Part 12

Igy jönnek létre még ma is a moszlin Keleten az egyetemi tanárok, s ugy volt az ezelőtt is. A tanitványok nagyobbrészt az alsóbbrendü, sőt egészen szegény néposztályból ujonczoztatnak, mert az idők hol a Medreszéből magas államhivatalokba lehete jutni, tekintélyt, hatalmat és gazdagságot szerezni, rég elmultak, minthogy tudvalevőleg ma francziául kell beszélnie és irnia, európai módon cziczomázódnia, idomulnia annak, ki sokra akarja vinni. A szegény falusi lakó gyermekében kiváló hajlamot vél észrevenni a vallásos életmódra és egyházi tudományra, az elemi iskolák befejezése után valamely Medreszére küldetik, hogy ott protectió utján egy megüresült Hudsré ra (cellára) tegyen szert. Régi időkben, s Közép-Ázsiában még ma is, az ily négy csupasz falból álló helyiséghez nem megvetendő javadalom tartozott, mely élelmi-szerekből, pénzből és ruházatból, szóval mindenből állt, mi a tanulónak gondnélküli életet biztositott; ma, az efféle stipendiumok már sokkal ritkábban fordulnak elő. A Medreszek alaptőkéjével való becsületellenes kezelés, alig hágy meg elegendő vagyont, a szükséges Fodhla (egy naponta friss sütésü fekete kenyér fajta), s a sovány, reggel és estenként kiosztott leves beszerzésére. Csak ha valamely pasa vagy más nagyúr házánál nagyon is vigan vannak s az ételmaradékok tulságosan felszaporodnak, csak akkor emlékeznek meg a szegény egyetemi hallgatókról. Hasonlókép szoktak a nagyok háremjeiből időnként fehérnémüt és ruhafélét ajándékba kapni. Én magam is, egykor nagy veszedelemből menekülvén, hálából öt font gyertyát valék kénytelen e czélra áldozni. Mily végtelennek tünik fel az egykori és mai Medreszék közötti ellentét, ha a jelen e nyomoruságával a Timuridák és Szefidák bőkezüségéről szóló mesés adatokat hasonlitjuk össze. S a milyen a bánásmód a kortársak részéről, olyan a tanulók lelkesültsége s a tanulmányok eredménye is. A nagy többség csak annyi tudomány elsajátitására törekszik, a mennyi nélkülözhetetlenül szükséges egy Khatib (pap) Molláh, vagy legrosszabb esetben egy Kadi állás elnyerésére, s csak ritkán találkozunk oly kivételekkel, kik a tudományt saját értéke kedvéért ápolják. A mohammedán tudományosság virágkora, a midőn egy-egy Khodsa hire messze szárnyalt határokon s tartományokon tul, s előadásai ezerszeres másolatokban mindenfelé elterjedtek, rég s tán mindenkorra letünt. Emlékezem egy konstantinápolyi egyetemi tanárra, ki hetekig volt kénytelen a nagyok előcsarnokaiban lebzselni, hogy végre nyomtatásban kiadhasson egy juridikus kis füzetkét.

Most még egyet-mást a Medreszékben folytatott tanulmányokról. Azok két részre oszolnak, melyeknek egyikébe a syntaxis s a nyelvbeli mélyebb behatolás foglaltatik, mig a másik a tulajdonképeni theologiát s a vele szorosan egybekapcsolt jogtudományt zárja magába. A mohammedán jog, tudvalevőleg a kóránon alapul, valamint a hagyományosan fenmaradt hires alkalmi itéleteken, s valóban épenséggel nem csekélység e 7275. hagyományos esetet, melyek Al-Bokhari művében tartalmazvák, könyvnélkül megtanulni. Hogy ezen alkalmi itéletek, valamint az egyes Ajet-ek (kórán mondatok) is, egész sereg magyarázót teremtettek, a keletiek ismeretes szőrszálhasogatása és fejtegetés szenvedélye mellett nem lesz meglepő. A ki már most e kórán mondatokba elmélyedni, s azokból uj kincseket meriteni képes, vagy magyarán mondva, a kinek emlékező tehetsége nagyobb tehert bir elviselni, az nagy eredménynyel fejezte be tanulmányait s lumen mundi képében lép elő.

A tisztán theologiai tudományok mellett, némely helyen a szónoklat, mértan és csillagászat is ápoltatik; a gyógytan azonban, mely hajdan az araboknál oly nagy becsületben állt, végkép elhanyagoltatik. Beérik vele, ha egy Ali ben Szina, (Avicenna) elismertetik s ha itt-ott találkoznak is olyanok, kik orvosi tanulmányaik befejeztével orvosképen lépnek fel, azokat mégis csak a legalsóbb néposztály veszi ígénybe, a valamivel előkelőbb azonban, már egy Hekimi-Hrengi-re (európai orvosra) fog vadászni.

Az iskolaügy nyomorult állapotát Keleten senki sem sajnálhatja jobban mint az, ki a keletiek kitünő szellemi tehetségeit közelről ismeri s ki meggyőződést szerezhetett róla, mennyivel tulszárnyalják Kelet gyermekei a nyugatbelieket, a gyors felfogás, emlékező tehetség és lélekjelenlét tekintetében. Azelőtt a természeti törvényekből magyaráztam ki magamnak e tüneményt, az éles észt s a véralkat tüzét, a gyorsabb érettséget előidéző nap forróbb sugarának akarván tulajdonitani; – az összehasonlitás a lassan, ugyszólván fáradalmasan növekvő, bütykös tölgy, s a ruganyos gyorsasággal kihajtó, szin pompájában ragyogó, belül azonban üres tropikus növények közt merült fel előttem, – ma azonban, e hasonlat már nem látszik nekem helyesnek, s mégis meg nem állhatom, hogy kifejezést ne adjak feltétlen bámulatomnak, melylyel a keletiek szellemi tehetsége iránt viseltetem.

Kelet általam ismert népei között a persa a legtehetségesebb, utána következik az arab és aztán az afghán és kurd; legalsóbb fokon áll a török, azonban még azzal szemben is előbbeni állitásomhoz ragaszkodom s minden nyugati, ki Keleten a néppel szorosabb összekötetésben él, támogatni fogja véleményemet. Ki ne lett volna azok közül meglepetve, ha valamely töröknek, arabnak vagy persának politikai vagy társadalmi állapotainkra vonatkozólag a legbonyolódottabb kérdéseket terjeszté elő, s azok nemcsak hogy alaposan megértették, de sőt oly ellenkérdéseket nyertek feleletül, melyek még a legelkészültebbeket is zavarba ejtheték? Csak egy példát hozok fel bizonyitékul: a mohammedán Kelet diplomatikus összeköttetését a keresztény Nyugattal. Diplomatáink évekig készittetnek elő pályájukra s rendesen az aristokráczia soraiból választatnak; Keleten ellenben oly emberek tétetnek meg miniszterekül és diplomatákul, kik még rövid idővel ezelőtt az egyházi, irnoki vagy pláne a kézmives osztályhoz tartozának. Müveltségük és tudományok csekély, vagy legalább is nagyon különbözik a mi műveltségünk s tudományosságunktól, s mégis ritkán fog elő fordulni, hogy a persa vagy török diplomata zavartnak érezze magát az angol, franczia, orosz, vagy német diplomatával szemben, még ha mindjárt hibát követne is el. Igy például egy társalgás alatt, melynél szerencsés valék tolmácsként szerepelni, az egykori miniszter M. pasa egész naivul kérdé S. lord angol követtől: megfogja-e Dánország engedni a Suezi földszoros keresztülvágását? Többnyire azonban, igen ügyesen tudják rejteni a positiv tudományosság hiányait. A legrövidebb tartózkodás Európában vagy pedig a gyakori érintkezés európaiakkal a török vagy persa diplomatát ugyanazon szellemi szinvonalra emeli európai társával, s ha az utóbbi az elsővel a napi kérdések és high-life események megvitatásába ereszkedik, az állitólagosan ulyszesi szellemi tulajdonokkal ellátott európai diplomata aligha fogja észrevenni, hogy a véle szembesitett keleti kollega minden elemi műveltséget nélkülöz s a mi felfogásunk szerinti, tulajdonképeni tudományokban, a nyugati serdülő gyerek mögött messze hátramarad.

Leginkább a gyermekek azok, melyek jelentékeny szellemi tehetségeik által tünnek ki. Az öt éves fiu már annyi felfogással és itélő tehetséggel bir, mint nálunk tizenkét éves korában. Nemcsak, hogy ugy viseli magát mint a felnőtt ember, de gyakran ugy cselekszik mint a férfi s Persiában gyakran találkoztam özvegyekkel, kik leányaikkal, nénjeikkel s más női rokonokkal nyolcz éves fiuk vezetése alatt távol zarándokolásra keltek. Fiam uram ily esetben hosszabb és bővebb ruhákat ölt mint korához illenék s mindig azon mesterkél, hogy arczának gondolkozó és komoly kifejezést adjon s annak gyermekded kerekdedségét elrejtse; lakásról gondoskodik, vásárlásokat végez s a háremről s női emberiségről ugy beszél, mintha valósággal az egyetlen kakas volna a nagy csibecsapatban; de mi több, a nők, sőt saját anyja fölött is hatalmas felsőbbséget gyakorol, azonban a nyilvánosan felmutatott szigoru modorból otthon a leggyöngédebb, leggyermekdedebb enyelgésekbe megyen át. Iszfahánból egész Sirászig egy tiz éves persa társaságában utaztam, ki harmincz s nehány öszvér birtokában lévén, szállitmányi üzletet vitt Persia egyik részéről a másikig. Vagy tizenöt szolga állt felügyelete alatt, kiket ugyan jól látott el, de még jobban vezényelt, s ha én álomtól s bádgyadtságtól elnyomva, őt az éjféli órákban, lánczos ostorát zörgetve s gyermekded hangjával az állatokat unszolva biztos lépésekkel láttam karavánja mögött lépdelni, vagy ha alkalmilag társalgásba bocsájtkozott velem, gyakran óhajtám, bár lenne mellettem nehány európai tanu, hogy vélök egyetemben bámulhassam a gyermek önérzetes önállóságát és nyugodt erélyét. A fiuk rendkivüli emlékező tehetsége szinte bámulatba ejtett. Ifjukorom első éveiben hazámban is nyelvoktatással foglalkoztam s később nem kevéssé valék meglepetve midőn tapasztalám, hogy a Boszporus melléki tanitványaim tizszer annyit tanultak könyvnélkül mint az európaiak. Mig nálunk a gyermek csak több heti tanulmány után képes a különböző országok földrajzi alakjait valamely földabrosz szerint emlékében tartani, a keleti fiu alig szükségel erre nehány napot. A törököknél, persáknál, araboknál és tatároknál az egész nyelvtudomány egy iszonyu mennyiségü idegen szó és mondat mémorizálásából áll, melyek azonban a társalgási nyelvben sohsem fordulnak élő s a keleti irodalom mesterművei hemzsegnek a szóvirágok, észleletek s hasonnevektől, melyeknek feltalálásában kiki magáért kitenni igyekszik. De nemcsak a magasabb osztályokban a társadalom minden rétegében észlelhető a szellemi felsőbbség Nyugattal szemben. Folytassuk összehasonlitó kutatásainkat az alsó néposztályokra vonatkozólag s itt és bizonyos szembetünő kölönbséget fogunk találni a kelet- és nyugat európai paraszt közt. A Magyarországi földmivelő elevenségre és szellemi mozgékonyságra nézve mindenesetre magasabban áll a németnél, daczára annak, hogy utóbbinak iskolai műveltsége jóval felülmulja az előbbeniét, s ha ismét egy yorkshire-i parasztot állitunk egy magyar alföldi csárdalakos mellé, ugyanozon különbséget fogjuk észlelni, mely az egyszerü ruméliai s az ügyes iszfaháni közt létezik.

S mégis, mért áll a nyugat minden tekintetben annyival magasabban a keletnél? Miért indult Európában minden virágzásnak, mig Ázsia végromlásnak megy elébe? Ezt fogják kérdeni! A felelet igen egyszerü. Ugyanazon uton, a melyen Ázsia belsejéből Európa határáig a szellemi ruganyosság, eleven vérmérséklet és gyors felfogás fokozatos fogyatkozását észleljük, ugyanazon uton Nyugat-Európa szélétől kezdve Ázsia felé haladva, a vasakarat, lankadatlan kitartás, lassu bár, de öntudatos czél felé való, fáradatlan haladás hanyatlását fogjuk tapasztalni. Ha a magyar kitartást és szivósságot akar jellemezni, a németet hozza fel például, s ugy a mint utóbbi a magyarnak tünik fel, ily világitásban látja a török a »frank«-ot, az-az egyátalán az európait. Az elv: »Minél elevenebbek a szellemi tehetségek annál csekélyebb a sikerhez nélkülözhetetlen kitartás,« itt is megvalósul, s a keleti éleslátás s elmésség ha mindjárt még annyira elvakitana is bennünket, az európai morális erélylyel szemben mégsem fog soha fontos eredményekre vezetni. Ehhez még anyagi nehézségek is járulnak hozzá. Az ázsiai már gyermekéveiben érett s huszonötödik évében ereje tetőpontjára ér; nem sokan vannak, kik negyvenes éveiken tul is még kitünnek szellemi tevékenység által, s ennélfogva a keletinek munkássága aránylag korlátoltnak mondható.

A mi nagy szellemi felsőbbsége daczára, Kelet fiát mégis az európainak alárendeli, az abban rejlik, hogy a dolgok lényegét mellőzve csak a külső formának hódol, s a formaszerüség iránti e tulnyomó előszeretete a keletinek minden tette s eljárása fölött uralkodik. Ebben az az ugynevezett szellemdus gyerekekre hasonlitanak, s mint azok, szint oly hibákban s fogyatkozásokban is szenvednek. A keletiek szellemi műveltsége csak nyelvükben érvényesül, arra fektetnek legfőbb sulyt, az magába foglal mindent, s abból ered minden. Régi, ó-keleti műveltségi elvek szerint, egy mű csak akkor vonzó és értékes, ha dagályos és mysztikus szavakkal annyira tul van terhelve, hogy csak a legnagyobb fáradsággal lehet felfogni értelmét, s a ki ügyes búvár gyanánt nem képes az értelem gyöngyeit a titokzatos, zavart mélységből felszinre hozni, annak minden világbölcsesége keveset használ. Ha tehát a nyelv értelme szándékosan annyira megnehezittetik, elképzelhető, mily rendkivül nehéz annak megtanulása. A török alig képes huszadik évében, a persa tizenöt éves korában s a közép-ázsiai pláne csak huszonöt éves korában képes az irodalom magasabb termékeit megérteni. Mikép juthat tehát a nép zöme a tudományokhoz, ott hol a művelt a műveletlentől annyira különbözik, hogy az első saját édes anya nyelvében, érthetetlen titkot mondhat el utóbinak; – ott, hol az eszköz megszerzésére az erő hiányzik, a czél el nem érhető.

Műveltség.

Irán tartatik leginkább a mohammedán műveltség hazájának, s a művelt ázsiai vázolásához leghelyesebben szolgálhat hátterül. Látogassuk meg a Szefidák ősrégi székhelyét hogy kizárólagosan persa férfiak körében kezdhessük meg elmélkedésünket, miután törökség és finomitott szokás összeférhetetlennek tekintetik. – A férfi, ki étiquetteszerü derékszöget képező helyzetben, félig oda támaszkodva, félig heverve, a szobában a szőnyeg középhelyét foglalja el, minden tekintetben finom műveltségü keleti. Első látásra az európai élégáns nyomoréknak fogja tartani, mert a lábak, keleti felfogás szerint az emberi test illetlen részei, a ruházat által gondosan elfödetnek. Megmutatni, hogy lábakkal bír az ember, példátlan szemtelenségnek tartatik s innen ered a régi példabeszéd is: »Óvakodjál ott lábadat kinyújtani, hol kezedet kell kinyújtanod!«

De folytassuk hősünk leirását. A dsubbe, egy finom teveszőrszövet, arányzatos redőkben lóg alá a felső testről; elől annyira nyitva áll, hogy az Entari (alsókabát) látható legyen. A turbán kiváló gonddal csavartatott, s oly módon tétetett fel, hogy e kétségtelenül érdekes arcz egyetlen, ráerőszakolt vonását se takarja el. S ez arcz, a persa typus nevelési, gondolkozási és foglalkozási módjának leghivebb tűkre. A szakáll színe és alkata kifogástalan, a száj körül a szerénység és kérkedés sajátságos vegyüléke tünik fel, mely észrevehető életkedvvel és világgyűlölettel elvegyülve, a legellentétesebb gondolkozási mód nyilvánulásai, melyeknek kifejezéseit azonban csak hosszasabb érintkezés után észleljük. A szem szűziesen földre szegződik s a zengzetes, érczes hang hajlékonysága a híres szépészek szabályai szerinti szigorú kezelést árul el.

Ki ezen ember s mi a foglalatossága?

Magánzó, ki a nélkül hogy valami különös czélra törekednék, az ó-divatu műveltség szabályai szerint nevekedett s ezeknek nyomán osztja be életét. Darab ideig theologiával foglalkozott, de csak-hamar, bizonyos lelkiösztön a világi pályára terelte vissza, mert észrevevé, hogy ő egy »Szahibi-tab« egy »ösztön« birtokosa; azaz észrevevé, hogy költői érrel bir, melynek kimivelésére mind nagyobb gondot fordított. Vajjon kortársainak, vagy az utókornak hasznára válik-é e férfiú, e kérdés függőben marad, azonban hallatlan olvasottságát már az első találkozásra is el kell ismernünk. A Medreszében töltött mohammedán tanévek alatt rendkivül kiművelt emlékezőtehetség, arra képesíti ezen embereket, hogy egy még oly hosszú költeményt, háromszori elolvasás után könyvnélkül tudnak elmondani. Meglehet, hogy a velök született szellemi erő is támogatja őket, azonban tény, hogy míg mi európaiak remekiróinkat olvassuk, a persa p. költőit mémorizálja. Valamint az ifjú nem nélkülözheti Szaadi »Rózsaberkét,« Hafiz »Szerelmi dalait,« Dsami »gyümölcsös kertjét« és másokat, ép ugy gyönyörködik a meglett korú Firduszi mesteri hőskölteményében, a Mesznevi, Khakani, és mások titokzatos költészetében, kiknek műveiből, hacsak megpendíti az ember a húrt, ők mindjárt egész fejezeteket szavalnak el. Az előadásra kiváló gond fordíttatik, s míg Hafiz ghazéljait friss vidámsággal kell elmondani, a Mesznevi p. a tartalomnak megfelelőleg komor szomorúsággal szavaltatik.

Így p. a versszak:

»Bisnov ez nej csun hikajet mikuned, V’ez dsudaiha cshun sikajet mikuned.«

(A furulyát hallgasd ha majd regél, S a szenvedett gyötrelmekről beszél.)

csakugyan olyképen adatik elő, hogy a hallgató a furulya panaszosan siró hangját véli hallani. A finom műveltségűnek legkevésbbé sem szabad vétenie a vers öszhangzata ellen s valóban ritka eset, hogy művelt emberek egyuttal ne lennének a költői előadás mesterei is.

A történelem tanulása már gyöngébb lábon áll. A valóságos keleti műveltség, általunk föntebb felállított mintaképe, inkább bizonyos gyüjtemény-munkákban járatos, mintsem a részletes történelemben. A Szaszanidák virágkora csak mondákból ismeretes előtte, de annál kimeritőbben foglalkozott a moszlim korszakkal, s nemcsak Ali örökösödési kérdése fölött, de az Alidák harczai és szenvedései legcsekélyebb részlete fölött oly hévvel vitatkozik, mintha ezek máról s tegnapról szóló tettek s nem oly események volnának, melyek jóformán 1200 évvel ezelőtt történtek volna. A Szefidák korszaka sem hanyagoltatik el; leginkább jellemző adomák gyüjtése által igyekesznek kitűnni, mig a haza múltjának bírálati méltánylásáról már azért sem lehet szó, mert a történetirás Persiában s egyátalán egész Keleten a krónika formájában maradt meg.

Egy másik tárgy melyben a világfi ragyogni kénytelen, s melynek tudása Persiában minden finom műveltségü emberre nézve csaknem ép oly kötelességszerű mint nálunk a zongoraverés még oly hölgyeknél is, kik épenséggel sem birnak zenetehetséggel, a nemzeti zene. A miénktől teljesen elütő persa zene már számtalan szakember fejtegetési tárgyát képezte, én csak annyit akarok róla mondani, hogy európai fülnek, még sok évi megszokás és hallás után sem hangzik kellemesen. Bizonyos, kulcs gyanánt szolgáló betűk helyettesítik Persiában az irott hangjegyeket s a hangok változatai ott egyetemesen dallamoknak kereszteltetnek. A legismeretesebbek Huszeini, Makami, Sirazi, Iszfaháni, Buszelik stb., – s a mint értesültem, ezen elnevezések többnyire azon helyekre utalnak, hol e dallamok már régi idők előtt is kedveltettek.

Ha az ó-keleti kultura e mintaképét a finom műveltségü efendivel szembesitjük, azonnal felismerjük benne, két teljesen ellentétes világnézlet korcsalakját, mely aligha tehet előnyös benyomást. Az iszfaháni salonból tehát egy stambuli salon felé fordulunk, s szemügyre veszünk egy fiatal efendit, ki minőségére nézve az Amédida, vagy pedig a külügyérség titkárságának tagja R... bey, jó család ivadéka, s már arczvonásai is elárulják a számos fajvegyülék nyomát. A népbuvár, a görög-örmény typus erős vonását fogja bennök felösmerni, itt-ott kevés sémi, ritkábban turáni, legkevésbbé azonban a tisztán ázsiai typus ismertető jeleit fogja találni. A stambuli efendit az ázsiaiak lajstromába sorolni, kissé koczkáztatott dolog volna. A magas tetejü kalap és frakk őseredeti európaivá bélyegzik, s Párisban a Montmartre boulevard embertömegében alig lesz megkülönböztethető a délfrancziától vagy spanyoltól. De nézzük meg hát figyelmesebben az ál-keletit. Nem ugyan alá, de mégis keresztbevetett lábakkal találjuk dívánján ülve – mindenesetre igen kellemetlen és erőszakolt helyzet, mert a nadrág lábszárain egész az elpattanásig megfeszül s folytonos izgás-mozgása, ültének kényelmetlenségéről tanuskodik. Nem kevésbbé czéliránytalan az elől begombolt, állógallérral ellátott kabát, (szetri) mely egyrészt a fej lehajtását megakadályozza, másrészt szűken testhez álló szabása által a török ülésnél elmaradhatatlan testbehajlását nagyon megnehezíti. Ezen öltözetet a fez koronázza, a kaczéron oldalracsapott sapka, hogy a frizura kellőleg láthatóvá váljék, mert ezen uraknál az üstök leborotválása ismeretlen dolog s a persák »kakul«-jai (fürtök) egyátalán itt sohasem voltak divatban. Toldjuk meg még e képet az elmaradhatatlan glacékeztyűvel és lakczipővel, s a jelenkor ázsiai kultúra képviselője teljes valójában előttünk áll.

Belseje külsejére hasonlít. A magán vagy nyilvános iskolából az arab nyelvtan és persa nyelv csak épen annyi tudományát hozta el magával a mennyi concipista-pályájára elkerülhetetlenül szükséges. Az eszmény, melynek elérésére törekszik az, hogy jó Kiatib, azaz irnok vagy stylista váljék belőle; t. i. értsük meg jól a dolgot: annyira akarja vinni, hogy egy gondolatot hibátlanúl papirrá tudjon tenni, mert csak ez úton – in hoc signo vinces – juthat nagy hivatalos állásra, tekintélyre és gazdagságra.

Igaz, hogy a török irály nem könnyű dolog, de az európaira mindenesetre furcsa hatást tehet, ha látja, hogy egy államhivatalnok törekvései oly tudományok elsajátításában pontosulnak össze, melyeket nálunk, már a harmad osztálybeli elemi tanuló régen magáévá tett. Megengedve, hogy Egyptom és Törökország mai intelligencziája már az annyira óhajtott Kitabet teljes birtokában van, tulajdonképeni nemzeti müveltsége mégis ijesztő minimumra olvad össze. A török irodalom gazdag kincstára a többség előtt csaknem teljesen ismeretlen s csak igen ritkán történik, hogy egyik-másik felemlíti Baki, Vehbi, Szami vagy Kemal pasazadet vagy Szaad-ed-din-t, mi pedig 30 évvel ezelőtt még megtörtént. A történelmi ismeretek, a mint arról már az iskolaügyekről szóló fejezetben említést tettem, még rosszabb lábon állnak s mind ezen hiányok silány kárpótlásaúl, a franczia nyelv igen felületes ismeretét fittogtatják, bár ott is alig jutnak egy könnyű olvasókönyv megértésénél, vagy a felületes társalgásnál tovább. E nyelvet a nyugati tudományok elsajátitására eszközül felhasználni, eddig csak keveseknek jutott eszébe, s úgy akarta a szerencsétlenség, hogy azoknál is csak oly korban, midőn a tanulás az ázsiaiaknál már nagy erőmegfeszitéssel jár. Az izlés-irány szinte igen kétséges a modern kultura ezen ujoncainál. Az uralgó divat által betanitva, európai szinházakat és estélyeket látogatnak, mellesleg azonban, az ázsiai bohóczkodás s a Karagőz undorító alakjaiban is gyönyörködnek, tetszést színlelnek úgy etéleinkre, öltözetünkre, lakásmódunkra nézve stb. bensőleg azonban mégis a régi nemzeti szokások hívei maradnak.

A nyugati moszlim kultura e korcsalakjai kétségtelenül ellenszenvesebb hatást tesznek az európaira, a hamisítatlan moszlim-világ legkificzamodottabb képviselőinél.