Part 13

Az afghánok, özbégek és tadsik-ok, körülbelül oly fogalommal birnak a műveltségről, mely Európában az ököljog idejében s Nyugat-Ázsiában rendkivül viharos korszakokban uralgott. Ezeknél az értelmi osztály két szigorúan egymástól elkülönített kategóriára oszlik: a katonai- és hivatalnokira s a mollá-k vagy világi-egyháziakéra. Valamint utóbbiak a harczot és viszálkodást hivatásukkal összeférhetetlennek tartják s utazáson és zarándok-útakon csak azért kötnek kardot, mert a Kórán szerint a fegyvertelenül elesett egyenesen a pokolba jut; – így a szipahi, – az első osztály elnevezése – a tudományos míveltséget tisztjére nézve igen nélkülözhetőnek, ha nem is egészen fölöslegesnek tekinti. Jól lovagolni, czélba lőni, lándzsát derekasan kezelni, legfőkép pedig, magatartás és modor által jelvényezni a fejedelem kegyéből nyert kitüntetést vagy társadalmi állást, ezekből áll ezen osztály főtörekvése és életük feladata. Minden aristokratának megvan a maga irnoka, ki alkalmi verselő, számtanár, csillag- és álom-magyarázó s olykor még lelkipásztorképen is működik, s ha az emlitett nagy úr az alsóbbfokú vallási kérdésekben egy-egy szerény megjegyzéssel hozzá tud szólni, vagy az olvasott költői termékekből némi értelmet tud kimagyarázni, az afghán vagy özbeg high life-hez szükséges tulajdonok netovábbját érte el. Irni és olvasni nem tudni, egész Közép-Ázsiában kevésbbé szégyen, mint első látásra fel nem ismerni egy ló korát, egy fegyver értékét hajszálig ki nem találni a nélkül hogy a kéz érintette volna azt, vagy egy rabszolga munkaképességét meg nem tudni határozni, anélkül hogy lábait meg ne tapogatnák. Tényleg, nem titkolhatom el, hogy Közép-Ázsiában a legtökéletesebb gentleman szellemi kultúrára nézve a magához hasonló állású iráni vagy törökországbelihez képest nyomorult torzképet mutat, melynek rovására Teherán és Konstantinápoly udvaronczai mindannyiszor jóizűen mulatnak, valahányszor Hilmendről, vagy az Oxus és Jaxartes partjairól diplomatikai követség érkezik.

A magasabb özbeg-osztály míveltségének, gyenge, igen gyenge nyomai találhatók, a sivataglakó Kirgizek szultánjainál és vénjeinél. Orosz utazók gyakran megvalának lepetve a patriarchális modor, márvány nyugalmu arczvonások, s alkalmilag felmutatott moszlim bölcsészet példányai által, melyekkel az ily törzsfőnökök sátrában találkozának. Képzelem, mennyire meglepő az ily tünemény észak fiaira nézve; azonban e látszólagos tehetség s ez ildomosság nem egyéb, a moszlim műveltség utolsó s legmesszebbre terjedő ágazatánál, mely az Iszikköl partjain s az Ala-tau hegységben a megfelelő buddhista kultúra romjain gyökeret vert. A kirgiz Szultánja, az özbég sipahihoz, az özbég sipahija, az afghan khánhoz, az afghán khánja, a persa mirzához. Az utóbbi utolsó s leghívebb képe az ó-mohammedán kulturának, ellenben az arab- és török gentleman, a vele született makacsság s századéves ellenszegülés daczára mégis már sok idegenszerűt, európait vett fel modorába és beszédmódjába s ennélfogva ma már ép oly kevéssé tekinthető európainak mint valódi keletinek.

Egész Keleten a műveltség főkövetelményét képezi, sőt azt mondhatnám, a szellemi műveltségnél magánál többre is becsültetik az ildomosság; a keleti életkép egy kiváló vonása, mely szóban és tettben magába foglalja a társadalmi és politikai különbség mindazon változatait, melyek által a két világ leginkább választatik el egymástól. Felhevült képzelődés, szóvirágos nyelvezet, feltünő vonzódás külsőségekhez és czeremóniákhoz s végre a zsarnoki kényuralom előtti folytonos rettegés, szükségképen nagy különbséget fognak előidézni a szó és gondolat között; azon hitben ringatja magát az ember, hogy a tömjénezés füstfellege mögött biztonságban van s így lett az ildomosság tulajdonképeni képmutatássá. Csak az, a ki látta mint találkozik pl. két persa paraszt egymással, ki nem tudva, melyikének dukál az első megszólítás megtiszteltetése, nehány perczig szemlesütve áll egymással szemben – csak az képzelheti mi a keleti ildomosság. Ha végre utat tört magának a társalgás s eldöntetett, ki szóljon elébb, az egyik paraszt nyugodt, sőt halk hangon mondott szavakban egész kérdés-sorozatban tudakozódik szomszédja hogyléte felől; P. »Zsiros-é a gégéd?« »Nedves-é a szájpadlásod?« »Insallah, nincs-é betegség házadban?« »Jól érzed-é magad?« stb. stb. Olykor tiz-tizenöt ily kérdés tétetik egy huzamban s a jelenet kómikuma abban rejlik, hogy a köszöntő, mondatainak elhadarása után nyugodtan állva marad, s az üdvözölt részéről ugyanazon kérdéseket, ugyanazon sorozatban meghallgatni kénytelen. E czeremóniák nemcsak az aránylag művelt iráninál, de még a turáni felső vidék legkezdetlegesb sivataglakóinál is kötelességszerü s rendkivül megdöbbentőleg hat, ha durva arczvonású, rongyos öltözetű embereket, a szóvirágos nyelvezet finomitott kifejezéseire látunk törekedni.

Előkelő körökben széditő magasságra jutottak az ildomosság fogalmai; írásban és beszédben, nyelvezetben és tettben, sőt az élet minden cselekedeteiben oly mértékben nyilvánúlnak, melyről Nyugaton, még azon időben is, midőn társadalmunk e téren hihetetlent hozott létre, fogalmunk sem volt. »Én-nel beszélni, ördögnek szokása,« mond a példabeszéd, ennélfogva előkelőkkel szemben, a társalgási nyelvben a kitagadott »én« helyett csak ily körülírások használtatnak: »Szolgád, rabszolgád, rabod, – s írásban: »A felszabadító levelet visszautasító rabszolgád, stb.« A második személyt így írják körűl: »Magas személyiséged.« »Fönséges személyed.« A mondattal: »Lábaid pora« azon mély tiszteletnek akarnak kifejezést adni, melynek következtében nem a személyhez magához, de annak lábaporához mernek csak közeliteni: »Lábaid porát a színházban láttam; lábaid porával a városba óhajtok kocsizni; ki nyírta meg lábaid porának a haját; lábaid porának édes anyja megérkezett; stb. stb. Mindezek oly szójárások, melyek szépészeti szempontból nem hangzanak épen igen vonzólag: »Házam«, – »a te cseléd szobád,« – »gyermekem,« – »a te rabod,« – »feleségem,« – »a te rabnőd« kifejezések leple alatt használtatnak s mindezek után alig kell már mondanunk, mily hallatlan dagályosságra és túlzásokra vetemednek. Az üdvözlet mimikája külön emlitést érdemel. Az oszman társaság előszeretettel használja a »Temenná-t,« oly üdvözlési modor, melynél a magát meghajtó, jobb kezét szivéről ajkaihoz, ajkairól homlokához emeli, mi által körűlbelűl az fejeztetik ki: a mit érzek, azt beszélem, s a mit beszélek, azt gondolom; vagy más szavakkal: érzés, szó és gondolat neked hódol. Ez tulajdonképen igen csinos mód volna, ha csak az illetőnek oly túlságosan nem kellene meghajolnia. A »Temenna khak beraber« (a földtől kezdődő üdvözlet) nagyon is lealázó czeremonia, másrészt azonban óriási haladás a birmánok, sziamesek és más keleti népek üdvözlési szokásaikhoz képest.

Persiában, az üdvözlési szertartások ferdeségei még szembetűnőbbek, mert ott oldalt történik a hajlongás, a fej a jobb vállra hajtatik, hogy a nyak szabadonhagyása által a felsőbbvalónak értésére adassék: »nyakammal éltemet bocsájtom rendelkezésed alá,« oly ildomosság, mely a folyvást használatban lévő »Beli kurbanet sevem (áldozatoddá váljak) által, még inkább megerősittetik. Még szembetünőbb kifejezést nyer e szokás Közép-Ázsiában, hol a meghódoló, vagy bűnbánó érzelmekkel közelgő udvaroncz kötelet s azon lelógó meztelen kardot köt a nyakába, vagyis: magával hozza a kivégeztetésre szükséges eszközöket s ennek következtében életét felsőbb valója kezébe adja, annak egy intésétől várva sorsát. A többire nézve a közép-ázsiai még mindig az egyszerű »Muszáfehä« vallási formájához csatlakozik, azaz kölcsönösen mindkét kezét nyújtja egymásnak a találkozó, s meghittebb viszony esetében összeölelkeznek. Nagyok és fejedelmekkel szemben, egyszerűen keresztbetett karokkal mélyen meghajolnak.

Valamint szó és tettbeli túlságos ildomosság a moszlim világban tulajdonképen tiltva volt, s csak a khalifák világi hatalma növekedésével jött szokásba, szintúgy áll ez a mai napság oly dagályos és túlterhelt irályra nézve is. Ebben az ildomosság úgyszólván ellenszenvet keltő túlzásba csap át s ebben legtöbbre vitték a törökök és persák.

Ezeknek két-három nyelv szókincse állt rendelkezésére, s nemcsak hogy a legpazarabbúl használták fel azokat az irodalmilag remekelni akarók, de ildomossági ferdeségekre is lelkiismeretlenül kizsákmányolták. Hogy a nyugati olvasó fogalmat szerezhessen magának a keleti irály ildomosságáról és dagályáról, ide csatolok néhány példát egy kéziratban lévő levelezőből, mely 1809-ben oszmán nyelven jelent meg:

»Nemes, mélyen tisztelt, fenséges fiam! A küszöb magas fejedelme! (egy czím, mely a franczia huissiernek felel meg.)

Nagyméltóságod!

»Kivánságom átnyujtása mellett, mely szerint: Szerencse sajkád mindig a vidámság és szerencse partjainak díszére váljék s kivánságaid vitorlái mindenkor az üdv és gyönyör révébe juttassanak – az elmetengerbeli buvár, t. i. a daltudó toll, a beszéd következő hullámait verte föl. – Ma este, midőn a 14 napos hold ezüst sajkája, szerelmet és gyöngédséget árasztva, a zöld menny tengerpartjára ér, mi Rumeli Hiszarban (a Bosporus európai oldalán fekvő falu), a bájtól duzzadó helyen, Hazreti Mollán, meg fogunk állapodni, hogy egész éjen át hajnalhasadtáig a »száraz víz és nedves tűz« élvezetének (pálinka-tivornya) engedhessük át magunkat.

A habozásnak hajszálszélességü tért sem szabad engedni; ennélfogva arra kéretik, hogy a vitorlák és evezők egész erejét használtassa; hogy minélelébb legyen barátai felvidulásának okozója.«

Ez a meghivó egy egyszerü raki-lakomára. Ime, itt adunk egy rövid meghivót vacsorára, mely ekkép hangzik:

»Boldogságos uram! Méltóságos uram!

»Ma este, ha Isten úgy akarja, és a csillaghad nagy királya, t. i. a világ napja, a sötétség birodalmában teendő útjára készülvén, lábát a sietség kengyelvasába helyezendi: arra kérlek, tisztelj meg a nappal versengző arczod szépségsugaraival, hogy az elhagyatottság és magány sötét éjjele, a tavaszi reg szellőjéhez hasonlólag felderüljön és szétoszoljon.«

Megjegyzendő, hogy e szertartás csak barátokkal és ismerősökkel szemben használható; e példákból könnyű lesz arra következtetni, mikép jártak el ezelőtt írásban a felsőbbvalók erányában, s mit parancsol az etiquette még mai napság is.

Ünnepek.

Tekintettel a keresztény világ s kiváltképen a keleti keresztények számos ünnepére, csaknem ugy látszik mintha a moszlimoknál nem is léteznének ünnepek. A próféta tanainak követői ünnepeket ugyan ismernek, de azok nem a nyugalom napjai. Évenkénti, legfeljebb három nap kivételével, minden egyházi ünnepélyességnek eleget tett, ha pénteken részt vesz a Dsuma Namaziban (pénteki-ima) ott meghallgatja a próféta, négy társa és az uralkodó fejedelem dicsőitését, s a meghatározott mennyiségü Rikaat (térdhajtás) után ájtatosan, a többiekkel összhangzatosan kimondja az áment. Ha ez megtörtént, napi foglalkozásai után nézhet. A moszlim vallás minden országában sokan igy tesznek, sőt még vallási buzgalmukról hires vidékeken is, s ha imitt-amott egyik-másik iparos vagy nagykereskedő boltja zárva van ünnepnapon, abból csak az következtető, hogy a tulbuzgó tulajdonos azon kötelességeknek hódol, – pl. bizonyos kaszidék elmondásával vagy szentkönyvek olvasásával foglalkozik, – melyek az egyházi törvényben, mint Nafilé-k (többlet) szerepelnek.

Bár számuk csekély s kiváló külsőségük sem igen emlitésre méltók, a moszlim vallás ünnepei leginkább az imádságok melegebb bensősége és a szertartások nagyobb hatásu, ünnepélyesebb hangulata által különböznek a kereszténység ünnepeitől, mi első sorban a szívósabb s mélyebb gyökerezésnek tulajdonitható, mely a keleti hitvallást az egész keleti világban jellemzi. Az előkészületeket, melyek a Ramazan hónap beálltával tétetnek, – tudvalevőleg az Idi fitr-Bairam-al befejeződő böjthónap – éveken keresztül figyelemmel kisértem, s még tisztán megmaradtak emlékemben. A moszlim világ egész széltében a Boszporus partjain találtam ezen előkészületeket legfényesebbeknek. Ha az időjárás csak legkevésbbé kedvező, a ház nemcsak belülről, de kivülről is kitataroztatik és tisztára meszeltetik. A szőnyegek, butorok rendbehozatnak, kávéskannák, és csészék, evő- és ivókészletek ujonnan beszereztetnek, élelmiszerek rendkivüli mennyiségben és minőségben hordatnak össze, s mindez, egy harmincz napos böjtölés, a test harmincz napos gyötörtetésének tiszteletére történik. Bármily sajátságosoknak látszanak e rendelkezések, mégis teljesen megfelelnek a kitüzött czélnak, mert az egy hónapos bőjt, egyszersmint egy hónapos dözsölést is magába zár. A jó Isten, a szellemi állapot tiszta elismerése tekintetéből a test gyötrését rendelte el, minthogy azonban, a huszonnégyórányi napforduló idejét nem jelölte ki határozottan, tehát egyszerüen megcsalják a jó istent: t. i. nappal böjtölnek hogy éjjel annál nagyobb tobzódásnak engedhessék át magukat. A nap ennélfogva éjjelé változtatik s minden felforgattatik; oly zürzavar, oly összevisszaság uralkodik az életrendben, mely egyedül csak a jó keletieknek eshetik jól, kikről tudvalévő dolog, hogy az időt nem tartják épen a legbecsesbb kincsnek s a munkát sem a legkedvesebb szokásnak. Még ma is szédülök, ha egy nyári Ramazan délelőtti óráira gondolok – (a holdév következtében az egyes ünnepek 33 esztendőn át egymásután minden évszakra esnek), melyek egy átdőzsölt éjre következtek. Hetekig tartott, mig a megszokás megedzé a testet, e rendkivüli élet-mód elviselésére. Az egész hónapon át, a mohammedán világ folytonos mámorban, kábultságban él s az állam igen helyesen cselekszi, hogy ezen idő alatt minden munkásságot beszüntet.

Két-három órával naplemente előtt, Stambulban valamint Teheránban, Bokharában, Fezben és Marokkóban, sőt még Khina belsejében is egyenlő bádgyadtsággal, lehangolt közönynyel járnak-kelnek az igazhitüek tántorgó árnyai. Egy nyári-Ramazan forró nápját egy csöp viz nélkül átszenvedni, – akkor e folyadéknak még neve is tiltva van, – vagy, mi még többet mond: átélni, a nélkül hogy a szeretett pipából egyetlen egyet szippanthatnának, valóban a leggyötrelmesebb kin, mit keleti emberre szabni lehet. Hiába barangolták be az érzékek szórakoztatása tekintetéből, a bazárok termeit, különböző mecseteket, hiába voltak jelen mindenféle szemfényvesztési, komédia és szinházi előadásokon – a gyomor korog, a gége szomjazik az érzékek elzsibbadnak s csak a fül folytatja még éberséggel teendőjét, a mennyiben amaz ágyudörgést lesi, mely a naplementét fogja jelezni. Végre eldördül a várva várt lövés s ezer meg ezer lelket, vagyis jobban mondva gyomrot örömteli felindulásba ejt. Mindenek előtt neki dülnek a pipának, azután viz után kapkodnak s végre a gazdagon ellátott asztalhoz sietnek. Hogy ottan mennyi fogyasztatik el, azt európaiak el nem képzelhetik. Az étkek nem költetnek el nyugodtan, de hevesen, sietősen a gyomorba hányatnak s ugyancsak bölcs volt a próféta azon intézménye, mely az igazhitüeknek az ilyen lakoma után a Teravi imát parancsolta meg. Ezen ima t. i. 20 Rikaat-ból áll, melyeknek mindegyike a test 8 különböző helyzetével van egybekötve. Nyolczor 20, annyi mint 160, s a legmérséktelenebb igazhitü mohammedán, sem tarthat gyomor elrontástól, minek után testét e 160 mozdulatnak alávetette. Nincs rózsa tövis nélkül, nincs öröm, üröm nélkűl, nincs Ramazan-ebéd Teravi nélkül.

Igy ünnepelik a Ramazan-t Konstantinápolyban. Itt az esti ünnepélyességek, még a sugár minaretek kivilágitása s a kettőstornyokról alálógó transparens kórán mondatok disze által is emeltetnek, valamint egyáltalán a moszlim főváros, a Boszporus partján sokkal több bájt tud kölcsönözni a böjti hónapnak, mint azt más helyütt tapasztalám. E hónapokra esik »a végzet éjjele is« (Kadrgedseszi), melyben a szultán pompásan kivilágitott sajkákon a Szeráilcsúcsig járul s onnan a mecsetbe megy, mely ájtatos tettért a nemzeti pénztár egy szép rabszolganővel szokta megajándékozni. E végzet éjjele rendkivüli jelentőséggel bir a mohammedánok előtt, mert általános hit szerint ezen éjben szokta a jó Isten egyesnek bünlajstromát befejezni, s a jövő évre megkezdeni az uj könyvet. Tudós kórán-magyarázók ezen égi főkönyvnek állitólag szinét és alakját is ismerik, ennélfogva nem is csoda, ha az igazhivő ez éjben, legbensőbb töredelmességgel emeli lelkét az isteni könyvvivőhez.

Végre letelt a bünhődés hónapja. A Bairam nagy ünnepélyességgel s valóságos ájtatossággal kezdődik, mely csak is az Iszlam sajátja. Mindenki az előkészitett uj öltönyöket veszi fel s komoly méltósággal fittogtatja az utczákon, bazárokban és nyilvános helyeken. Ha az évszak engedi, virágfüzérekkel is diszitik a fejet, de rendkivül furcsa módon, a mennyiben a virágszárakat homlok és turbán közé szurják mig a virágok fejei a szemekre hajlanak alá. A kölcsönös látogatások és szerencsekivánatok szertartása, rendkivüli szigorral tartatik meg. Maga a szultán is ünnep első napján az ország nagyjait és hivatalnokait nyilvánosan fogadni kénytelen. Az ünnepélyesség, melylyel ilyen udvari ünnep jár sok, mindenféle látványosságot nyujt. A szultán a régi szerail egyik udvarán egy terasse-szerü emelvényen foglal helyet, az udvar első hivatalnokaitól környezve, mire a magas főurak uralkodójuk előtt, rangjuk szerint elvonulnak s mélyen meghajolnak. Azelőtt, a főurak tág, dudoros, eleven szinü, aranynyal és drága kövekkel elhintett öltözékei, az ily ünnepélynek a valódi keleti fény és pompa jellegét kölcsönzék, ma azonban, a mult bő, szingazdag ruházata, helyet volt kénytelen adni az európai szabásu, szük s józan kabátnak – mely a jelenkor, vagyis az ottomán császárság hanyatlásának hű jelképe.

Jogszerint a Ramazan-Bairamnak csak egy napig szabadna tartania, mindazáltal három napig ünnepeltetik, valamint a 70 nappal később következő Kurban-Bairam, (áldozat-ünnep) a szokásos négy nap helyett, némely vidéken 6–8 napig tart. Az utóbbi ünnep Abraham patriárka áldozatkészségének emlékezetére tartatik meg s különös, hogy Törökországban nem bir azon magas jelentőséggel, melyet a keleti moszlim világban annak tulajdonitanak.

Konstantinápolyban s a birodalom egyéb városaiban csak a rendkivül nagy mennyiségü juh által nyilvánul, mely ez alkalommal faluról a városokba hajtatik. A ki csak szerit teheti juhot vesz magának és a vallási szertartások szigoru betartása mellett sajátkezüleg szurja le. Legvigabban megy a dolog ezen ünnep alkalmával a szegény medresze-hallgatók czelláiban, mert nekik, valamint a városnegyed szegényeinek, kik is, csak ritkán jutnak hus-étkek élvezetéhez, küldetik el a husfélék fölöslege. E két ünnepen kivül még egy harmadik is létezik az oszmán birodalomban, t. i. a Mevlud, azaz Mohammed születésének ünnepe, mely 1588-ban III. Murad által alapittatott ugyan, azonban a keleti moszlim országokban ha nem is egészen ismeretlen, még sem ünnepeltetik. A szultán egy nyilvános mecset-utjából áll, melyben valamennyi országnagy részt veszen, s a mult századokben ugyan még nagy pompával vitetett véghez, ma azonban már kevés látványossággal jár.

Egészen más jeleggel birnak az ünnepek a moszlim világ belső területein, mert itt kiváltképen gyásznapokból s csak egy ősrégi ünnepből állanak. Az elsőkhez tartoznak mindenekelőtt a siita felekezeti buzgalom által nagyon is okadatolt gyász és boszúhónapok, melyeket Persiában ünnepelnek s melyek a hosszasabban Keleten tartózkodó idegen előtt igen sajátságosoknak tünhetnek fel. Ezeknél minden Ali örökösödési harcza körül forog, mit a három első Khalifa ellen folytatott s minden törekvés oda irányul hogy Irán mélyen sértett nemzeti hőse minél jobban dicsőitessék s ellenfelei minél alávalóbb, nyomorultabb gúnynyal és gyalázattal tetőztessenek. Ide tartozik első sorban Mehdi születésnapja Saban 15-én, a szunniták ellenére, kik ezen Imamot csak a feltámadás után akarják e világra hozni, mig schiiták állitása szerint már régen a feltámadás előtt született s titokban elrejtőzve még mindig él. Továbbá a Gadir-i-Khom ünnep, Dsemazi-ul-akir 17-én azon nap emlékéül, melyen Mohammed Mekkábul Medinába utaztában a Khom völgyben vejét, Alit, helytartójának nevezte ki, oly tény, mely a leghatározottabban bizonyitson a három khalifa usurpátiója ellen. Ali halálnapja szintoly mély nemzeti gyászünneppé vált, mig másrészt a 27. Ramazan, Ibni Muldsem, Ali gyilkosának halálnapja öröműnneppé emeltetett. Ezen sorozatba tartozik az Omar-Szuzani is, t. i. Omar megégetési ünnepe, mely az Iszlam e legkiválóbb, minden schiita által mélyen gyülölt, harczosának halálnapján tartatik meg. Egy fabábut készítenek, melyet Omarnek keresztelnek s belülről lőporral töltenek meg; este e gyülölt khalifát in effigie a városon végig hordozzák s azután, a közönség nagy gyönyörüségére, egy hátul alkalmazott röppentyü segedelmével a levegőbe röpitik.

Legcziffrában, természetesen a Moharrem alatt mennek a dolgok. Az első tiz napon át ugyan az egész iszlamvilágban tartózkodni szoktak a nyilvános mulatságtól, de a siita hit tartományában már négy héttel azelőtt végtelen panasz és gyász szertartásokat visznek végbe, paszió játékokat adnak elő; élégiákat énekelnek s örökös sirás és zokogás közt élnek. Mi azelőtt Alinak szólt, az most szerencsétlen gyermekeinek. Haszan és Huszein, s leginkább utóbbi vértanuságának rovására megy, ki Kerbela viznélküli sivatagában nyomorultan tönkre ment övéivel együtt. A nap sugárfényével árasztja el a közel eső Tigrist, a tábor csak nehány lépésnyire van a folyamtól s mégis senki sem meri az üditő nedvnek egy csöpjét előhozni Huszein elaléló családja számára; mert a kis csapat, Jezid hadától körülfogva, a legkisebb moczczanásnál egy biztos halálnak menne elébe. Huszein tizenkétéves kedvencz fia, Ali Ekber nem nézheti tovább, mint küzdenek anyja, növérei és nénjei a szomjhalál kinjaival, mint görnyedeznek elégett nyelvvel, a sivatag forró homokjában s harcziménjére kap, hogy az ellenség sorain át utat törjön magának. A leskelődő ellenség számtalan kardcsapásai alatt összerogy, a vér – a szinpadon, vörös répanedv által ábrázolva, miután itt egy passzió előadásról szólok – szélylyel locscsan egész a néző közönség közé és elvegyül annak sürün omló könnyeivel. Utána az apa, t. i. maga Huszein lép a harczmezőre, küzd mint az oroszlán, de ő is, sebekkel boritva rogy össze s a panaszkiáltások vad zaja, tulharsogja az ábrázolók dünnyögő hangon előadott elégiáit. E jelenetek egy egész hónapon át szakadatlanul adatnak elő, a városokban fényesen, pompásan, falun egyszerüen; még elkülönzött sátorcsoportoknál sem hiányzanak ezen előadások egyes töredékei, s a ki a négyhónapig tartó sirást és nyögést halotta, a fej folytonos behintését látta festett fürészporral hamu helyett, az nem fog csodálkozni ha a siitákat a Ruzi Asurán (tizedik nap), a a nemzeti gyász tetőpontján, nyilvános menetekben mint az őrülteket fogja látni a városon végig haladni, ugy viselve magukat, mintha mindegyikükbe belébujt volna az ördög. A ruhát leszaggatják testükről (miután gondjuk volt rá, hogy a legócskábbat vegyék magukra), hajukat, szakállukat tépik, neki szaladnak egymásnak fejeikkel, vagy a falba ütik, de mi több, minden városnak megvannak a maga spécziális vértanui, kik kedves Huszseinuk fölötti fájdalmukban fegyveres kézzel sebeket ütnek magukon, – természetesen, nem a test veszedelmes helyein, – s a véres tagokkal valódi hősiességgel hadonáznak. Az ilyen önmegbénitás kűlömben épen nem háládatlan üzlet. Egy egykori utazótársam, mély karsebeit értékes tőke gyanánt ápolta s egy városból a másikba hordta mutogatni, pénzt gyüjtve velök. A szellemdus Iránban kiválóan értenek hozzá, mint kell egymást a jó isten contójára orránál fogva vezetni. Igy gyakran találkozni ott oly emberekkel, kik homlokukon nyolczsarku vaksebet hordanak. Azonban, nagyon csalódik a ki azt hiszi, hogy ez egy octogén kőhajitás nyoma. A siiták t. i. az imaszőnyeg helyett, a Kerbela földről származó, nyolczsarku vályogtéglát használják, melyre leborulás alkalmával kénytelenek homlokukat nyomni, s ezen emberek aztán, el akarják hitetni a világgal, hogy homlokuk a tulságos imádkozás következtében sebesült meg, mig tényleg a seb csak pettyegetés által állittatott elő.