Part 14

Bármily izlésteleneknek mutatkoznak is az iszlam vallási ünnepei, az ujévi ünnep Noruz, mégis költőileg szép; a tavaszi éjnap-egyenre esik s azon perczben, melyben a nap a kos jelébe jut, veszi kezdetét, s a parszi-kultus egyetlen maradványaképen, nemcsak a siita Iránban, de a keleti moszlimvilág minden tartományában nagy fénynyel ünnepeltetik. Konstantinápolyban a Noruzünnep csak az előkelők házaiban, édességek s a házigyógyszerész által ajándékképen átnyujtandó főzetek élvezete által dicsőittetik. Azonban az ottomán császárság keleti határától kezdve egész Khináig, a Noruz ugyszólván fontosabb szerepet játszik, mint a vallási ünnepek. Iránban már hónapokkal azelőtt szoktak készülni reá. Czukor, szörpök, sárgaczukor, czukorba főtt gyümölcsök stb. hihetetlen mennyiségben hozatnak a városokba, tizenhárom napig tartó ünnepélyre számitva, azoknak fogyasztására. Mindenki uj öltözetet vagy legalább uj ruhadarabot igyekszik készittetni; a királytól le a koldusig, mindenki ajándékokat kap és osztogat, s mondhatom igen érdekes látványt nyujt az örvendetes felindulás, melylyel a tavasz beköszöntése üdvözöltetik. Az ünnepélyek a csillagászok által meghatározott pillanattal veszik kezdetét; leghatályosabban fejlődnek a király udvaránál, ki az ujév beköszöntét országnagyjai körében szokta bevárni, hogy azonnal átvehesse azoknak üdvözleteit s egyuttal ajándékokat osztogathasson. Hogy ez alkalommal nem hiányzanak a dagályos költemények sem, melyek a Sah felséges lényét a tavasz fenséget egyaránt dicsőitik – király-illat és rózsaillat merészen egybeolvasztatnak – magától értetik. Hivatalos beszédekben sincs hiány. A Sah az ország állapota, üzlete és ipara felől kérdezősködik, értesitést követel a hit és vallás terjesztéséről, mire a miniszterelnök ő excellencziája az ujévet óriási hazugságokkal kezdi meg, a mennyiben vidékeket, melyek tényleg romnak indultak s nyomoruságban tengenek, virágzó kövéreknek ir le; szintoly mértékben és szellemben hazudnak a főpapok is, kik a moszlim hit győzedelmes terjedéséről mesélnek, holott pedig az Oxustól kezdve a hitetlenség fekete árnyait mind messzibbre terjeszti ki Irán földeire. Kérdező és kérdezett biztosan tudja, hogy csaló és megcsalatik de az perczig sem tartóztatja a Sehin Sáh-t, hogy mindenütt ajándékokat, tele kézzel uj verésü arany- és ezüstpénzeket ne szórna, mert az ujévet arany ajándékkal kezdeni, legjobb jóslatnak tekintetik. Bármily ősrégi is a Noruzünnep, mégis ugy látszik már fontos átalakulásokon ment keresztül még a nehány évszázadnyi, aránylag rövid idő alatt is, mert Chardin és Thevenot franczia utazóktól kezdve, egész Polák-ig, Persia legujabb s legalaposabb ismertetőjéig, ezen ünnepély leirása Irán minden látogatójánál különbözőleg hangzik.

A mint a tudós Richardson beszéli, az évszak változtában szép alaku ifju, jelképileg az uj évet ábrázolván, állittott a királyi hálószoba ajtaja elé s azon perczben, midőn a nap a kos jelébe jutottnak mondatott bejelentetlenül belépett a királyhoz. A király kérdéseire: »Ki vagy? Hová mégy? Hogy hinak? Mit hozasz?« – az ifju azt felelte: »Én áldott és üdvhozó vagyok, Istentől küldettem hozzád, mert az Új évet hozom.« Erre egy másik szép ifju nagy tálat hozott elő, melyben buza, lencse, bab, zezamfü, rizs, továbbá nagy adag czukor és két ujveretü pénzdarab volt, mig a miniszterek és országnagyok friss sütésű kenyeret nyujtottak át. Miután a Sah mindent megizlelt volna, a maradékokat elosztá a jelenlévők közt, mondva: »Ez az uj idő ujévének uj napja, hol minden létező megujul.«

A mi ez alkalommal a királyi palotában történik, némi változatokkal az országnagyjai palotájában ismétlődik, mig magánkörökben, az ünnepi ruhába öltözött család gazdagon megrakott asztalnál foglal helyet. Annak közepén – (megjegyzendő, hogy itt csak a földön felteritett szőnyegről s nem tulajdonképeni asztalról van szó), vizzel telt tál áll, melyre minden szem irányul. Azon perczben t. i. midőn a nap a kos jelébe jut, a föld egy halk megrendülése következtében a viz állitólagosan megbodrosul, s e pillanat adja a jelt kölcsönös üdvözletekre. »Idi suma mubarek bad!« (Ünnepetek boldog legyen!) E köszöntés hangzik fel az nap mindenütt, házon kivül és házon belül, a város minden utczáin, a merre emberek csak találkoznak egymással. A Noruz-zal t. i. az állami, üzleti, ipari, és mezőgazdasági életben uj fejezet kezdődik. A fagy, eső és borus ég évszaka helyet ád a tavasznak, az azurkék mennyboltnak, a balzsamos légnek s virágok édes illatának. Nem csoda tehát, ha az ünnepélyek szakadatlanul folytattatnak 13 napon keresztül, s még a pénztárát oly aggályosan őrző fejedelem sem képes magát kivonni belőle hogy a nyilvános mulatságokhoz bizonyos összeggel hozzá ne járuljon. S még ott is, hol az irán kultura az ó parz eszmék befolyása alatt már egy évezreddel ezelőtt fanatikus arábok és turáni hordák által erőszakosan kiküszöböltetett, még ott is, t. i. Közép-Ázsiában is a Noruz még mindig antik formájában és bájában tovább virágzik.

Sajátságos, hogy az ős Kharezm, a parszi-kulturának ezer év előtt még hires székhelye, hivebb maradt e szokáshoz, mint Turkesztán egyéb részei. Khiva özbeg népségénél a tavasz beköszöntése nem kevésbbé fontos szerepet játszik mint Persiában. Állitólag e napon hangzanak fel először a szilfák sürű lombozatu ágairól, a csalogány busongó, édes dalai. Az Oxus drága nedve, ezen ünnepély érdekében a legtávolabb csatornákba is bebocsájtatik; a város nyilvános térein kosviadalok és lóversenyek rendeztetnek, s a kinek csak módjában áll, ezen időtájt elhagyja lakását hogy nehány napot sátorokban, valamely kövér mező szélén töltsön el. A szigoruan moszlim Bokharában, ugyan szinte ünnepeltetik a Noruz, azonban nem oly pompával, mint az iszlam legszélsőbb keleti határszélén, t. i. Keleti-Turkesztánban. A természet szép ünnepének e kiváló dicsőitése nem lehet meglepő, mert az iszlam ünnepei egyáltalán számra igen kevesek s azonfelül a gyász és elkeseredés érzelmeivel tartatnak meg; jelentőségük elvileg, az Istenségbe való, őszinte elmélyedésen s a próféta rajongó dicsőitésén alapul, s ennélfogva magától értetődik, hogy a lélek örömteli hangulatát kizárják.

Zarándokok és zarándokolások.

»Esz safr kitatun min esz szakr« (az utazgatás egy darab pokol) állítja egy arab s egész Keleten elterjedt régi közmondás, mely sokak előtt a keleti kényelem-érzék kifejezésének fog tetszeni, voltaképen azonban semmi egyéb parodiánál, vagy ártatlan szójátéknál.[7] Az utazás tudvalevőleg egész Keleten kellemetes időtöltésnek, az egészségre nézve jóhatásunak tekintetik, sőt bizonyos népeknél valóságos szenvedélylyé vált, mely különféleképen érvényesül s legvilágosabban nyilvánúl a zarándokolások utáni mohó, fékevesztett vágyban. Ha a persának vagy közép-ázsiainak kiválóan jól megy dolga, ha magának vagy élettársának rendkivüli élvezetet kiván nyujtani, akkor a moszlim-Ázsiában zarándokolást határoznak el, olyformán, mint a hogy nálunk Olaszországba vagy Svájczba tervezünk kéjutazást. E czélra jó eleve, megtakarított kis összegek tétetnek félre, ruhát és utazó-készleteket készítenek s már előre gyönyörködnek az élvezetben, melyet az idegen országokon és városokon keresztűl teendő út, s a tartózkodás annyi nagyfontosságú, a próféta által szentesített helyeken, nyujtani fog, be sem számítva az előnyt, hogy e szent helyek látogatása az örök üdvösséget biztosítja az utazó számára.

A zarándokolások közt a Mekka és Medinába való utazás, az iszlam e legszenteltebb helyeinek látogatása, természetesen legkiválóbb szerepet játszik. E »Hads-zarándokolás« néven nevezett búcsújárás után következik a próféta egyes családtagjai sírjainak látogatása, p. a siiták részéről, Kerbela és Nedschef sírjai Meshedben, Kumban s más helyeken, továbbá az Eszhaboknak, – a próféta társai, a vallás-épület megalapitásában, – s más szentek és írástudók nyughelyei, s ámbár mathematikai pontossággal ki van mutatva, hogy 7 búcsújárás ezen, s más 21 másik Veli-Ullah sírjához, hasonértékű egy mekkai zarándokolással, mégis a sivár, köves, homokos Arábiába való vándorlás, a moszlim keletinél a vallás örve alatt nyilvánuló utazási vágyának legfőbb ideálját képezi. Mindenekelőtt tehát a »Hads«-ról, a par excellence zarándoklásról fogunk szólani.

Habár a kórán azt mondatja a prófétával: »Zarándokoljanak házamhoz,« azért a későbbi magyarázók, a túlságos búcsújárás, azaz, útazási kedvet korlátozni óhajtván, a zarándokolást mégis csak a következő föltételek mellett engedélyezték: 1) Elegendő pénzösszeggel kell ellátva lenni, 2) testileg egészségesnek és 3) nőtlennek kell lenni. 4) Nem szabad adósságokat hátra hagyni otthon, 5) csak béke idején szabad útra kelni, 6) inkább szárazföldön, mint tengeren kell útazni (minthogy az első kevésbbé veszélyes) s végre 7) teljes korúnak, azaz legalább 15 évesnek kell lenni. E szabályok szigorú betartása, gazdasági szempontból igen előnyös volna a moszlim társaságra nézve, de a szeretett vallás sok kibúvóval bír, s egyetlenegy látomány vagy álom elegendő arra, hogy az egész rendszert irgalom nélkül feldöntse. Mindenesetre érdekes marad a tény, hogy minél távolabb esik egy ország a moszlim világ e vallási központjától, annál nagyobb hévvel vágynak annak lakói a »Hadsi« tiszteletczím elnyerésére. Az ok valószinüleg, az Iszlam legszélső keleti és nyugati határain t. i. egyrészt Fez és Marokkóban, másrészt Kelet-Turkesztánban s a három Khanságban uralgó bensőbb és szívósabb hiterélyben rejlik, minthogy e vidékeken a rajongás sokkal jobban elharapódzott, mint magában Arábiában; valamint a fénytorony lábánál sötétség uralg, mig tetejének szétáradó fénysugarai a messze távolt megvilágitják. Elvitázhatatlan, hogy a Hadsi eszmében jó adag romantika rejlik, sőt azt mondhatnám, költői lelkesültség, mely a vallási rajongások daczára, melyeken alapul, mégis már századok óta gyakorlati eredményekre is vezetett.

Ha emlékemben felmerülnek számtalan ismerőseim a moszlim világ különböző országaiból, s magam elé varázsolom azon személyiségeket, kikkel a Hadsra való készülődés alkalmával ismerkedtem meg, még ma sem vagyok képes bizonyos csodálkozást leküzdeni. Ilyen emberek hetekkel, sőt hónapokkal azelőtt, az elhatározott terv következtében teljesen megváltoznak, s a mily mértékben közeleg az elindulás ideje, ép oly mértékben növekszik náluk a lázas, hevült állapot. Szegényebb s kevésbbé ismert egyéniségek, feltünés nélkül, észrevétlenül szoktak eltávozni ismerőik köréből; rendesen mások költségen utaznak, kik aztán a rájok költött pénzért tantiéme-et remélnek nyerni az isteni elégedettségből; sőt volt egy társam, ki életében nyolczszor tette meg mások contójára a tavafot (a Kaaba körüljárása) és ép annyiszor Hadsi lett, anélkül hogy bizományozói e czímmel ékeskedhettek volna. Utóbbiak ezért csak a másvilágon várhatnak jutalmat, itt alant azonban, egyedüli joguk abból áll, hogy azon Ihram-ban (ingszerü zarándokruha) melyet a Hadsi megbizott búcsújárása alatt hordott, temettethetik el magukat.

A zarándokútra készülők elindulása gazdagoknál bizonyos ünnepélyességgel jár. Az illető tetőtől talpig újba öltözik, szintúgy szolgái és kísérői is, a legjobb lovakat, legjobb nyeregszerszámokat viszi el magával s elutazása előtt végrendeletet csinál, oly elővigyázat, mely, a mint később látni fogjuk, korántsem felesleges. A családbarátok és rokonoktóli búcsú, komoly, megindító színezetet ölt, a mennyiben sok száz, sőt ezer mértföldnyi útnak néznek elébe, éghajlati nehézségekkel, emberi gonoszsággal és elemi bajokkal kellend megküzdeniök, mielőtt a Kaaba eléretnék.

Képzelj magadnak kedves olvasó, egy vagy több zarándokot, kik Khokandban vagy Kelet-Turkesztanban a hosszú s fárasztó útra kelnek Arábia felé s a legkedvezőbb viszonyok közt utazásuk czélját 9, de gyakran csak 12 hónap alatt érhetik el. Ezen emberek előtt a Hads, minden tapasztalatok, végtelen nélkülözések, szenvedések és mindennemű veszélyek öszlete. Ily körülmények alatt természetes, hogy az egyes utasok lassanként összecsoportosulnak s a barátság, sőt rokonság erős kötelékével fűződnek egymáshoz. A távol észak-keleti mohammedán országokból jövők, többnyire Bokharában, Herát és Orenburgban egyesűlnek, míg a délkeletiek Bombay- vagy Karsiban képeznek nagyszámú utazó-társaságot. Ott, hol az út nagy részét vizen kell megtenni, az utazási fáradalmak aránylag csekélyek, ámbár szűk helyre összeszorítva, a Hadsi-k itt sem élveznek valami különös comfortot. Azonban rendkivüli és valódi fáradalmakkal jár az Istennek inkább tetsző szárazföldi utazás, akár – itt az Iszlamvilág végéről beszélek – Persiát kerülve Dél-Oroszországnak, vagy egyenesen délnyugatnak tartva haladnak a szent városok felé.

A szunnita Turkesztánra nézve, a siita Irán oly ország, hol a zarándokok mindennemü veszélyeknek vannak kitéve, hol folyvást kínoztatnak, gyakran ki is raboltatnak s ily viszonyok között természetes, hogy Bagdad elérésével már a czélhoz közel érzik magukat. Bagdadtól, másrészt még Konstantinápolytól, valamint Áfrika igazhitűire nézve Kairó és Alexandriától kezdve, a karavánok nagy mérvet öltenek, azon zarándokkaravánok, melyeknek ős typusa mégis csak a régi Ázsia földjein tünnek fel a vallási költészet valódi fényében. Itt egyes csoportokkal találkozunk, kik vörös vagy zöld zászlót lobogtató csatlós által vezettetnek. Minden csoportnak megvan saját papja ki egyúttal biróként is szerepel, ha felmerülő viszályokat kell kiegyenlíteni; továbbá saját külön muezzinjával bír, ki szabad ég alatt, vagy a karaván-szerailban imádságra hí. Egy csoportban sem hiányzik a hajnyiró és a bohócz, ki a hosszu ut alatt, ha a »Telkin« éneklése már kifárasztotta a torkokat, vastag tréfáival igyekszik az ájtatos vándorokat megnevettetni. Ily csoportok gyakran egymás mellett utazgatnak, anélkül hogy azért elegyednének egymással. Hisz ez nem is lenne lehetséges. Amazok eretnek siiták, kiket egészen különböző gondolkozás és törekvés vezet a szent helyekre; emezek ellenben, ronda kinézésü tatárok rézsent álló szemekkel, idegen szokásokkal, idegen nyelvvel, végkép elütők a büszke arabtól, ki honfitársa s prófétája sírjához vándorol s amazokkal távolról és semmiben sem kiván érintkezni. »Az igazhitüek mind testvérek!« A mire Mohammed törekszik ez csak elméletileg szép – de Keleten mint Nyugaton, az elmélet csak elmélet marad.

A Tigris melletti nagy Khalifaváros után Damaszkus tekintetik a második nagy állomásnak, Damaszkus, hol tényleg össze is folynak az Északról Keletről, s Nyugatról jövő zarándokok seregei. A Bagdadtól odáig vezető út sohasem volt igen biztos, s a számos mellék-állomások daczára nem is volt valami igen kellemes, elannyira hogy igen érthető, ha a vizgazdag fakert, melynek közepén díszlik az Omejjádok székvárosa, a távol messzeségről jött utazót bámulatra ragadja. Persákat, Indusokat, Khinaiakat és Közép-Ázsiaiakat hallottam Damaszkusról beszélni s mindannyian földi paradicsomnak írták le. – A termékeny szyriai völgytől kezdve, a zarándokkaraván hivatalos jelleget ölt, a mennyiben Damaszkusban, a »Szure Emini« (a konstantinápolyi zarándokkaraván felügyelője) hozzá csatlakozik. Az út már most délnyugoti irányban, többnyire sivár vidékeken keresztűl, az ugynevezett szyriai zarándokúton Hedsaz, t. i. a köves Arábia felé vezet. A több mint ezerévnyi frequenczia s híres moszlim fejedelmek és fejedelemnők részéről rá pazarolt gondoskodás daczára, ezen út még mindig tele van kellemetlenségekkel, melyek a sivár könyörületlen tenyészet következményei. Az út igen gyéren népesített völgyeken, majd köves lapályokon, kopár hegygerinczeken, és forró homoksivatagokon visz keresztűl; az állomáshelyek többnyire csak nyomorúlt agyagviskókból, vagy hajdankori kastélyok romjaiból állanak. De mit törődik a Kaabá-ért és próféta sírérrajongó moszlim a múltnak imitt-amott felmerülő szép emlékeivel, Rabati Ammón-nal az ó-római Philadelphia, Gerazá-val, (a mai Dserras), pompás oszlop maradványaival, kapuival, vízvezetékeivel és fürdőivel? Gondolatjai víztartók s iható víz körül járnak, melyek mind gyérebben kerülnek elő; ő pázsitos legelőhelyekre vágyik, melyeket azonban hiába keres; leginkább pedig védelmet óhajtana a nomádok támadásai ellen, mit azonban sem a Szultán, sem szent szándékainak kegyeletteljes méltatása nem biztosíthatnak neki. Akár a Beni-Harb, akár az Eneze, vagy más arab törzsök legyenek – mindannyian mohó szemmel lesik honfitársuk rajongó tisztelőit s a Hadsi-kat kirabolják s a hol csak szerit tehetik halomra verik agyon.

A rabló beduinok előli folytonos rettegéshez még az ijjedelem is hozzá járúl, melyet a vallási mondák és mythószok idéznek elő. Majd kisértetekről van szó, melyek ezen út több helyén leszögeztettek; majd Themad puszta sziklaüregeiről, melyekben egy egész nép rögtöni tönkremenéssel bűnhödött Mohammedbeni megátalkodott kételyeiért s melyeknek porladozó kőhalmazaiból lelket rázó jajkiáltások hangzanak ki, – természetesen csak a Hadsi-k fülei hallják; – majd meg az istentelen Ad óriás nép emlékére reszketnek, melynek fejedelme a hirhedett Seddad, Istennek jelenté magát, egész városokat épittetett aranyból, ezüstből s e vétkes képzelgésért természetesen iszonyúan megbűnhödött. Csak Maannál, hol Paläsztina felé ágazódik el az út, kezd a sivár természet egyhangusága gyéren felmerülő kertek és szántóföldek által felvidúlni s valóban rendkivüli vallás-rajongás szükségeltetik hozzá, hogy elragadtatást érezzen az ember, ha 30 napos kin- és fáradalomtejes vándorlás után, végre maga előtt látja a vulkánnemü katlant, melynek közepén a prófétasír városa fekszik, s melynek keleti végén a Ohod nevü fekete bazalt hegy kisértetiesen emelkedik ki. E hegy látásakor a keletieket valóságos fogfájás rohanja meg, mert ennek közelében vívatott ama híres hasonnevü csata, melyben a prófétának két első fogát kiütötték; ama fogak, melyek legbecsesb ereklyeképen Konstantinápolyban a szerail csúcson drágakövekkel kirakott tokban őriztetnek s mély kegyelettel tiszteltetnek.

A Medina Jattrib keleti részén egy egyszerű, igénytelen épület, ép oly igénytelen zöld kupolával emelkedik; ez a próféta sírja fölötti épület, melynek láttára, a messzetávolból ide utazott sok százezer zarándok szíve lelkesűlten feldobog.

Egyszerűnek nevezem az épületet, mert más, p. a Meshedben és Nedsefben látható mohammedán díszépületekkel összehasonlítva, Medina világcsodája alig méltó említésre, s úgyszólván a próféta szerénységét s egyszerűségét jellemzi az utókor előtt. Az épület szabálytalan négyszögből áll, melynek külső falaihoz számtalan magánház támaszkodik, s csak homlokzatán láttatott el utóbbi időben, nagy bemeneti csarnokkal. A belső tért oszlopos folyosó futja körül, mely részint márvány és porfírból, részint azonban csak művakolattal bevont közönséges kövekből emeltettek. A délkeleti sarkot foglalja el a próféta madárkalitkaszerü mauzoléuma, még pedig csak nehány lépésnyire azon helytől hol Mahommed maga az első mecsetet alapította s szeretett neje Aisa karjaiban lehelte ki nemes lelkét. Ha e legszentebb szentély belsejébe lépünk, egy ágyszerü hely előtt állunk, melyet világos zöld, arany feliratokkal és kis nézőkével ellátott rács vesz körül. E rács rendkivül sürű s a tulajdonképeni sírtól csak keskeny sötét kis folyosó által választatik el, melyben a templomszolgák, a próféta úgynevezett utódai tartózkodnak s a fenntemlített kandi ablakocskán át a dicső ősük számára átnyujtott ajándékokat a zarándokok kezéből átveszik, s magától értetődik, hogy azok javukra szolgálnak. A belépés e sötét titokzatos szentélybe, a templomszolgák által szigorúan elleneztetik, s annak kieszközlése csak nagyszerü adakozások következtében sikerül olykor a leggazdagabb Hadsi-knak.

A rács körül, de leginkább a sír fejoldala táján, a zarándokok égfelé emelt kezekkel a következő imát mondják el: »Béke legyen veled ó próféta, Allah és Allah kegyelme és minden áldása. Béke legyen veled ó barátja Allahnak. Béke legyen veled, o legjobbja Allah minden teremtése közt. Bizonyságot teszek, hogy nincs Isten Allahon kivül, s azt vallom, hogy Te vagy prófétája és utódja; Tanuságot teszek, Allah prófétája, hogy hivatásodat híven betöltéd, hitedet bevallád s Istenedet imádtad, míg meggyőződést nyertél a halál órájában. És mi barátaid, o Allah prófétája, megjelenünk előtted, messze országok, távol éghajlatokról jövő vándorok, veszedelmek és nehézségek közepette, a sötétség idejében és a nap óráiban, azon vágytól vezéreltetve, hogy megadjuk neked a kellő tiszteletet s megnyerjük közbenjárásod áldását; mert bűneink megtörték hátunkat s Te képviselsz Annál, ki bennünket meggyógyít. Ó Allah prófétája, közbenjárásodat, közbenjárásodat kérjük.«

Ezen ima folytonos sírás, kiabálás, s nyöszörgés közt mondatik el, elannyira hogy saját hangját sem hallja az ember. Az írás nem-tudók, kik egy felolvasó szavait hallgatják ugyan, de azokat követni képtelenek, beérik vele, hogy a beszélő ajk- és szájmozdulatait követik. E mellett mindnyájan megbénitó kegyelettel vannak eltelve, alig merik ajkaikkal a rácsot érinteni, annál kevésbbé a tulajdonképeni sírbolt selyem függönyeit, melynek látásában csak igen kevesen részesűlnek. Egy felvilágosodott mohammedán állitá előttem, hogy az egyszerüen egy nagy, hosszúdad, közönséges kövekből összerakott emelvényből áll, mely a multbeli kegyeletes keresztény utazók képzeletének távolról sem felel meg, miután az Mohammed aczél koporsóját a padlóhoz s tetőzethez erősített mágnesek következtében a levegőben akarja lebegtetni.

Ugyanazon helyiségekben vannak Abu Bekir és Omar sírjai is, mindegyik külön nézőkével az emlitett rácsozatban, mely előtt az igazhivők megfelelő imádságokkal könnyítenek szenvedő lelkükön. Miután Omár a siitáknál, a bitorlóknak tekintett Khalifák közt leginkább gyűlöltetik, sírjának kandiablakából nagy figyelemmel kisérik a persákat, s a ki az iszlam e nagy hőse ellen valamely kihágást enged magának, az iszonyúan bünhödik gaz tettéért. Mindazáltal megszokott történni irániak részéről, hogy a szokásos »Ja Omár!« (ó Omár) helyett gyors kiejtéssel Ja Khimar!-t (ó szamár) kiáltanak s otthon erősen dicsekesznek a hőstettel. Hisz láttam irániakat, kik az Omár nevet czipőik talpára írták, azon kedves gondolatnak engedve át magukat, hogy egész napon át e főgazembert lábbal tapodhatják. – Habár a prófétasír látogatása inkább érdem mintsem kötelezettett, mégis ritkán találkozunk oly Hadsi-val ki e szent kötelességet elmulasztaná. A rajongó moszlimok legmagasztosabb vágya oda irányúl, hogy Medinában fejezhessék be életüket, és sok jómódú s rendkívüli ájtatosságú ember, élete hanyatló őszkorában oda vonúl vissza. Azokat Mudsavirnak, a próféta szomszédainak nevezik s már eleve is boldogoknak érzik magukat, hogy haláluk után a föld ama részében porladozhatnak, hol legközelebb esnek a próféta földi maradványaihoz s ennek következtében a feltámadás napján, a próféta közvetlen vezetése alatt legkönnyebben juthatnak Allah trónja elé.