és számitó szent-atyák a barátokat oltalmuk és hatalmuk alá nem keritik, egyuttal engedékeny eszközökül használva fel őket. Hogy a moszlim világ valásszelleme ily irányt vett, aligha lesz meglepő; a dervist épen ismerni kell, ruházatában, melynek miden egyes részlete, sőt minden gombja egy-egy eszmét jelképez; látni kell őt istentiszteletében, az ugrálásnál, tánczolásnál, gyors forgásnál, mely isteni szeretete által felhevült képzeletének megtestesülését ábrázolja, s csak akkor foghatjuk fel, mikép épen az ily ember s ez az eljárás képes a keletinek rajongó észjárásának megfelelni. Az ájtatos pap Nyugaton beéri egy alkotójához intézett buzgó imádsággal, Isten iránti szeretettel és tisztelettel akar eltelve lenni, s ezen érzelmeket gondosan ápolva, azon van, hogy minél mélyebb gyökeret verjenek szivében. A keletinek ezen eljárás hidegnek tetszik, ő az isteni tiszteletet ihlett rajongásokban, fékevesztett kitörésekben akarja nyilvánitani, esztelenné akar válni, s a testtől ideiglenesen elválasztott szellemben, a teremtmény számára a legjobb utat látja, melyen alkotójához közeledhessék, s a legbiztosabbat, hogy az istenséggel összeköttetésbe léphessen. Ez, és csak ez látszott nekem a Dervis-lét alapja lenni, alapja e sajátlagos vonásnak, mely a keleti erkölcsök képét jellemzi, s melynek magyarázatát és leirását, már oly kitünő tollak kisérlették meg, s miután darab ideig magam is tagja voltam egyik szerzetnek, az elméleti magyarázatoktól eltekintve mert a dervisek élethű leirását fogok igyekezni olvasóimmal megismertetni.